Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)
1991-07-20 / 73. szám
LXXVIII. (búcsúlevél) Kedves Mihály Fiam! S. O. S.! A múlt héten a feleségemmel elmentünk nosztalgiázni. Végigjártam, keresve a régmúltat, három falut: Zarándot, Keresztúrt, Újfalut. Élőket már nemigen találtam, így csupán a síremlékükre tehettem le azokat a pár virágszálakat, amelyeket egykoron velük együtt virágoztattam. Mihály! A Rákosi birodalmában jártam! Minden hatalom a kommunisták kezében! Te, még most is, ha az utcán találkoztam egy-egy ismerősömmel, félve nézett körül, hogy vajon ki láthatta meg? Még a szobák falai közt is figyelmeztettek, csak halkan, nehogy az utcán elhaladók közül valaki meghallja. Egyszerűen nem lehet a Magyar Nemzeten és a Kis Újságon kívül, no persze a helyi, illetve a megyei lapokon kívül mást kapni. A Hitelt, a Kaput az újságárusnak egyszerűen nem engedik árusítani, a párt megtiltotta, sőt számon kérte az újságárust, eleinte, míg kapta a lapokat, hogy nevezze meg személyesen, kik vásárolták meg! Nem változott semmi, a lakói apatikusan közömbösek. Nagyon sok emberrel beszéltem. Eredmény: teljesen értetlenül, sőt reménytelenül legyintve hallgattak végig. Pedig igyekeztem, nagyon ám, felébreszteni a negyvenéves rájuk erőszakolt rabszolgamódtól, a párt demagógiáitól megszabadítani őket. Nem tudnak hinni. A párt legyőzhetetlen, elöregedtünk, ki milyen módon, de élünk, majd Pesten eldől minden. Eddig sem kérdeztek meg bennünket, ezután sem lesz ez már másképpen. Ugyanezeket tapasztaltam mind a három helyen. Hát hogy maradhatott ki a szervezésből ez a három, politikailag fogyatékos falu? Kérdem tőletek! Még nem késő, kocsival egy délelőtt megjárjátok. Megszerveztem, hogy melyik faluban kit keressetek fel. Zarándon: Fazekas Imre kefekötőmester, Sánc utca 13. sz. Keresztúron: Sántha Lajosné nyugdíjas, Kossuth utca 1. sz. Újfaluban: Rácz Endre, Nagy utca 7. sz., gazdaember. Elképzelésem a következő. A nevezetteket felkeresitek, de előtte értesítsétek, hogy a nap melyik órájában találkozhattok. Várni fognak benneteket. Azonnnal riport, és ha a nevüket is hajlandók adni, úgy, ha nem, névtelenül. Újfaluban élő példáját láthatjátok egy hajdani jómódú „kulák” család utolsó sarjának, aki nem lépett be a tsz-be, magánosan, egyedül küszködve mit csinált. Te, az egy apostol! Szomorú látványban lesz részetek. Azonnal termi kell. Meg kell kezdeni a tagtoborzást, meg kell, hogy mutatkozzatok! Általában csak a föld és a tsz-ek további sorsa érdekli őket. Tiszta keresztmetszetét láthatjátok arnak az erkölcsileg még mindig a kommunisták uralma alatt élő falusi társadalommak, amely még most is meghunyászkodik, csak hogy a már megszokott nyomorúságos életét tovább tengethesse. Keresztúron a volt malomban a helyi tsz diótörő tagokat alkalmaz, egy kiló dióbérért tizennnégy forint negyven fillért kapnak. Naponta, a legszorgalmasabb munkával is csak három kiló dióbelet tudnak tönni. Számítsd ki, nyolcórai munkaidőre, a keresetük? Tehát azokon a napokon, amelyeket ti megírtok, személyesen felkeresitek a nevezetteket. A megbeszélések alapján tagtoborzó gyűlést hirdettek meg. A zarándi elnök ortodox kommunista. A keresztúri és az új falusi értelmes érettségizett ember, lehet velük okosan beszélni, tárgyalni. Mihály fiam, gyorsan, míg nem késő. Ne hivatalos borítékban, értem ezen a már használt demokrata borítékokat, mert előfordulhat, hogy nem is kézbesítik ki, így tehát a mindennapi életben használt borítékban küldjétek a levelet, hogy mikorra váljanak benneteket. Magamról nem sokat írhatok, megvagyunk, élünk. Van nekem annyi bajom, már ami az egészségemet illeti, hogy felsorolni sem érdemes. Az egész család nevében szeretetteljes üdvözletünket küldöm azzal, hogy minél hamarabb viszontláthassunk. Károly bátyád, Kedves Mihály! Nem leszek hosszú. Tudod a nagy családi „duma” úgy határozott, hogy ha majd megpróbálod megörökíteni a jövőnek kis életünk megpróbáltató történelmi valóságait, immáron a saját nevünkön is nevezheted a szereplőket. Nagy és nehéz év elé nézünk. Illetve próbáljuk átvészelni az eljövendő időket. Tudod, az a kezdeti lelkesedésem és hitem már nem a régi. Míg egyrészt némi vigaszt ad, hogy talán az erdélyi magyarság sorsa végül is lassan elrendeződik, szabadabban élhetnek, addig a honi ellenzék kezd egyre jobban megoszlani. Magyar átok ez, Mihály! Ott állunk a szabadság küszöbén, mégsem tudjuk átlépni közösen, hogy itt, Közép-Európa csúszós lejtőjén e kis hazában megállíthassuk a földcsuszamlásokat. A feleségem, a leányom szeretettel köszöntenek az egész családoddal együtt, míg én várván a leveled maradtam a régi Károly bátyád, férfibaráti kézfogással, az eljövendő ellenzéki győzelmünkre. Mert én nem pártokban gondolkozom, hanem az egész magyar népemnek a felszabadulásában. A ti generációtok nem is tudja átélni, hogy mennyit is szenvedtünk, mégis sikerült tisztának megmaradnunk. A remélhető viszontlátásig jó egészséget, erőt, bátorságot és soha meg nem alkuvást minden velünk egyformán gondolkozó embernek. Károly bátyád. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Pál 2. lev. Tim. 4:7. Mély fájdalommal tudatjuk, hogy BALOGH KÁROLY folyó év február 28. napján, életének 75. évében elhunyt. Felejthetetlen halottunktól 1990. március 27-én, 9 órakor, a református vallás szertartása szerint veszünk búcsút a Rákoskeresztúri temető szólóparcellájánál. Gyászoló család, Dunaharaszti, 1990. március hó 5. Drága emléke szívünkben él! Kedves Miska és Családja! Őszintén köszönjük a koszorúszalagot, a szívből jövő részvétet, amelyet Apukám halálakor nyilvánított. Szegény Apu nagyon várta a választásokat. Állandóan idegesítette magát a lassú változások miatt. Tevékenyen részt vett a demokraták választási kampányában: gyűléseken felszólalt, agitált, gyűjtötte a kopogtatócédulákat, vitte a szórólapokat stb. Február 25-én szívinfarktust kapott, és február 28-án sajnos belehalt. Hála istennek nem szenvedett, egy pillanat alatt megállt a szíve. Ő volt a rendszer egyik utolsó áldozata. Kvánsága az volt, hogy szórják szét, hogy benne legyen a napban, a fűben, a fában, a szélben. A szertartás után koszorúit a 301-es parcellába vittük az ismeretlen áldozatok kopjafájához. A választásokat mi megértük, de örülni nem tudunk neki, mert akinek a legfontosabb lett volna a győzelem, nincs köztünk. Nehezen tudná elviselni az ellenzék megosztottságát is. Szeretettel üdvözlöm kedves Mindannyiukat édesanyámmal együtt: Rózsa. LXXIX. (dicsértessék) DICSÉRTESSÉK JÉZUS KRISZTUS. MEGBUKOTT A KOMMUNIZMUS. * Egyébiránt pedig: Adatik tudtára mindenkinek, akit illet, hogy aki e regényben magára ismer, nem véletlen ismeri föl egykori magamagát, ugyanis, bár e regény nem róla szól, a regény történetei nem az övéi, a regény szereplői nem azok, akik felismerni vélik magukat, mert a KAZAL kitalálássorában egy sincs, amely meg ne történt volna, meg ne esett volna, amelyet magyar ember el nem szenvedett volna, ám mindez csak a valódinak mintegy regényes mása, tehát ha példáulJózsi látja, hogy Jani senki más, mint ő, akkor sem ő, ha éppen hogy ő. (Vége) Sarusi Mihály KAZAL (regény) 73. I. évfolyam, 73. szám ny/11991. július 20., szombat IRODALOM Kibújt kazlából a kazalrak. - Regényed címe egyetlen szó: Kazal. Mi ez a kazal? Eszik vagy isszák? - A kicsépelt gabona szárát hordják kazlakba. - Cséplés... Ütés, verés? - Igen. Amikor cséphadaróval többen verik a búzát. Nyomtatásnál a ló veri ki a magot a búzából, a gépnél egyszerű, az kirázza, kiveri a magot a kalászból. - Mi az író tennivalója, amikor ekkora kazlat rak, mint te a regényedben? - Valóban kazalrakás volt, mert összehordtam az alföldi, szűkebben a Körös-Maros közi, viharsaroki falu elmúlt ötven évéből mindazt, amit jellemzőnek éreztem ennek a népnek a sorsára. - Szokták a regényt azzal is jellemezni, hol játszódik. A játszadozás itt rossz szó, inkább a vallomások és a kemény ítéletek sorjáznak ezeken az oldalakon. - Ahogy a kazalban is valóságos szalmaszálak vannak, ebben a regényben sincs más, mint valóságos történet. Amit itt összevilláztam és egy kazalba próbáltam fölépíteni, az maga a valóság; az én dolgom a szanaszét szórt szálak összegyűjtögetése és kazalépítménybe rakása volt, mert ezt a világot, az a gyanúm, nem mutatta meg senki. Hadd tegyem hozzá, hogy az igazán jól rakott kazal ellenáll az időnek. A te építményed mennyire ellenálló? - Az a gyanúm, hogy ellenáll, mert az, aki meg akarja majd ismerni az elmúlt éveket, az alföldi paraszt világát, az efféle írásokból majd megismerheti. A történészek vagy elvégzik a munkájukat vagy nem, én mindenesetre a magam módján igyekeztem mindent megtenni: van ismeretterjesztő vonulata is, de ez akaratlan. - De az nem akaratlan, hogy éppen ezeket az embereket kérdezted meg, éppen ezeken a helyszíneken és éppen neked válaszoltak. - Ezek az emberek nem mindenkinek szólaltak volna meg. Ebben biztos vagyok. A megszólalók nagy részét ismertem, jó néhány történet a családomból való, a regény gerincét adó kazlai história hőse, Balogh Károly bátyám, aki azóta meghalt, úgy kezdett el nekem mesélni, hogy még nem tudta, mindezt ő elmondhatja-e nekem. - Benned se bízott? - Nem tudom, miért, de énbennem első pillanattól megbízott. Valamennyi mesélőm énhozzám őszinte volt, aminek nem tudom az okát. Talán látták rajtam, hogy én se vagyok más, mint ők. Családom egyik ága kisgazda család, őket is, engem is eléggé meggyötört az elmúlt ötven év, így nem volt nehéz azonosulnom a gazdákkal, a paraszti társadalom gazdavilágával. A paraszti társadalom másik ágát, a zselléreket is jól ismerem, apám famíliája visz ebbe a világba. A Magyar Krisztus ennek az élménynek a regénybe fogalmazása. A családom gazda ágát, egy gazdalánynak a történetét, életét is igencsak beleloptam ebbe a regénybe. Míg a Magyar Krisztus a saját fajtámnak, a zsellér élményét és világát adja, a Kazal a saját családomnak a kisgazda-világához kapcsolódik, így adódott, talán az egyensúly miatt... - Örülök, hogy ezt mondod, mert számomra ez igazi garancia. Mint író, végső soron a saját életed nyersanyagának tekinted az elmúlt fél évszázadot, nem egyszerűen csak megírod a talált témát. Önmagadban, önmagaddal is elszámolsz. Mikor hitted el azt, hogy a Kazal-történetből valaha, a te tollad által regény lehet? - Valamikor tíz évvel ezelőtt kezdtem ehhez a regényhez anyagot gyűjteni. Öt éve jutottam el oda, hogy tényleg megírom. A történelem sodrása kissé átalakította a regényt is, mert hogy én ráakadtam arra az emerre, aki a kazalban bujkált, jó hat évig, s hogy az az ember nekem meg mert szólalni, ehhez azért bizonyos történelmi helyzet kellett. Ezt a kazlas embert én tíz évvel ezelőtt nem találtam volna meg, nem szólalt volna meg nekem, és meg se írhattam volna... - Miután regényedet rövid folytatásonként közöltük, bizonyára nem minden olvasónk látja át a történetet teljes egészében. Próbáld meg a nagyközönség számára összefoglalni. - Eredetileg azt akartam megírni, hogy mit élt át a békési paraszt a megszállás ötven éve alatt. Úgy gondoltam, a regény 1944 elejétől, a német megszállástól az orosz megszálláson át az ötvenedik évfordulójáig terjedően ábrázolja a paraszti világot, azt, hogy mit élt át a paraszt ebben az ötven évben. Természetesen ebbe az ötven évbe igyekeztem belelopni, belerakni, belevinni önmagamat. A regény Zaránd vármegyében játszódik, annek az az egyszerű oka, hogy nem írhattam meg, a történet Csabán, vagy Gyulán, vagy éppen Sarkadon játszódik, mert engem akkor be lehet perelni. Ugyanazért nem írtam meg, ki ölt, ki gyilkolt hely és név szerint. Ezért egy képzeletbeli megyét találtam ki. Ezt most nem te kell kimondjad. Zaránd azért nem annyira képzeletbeli hely... - Annyira nem, hogy ez a vidék a középkorban Zaránd megye volt. De, hogy folytassam: a regény gerincét a Balogh család históriája alkotja, annak a Balogh Károlynak az élete, aki ezerkilencszázötvenhatban elbújt a pufajkások elől egy kazalba. Okány a falu valóságos neve, a regényben Zarándújfalunak hívják. Ezt ma már ki lehet mondani: Balogh Károly bátyám, mielőtt meghalt volna, írt egy levelet, benne van a regényben is, amelyben vállalja, hogy ezt ő mondta, ez az ő története, és ki lehet írni a nevét is. Amikor az anyagot gyűjtöttem, még nem tudtam, hogy úgy alakul a világ, hogy leírhatom a nevét.A vállalás nyilván abból fakad, hogy nemcsak te, de ő maga is megérezte a világ változását. - így igaz. Ez az idős ember Okányból Dunaharasztiba menekült a kazalból való kibúvás után a ’63-as amnesztia után, itt találtam rá. Évtizede, hogy megjelent egy helytörténeti munka Okányról, ebben bukkantam egy mondatra, hogy itt volt ötvenhatban egy ember, aki a kazalba elbújt. Akkor a helytörténész ennyit mert leírni. Nem felejtettem el, az eszemben tartottam, úgy alakult, hogy meg mertem kérdezni Házi Albert úrtól, ő meg merte megmondani... Lépésről lépésre cserkésztem be, és mint mondtam, Dunaharasztiban találtam rá Károly bátyámra. - Valamit nem értek. Az elején azt modtad, hogy ez egy családi történet is. Balogh úr nem a család tagja. - Eredetileg arra gondoltam, hogy az én élményeim lesznek ennek a regénynek a központjában, úgy alakult, hogy ez az izgalmas történet előrefurakodott. Ez lett a cselekmény vezérvonala. - Irodalmiaskodva: te lettél Balogh úr. - Igen, igen. - Balogh úr is azonosságot vállalt veled? - Igen. - A Balogh úrral való Kis-Duna-melléki beszélgetések során mire döbbentél rá? - Talán arra, hogy nincs megdöbbentőbb, nincs csodálatosabb, nincs ocsmányabb, és nincs szebb, nincs képtelenebb, mint maga az élet. Hogy ilyet nem lehet kitalálni, amit ez az ember kazalban és a kazal körül átélt. Dyet a legvadabb képzelet se tud kitalálni. Ez igaz az elmúlt ötven évre is. -Nagyon sokan bujkáltak, ha másként nem, lélekben. Sokan féltek, de sokuknak volt meg a maguk karla, a maga védelme. - Sokat és sokan bujkáltunk az elmúlt ötven évben, jómagam is, mindig, mindenütt. Az írásaimban is. Amit Balogh Károly átélt, az ennél több volt: egy szűk réteg sokkal harcosabban próbált szembeszállni. Ő azokból volt egy, akik az eszményeikért nyíltan vállalták a következményeket, s akiket meg is hurcoltak a következetességükért. - Szovjetunióban az ilyen embereket orvosi esetnek minősítették, bezárták, idegosztályon elmeápoltak közt tárolták. Nálunk ki-ki a maga orvosa volt. Te hogyan lettél a magad orvosa? - Igyekeztem úgy elbújni, hogy ez mégse váljon árulássá. - A kazalban lakó embert valaki rejtegeti, élelmezi, óvja. Téged ki óvott, mi óvott? - A fajtám. Újságíróként senki sem védett. Teljesen kiszolgáltatott voltam, mint minden hozzám hasonló, nemzeti gondolkodású tollforgató. Ezért is menekültem az MTI-be, ahol nem kellett a saját nevem odaírnom az írás alá. Tárgyszerűen tudósítottam. A védelmet, a bástyát, azt a zöld várat, ami a régi világban a bujdosóknak otthont adott, mindnyájunknak a családunk adott, amit nagyon megválogattam, megválogattunk, igyekezve kiszűrni a besúgókat, ami nagyon nehéz volt néha. A falumban, Kisiratoson pontosan tudtam, kikben bízhatom, de itt, Csabán is... Az ember nem lehetett bukott ember, mert az elnyomott többség mögöttünk állt, még ha nem merte is ezt vállalni. Apáti Miklós A mai folytatással! Sarusi Mihály 1471 regényének végére ér az olvasó. Ma, amikor az aluljárók fölött alig van irodalom, nem titkolhatjuk ama büszkeségünket, hogy az Új Magyarország folytatásos regényt közölt, teret adva ezzel az irodalomnak, jelzését adva annak is, hogy az érték szolgálatát komolyan gondoljuk. Sarusi Mihály első kötete, A csabai Szajnán, 1981-ben jelent meg, ezt követte a Pázsit, majd a Kaporszakállú nádvágó és 1986-ban a Magyar Krisztus. A rákövetkező évben újabb regénye jelent meg, Fönn, a Jeruzsálem hegyen címmel. Ezt követte az Árva Irma, majd Hajmattuszás című könyve. Békéscsabán él, kenyerét az újságírás adja, az MTI helyi szerkesztőségében dolgozik. Új regénye megjelenésre vár a Szépirodalmi Könyvkiadónál, míg a hazal könyv formájában a közeljövőben jelenik meg a Tevannál, de ezt olvasóink már úgyis tudják. (Az olvasótól elnézést kérek, hogy a beszélgetés tegeződő hangján nem módosítottam.)