Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)
1991-06-01 / 31. szám
2 . BÁLINT B. ANDRÁS Levél Bandinak Kedves Barátom! Néhány napja majdnem találkoztunk. Jó sorsom Bonnba és Brüsszelbe vetett, s többször is kacsintottam szállodai szobám telefonkészülékére, hogy föltárcsázzalak Párizsban, hátha át tudsz ugorni Belgiumba, s egy estét együtt tölthetünk. Mint hajdan Innsbruckban, Münchenben, Pesten. Arról persze fogalmad sincs, mit kerestem én a német és a belga fővárosban. Ha egy álló nap gondolkodási időt adnék, akkor sem jönnél rá. Egy hírlapíró küldöttséggel Bundeswehr-alakulatokat látogattunk meg, s találkoztunk az Észak- Atlanti Szövetség néhány politikai és katonai vezetőjével. Képzelj el engem ezredesekkel és tábornokokkal parolázni, csak azért tudtam megkülönböztetni őket, mert a generális urak nadrágját — nemzeti hovatartozástól függően — különböző színű széles stráf ékesíti. S homlokukat mélyebb gondok ráncolják, mint az alacsonyabb beosztású tisztekét. Hisz én sem voltam katona, ahogyan te sem. Engem a sorozáson — rossz szemem és gerincbántalmaim okán — békében alkalmatlannak, háborúban szakszolgálatra alkalmasnak minősítettek. De szerencsére eddig nem volt háború, s remélhetőleg már végképp elkerüli földrészünket. Amely a maga teljességében mindkettőnk, mindnyájuák otthona, te be is laktad Tiroltól Milánóig, Bajorországtól Párizsig. Azt hiszem, ezért is nem soroztak be sehol. A civil gondolkodás és viselkedés emberi lényegünkhöz tartozik. Emlékszel, amikor jó tizenöt éve Bad Ischl-ben, a tavat kétszer is körbesétálva arról igyekeztél meggyőzni, hogy a kommunista rendszer azért fog megbukni, összedűlni, maga alá temetve társadalmakat, mert szerkezete a demokratikus centralizmusra, vagyis a militáns szellemiségre épül? Akkor én még bíztam abban, hogy a szocializmusnak van esélye a demokratizálódásra, s ha valamennyien akarjuk, kialakulhat a meglévő intézmények között egyfajta pluralizmus. Belátom, tévedtem, az egy párt nem volt hajlandó föladni egyeduralmát, csak amikor reformpolitikusok kerültek az élére, s a sokaktól „jó királynak” hitt első titkárt betegsége megakadályozta abban, hogy gáncsot vessen a reformereknek. Azóta egész Európa átalakult, minket meg messzire sodortak egymástól az évek. Holott közelebb is hozhattak volna, akár Ludwig bátyáddal, akivel gyermekkorunk óta pajtások voltunk, s akivel lassan tíz éve nem találkoztam. Nekem most nincs pénzem az utazásra, nektek nyilván az időtök hiányzik, ő körzeti orvos Kitzbühel környékén, te fotóművész vagy Párizsban, én újságot csinálok Budapesten. Ideges itt a légkör, feszültek és rosszkedvűek az emberek. Mert rendszerváltás ide, parlamentáris demokrácia oda, rosszabbul élünk, mint annak előtte. Nem tehetünk róla, egy ostoba és önző rezsim sodorta gazdasági válságba az országot. És ez gyorsítja ma az egyéni sorsok kríziseinek elmélyülését is. Emlékszem egy ízben — talán a pesti éjszakát járva — arról beszélgettünk, miért olyan sok ebben az országban az öngyilkossági kísérlet, mitől olyan magas az alkoholisták, a drogosok, az elváltak száma. Akkor, azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy ezek az arányok nemcsak az ország határain belül ilyen magasak, hanem a szomszéd országokban élő magyarság körében is. Méghozzá jó száz esztendeje. Tudom távol áll tőled mindenféle nacionalizmus, ezért tudsz egyként megkapaszkodni valamennyi világvárosban, valahány nyelvterületen. De azt is tudom, hogy magyarul — némi akcentustól eltekintve — tökéletesen beszélsz, akár fivéred és húgod, holott már mindhárman az emigrációban születtetek. Ezért erre a családi és közösségi emlékre figyelmeztetve merem mondani, hogy a magyarság veszélyeztetettebb helyzetben van, mint a közép-európai népek bármelyike. A románok, a szlovákok, a szerbek az elmúlt százötvenkétszáz évben kovácsolódtak igazi nemzetté — mi meg mintha most veszítettük volna el nemzettudatunkat. Többször leírtam már, most mégis megismétlem: elkaparintottak tőlünk minden értéket a vallástól a folklórig, a család becsületétől a barátságig, s itt állunk kicsit kifosztva, kicsit megalázva, azzal az egyedüli céltudattal, ami megmaradt , hogy jobban éljünk. A nyugati hírmagyarázók sokkal kedvezőbben ítélik meg a magyar közállapotokat, mi viszont megéljük, s keservesen. De élünk! S ez az, ami némi derűlátásra ad okot. Ha a külföldi tőke érdemesnek tartja a magyarországi befektetést — erre jó lehetőség a közelgő világkiállítás —, s itthon az állami mamutvállalatok átalakulnak mozgékony és erős középüzemekké, nos, akkor van remény arra, hogy kilábaljunk bajainkból, s mint rossz ruhát, levessük lelki nyűgeinket is. Hisz egészséges önbizalom nélkül egyetlen nép sem élhet. Ezekről a mindenfélékről szerettem volna eszmét cserélni veled, s persze kicsit eldumálni művészetről, asszonyokról, finom borokról, melyek a szivet jobban melengetik mint a gyönge gyomrot. Örömökről, hisz volt és van benne részünk, bánatokról, mivel módunk lesz megizlelni még számtalanszor. Ezért sajnálom, hogy végül is nem vettem föl a telefonkagylót s nem találkoztunk. Ha Brüsszelben jársz, okvetlen menj el a Petits pignonshoz — a Hagymácskákhoz — címzett vendéglőbe. Tíz perc lehet a Főtértől és a pisilő kisfiútól, ha végigballagsz a Rue de midi-n, feltétlen megtalálod. Lila akácot futtattak a ház falára, s olyan báránysültet kaphatsz, hogy a tíz ujjadat is megnyalod utána. Aperitifnek pohárka calvadost rendelj, úgy emlékszem, azt mindketten nagyon szerettük. Hát egészségünkre! POLGÁRI NAPILAP Athenaeum Nyomda. Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp. ISSN 1215-1386 vidék Felelős szerkesztő: KOCSISS MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY. JÁNOS molnár ISTVÁN Lapigazgató: DR. VÁRHELYI ANDRÁS Szerkesztőség: 1085 Budapest VIL. Somogyi Béla u. 6. Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199 Telefonok: 138-4871, 138-4262, 138-2696, 118-5009 Telefax: 138-3313 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, postai hírlapüzletekben, valamint a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A közvetlenül vagy postautas kártyon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021 -02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj az 1991. évre egy hónapra 240 Ft. negyedévre 720 Ft. fél évre 1440 Ft. Kedvezmény ez előfizetőknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, Postafiók 149. Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök MEDVE IMOLA Olvasni tudni kell! Merengek. Hogy egy törvénytervezet nem ismerete vajon felmenti-e bírálóit a felelősség alól? Hogy mi lehet a mentessége egy gimnázium igazgatónak, aki május utolsó hetében azt kérdezi: hol lehetett hozzájutni eddig az oktatási törvény koncepciójához — február vége óta mondhatni közkézen forog , s ugyan hol és kik vitatták eddig? Hogy lehet-e tudósítani megannyi pedagógus véleményét tartalmazó állásfoglalásról úgy, mintha az újságíró se ismerné a vitára bocsátott törvénytervezetet? Talán lehet. De nekem nincs hozzá kedvem. Az MDF Pedagógus Kollégiuma és a Keresztény Pedagógus Kamara szervezte miskolci fórum után különösen nincs. Az ott hallottak ugyanis újra azt bizonyították, hogy a mai magyar pedagógustársadalom — eltekintve a kivételektől — még távol áll attól, hogy levetkőzze az elmúlt negyven év minden „nyűgét, nyilait”. Elvárásaikhoz képest „Gazsó Ferenc-féle koncepció” a fellegekben jár. Véleményük szerint: alapvető hiányosságai vannak. Mi lehet ilyenkor a teendő? A törvény adja lejjebb: rágjon szájba, mint eddig? Lehangolónak tartom, hogy azt hiányzolják a pedagógusok: a tervezet miért nem fogalmazza meg, hogy milyen értékrendet közvetítsen az iskola? De az ég szerelmére, hát törvénynek kell ezt előírnia? S elfogadná-e ma ugyanaztaz értékrendet minden iskola? Merem remélni, nem minden tanár igényli, mondanák meg neki, mit gondoljon a világról, mit akarjon elhitetni tanítványaival Sajnálatosnak tartják, hogy a nemzeti alaptantervet mellőzi a tervezet és megelégszik a vizsgákkal való kimenet szabályossal — hangzott el ugyancsak ezen a fórumon. Nyitott kapuk döngetésének esete forog fenn, s ha a szóhasználat eltérő is, nem lehet félreérteni. íme: „... az állam szerepkörébe tartozik az iskolai oktatás tartalmának egységesítő szabályozása. E feladatnak az állam a tantervkészítést orientáló alapkövetelmények meghatározásával tesz eleget”, szabadon választható tantervek, tankönyvek kínálatával segítve is az iskolákat. Nem kevésbé meglepő „vélemény”, hogy a tervezet nem foglalkozik a kisebbségek oktatáshoz való jogaival Másolom: „A törvénynek garantálnia kell a nemzeti kisebbségek anyanyelven való oktatásának lehetőségét a közoktatás minden szintjén. Az állam támogatja a kisebbségek iskolaalapítási törekvéseit, gondoskodik a szükséges pedagógusellátásról, a kisebbségek sajátos igényeihez igazodó tankönyvekről, segédeszközökről”. Kifogásolják a pedagógusok, hogy az iskolastruktúra kérdéskörét csupán formai szempontból tárgyalja a koncepció, ráadásul nem foglal állást, milyen irányban kívánja fejleszteni a nyolc plusz négyes iskolaszerkezetet. Megint gondban vagyok, hiszen a tartalmi kérdéseket tisztázza az egységesítő alapkövetelmények címszó, s felülről vezérelt szerkezeti reformtól pedig tudatosan elhatárolja magát a tervezet, mondván: a szerves fejlődésnek kíván utat engedni. Ugyanakkor nem feledkezik meg arról sem, hogy — egyidejűleg — mederbe kell terelni a már elindult szerkezeti változásokat. Ha számomra ez világos beszéd, az érintetteknek miért nem az? El tudom képzelni a felzúdulást, mi lenne ha a koncepció netán struktúrareformot irányozna elő. Pedig érthető lenne, az eddig reformok „hatásfokának” ismeretében. De akkor miért rettennek vissza a pedagógusok attól, hogy — végre — a szerves fejlődésnek kínál lehetőséget a törvény és a helyi igényeknek megfelelő iskolatípusok létesítését engedélyezi? És hogy lehet az, hogy nem veszik észre: be vannak építve ebbe a tervezetbe megfelelő fékek és garanciák ahhoz, hogy ne fenyegessen anarchia. Többször elhangzott Miskolcon: a törvénytervezet körül nem alakultak ki pártcsatározások, meglehetősen közel áll egymáshoz a pártok álláspontja. Nem tudhatom, miről nem csatáznak egymás közt a pártok. De azt tudom, hogy olvasni a törvénytervezeteket is tudni kell! SZAKOLCZAY LAJOS Kisvárdán Épp hogy csak befejeztem az írást, s máris indulok Kisvárdára, a III. Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Fesztiváljára. Örömmel utazom, hiszen az elmúlt évtizedekben elég sokszor megfordultam szomszédainknál, s nem egy kitűnő előadást láttam Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kassa, Komárom, Újvidék és Szabadka színpadjain. Ezek a produkcióik — mert kisebbségi közegben születtek, s hangos szóval vagy rejtve rámutattak a magyar nemzetiség sanyarú sorsára (is) — mindig többek voltak, mint egy színházi előadás. Az élést, az itt-ott göcsörtössé váló nyelv magáraébredését segítették — legyen a megidézett Shakes,peare, Bulgakov, Vörösmarty, Albee, Tamási, Örkény, Sütő, Szely János vagy Tolnai Ottó. Szerencsés esetben ilyen volt a több mint tíz év előtti Színházi kollokvium Sepsiszentgyörgyön (a romániai nemzetiségi színjátszás fesztiválja), hangot kaphattak a Sütő szavával a nyelvkárosultak is. Akik a csodálatos „dadogással” (melyben benne volt a kisebbség álma, s nem kevésbé fájdalma és öröme) el tudták hitetni, hogy a magyar, a német és a jiddis nyelv s a vele világméretűvé tágítható színpad olyan érték, amely a többségi nemzetet is gyarapíthatja. Hiszen a nemrég meghalt zseniális magyar rendező, a kolozsvári Harag György egyegy megrázó színpadra állításával (amely Ciuilei, Pintillie, Serban legjobb rendezéseivel is vetekedett) a román nézőnek is vissza tudott valamit adni a tanultakból, nem feledkezvén meg a román színház őt is megpezsdítő hatásáról. Az utóbbi időkben, olvasván a színház körüli, nem éppen fölemelő csatározásolkjat, egyre többet gondolok eddig alig bevallott példaképemre, aki emberi és művészi tulajdonságainál fogva nagy hatást gyakorolt rám. Aki türelemmel, megértéssel, a csak az igazi nagyokra jellemző alázattal faggatta a jót, hogy szuverén látomásként továbbadhassa kincsét. Ez a kincs nem tett különbséget kis és nagy nemzet, többség és kisebbség,lgen és olyan irányzat között, hanem magába olvasztván mindegyik értékét, az ember — a győzedelmes, az elbukó, a százszor meggyötört, s fejét mégis újra és újra fölemelő ember igazságát hirdette. Harag György színháza maga volt a csoda, a képi látás, a látvánnyal sokkoló érzelmi, gondolati stb. igazság megtestesítője. Hőször, emlékezetem szerint, a húsz év előtti csodálatos Barta Lajos-rendezését (Szerelem) láttam Marosvásárhelyt, majd szinte mindegyik honfoglalását. Sütő Andrásnak az életműben is kitüntetett helyet foglaló trilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) neki köszönheti aktív, mert a színpadról hatásosabban szóló forradalmi hangsúlyait. Székely János remekművét — ki ne emlékeznék a Gyulai Várszínház 1978-as Caligula helytartója rendezésére — ugyancsak ő vitte diadalra. A színészek, akiket megtisztelt a közös produkció születésének élményével, azóta is emlegetik legendás színészvezetését, pedagógiáját, a jó ügy érdekében hozott erőfeszítéseit. A kisebbségi színházakban tett látogatásaim is — noha számtalan előadást láttam Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában, amelyet nem ő jegyzett —, jobbára hozzá kötődnek. Nem számított, hogy kevés pénzem volt, nem zavart a sanyarúság és egyéb akadály, ha megtudtam, hogy Vörösmarty remekművét, a Csongor és Tündét egy játszótérre álmodta (Kolozsvár), ha hírét vettem, hogy Csehov-ciklusa (Újvidék) az eddigi összes értelmezéssel szemben is megpróbál újat mondani vagy a Tareskin halálában szereplő koporsót, legyőzvén a nehézségi erőt, lebegtetni akarja (Szabadka), azonnal a vonatra ültem, és mentem. Jólehet a magyarországi rendezései kevésbé sikerültek — az okok fölfejtése, a „darázsfészek” megbolygatása külön tanulmányt érdemelne —, otthoni és jugoszláviai rendezésenben sosem csalódtam. Feszes, tiszta, lényegretörő produkciók voltak — öröm volt látni, hogy erkölcsi tartásuk és művészi következetességük miképp ragadta magával a közönséget. Kisebbségiszínház-élményeim természetesen nemcsak hozzá kötődnek, jóllehet cirógató volt hallani, amikor az előadás után évődő, ugyanakkor a megéretéstől is izgidó, mély hangján eldörmögte: „na, mit szól hozzá, uram!” Mondjam-e, a megtört, munkától fáradt, sokszor elcsigázott emberben ebben a pilanatban előbújt a gyermek, aki igaz, hogy kíváncsi a másik véleményére is, de azért — belül — mi van győződve arról, hogy a legjobban mégiscsak ő tudja. Harag Gyuri szeleme — rendezéseinek ethoszi, humánus, ám agresszív látványszínháza — hatással volt más rendezőkre is. Először talán a hű tanítványt, a költőként és rendezőként is izgalmas Tompa Gábort említem. Mindenekelőtt Büchner-(Woyzede), Bulgakov (Iván, a rettenetes), Albee- (Állatkerti történet) és Shakespeare- (Hamlet)-rendezését; a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári és a marosvásárhelyi produkció légkörét, melyik a klasszikus is — mint minden igazi színházban — a kor égető kérdéseire volt példa. A képi gondolkodás sokkhatását vélem fölfedezni, hogy csak a fiatalabbakat említsem, a csehszlovákiai Gágyor Péter, az újvidéki Hernyák György — és még folytathatnám a sort — művészetében is. A más-más módon színpadi világot varázsoló Szajbó Józsefnek, Beke Sándornak, Kincses Elemérnek, Hunyadi Andrásnak, Seprődi Kiss Attilának, Paraszt Miklósnak, Kovács Leventének is — mindnyájan kitűnő rendezők — megvan a hitele. Több minden más mellett élénken él bennem Beke húsz év előtti Tersánszky-interpretálása (Kakukk Marci — Kassa), Seprődi Kiss Attila remek Erdman-megidézése (Az öngyilkos — Sepsiszentgyörgy), Szabó József Tamási látomása (Ősvigasztalás — Nagyvárad), Kincses Elemér Kocsis Istvánrendezése (a Radnóti Színpadon a szabadkai Jónás Gabriella remekelt Árva Bethlen Kataként). És hány kitűnő, az egyetemes magyar színjátszást is gazdagító színész szolgálta-szolgálja a magyar nyelvet, viszi estéről estére színpadra teste-lelke munkáját kamatoztatva, az Igét — társszerzőként alkalmazkodván a rendező látomásához. László Gerő, Csíky András, Márton János, Boér Ferenc, Rekita Rozália (Kolozsvár), Lohinszky Lóránd, Tarr Lászó, Ferenczy István, Győrffy András (Marosvásárhely), Fábián Enikő, V. Csiky Ibolya, Varga Vilmos, Bányai Irén (Nagyvárad), Bakota Árpád, Medve Sándor, Albert János, Bada Irén (Szabadka), Nemes Levente, Molnár Gizela, Kőmíves Mihály, Várady Mária (Sepsiszentgyörgy), Holoosy István, Dráfi Mátyás, Boráros Imre, Cs. Tóth Erzsébet, V. Mák Ildikó (Komárom), László Géza, Lengyel Ferenc, Várady Béla (Kassa) — hogy csak az általam többsör is látott színészeket soroljam —, a magyarországi néző előtt is megmutathatja, hogy annyiunknak miért volt érdemes évtizedekig a határon túlra is kitekinteni. Amikor e sorokat írom, lehetetlen nem gondolnom a magyar kisebbségi színjátszás azon nagyjaira, akiknek a sors nem adta meg, hogy most is jelen legyenek. A Securitate által halálba hajszolt Viszky Árpád (Sepsiszentgyörgy) és a zseniális Vadász Zoltán (Kolozsvár) óvó tekintete azonban végigkíséri a kolozsvári, a nagyváradi, a marosvásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi, a szatmári, a székelyudvarhelyi, a komáromi, a kassai, a szabadkai és a beregszászi színház előadásait. Mint ahogy hűséges értékőrzőnk, Harag György is ama felhőről föltehetően le fog pillantani, hogy meggyőződjék, rendben mennek-e a dolgok. Mi pedig, ennyi szépség láttán, állunk csak megrendülten, hiszen tudjuk, „a színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni”. S ha már Sütő Andrást idéztük, folytassuk is az ő, a pörös szájról írott vallomásává: „— Mondom! Azért is mondom! Csak azért is! Ha másként nem, fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve, magamban. Magamnak, s mindazoknak, akik bennem laknak, a bennem kolduló „nyelvkárosultaknak”. I. évfolyam, 31. szám 1991. június 1., szombat