Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)

1991-06-03 / 32. szám

Alighanem még sosem kínáltak olyan nagyszabású tablót a budai várban rendezett kiállítások a hu­szadik század művészetéről, mint az a két bemutató, amely a közel­múlt, illetve a közeli jövő szenzá­ciójaként is felfogható. A Budapesti Történeti Múzeumban az olasz kulturális hetek kereteiben meg­nyílt kiállítás az olasz művészet 1895—1952 közötti korszakát mu­tatja be; a Ludwig Múzeum pedig, amely a Legújabbkori Történeti Mú­zeum épületében holnap délben nyí­lik meg, éppen a legutóbbi évtize­dek nemzetközi és hazai törekvé­seit szemlélteti. De Chiricótől Manxáig Évszázados folyamat rajzolódik hát ki az egymástól néhány tucat méternyire megrendezett tárlatok segítségével; olyan fejlődésvonal, amely olykor igencsak kacskaringós volt, de, amint kitűnő művek sora bizonyítja, újabb és újabb magas­latokhoz vezetett. Bátran beszélhetünk európai fo­lyamatokról a század első felének olasz művészetét bemutató, Buda­pesten vendégeskedő tárlat esetében is. Egyrészt azért, mert a rende­zők korszakhatárként olyan idő­pontokat jelöltek meg — az 1895-ös és az 1952-es velencei biennálékat —, amelyek a modern művészet egé­sze szempontjából is csomópont­ként értelmezhetők. Másrészt — és főként — azért, mert a novecento olasz művészete mindvégig szoros kapcsolatban állt a kortárs Lancia, német törekvésekkel. A metafizikus festészet nagymestere, a Görögor­szágban született De Chirico szá­mára ugyanolyan fontos volt Pá­rizs, mint a sebesség és az erő di­csőítői, a futuristák vagy éppen a sokaknak inkább „szenvedélyes éle­te”, mint művei miatt ismerős Modigliani számára. A két világ­háború között az absztrakció és ellenpontja, az új tárgyiasság éppen úgy jelen volt Itáliában, mint né­met, francia földön, s ha nem is olyan erőteljesen, mint a náci Né­metországban, itt is konfrontálódott a hivatalos művészet a progresszív új törekvésekkel. A tárlaton kitűnő művek adnak ízelítőt olyan jelentős művészek munkásságából, mint Medardo Rosso, Umberto Boccioni, Arturo Martini, Felice Casorati, Carlo Carra, Alberto Savinio — az anyag, lévén, hogy jelentős részben a tri­­veneto, azaz a három Velence-tarto­­mány múzeumaiból származik, nem pedig „a” központi, „a” hivatalos modern gyűjteményből, a művészeti intézményrendszer, gyűjteménygya­rapítás hazai és külföldi lehetősé­gein is elgondolkodtatja az a— irigykedő — látogatót. Holnaptól: Liudwig­ Múzeum Igaz, irigykedésre éppen a követ­kező napokban nem nagyon lesz sem okunk, sem energiánk. Először is végig kell néznünk a holnap délben megnyíló Ludwig Múzeum anyagát a Legújabbkori Történeti Múzeum első emeletén, s ez már csak azért sem lesz kis feladat, mert majdnem kétszáz alkotást kell megtekinte­nünk. Másodszor, mivel szinte ki­vétel nélkül elsőrendű munkákról van szó, a művek segítségével való­színűleg hosszabb szellemi kalandra indulunk, hogy az elmúlt három-négy évtized művészeti áramlatait — az absztrakt expresszionizmustól és a pop arttól a konceptig, a foto­­realizmustól az újszenzibilitásig — tanulmányozzuk, s a művek révén magával a történelmi korszakkal szembesüljünk. Ha pedig a korszak művészetén, s a történelmi folyamatokon medi­tálunk, egyet kell értenünk a ren­dezőkkel, akik a nemzetközi és a magyar anyagot nem egymástól el­különítve, hanem az egységes egész­ként felfogott művészet szorosan összetartozó részeiként mutatják be. Robert Rauschenberg és Altorjai Sándor munkái például olyan ter­mészetességgel kerülnek egymás mellé, mintha nem is lett volna olyan korszaka a közelmúlt hazai művészetpolitikájának, számára nem léteztek a kortárs külföldi törekvé­sek, s amely éppen a legtehetsége­sebbeket igyekezett elhallgattatni, margóra, a szellemi, — s nemrit­kán a fizikai — nem létbe szorítani. De hol van már a tavalyi művé­szetpolitikus? — rándítja meg vállát a látogató, miközben, még meg­nyitás előtt végigjárja a termeket. Végre itt is az történik, mint a világ minden „normális” országá­ban. Egy áldozatkész műgyűjtő há­zaspárnak — az aacheni Iréné és Peter Ludwigna­k — köszönhetően Budapesten is kezd körvonalazódni egy nemzetközi szempontból sem érdektelen modern gyűjtemény. S a legkellemesebb meglepetés a mú­zeum megnyitásakor, a Magyar Nemzeti Galériából a gyűjte­ménybe került magyar anyag miatt egyáltalán nem kell szégyenkez­nünk. P. Szabó Ernő „Vidéki gyűjtemények Pesten f t ■T' Fűiig szerelmes műbarátok ^ ^ Arturo Martini: Fűng szerelmes leányka, 1913 Umberto Boccioni: A velencei Canale Grande, 1907 Ünnepi könyvhét A Kollégium Fodor András A Kollégium című kötete (Magvető) tulajdonképpen válogatás, az író feljegyzéseiből azokat a részeket gyűjti csokorba, amelyek magára az intézményre — az Eötvös-kollégiumra —, mint a magyar liberális szabadgondolkodás melegágyára vonatkoznak. Időben azt a három évet taglalja — 1947- től 1950-ig —, amely nagyon ke­vés alternatívát kínált a kollégiu­mok padjaiban ülők számára is; a beinduló politikain kulturális gépezet éppen a magyarság étoszát jellemző vonásokat, az Európához kötődő je­gyeket készül eltüntetni a szellem infrastruktúrájából — amidőn azon­ban bőven kínálkozik alkalom meg­alkuvásra, gyávaságra, önromboló és másoknak ártó jellemtelenségre. A szerző (főhőse ennek a rendkívül izgalmas, cselekmény- és főleg cse­lekedetgazdag „naplóregénynek’’) nem kíván részese lenni­­ a kollé­giumi hagyományokat szétverők in­­ternacionalista-giccses örömünne­peinek, egészséges ösztönei, jól vá­lasztott baráti köre, de neves­ taná­rai is (köztük Bay, Keresztury, Lu­kács, elsősorban az értékítéleteiben csalhatatlan Fülep Lajos) biztos szi­geteknek, pontosan működő bólya­­képződményeknek bizonyultak, s mintegy kellő távlatot nyújtottak a körülötte örvénylő világhoz. A Kol­légium a magyar dokumentumiro­dalom emlékezetes darabja. Újdon­sága abban (is) rejlik, hogy eddig nem tapasztalt háttérországát raj­zolja meg — immáron az Ezer este Fülep Lajossal kiegészítőjeként — egy költői életműnek, s általa egy egész nemzedék kibontakozását, fel­emelkedését, letöretését, talpraállá­­sát fogja át. A Collegium szétvere­­tése 56 eltiprását sejteti, és ha tovább lépünk, előrevetíti azokat a képeket, amelyeket az erdélyi ma­gyar egyetemek, a kárpátaljai ma­gyar iskolák, a felvidéki szellemi központok — szintén internaciona­lista érdekek által vezérelt — szét­zilálása hagyott bennünk. (baglyoni) I. évfolyam, 32. szám 1991. június 3., hétfő KULTÚRA Szegedi Varázsfuvola Studio Mozart Bevalom, elhűltem a meghívó lát­tán : a szegedi konzervatórium Vaszy Viktor nevét viselő operastúdiója a Mozart-bicentenárium tiszteletére előadja a Varázsfuvolát! Mégpedig egyetlen vendégénekessel (Tamino szerepére Laczó Andrást hívták meg a Magyar Állami Operaházból), és a konzis zenekarral, ráadásul nem is koncertszerűen, hanem szín­padon, díszlettel a jelmezben. Holott tudvalevő, hogy a­­pesti Zeneakadémia hallgatói is legfel­jebb egy-egy jelenet, maximum egy felvonás keretében léphetnek fel az operavizsgán, hiszen erőpróbának az is éppen elég. Nem vakmerőség ak­kor egy ilyen remekmű teljes kiál­lítását növendékekre bízni? De igen, az. Miután ott voltam a premieren, tapasztalatból mond­hatom. És azt is, hogy megérte. Nem mintha a produkció hibátlan lett volna — távolról sem. Bizonyos részleteiben , még elfogadhatónak is alig nevezhető. Az egész azonban, a maga naiv őszinteségével, benső­séges oddsadásával úgy festett, hogy Wolfgang Amadeusnak, az örökké­valónak alighanem kedve telt ben­ne. Mert a tehetség csillámpora fény­lett rajta, s a fiatalság határtalan lendülete repítette. Igaz, pályakésznek egyelőre csak ketten mutatkoztak a közremű­ködők népes gárdájából: a Paminát ala­kító Bálint Zsuzsa, aki jól iskolá­zott, hajlékony szopránjával, s majdnem kifogástalan állóképesség­gel tűnt fel, és a természetes hu­morral megáldott, kedvesen komé­­diázó, magvas hangon éneklő Faze­kas Zoltán, Papageno megszemélye­sítője. De ígéretes talentum az új királynőjének félelmetes koloratú­­ráit fölényesen győző Cságoly Csilla, is, noha zeneileg még sokat kell fejlődnie, valamint Tóth Mónika bájos és magabiztos Papagenája, továbbá az Öreg pap szólamában méltóságot és nemes tónust produ­káló Busa Tamás. Ők máris fel­fedezettjei a merész vállalkozásnak, ami nem csekély eredmény. A töb­biek teljesítménye, bármilyen ro­konszenves is, még egyenetlen vagy elfogódott, ám az ő esetükben is érvényes Vaszy Viktor intése: aki sosem teszi magasabbra a lécet an­nál, amennyit bármikor képes meg­­ugrani, abból nem lesz versenyző. Márpedig a művészpályán az ambí­ció elengedhetetlen követelmény, s Szegeden, úgy tetszik, tudatosan erre nevelik a muzsikuspalántákat. A hangszereseket is természetesen, növendékfejjel megbirkózni a Va­rázsfuvola zenekari anyagával óriási kihívás, a roppantul kockázatos, még egy olyan tapasztalt karmester irá­nyításával is, mint amilyen Jancso­­vics Antal. Nekem főképp a csel­listák és a fafúvósok munkája tet­szett — megjegyzem, Tamino gyö­nyörű fuvolaszólóit Laczó András maga játszotta, nagyon szépen. Ami pedig a színpadot illeti, ott Horváth Zoltán világos, lényegre koncentráló rendezése, szeretetteljes színészveze­tése segítette az ifjú énekeseket. Vitatkoznivalóm csak egy lényeges ponton van: miért nem bízták a három Fiú szólamát gyerekekre? Ebben az előadásban nekik kellett volna énekelni, nem a bubiméretet jócs­kán meghaladó ifjú hölgyeknek. A bemutató a Szegedi Operabará­tok Egyesületének hathatós támoga­tásával jött létre. Herényi Mária Bach a Deák téren „Századunk számunkra kínált rend­jei mind csak részlegesek, töredéke­sek, a központi rend testéből letört darabkák, amelyek közül néhányan megtartották ugyan teremtő erejü­ket, de nem irányultak többé a mindent egyesítő középpont felé. Ez eredményezi a világ lelkekre sza­kadtságát, a lelkek külön életét és ez vezet a zárkózottsághoz és magá­nyossághoz. Ezért keresem azt az energiát, amely képes kiragadni a tények világából és az erőknek egy idő fölötti valóságába sodor. Meg­­bűvölten Bach zenéje felé fordu­lok. Mert hiszem, hogy az ő mű­vészete nem csak számomra, hanem az emberiség számára is olyan ös­vény, amely a középpont, a közép­ponti rend felé vezet. Művészete természeti jelenségként csodálan­dó, erkölcsi szigor, zenei elkötele­zettség és elsősorban szellemiség.” A fenti nemes gondolatokat Kamp Salamon fogalmazta meg, aki foly­tatva a Zalánfy Aladár professzor által elindított, majd Wek­ler Jenő karnagy irányításával tovább ápolt Bach-kultuszt a Deák téri evangé­likus templomban, a Lutheránia Énekkarral arra vállalkozott, hogy művészeti vezetésével idén is meg­rendezi — immár másodszor­— a Bach-hét hangversenysorozatát! A budapesti Bach-hetet dr. And­­rásfalvy Bertalan miniszter és dr. Harmati Béla püspök nyitja meg. A hangversenyek este hét órakor kezdődnek, a belépés díjtalan. A június 3-i orgonaest vendég­­művésze Ulrich Knörr (Németor­szág); 4-én a szonátaesten fellép Drahos Béla, Hegyesi Gabriella, Dobozy Borbála; 5-én Dobozy Bor­bála csembalóestje lesz; 6-án a Concentus Hungaricus zenekari est­jén Hegyi Ildikó társul a fenti mu­zsikusokhoz ; 7-én kamarakoncertet ad a Fasang-család: Zoltán, László, Eszter, János, Éva és Árpád, 8-án Zászkaliczky Tamás orgonaestjén Lakos Ágnes működik közre. A záró kantátaesten, 9-én a Lutheránia Ének- és Zenekart Kamp Salamon vezényli, közreműködik Koós Flóra, Németh Judit, Berczelly István, Trajtler Gábor, hangversenymester Tátrai Vilmos, Jalics Kinga SZÉCHENYI ISTVÁN VÁLOGATOTT műveinek a megjelentetése a Szépiro­dalmi Könyvkiadó talán legnagobb idei vállalkozása lesz. A Magyar Re­mekírók sorozatban megjelenő, három­­kötetes kiadvány korábbi antológiáknál gazdagabb válogatást fog nyújtani — megtalálható lesz benne a Hitel, a Stá­dium, az 1842-i híres akadémiai be­széd, a Politikai programtöredékek, a Javaslat a magyar közlekedési ügy ren­dezéséről, valamint­­az Egy pillantás a névtelen „Visszapillantás"-ra. Aligha­nem a legfőbb újdonság a teljes önis­meret eddig csak részleteiben közzé tett szövege lesz. A három kötet ára 1500 Ft. Kedvezményes áron előjegyezhető a kiadóban. KÖNYVHETI KÜLÖNLEGESSÉG. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat a könyvünnepek egyik különlegességét jelentette meg. A Könyv az irodalo­mért című kiadvány 74 könyvheti szer­ző — írók, költők, tudósok — rövid ön­életrajzát, munkásságát ismerteti, mindezt fényképpel és aláírással kapja az olvasó. A könyv ünnepének kislexi­kona bevételéből az AKV évente jutal­mazni kívánja a legszínvonalasabb és a legsikeresebb kötet szerzőjét, vala­mint kiadóját. A kötet ezer számozott példányban jelent meg. SVÉD BALETT AZ OPERÁBAN. Két estén , június 2-án és 3-án vendég­szerepel a svédországi Göteborgból a Stora Teatern balettegyüttese. Három művet mutatnak be: Két víz között (koreográfia: Robert North), Hét japán levél (koreográfia: Ulf Gadd) és Trójai játék (koreográfia: Robert North) cím­mel. ----------------------X'34^---------­Lakitelek Alapítvány Erkölcsi háttér és szervező erő A jövőképében megrendült, zsibbadt magyar társadalomnak kíván segít­séget nyújtani Magyarország újjá­építéséhez a Lakitelek Alapítvány, amelyet Lezsák Sándor és felesége hozott létre 1991 januárjában, ötven­ezer forint alaptőkével. — Az alapítvány olyan szervező­erő kíván lenni — mondta a szom­bat délutáni első sajtótájékoztatón Lezsák Sándor, a kuratórium elnöke —, amely nem politikai csatározá­sokra fecsérli az erőt, hanem moz­galomként támogatja — az MDF Lakiteleki Nyilatkozata szellemében — a társadalom önszerveződésére irányuló törekvéseket. Elmondta azt is: azért nem vállalt országgyűlési képviselői munkát, hogy ne szakadjon el a mozgalom­tól, hanem az alapítvány kínálta eszközökkel adhasson kezdősebessé­get, bátorítást, anyagi támogatást jószándékú kezdeményezés­knek. Nincs behatárolva a skála, lehet az művelődésügy, oktatás, művészet, sport, sajtó, kisebbségek törekvé­sei, emigrációban élő magyarok ta­pasztalatainak átvétele, vagy akár nemzetközi kapcsolataink bővítése. Részt vettek a sajtótájékoztatón az alapítvány kuratóriumának tagjai is: Gálfalvi György író, a maros­vásárhelyi Látó című lap szerkesz­tője, Ghéczy István Svájcban élő közgazdász, Gyarmati Dezső olim­piai bajnok, országgyűlési képvi­selő, Tollas Tibor költő, a müncheni Nemzetőr szerkesztője. A Postabanknál vezetett bank­számlán május végéig közel 11 mil­lió forint és több mint 50 ezer dol­lárnak megfelelő valuta gyűlt össze — az első, néhány száz forintot be­fizető adakozók kisnyugdíjasok vol­tak­­— most, június elsején a ku­ratórium közel két és fél milliót juttatott belőle 62 pályázónak. Nem nagy pénzekről van szó — de a kuratórium arra számít, hogy jövő ilyenkorra megsokszorozódik a jelenlegi alaptőke — : többnyire 20—30—50 ezer forintos összegek­kel tudta most kisegíteni a pályázó­kat a Lakitelek Alapítvány. A hő­­gyészi önkormányzat kivételesen 200 ezer forintot kapott, hogy egy tönkrement Apponyi-kastélyban sza­badidő- és sportközpontot ala­kíthas­­son ki. Erről külön is szólt Baráti Dezső, hangsúlyozva: ez a kivétel azt is példázza, hogy nem pártpo­litikai szempontok vezérlik a kurató­riumot, a kritérium a pályázatok céljának erkölcsi, szellemi tisztasága, a közérdek szolgálata. Rövidesen új pályázatokat hirdet a Lakitelek Alapítvány helyi újsá­gok megjelentetésének támogatásá­ra, Sorsunk címmel riporter-tehet­­ségkutató céllal, egy másikat 1956 a tankönyveinkben címmel, illetve önéletírói pályázatot az emigráció­ban élők számára. A Lakitelek Alapítvány támogatá­sával létrejött az Antológia Kiadó, amely a Püski Kiadóval közösen rövidesen megjelenteti az 1987. IX. 27-i lakiteleki tanácskozás jegyző­könyvét. (medve)

Next