Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)

1991-06-18 / 45. szám

4 A történet Dunapatajt legtöbben a közelé­ben levő Szelídi tó miatt ismerik. Bizonyára vannak, akik emlékez­nek még Schiffer Pál három évvel ezelőtt bemutatott filmjére (A Du­nánál), amely a falu 1948 utáni sorsáról tudósított. Ez a Kalocsától északra fekvő Duna menti község azok közé a települések közé tartozik, ame­lyeknek ősi lakossága átvészelte a török időket, majd hamarosan megváltotta magát a jobbágysor­ból és mezőváros lett. Nyakas, önálló embereket nevelt. Az ellen­állás öntudatát református hitük is táplálta bennük, s bizonyára nem véletlen, hogy Kossuth La­josnak még halála évében mell­szobrot és emlékoszlopot állítot­tak, így talán abban is lehetett va­lami törvényszerű, hogy épp itt, ebben a községben robbant ki az 1919-es kommunista diktatúrával szemben az első és legjelentősebb népfölkelés. Dunapatajon, épp úgy, mint Magyarorság egyéb tájain, ahol a paraszti idasság valamennyire is önállóan gazdálk­odhatott. 1919 júniusára a Tanácsköztársaságból azt tartották a legfontosabbnak, hogy terményeiket, állataikat — a legtöbbször ellenszolgáltatás nél­kül — egyszerűen elveszik. A csa­ládi tulajdont és vagyonbiztonsá­got mindennél többre tartó egész­séges, paraszti gondolkodás a proletárdiktatúrát károsnak, szá­mára haszontalannak és veszé­lyesnek érezte. Ösztönösen a pol­gári szabadságjogok, a vagyonbiz­tonság és a szabad kereskedelem világát, rendszerét követelte. A rendszerváltásig ellenforra­dalomnak hívták az eseményt, ha egyáltalán a nevén nevezték vala­hogy. Dunapataj a kommunisták szemében hetedíziglen bűnös vi­déknek számított, még a róla ké­szült szociográfiai tanulmányban is csak álnéven, Dunaapász­ként szerepelhetett. Több, mint négy évtizede agyonhallgatott, elszige­telt környék. Ideje feloldani a­ csendet. Az utolsó pillanatokban vagyunk: már csak alig néhányan élnek azok közül, akiknek saját emléke­ik vannak róla, ami itt történt 72 évvel ezelőtt. Márpedig azt úgy hívják: történelem. A Népszavában és a Vörös Új­ságban közölt sorozás­ és beszol­gáltatási rendelet megjelenése után a környék már korábban is elégedetlenkedő lakossága az ál­talános védkötelezettség ellen for­dult. Dunapatajon is forrni kez­dett a hangulat. Péter János, a dunapataji soro­zóbizottság elnöke június 18-án a Vörös őrség karhatalmi osztályá­nak azt jelentette, hogy délután a helybeli földmíves csoport gyűlést tartott, amelyen, mint közhírré tették, 18-tól 45 éves korig min­denki köteles volt megjelenni. A sorozásból tiltakozó megmozdu­lás, majd a legtekintélyesebb gaz­dák vezetésével — a vörös dikta­túra terminológiája szerint — el­lenforradalmi szervezkedés lett. Még 18-ról 19-ére virradó éjje­len a parasztok lefegyverezték és letartóztatták a direktórium tagja­it, a község kommunistáit és a helybeli vörös őrséget is. Elfoglal­ták a postát, megrongálták a tele­fonvezetékeket, a Martán át Buda­pestre vezető országutat eltorla­szolták és a barikádok mellé fegy­veres őrséget állítottak. A felkelés híre villámgyorsan terjedt, szinte óráról órára újabb és újabb települések kapcsolódtak hozzá. Kalocsán a menekülő di­rektóriumi tagok jelentették a tör­ténteket. A város vezetői azonnal munkáskülönítményt szerveztek, amelyet másnap, 19-én reggel próbáltak bevetni. A sebtében fel­állított csapat azonban, miután maga mögött tudta a várost, jobb­nak látta szétszéledni s a támadás tere hamvába holt. A felkelés elől az egyes községek vörös veze­tői szinte az ellenállás megkísérlé­se nélkül, rendre elmenekültek. Mint a Vörös őrség nyomozói ké­sőbbi jelentésükben megállapítot­ták, „nemcsak gyáván elfutottak, hanem több helyen részben vagy testületileg az ellenforradalmárok mellé álltak”. A szabályos tűzharcban eleset­teken kívül a felkelés a Duna—Ti­sza közén mindössze egyetlen kommunistának, Csupó Imrének, a kalocsai Szocialista Párt elnöké­nek az életét oltotta ki, de ez sem parancsra történt. A vörös őrök, direktóriumi tagok testén persze el-elcsattant egy-egy ütleg vagy pofon, de véres kegyetlenkedésre csak elvétve került sor. A fölkelők eljárását inkább egyféle elnéző megbocsátás jellemezte, a kis fal­vak patriarchális jellegű hagyo­mányos belső irányítása szerint. A gyengén felfegyverzett felke­lők mintegy 3000 fős, nagy terüle­ten elszórt csoportjait nem sike­rült igazán összefogni. A Szamu­­■­ely és Hajós ezredes vezette regu­láris katonaság és különítmény tá­madása elől vissza kellett vonulni­uk. A legfőbb helyi szervezők és irányítók Szegedre vonultak visz­­sza, a déli demarkációs vonalon túlra. A felbőszült kommunisták bosszúja a mozgalom egyszerű résztvevőire vagy pusztán a vélet­lenül útjukba esőkre, ártatlanokra csapott le. Szamuely Tibor és nagyrészt Lenin-fiúkból álló különítménye­sei Tasson 3, Martán 1, Solton 14, Kalocsán 22 embert végeztek ki. Dunapatajon, minthogy innét in­dult a felkelés, iszonyú vérengzést csaptak: 14 embert felakasztottak, 48-nak pedig golyó által oltották ki az életét. A községre kivetett hadisarc egymillió koronát tett ki, amit mindössze 161 ember, 300-7500 korona közötti tételekben, vala­mint élő állatban és terményben fizetett be. A történtek után senki sem mert szembeszegülni a végre­hajtókkal és a vörösökkel. A min­den eddiginél súlyosabb beszol­gáltatási kényszer azonban a vé­res terror ellenére tovább fokozta a birtokos parasztság és a kispol­gári rétegek elégedetlenségét, s örök időkre meggyűlöltette velük a kommunizmusnak még az ár­nyékát is. A vörös terror áldozatainak tö­megsírját a pataji köztemetőben ásatták ki. A szekérre dobált holt­testeket behányták a gödörbe és leöntötték mésszel. 1924-ben községi pénzből és a tragédia által érintett családok adakozásából Dunapataj emlék­művet állított a vértanúknak. A sírt köztisztelet övezte, gondot­ Dunapataj, 1919. Június 18^23. A kommunizmus elleni első magyar népfölkelés A „dicsőséges 133 nap" elhallgatott fejezeteiből „Az ötvenes években Pestre kerültem. Egyszer, ahogy állok a buszmegállóban, megszólít egy öreg bácsi: — Hát te hova valósi vagy, fiam? Mondom, Dunapatajra. Mire az öreg: — No, ke­mény gyerekek teremnek arra is! Kérdem, honnét veszi, tán járt mifelénk? Aszongya: — Tizen­kilencben Lenin-fiú vólam... No, bátyám, mondtam neki, akkor épp itt az ideje, hogy befejez­zük a társalgást, mert nekünk innét nincs mirül!” Az emlékmű „A jóért haltak hősi halált vérük megszentelte a pataji határt" Dunapatajon 1919. június 23-án a vörösök által kivégzettek KÖTÉLLEL: Éltek és haltak, amiért élni érdemes és halni dicső: istenért, hazáért, család és tulajdon szentségéért. Emeltette Dunapataj közönsége 1924 tán, számon tartotta mindenki. 1939-ben, a fölkelés 20. évfordu­lója alkalmából nagy emlékünne­pély színhelye volt, amelyen te­­temrehívásként hangosan felol­vasták az áldozatok nevét, s min­den név elhangzásakor élő rokon­ságuk egy tagja virágot helyezett el az oszlop talapzatán. Az emlékmű — szinte érthetet­len módon — érintetlenül túlélte az 1945 utáni kommunista uralom első évtizedét. A helybeliek sze­rint valamikor 1955—56-ban dön­tette le a község akkori vb-titkára A pontos dátumra senki sem em­lékszik, vagy nem akar emlékezni Maga, a parancsot kiadó vala­hai vb-titkár sem, aki pedig ’56 ban, a forradalomkor nagy hirte­len megígérte, hogy három nap alatt helyreállítja, amit lerombol­tatott. A pataji szóbeszéd tömören tájékoztat: „23-án kommunista, 26-án forradalmár, november ele­jén meg disszidál.” Mintegy tíz éve kezdett visszajárni Ameriká­ból. Most háza van a községi mú­zeum mellett, s mint mondják, „ott buzgólkodik minden vasár­nap a református templomban”. Nem zárkózik el az érdeklődés elől, beinvitál. Szép a ház belülről is, csak amolyan amerikás-magya­­ros ízlést tükröz. — Nézze, muszáj volt megten­ni. Határozatot kaptam, utasítást. Ma nem hajtatom végre, a fejem­mel játszom — mondja és keres­gélni kezd íróasztala fiókjában. — Mindjárt megmutatom a vonatko­zó dokumentumot. — Hosszan kutakodik különféle papírok, le­velek között. Van időm körülpil­lantani a szobában. Keretbe fog­lalt oklevélen akad meg a sze­mem: 1981 szeptemberében kelt Münchenben; a házigazda vitézzé avatását tanúsítja. A könyveknek és az embereknek megvan a ma­guk sorsa. Az emlékműveknek is. — Nem találom — tárja szét a kezét az ex-vébétitkár. — Biztos visszavittem magammal az Álla­mokba. Hanem keresse meg a nyugdíjas Tikász kántort, amott fönn, a gumigyárnál. Annak ad­tam én egyszer másolatot belőle, tán megvan neki. — Csudákat van meg — mond­ja az öregúr, „kincses” fiókját az asztalra téve. — Egyszer megmu­tatta nekem, igaz, nálam is volt egy darabig, de aztán visszakérte. Másolatom nincsen róla. És ha jól emlékszem, az bizony nem a ledöntésre való utasítás volt, ha­nem az arról szóló jegyzőkönyv, amit a végrehajtó bizottság vett föl. Már így. Van is gazdája a tett­nek, meg nincs is. A régi közteme­tőt, később a Hősök Temetőjét mára már benőtte a gaz, elvadult bokrok, cserjék, szikár akácfák ár­nyékolják. Az emlékmű talapzata még megvan. A ledöntött obeliszk három darabját egy régi fénykép­ről készült fénymásolat alapján si­kerül beazonosítani. Állítólag a többi is ott pihen, az áldozatok porladó csontjai fölött, elásva, be­temetve. Három nap már a rendszervál­tás óta is eltelt. A rossz lelkiisme­ret ’56-ban tett ígérete azonban még mindig megvalósításra vár. Az emlékmű helyreállítását most a helyi MDF-szervezet kez­deményezi. A Vitézi Rend tagjává fogadott ex-vébétitkár előtt íme, itt az alkalom, hogy megnyissa dolláros bukszáját. A közösség, amely, ha csendben is, de ponto­san nyilvántartja tagjai minden cselekedetét, rendezettnek tudná a számlát. Mert keresztényi meg­bocsátás ugyan van, de a bűn le­vezetése sem utolsó dolog, külö­nösen, ha jóvátétellel párosul. Az újság Esti Hírek, 1919. augusztus 22.: A Pest megyei véres ellenforradalom „... a vörös hóhérok erősítést kap- A szelő felvételei " Csizmadia József 39 Dudás József Elkán Lajos 20 Fitero Miklós 38 Gábris István 37 Herold Sándor 48 Kincses József 41 Máté Gábor 57 Nagy Lajos 40 Sass Lajos 21 Sándor Ernő 19 Tóth András 35 Tűzkő Kálmán 33 Vass Imre 25 GOLYÓVAL: Balla Lajos Bán János Berecz Sándor Biacsi Sámuel Dudás Antal Faddi János Farkas Sándor Grósz Fülöp Gyöngyösi János Herczeg József Iván Gergely Kákonyi Imre Klein Vilmos Nagy Gyula Papp Mihály Pollacsek Sándor Sulyok József Szajsz József Szél Gy. Sándor Cs. Takács István Vajda G. István Vendég József Vörös János 39 Bán Imre 68 40 Bán Sándor 82 Bíró Sándor 53 26 Bogárdi Sándor 46 74 Dudka Sándor 49 76 Faragó Gy. István 43 56 Gábori István 29 48 Grósz Vilmos 36 54 Herczeg Imre 88 37 Horváth Mihály 39 53 Katus István 18 19 Keserű István 36 55 Koller István 16 38 Nagy István 25 74 Papp István 32 43 Sárközi Kálmán 45 44 Schiroki Richárd 57? 61 Szél Sándor 45 65 Szűcs Sándor 40 60 Tessényi István 32 43 Váczi Sándor 50 39 Vitárits János 21 39 és 4 ismeretlen. I. évfolyam, 45. szám (y/­ 1991. június 18., kedd RIPORT

Next