Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)

1991-07-20 / 73. szám

LXXVIII. (búcsúlevél) Kedves Mihály Fiam! S. O. S.! A múlt héten a feleségemmel elmentünk nosztalgiázni. Végigjártam, keresve a régmúltat, három falut: Zarándot, Keresztúrt, Újfalut. Élőket már nemigen találtam, így csupán a síremlékükre tehettem le azokat a pár vi­rágszálakat, amelyeket egykoron velük együtt virágoztattam. Mihály! A Rákosi birodalmában jártam! Minden hatalom a kommunisták kezében! Te, még most is, ha az utcán találkoztam egy-egy ismerősömmel, félve nézett körül, hogy vajon ki láthatta meg? Még a szobák falai közt is figyelmeztet­tek, csak halkan, nehogy az utcán elhaladók közül valaki meghallja. Egyszerűen nem lehet a Magyar Nemze­ten és a Kis Újságon kívül, no persze a he­lyi, illetve a megyei lapokon kívül mást kapni. A Hitelt, a Kaput az újságárusnak egyszerűen nem engedik árusítani, a párt megtiltotta, sőt számon kérte az újságárust, eleinte, míg kapta a lapokat, hogy nevezze meg személyesen, kik vásárolták meg! Nem változott semmi, a lakói apatikusan közömbösek. Nagyon sok emberrel beszél­tem. Eredmény: teljesen értetlenül, sőt re­ménytelenül legyintve hallgattak végig. Pe­dig igyekeztem, nagyon ám, felébreszteni a negyvenéves rájuk erőszakolt rabszolga­módtól, a párt demagógiáitól megszabadíta­ni őket. Nem tudnak hinni. A párt legyőzhetetlen, elöregedtünk, ki milyen módon, de élünk, majd Pesten eldől minden. Eddig sem kérdeztek meg bennün­ket, ezután sem lesz ez már másképpen. Ugyanezeket tapasztaltam mind a három helyen. Hát hogy maradhatott ki a szervezésből ez a három, politikailag fogyatékos falu? Kérdem tőletek! Még nem késő, kocsival egy délelőtt megjárjátok. Megszerveztem, hogy melyik faluban kit keressetek fel. Zarándon: Fazekas Imre kefekötőmester, Sánc utca 13. sz. Keresztúron: Sántha Lajosné nyugdíjas, Kossuth utca 1. sz. Újfaluban: Rácz Endre, Nagy utca 7. sz., gazdaember. Elképzelésem a következő. A nevezetteket felkeresitek, de előtte ér­tesítsétek, hogy a nap melyik órájában talál­kozhattok. Várni fognak benneteket. Azonnnal riport, és ha a nevüket is hajlan­dók adni, úgy, ha nem, névtelenül. Újfaluban élő példáját láthatjátok egy hajdani jómódú „kulák” család utolsó sar­jának, aki nem lépett be a tsz-be, magáno­san, egyedül küszködve mit csinált. Te, az egy apostol! Szomorú látványban lesz részetek. Azonnal termi kell. Meg kell kezdeni a tagtoborzást, meg kell, hogy mutatkoz­zatok! Általában csak a föld és a tsz-ek további sorsa érdekli őket. Tiszta keresztmetszetét láthatjátok arnak az erkölcsileg még min­dig a kommunisták uralma alatt élő falusi társadalommak, amely még most is meghu­nyászkodik, cs­ak hogy a már megszokott nyomorúságos életét tovább tengethesse. Keresztúron a volt malomban a helyi tsz diótörő tagokat alkalmaz, egy kiló dióbérért tizennnégy forint negyven fillért kapnak. Naponta, a legszorgalmasabb munkával is csak három kiló dióbelet tudnak tönni. Számítsd ki, nyolcórai munkaidőre, a ke­resetük? Tehát azokon a napokon, amelyeket ti megírtok, személyesen felkeresitek a neve­zetteket. A megbeszélések alapján tagtoborzó gyű­lést hirdettek meg. A zarándi elnök ortodox kommunista. A keresztúri és az új falusi értelmes érett­ségizett ember, lehet velük okosan beszélni, tárgyalni. Mihály fiam, gyorsan, míg nem késő. Ne hivatalos borítékban, értem ezen a már használt demokrata borítékokat, mert előfordulhat, hogy nem is kézbesítik ki, így tehát a mindennapi életben használt borí­tékban küldjétek a levelet, hogy mikorra váljanak benneteket. Magamról nem sokat írhatok, megva­gyunk, élünk. Van nekem annyi bajom, már ami az egészségemet illeti, hogy felsorolni sem érdemes. Az egész család nevében szeretetteljes üdvözletünket küldöm azzal, hogy minél hamarabb viszontláthassunk. Károly bátyád, Kedves Mihály! Nem leszek hosszú. Tudod a nagy családi „duma” úgy hatá­rozott, hogy ha majd megpróbálod megörö­kíteni a jövőnek kis életünk megpróbáltató történelmi valóságait, immáron a saját ne­vünkön is nevezheted a szereplőket. Nagy és nehéz év elé nézünk. Illetve pró­báljuk átvészelni az eljövendő időket. Tudod, az a kezdeti lelkesedésem és hi­tem már nem a régi. Míg egyrészt némi vigaszt ad, hogy talán az erdélyi magyarság sorsa végül is lassan elrendeződik, szabadabban élhetnek, addig a honi ellenzék kezd egyre jobban megosz­­lani. Magyar átok ez, Mihály! Ott állunk a szabadság küszöbén, még­sem tudjuk átlépni közösen, hogy itt, Kö­­zép-Európa csúszós lejtőjén e kis hazában megállíthassuk a földcsuszamlásokat. A feleségem, a leányom szeretettel kö­szöntenek az egész családoddal együtt, míg én várván a leveled maradtam a régi Károly bátyád, férfibaráti kézfogással, az eljövendő ellenzéki győzelmünkre. Mert én nem pártokban gondolkozom, hanem az egész magyar népemnek a felsza­badulásában. A ti generációtok nem is tudja átélni, hogy mennyit is szenvedtünk, mégis sikerült tisztának megmaradnunk. A remélhető viszontlátásig jó egészséget, erőt, bátorságot és soha meg nem alkuvást minden velünk egyformán gondolkozó em­bernek. Károly bátyád. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Pál 2. lev. Tim. 4:7. Mély fájdalommal tudatjuk, hogy BA­LOGH KÁROLY folyó év február 28. nap­ján, életének 75. évében elhunyt. Felejthe­tetlen halottunktól 1990. március 27-én, 9 órakor, a református vallás szertartása sze­rint veszünk búcsút a Rákoskeresztúri teme­tő szólóparcellájánál. Gyászoló család, Du­­naharaszti, 1990. március hó 5. Drága emlé­ke szívünkben él! Kedves Miska és Családja! Őszintén köszönjük a koszorúszalagot, a szívből jövő részvétet, amelyet Apukám ha­lálakor nyilvánított. Szegény Apu nagyon várta a választáso­kat. Állandóan idegesítette magát a lassú változások miatt. Tevékenyen részt vett a demokraták választási kampányában: gyű­léseken felszólalt, agitált, gyűjtötte a ko­pogtatócédulákat, vitte a szórólapokat stb. Február 25-én szívinfarktust kapott, és feb­ruár 28-án sajnos belehalt. Hála istennek nem szenvedett, egy pillanat alatt megállt a szíve. Ő volt a rendszer egyik utolsó áldoza­ta. Kvánsága az volt, hogy szórják szét, hogy benne legyen a napban, a fűben, a fá­ban, a szélben. A szertartás után koszorúit a 301-es parcellába vittük az ismeretlen áldo­zatok kopjafájához. A választásokat mi megértük, de örülni nem tudunk neki, mert akinek a legfontosabb lett volna a győze­lem, nincs köztünk. Nehezen tudná elvisel­ni az ellenzék megosztottságát is. Szeretettel üdvözlöm kedves Mindannyi­­ukat édesanyámmal együtt: Rózsa. LXXIX. (dicsértessék) DICSÉRTESSÉK JÉZUS KRISZTUS. MEGBUKOTT A KOMMUNIZMUS. * Egyébiránt pedig: Adatik tudtára mindenkinek, akit illet, hogy aki e regényben magára ismer, nem véletlen ismeri föl egykori magamagát, ugyanis, bár e regény nem róla szól, a regény történetei nem az övéi, a regény szereplői nem azok, akik felismerni vélik magukat, mert a KA­ZAL kitalálássorában egy sincs, amely meg ne történt volna, meg ne esett volna, ame­lyet magyar ember el nem szenvedett volna, ám mindez csak a valódinak mintegy regé­nyes mása, tehát ha például­­Józsi látja, hogy Jani senki más, mint ő, akkor sem ő, ha éppen hogy ő. (Vége) Sarusi Mihály KAZAL (regény) 73. I. évfolyam, 73. szám ny/11991. július 20., szombat IRODALOM Kibújt kazlából a kazalrak. - Regényed címe egyetlen szó: Kazal. Mi ez a kazal? Eszik vagy isszák? - A kicsépelt gabona szárát hordják kaz­lakba. - Cséplés... Ütés, verés? - Igen. Amikor cséphadaróval többen verik a búzát. Nyomtatásnál a ló veri ki a magot a búzából, a gépnél egyszerű, az ki­rázza, kiveri a magot a kalászból. - Mi az író tennivalója, amikor ekkora kazlat rak, mint te a regényedben? - Valóban kazalrakás volt, mert össze­­hordtam az alföldi, szűkebben a Körös-Ma­ros közi, viharsaroki falu elmúlt ötven évé­ből mindazt, amit jellemzőnek éreztem en­nek a népnek a sorsára. - Szokták a regényt azzal is jellemezni, hol játszódik. A játszadozás itt rossz szó, in­kább a vallomások és a kemény ítéletek sor­jáznak ezeken az oldalakon. - Ahogy a kazalban is valóságos szalma­szálak vannak, ebben a regényben sincs más, mint valóságos történet. Amit itt összevilláztam és egy kazalba próbáltam fölépíteni, az maga a valóság; az én dolgom a szanaszét szórt szálak összegyűjtögetése és kazalépítménybe rakása volt, mert ezt a világot, az a gyanúm, nem mutatta meg senki.­­ Hadd tegyem hozzá, hogy az igazán jól rakott kazal ellenáll az időnek. A te építmé­nyed mennyire ellenálló? - Az a gyanúm, hogy ellenáll, mert az, aki meg akarja majd ismerni az elmúlt éve­ket, az alföldi paraszt világát, az efféle írá­sokból majd megismerheti. A történészek vagy elvégzik a munkájukat vagy nem, én mindenesetre a magam módján igyekeztem mindent megtenni: van ismeretterjesztő vo­nulata is, de ez akaratlan. - De az nem akaratlan, hogy éppen eze­ket az embereket kérdezted meg, éppen eze­ken a helyszíneken és éppen neked vála­szoltak. - Ezek az emberek nem mindenkinek szólaltak volna meg. Ebben biztos vagyok. A megszólalók nagy részét ismertem, jó né­hány történet a családomból való, a regény gerincét adó kazlai história hőse, Balogh Károly bátyám, aki azóta meghalt, úgy kez­dett el nekem mesélni, hogy még nem tud­ta, mindezt ő elmondhatja-e nekem. - Benned se bízott? - Nem tudom, miért, de énbennem első pillanattól megbízott. Valamennyi mesélőm énhozzám őszinte volt, aminek nem tudom az okát. Talán látták rajtam, hogy én se va­gyok más, mint ők. Családom egyik ága kisgazda család, őket is, engem is eléggé meggyötört az elmúlt ötven év, így nem volt nehéz azonosulnom a gazdákkal, a paraszti társadalom gazdavilágával. A paraszti társa­dalom másik ágát, a zselléreket is jól isme­rem, apám famíliája visz ebbe a világba. A Magyar Krisztus ennek az élménynek a re­génybe fogalmazása. A családom gazda ágát, egy gazdalánynak a történetét, életét is igencsak beleloptam ebbe a regénybe. Míg a Magyar Krisztus a saját fajtámnak, a zsellér élményét és világát adja, a Kazal a saját családomnak a kisgazda-világához kapcsolódik, így adódott, talán az egyen­súly miatt... - Örülök, hogy ezt mondod, mert szá­momra ez igazi garancia. Mint író, végső soron a saját életed nyersanyagának tekin­ted az elmúlt fél évszázadot, nem egyszerű­en csak megírod a talált témát. Önmagad­ban, önmagaddal is elszámolsz. Mikor hit­ted el azt, hogy a Kazal-történetből valaha, a te tollad által regény lehet? - Valamikor tíz évvel ezelőtt kezdtem eh­hez a regényhez anyagot gyűjteni. Öt éve ju­tottam el oda, hogy tényleg megírom. A történelem sodrása kissé átalakította a re­gényt is, mert hogy én ráakadtam arra az emerre, aki a kazalban bujkált, jó hat évig, s hogy az az ember nekem meg mert szólal­ni, ehhez azért bizonyos történelmi helyzet kellett. Ezt a kazlas embert én tíz évvel eze­lőtt nem találtam volna meg, nem szólalt vol­na meg nekem, és meg se írhattam volna... - Miután regényedet rövid folytatásonként közöltük, bizonyára nem minden olvasónk lát­ja át a történetet teljes egészében. Próbáld meg a nagyközönség számára összefoglalni. - Eredetileg azt akartam megírni, hogy mit élt át a békési paraszt a megszállás öt­ven éve alatt. Úgy gondoltam, a regény 1944 elejétől, a német megszállástól az orosz megszálláson át az ötvenedik évfor­dulójáig terjedően ábrázolja a paraszti vilá­got, azt, hogy mit élt át a paraszt ebben az ötven évben. Természetesen ebbe az ötven évbe igyekeztem belelopni, belerakni, bele­vinni önmagamat. A regény Zaránd várme­gyében játszódik, annek az az egyszerű oka, hogy nem írhattam meg, a történet Csabán, vagy Gyulán, vagy éppen Sarkadon játszó­dik, mert engem akkor be lehet perelni. Ugyanazért nem írtam meg, ki ölt, ki gyil­kolt hely és név szerint. Ezért egy képzelet­beli megyét találtam ki.­­ Ezt most nem te kell kimondjad. Zaránd azért nem annyira képzeletbeli hely... - Annyira nem, hogy ez a vidék a közép­korban Zaránd megye volt. De, hogy foly­tassam: a regény gerincét a Balogh család históriája alkotja, annak a Balogh Károly­­nak az élete, aki ezerkilencszázötvenhatban elbújt a pufajkások elől egy kazalba. Okány a falu valóságos neve, a regényben Zaránd­­újfalunak hívják. Ezt ma már ki lehet mon­dani: Balogh Károly bátyám, mielőtt meg­halt volna, írt egy levelet, benne van a re­gényben is, amelyben vállalja, hogy ezt ő mondta, ez az ő története, és ki lehet írni a nevét is. Amikor az anyagot gyűjtöttem, még nem tudtam, hogy úgy alakul a világ,­­ hogy leírhatom a nevét.­­A vállalás nyilván abból fakad, hogy nemcsak te, de ő maga is megérezte a világ változását. - így igaz. Ez az idős ember Okányból Dunaharasztiba menekült a kazalból való kibúvás után a ’63-as amnesztia után, itt ta­láltam rá. Évtizede, hogy megjelent egy helytörténeti munka Okányról, ebben buk­kantam egy mondatra, hogy itt volt ötven­hatban egy ember, aki a kazalba elbújt. Ak­kor a helytörténész ennyit mert leírni. Nem felejtettem el, az eszemben tartottam, úgy alak­ult, hogy meg mertem kérdezni Házi Albert úrtól, ő meg merte megmondani... Lépésről lépésre cserkésztem be, és mint mondtam, Dunaharasztiban találtam rá Ká­roly bátyámra. - Valamit nem értek. Az elején azt mod­tad, hogy ez egy családi történet is. Balogh úr nem a család tagja. - Eredetileg arra gondoltam, hogy az én élményeim lesznek ennek a regénynek a központjában, úgy alakult, hogy ez az iz­galmas történet előrefurakodott. Ez lett a cselekmény vezérvonala. - Irodalmiaskodva: te lettél Balogh úr. - Igen, igen. - Balogh úr is azonosságot vállalt veled? - Igen. - A Balogh úrral való Kis-Duna-melléki beszélgetések során mire döbbentél rá? - Talán arra, hogy nincs megdöbben­tőbb, nincs csodálatosabb, nincs ocsmá­­nyabb, és nincs szebb, nincs képtelenebb, mint maga az élet. Hogy ilyet nem lehet ki­találni, amit ez az ember kazalban és a ka­zal körül átélt. Dyet a legvadabb képzelet se tud kitalálni. Ez igaz az elmúlt ötven évre is. -Nagyon sokan bujkáltak, ha másként nem, lélekben. Sokan féltek, de sokuknak volt meg a maguk karla, a maga védelme. - Sokat és sokan bujkáltunk az elmúlt öt­ven évben, jómagam is, mindig, mindenütt. Az írásaimban is. Amit Balogh Károly átélt, az ennél több volt: egy szűk réteg sok­kal harcosabban próbált szembeszállni. Ő azokból volt egy, akik az eszményeikért nyíltan vállalták a következményeket, s aki­ket meg is hurcoltak a következetességü­kért. - Szovjetunióban az ilyen embereket or­vosi esetnek minősítették, bezárták, ideg­osztályon elmeápoltak közt tárolták. Nálunk ki-ki a maga orvosa volt. Te hogyan lettél a magad orvosa? - Igyekeztem úgy elbújni, hogy ez mégse váljon árulássá. - A kazalban lakó embert valaki rejtege­ti, élelmezi, óvja. Téged ki óvott, mi óvott? - A fajtám. Újságíróként senki sem vé­dett. Teljesen kiszolgáltatott voltam, mint minden hozzám hasonló, nemzeti gondol­kodású tollforgató. Ezért is menekültem az MTI-be, ahol nem kellett a saját nevem odaírnom az írás alá. Tárgyszerűen tudósí­tottam. A védelmet, a bástyát, azt a zöld vá­rat, ami a régi világban a bujdosóknak ott­hont adott, mindnyájunknak a családunk adott, amit nagyon megválogattam, megvá­logattunk, igyekezve kiszűrni a besúgókat, ami nagyon nehéz volt néha. A falumban, Kisiratoson pontosan tudtam, kikben bízha­tom, de itt, Csabán is... Az ember nem le­hetett bukott ember, mert az elnyomott többség mögöttünk állt, még ha nem merte is ezt vállalni. Apáti Miklós A mai folytatással! Sarusi Mihály­ 1471 regényének végére ér az olvasó. Ma, amikor az aluljárók fölött alig van iro­dalom, nem titkolhatjuk ama­ büszkeségünket, hogy az Új Magyarország folytatásos regényt közölt, teret adva ez­zel az irodalomnak, jelzését adva annak is, hogy az érték szolgálatát komolyan gondoljuk. Sarusi Mihály első kö­tete, A csabai Szajnán, 1981-ben jelent meg, ezt követte a Pázsit, majd a Kaporszakállú nádvágó és 1986-ban a Magyar Krisztus. A rákövetkező évben újabb regénye jelent meg, Fönn, a Jeruzsálem hegyen címmel. Ezt követte az Árva Irma, majd Hajmattuszás című könyve. Békéscsabán él, kenyerét az újságírás adja, az MTI helyi szer­kesztőségében dolgozik. Új regénye megjelenésre vár a Szépirodalmi Könyvkiadónál, míg a hazal könyv formájá­ban a közeljövőben jelenik meg a Tevannál, de ezt olvasóink már úgyis tudják. (Az olvasótól elnézést kérek, hogy a beszélgetés tegeződő hangján nem módosítottam.)

Next