Új Magyarország, 1991. május (1. évfolyam, 5-30. szám)
1991-05-08 / 10. szám
„Mivé lettél, csángó magyar „Csángó magyar, csángó magyar. Mivé lettél, csángó magyar? Ágról szakadt madár vagy te. Elvettetve, eltemetve... Idegen nyelv bébortja nyom, Olasz púpocskák nyakadon, Nem tudsz énekelni, gyónni. Anyád nyelvén imádkozni.. Balassa Iván: A határonoon túli magyarrotó néprajza című könyvéből való ez az I1ánias éveik eleji keserves Kapfinfer András felivréten Moldvaiban, Külső rekecsvilben ikiéezUltik I. évfolyam, 10. szám 1991. május 8., szerda Az én Ábelem története Ábel, kedves székely barátom, aki annyira székely, hogy már Marosvásárhelyen, diákévei városában megkapta a „Regényidéző” ragadványnevet, tavaly, néhány hónappal Ceausescu elsöprése után járt nálam először. Azelőtt mindig Vásárhelyen találkoztunk, most végre viszonozhattam egykori szíves vendéglátását. Ábel volt az első erdélyi ember, akinél az ötezer lejes tilalom ellenére, ráadásul afféle kopogtató vándorokként jó egy hétig laktunk. Ábelre másnap is számíthattunk, velünk töltötte a napot. Neki köszönhetően mindjárt a pezsgő — még csak 78-at írtunk! — vásárhelyi élet közepébe kerültünk. Megmutatta a Teleki-tékát meg a Kultúrpalotát, végigkalauzolt bennünket a cifra épületen a színházteremtől a felszín alatti kávéházig. Ott aztán véget is ért a városnézés. Egy társasághoz, Ábel barátaihoz telepedtünk. Népi táncosokat ismerhettünk meg, Ábel mindennapi társait, akikkel együtt táncolt, amióta csak a városba került. Igen nyájasak voltak hozzánk ők is, és végképp meggyőzték, hogy nem haragszanak ránk Erdélyben a magyarok. Pedig egyáltalán nem csodálkozom, ha úgy bánnak velünk, ahogy árulóknak kijár. Azokból az évekből származódik a „Ki tud többet a Szovjetunióról és kevesebbet Csíkszeredáról” verseny... Ábelt azonban hamar szem elől vesztettem. Az ok végül is örvendetes volt: diplomát szerzett, megnősült, és Marika nevű párjával hazaköltözött Székelyföldre. Hívott, később pedig üzent, meghívásával azonban máig se éltem. Maradt nekem Vásárhely. Aztán Vásárhely se. Tucattörténet: engem is kitoloncoltak Romániából. Hát ezért telt el nyolc év, amíg viszontláttam Ábelt. Barátai révén, valahogy talált meg, ahogy mint a kollégiumban. Hivatalosügyben járt Budapesten, a gyár küldte, ahol dolgozott, éppen olyan volt, mint annak idején Marosvásárhelyen: egyáltalán nem látszott kétgyermekes családapának. Ceausescuról meg a kapitális kinyilatkoztatásáról beszéltünk: rendszerének akkor lesz vége, amikor körték nőnek a jegenyefákon. „Még jó, hogy nem lucfenyőt mondott!” — koccintottam Ábellel, és nagyon egyetértettünk, hogy rossz, helytelen már maga a diktátor szó is. Mert ugyan mit diktálhat egy Ceausescu-féle? Azonkívül persze, amit Ceausescuné. Ő és a többiek, azok a szép angol nevű hölgyek, akik valójában nem is hölgyek, csak a mindenkori tájfun éppen aktuális nevei? És eljött március, Mars hadisten havának idusa, és megtudta a világ, mi történik Marosvásárhelyen. Aztán, emlékezhetünk, hirtelen abbamaradt az egész. A pogrom nem bontakozott ki, a gyilkos düh elenyészett, Marosvásárhely egyik napról a másikra megszűnt főbír lenni. Hogy valójában mi történt, hamarabb megtudtam, mint remélhettem, és éppen Ábel barátomtól. Ezúttal többedmagával jött, ismét hivatalos ügyben. Kemény visszacsapásról mesélt, egy hihetetlen győzelemről, arról, hogy a nyárádmenti székelyek felmentőseregei a középkorból örökölt harcrend szabályai szerint nemhogy szétszórták az ellenséget, de ungon-berken át üldözve hazáig kergették őket. Szomorúan, elkeseredetten magyarázta a győzelem részleteit, annak az embernek a bölcsességével, aki nagyon jól tudta, hogy a háborúnak csyik vesztesei vannak. „Nem lehet már Erdélyben élni!” — mondta és lesütött szemmel hozzátette, útjának fő célja az álláskeresés. „Hidd el, csak a lányaim miatt. Otthon már nincs jövő. Elveszik a maradék iskoláinkat is.” A történet vége nagyon egyszerű. Bár átjöttek, és be is költöztek az új házba, (hirdetésre válaszolva álltak be az Alföldön „vidéki értelmiséginek”) két hétnek se kellett eltelnie, hogy ismét otthon legyenek. Az asszony, Marika nem tudta megszokni az új helyet, csak sírt és vele sírtak a gyerekek is. Ábel hát úgy döntött, nem gyötri őket tovább. Bár átérezve, hogy kikicnek semmi se drága, nem álltam meg, hogy ne nyilvánítsam ki nagy örömömet a helyzet állása miatt, hiszen ha valami, a szelíd, semmi bátorság győzheti le a félelmet, a diktátorokat. És erről szól minden, ami írás, minden, ami kultúra. A magyarul leírt legelső prózai mondat. A Halotti Beszéd 700 éves első mondata. Az, amely után a szerző akár le is tehette volna karcsú ecsetjét. Hiszen ha csak annyit írtak volna magyarul, akkor is mindent megírtak volna. Hogy hazudnak a diktátorok, és nem igaz, hogy tiéd a föld, nem igaz, hogy gyilkolni kell érte. Az igazságot Marikáék tudják. Látjátok feleim, nem a föld a miénk, mi vagyunk a földé. Liszkay Zoltán