Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)
1991-06-18 / 45. szám
4 A történet Dunapatajt legtöbben a közelében levő Szelídi tó miatt ismerik. Bizonyára vannak, akik emlékeznek még Schiffer Pál három évvel ezelőtt bemutatott filmjére (A Dunánál), amely a falu 1948 utáni sorsáról tudósított. Ez a Kalocsától északra fekvő Duna menti község azok közé a települések közé tartozik, amelyeknek ősi lakossága átvészelte a török időket, majd hamarosan megváltotta magát a jobbágysorból és mezőváros lett. Nyakas, önálló embereket nevelt. Az ellenállás öntudatát református hitük is táplálta bennük, s bizonyára nem véletlen, hogy Kossuth Lajosnak még halála évében mellszobrot és emlékoszlopot állítottak, így talán abban is lehetett valami törvényszerű, hogy épp itt, ebben a községben robbant ki az 1919-es kommunista diktatúrával szemben az első és legjelentősebb népfölkelés. Dunapatajon, épp úgy, mint Magyarorság egyéb tájain, ahol a paraszti idasság valamennyire is önállóan gazdálkodhatott. 1919 júniusára a Tanácsköztársaságból azt tartották a legfontosabbnak, hogy terményeiket, állataikat — a legtöbbször ellenszolgáltatás nélkül — egyszerűen elveszik. A családi tulajdont és vagyonbiztonságot mindennél többre tartó egészséges, paraszti gondolkodás a proletárdiktatúrát károsnak, számára haszontalannak és veszélyesnek érezte. Ösztönösen a polgári szabadságjogok, a vagyonbiztonság és a szabad kereskedelem világát, rendszerét követelte. A rendszerváltásig ellenforradalomnak hívták az eseményt, ha egyáltalán a nevén nevezték valahogy. Dunapataj a kommunisták szemében hetedíziglen bűnös vidéknek számított, még a róla készült szociográfiai tanulmányban is csak álnéven, Dunaapászként szerepelhetett. Több, mint négy évtizede agyonhallgatott, elszigetelt környék. Ideje feloldani a csendet. Az utolsó pillanatokban vagyunk: már csak alig néhányan élnek azok közül, akiknek saját emlékeik vannak róla, ami itt történt 72 évvel ezelőtt. Márpedig azt úgy hívják: történelem. A Népszavában és a Vörös Újságban közölt sorozás és beszolgáltatási rendelet megjelenése után a környék már korábban is elégedetlenkedő lakossága az általános védkötelezettség ellen fordult. Dunapatajon is forrni kezdett a hangulat. Péter János, a dunapataji sorozóbizottság elnöke június 18-án a Vörös őrség karhatalmi osztályának azt jelentette, hogy délután a helybeli földmíves csoport gyűlést tartott, amelyen, mint közhírré tették, 18-tól 45 éves korig mindenki köteles volt megjelenni. A sorozásból tiltakozó megmozdulás, majd a legtekintélyesebb gazdák vezetésével — a vörös diktatúra terminológiája szerint — ellenforradalmi szervezkedés lett. Még 18-ról 19-ére virradó éjjelen a parasztok lefegyverezték és letartóztatták a direktórium tagjait, a község kommunistáit és a helybeli vörös őrséget is. Elfoglalták a postát, megrongálták a telefonvezetékeket, a Martán át Budapestre vezető országutat eltorlaszolták és a barikádok mellé fegyveres őrséget állítottak. A felkelés híre villámgyorsan terjedt, szinte óráról órára újabb és újabb települések kapcsolódtak hozzá. Kalocsán a menekülő direktóriumi tagok jelentették a történteket. A város vezetői azonnal munkáskülönítményt szerveztek, amelyet másnap, 19-én reggel próbáltak bevetni. A sebtében felállított csapat azonban, miután maga mögött tudta a várost, jobbnak látta szétszéledni s a támadás tere hamvába holt. A felkelés elől az egyes községek vörös vezetői szinte az ellenállás megkísérlése nélkül, rendre elmenekültek. Mint a Vörös őrség nyomozói későbbi jelentésükben megállapították, „nemcsak gyáván elfutottak, hanem több helyen részben vagy testületileg az ellenforradalmárok mellé álltak”. A szabályos tűzharcban elesetteken kívül a felkelés a Duna—Tisza közén mindössze egyetlen kommunistának, Csupó Imrének, a kalocsai Szocialista Párt elnökének az életét oltotta ki, de ez sem parancsra történt. A vörös őrök, direktóriumi tagok testén persze el-elcsattant egy-egy ütleg vagy pofon, de véres kegyetlenkedésre csak elvétve került sor. A fölkelők eljárását inkább egyféle elnéző megbocsátás jellemezte, a kis falvak patriarchális jellegű hagyományos belső irányítása szerint. A gyengén felfegyverzett felkelők mintegy 3000 fős, nagy területen elszórt csoportjait nem sikerült igazán összefogni. A Szamu■ely és Hajós ezredes vezette reguláris katonaság és különítmény támadása elől vissza kellett vonulniuk. A legfőbb helyi szervezők és irányítók Szegedre vonultak viszsza, a déli demarkációs vonalon túlra. A felbőszült kommunisták bosszúja a mozgalom egyszerű résztvevőire vagy pusztán a véletlenül útjukba esőkre, ártatlanokra csapott le. Szamuely Tibor és nagyrészt Lenin-fiúkból álló különítményesei Tasson 3, Martán 1, Solton 14, Kalocsán 22 embert végeztek ki. Dunapatajon, minthogy innét indult a felkelés, iszonyú vérengzést csaptak: 14 embert felakasztottak, 48-nak pedig golyó által oltották ki az életét. A községre kivetett hadisarc egymillió koronát tett ki, amit mindössze 161 ember, 300-7500 korona közötti tételekben, valamint élő állatban és terményben fizetett be. A történtek után senki sem mert szembeszegülni a végrehajtókkal és a vörösökkel. A minden eddiginél súlyosabb beszolgáltatási kényszer azonban a véres terror ellenére tovább fokozta a birtokos parasztság és a kispolgári rétegek elégedetlenségét, s örök időkre meggyűlöltette velük a kommunizmusnak még az árnyékát is. A vörös terror áldozatainak tömegsírját a pataji köztemetőben ásatták ki. A szekérre dobált holttesteket behányták a gödörbe és leöntötték mésszel. 1924-ben községi pénzből és a tragédia által érintett családok adakozásából Dunapataj emlékművet állított a vértanúknak. A sírt köztisztelet övezte, gondot Dunapataj, 1919. Június 18^23. A kommunizmus elleni első magyar népfölkelés A „dicsőséges 133 nap" elhallgatott fejezeteiből „Az ötvenes években Pestre kerültem. Egyszer, ahogy állok a buszmegállóban, megszólít egy öreg bácsi: — Hát te hova valósi vagy, fiam? Mondom, Dunapatajra. Mire az öreg: — No, kemény gyerekek teremnek arra is! Kérdem, honnét veszi, tán járt mifelénk? Aszongya: — Tizenkilencben Lenin-fiú vólam... No, bátyám, mondtam neki, akkor épp itt az ideje, hogy befejezzük a társalgást, mert nekünk innét nincs mirül!” Az emlékmű „A jóért haltak hősi halált vérük megszentelte a pataji határt" Dunapatajon 1919. június 23-án a vörösök által kivégzettek KÖTÉLLEL: Éltek és haltak, amiért élni érdemes és halni dicső: istenért, hazáért, család és tulajdon szentségéért. Emeltette Dunapataj közönsége 1924 tán, számon tartotta mindenki. 1939-ben, a fölkelés 20. évfordulója alkalmából nagy emlékünnepély színhelye volt, amelyen tetemrehívásként hangosan felolvasták az áldozatok nevét, s minden név elhangzásakor élő rokonságuk egy tagja virágot helyezett el az oszlop talapzatán. Az emlékmű — szinte érthetetlen módon — érintetlenül túlélte az 1945 utáni kommunista uralom első évtizedét. A helybeliek szerint valamikor 1955—56-ban döntette le a község akkori vb-titkára A pontos dátumra senki sem emlékszik, vagy nem akar emlékezni Maga, a parancsot kiadó valahai vb-titkár sem, aki pedig ’56 ban, a forradalomkor nagy hirtelen megígérte, hogy három nap alatt helyreállítja, amit leromboltatott. A pataji szóbeszéd tömören tájékoztat: „23-án kommunista, 26-án forradalmár, november elején meg disszidál.” Mintegy tíz éve kezdett visszajárni Amerikából. Most háza van a községi múzeum mellett, s mint mondják, „ott buzgólkodik minden vasárnap a református templomban”. Nem zárkózik el az érdeklődés elől, beinvitál. Szép a ház belülről is, csak amolyan amerikás-magyaros ízlést tükröz. — Nézze, muszáj volt megtenni. Határozatot kaptam, utasítást. Ma nem hajtatom végre, a fejemmel játszom — mondja és keresgélni kezd íróasztala fiókjában. — Mindjárt megmutatom a vonatkozó dokumentumot. — Hosszan kutakodik különféle papírok, levelek között. Van időm körülpillantani a szobában. Keretbe foglalt oklevélen akad meg a szemem: 1981 szeptemberében kelt Münchenben; a házigazda vitézzé avatását tanúsítja. A könyveknek és az embereknek megvan a maguk sorsa. Az emlékműveknek is. — Nem találom — tárja szét a kezét az ex-vébétitkár. — Biztos visszavittem magammal az Államokba. Hanem keresse meg a nyugdíjas Tikász kántort, amott fönn, a gumigyárnál. Annak adtam én egyszer másolatot belőle, tán megvan neki. — Csudákat van meg — mondja az öregúr, „kincses” fiókját az asztalra téve. — Egyszer megmutatta nekem, igaz, nálam is volt egy darabig, de aztán visszakérte. Másolatom nincsen róla. És ha jól emlékszem, az bizony nem a ledöntésre való utasítás volt, hanem az arról szóló jegyzőkönyv, amit a végrehajtó bizottság vett föl. Már így. Van is gazdája a tettnek, meg nincs is. A régi köztemetőt, később a Hősök Temetőjét mára már benőtte a gaz, elvadult bokrok, cserjék, szikár akácfák árnyékolják. Az emlékmű talapzata még megvan. A ledöntött obeliszk három darabját egy régi fényképről készült fénymásolat alapján sikerül beazonosítani. Állítólag a többi is ott pihen, az áldozatok porladó csontjai fölött, elásva, betemetve. Három nap már a rendszerváltás óta is eltelt. A rossz lelkiismeret ’56-ban tett ígérete azonban még mindig megvalósításra vár. Az emlékmű helyreállítását most a helyi MDF-szervezet kezdeményezi. A Vitézi Rend tagjává fogadott ex-vébétitkár előtt íme, itt az alkalom, hogy megnyissa dolláros bukszáját. A közösség, amely, ha csendben is, de pontosan nyilvántartja tagjai minden cselekedetét, rendezettnek tudná a számlát. Mert keresztényi megbocsátás ugyan van, de a bűn levezetése sem utolsó dolog, különösen, ha jóvátétellel párosul. Az újság Esti Hírek, 1919. augusztus 22.: A Pest megyei véres ellenforradalom „... a vörös hóhérok erősítést kap- A szelő felvételei " Csizmadia József 39 Dudás József Elkán Lajos 20 Fitero Miklós 38 Gábris István 37 Herold Sándor 48 Kincses József 41 Máté Gábor 57 Nagy Lajos 40 Sass Lajos 21 Sándor Ernő 19 Tóth András 35 Tűzkő Kálmán 33 Vass Imre 25 GOLYÓVAL: Balla Lajos Bán János Berecz Sándor Biacsi Sámuel Dudás Antal Faddi János Farkas Sándor Grósz Fülöp Gyöngyösi János Herczeg József Iván Gergely Kákonyi Imre Klein Vilmos Nagy Gyula Papp Mihály Pollacsek Sándor Sulyok József Szajsz József Szél Gy. Sándor Cs. Takács István Vajda G. István Vendég József Vörös János 39 Bán Imre 68 40 Bán Sándor 82 Bíró Sándor 53 26 Bogárdi Sándor 46 74 Dudka Sándor 49 76 Faragó Gy. István 43 56 Gábori István 29 48 Grósz Vilmos 36 54 Herczeg Imre 88 37 Horváth Mihály 39 53 Katus István 18 19 Keserű István 36 55 Koller István 16 38 Nagy István 25 74 Papp István 32 43 Sárközi Kálmán 45 44 Schiroki Richárd 57? 61 Szél Sándor 45 65 Szűcs Sándor 40 60 Tessényi István 32 43 Váczi Sándor 50 39 Vitárits János 21 39 és 4 ismeretlen. I. évfolyam, 45. szám (y/ 1991. június 18., kedd RIPORT