Új Magyarország, 1991. október (1. évfolyam, 134-159. szám)
1991-10-31 / 159. szám
Délelőtt a Munkáspárt koszorúzott a Köztársaság -szerintük Népköztársaság - téren, este meg lángocskák lobogtak itt Ezen a polgármentes téren sok magyar vér elfolyt Van itt mit koszorúzni, van itt mit megvitáztani. Van mit kutatni, van min vitázni Van mire emlékezni. Például arra, hogy kiknek a kezébe nem érdemes fegyvert adni Mert a fegyverek előbb-utóbb ölnek. Ahogy ölni tud a felháborodás is, egy tekintet Az erszak ilyen. A demokrácia nem. A demokrácia fegyvertelen. Mégis tovább fog tartani, mint a fegyverek rémuralma. Kékesdy Károly felvételei Hegyi posta (DIAGNÓZIS) Mint a mai Hunnia délután egyik meghívott vendége a folyóirat eddig mejelent számait lapozgatom. Csak mint tényt rögzítem: alkalmi találkozásokon túl most ismerkedem kicsit mélyebben e sokat szidott (gyalázott?) folyóirat szellemiségével. S hirtelen az egyik Szabó Dezső tanulmány (Az irodalom betegségei) egyik bekezdésére esik a szemem: „A legsúlyosabb betegsége az irodalmi életnek talán mégis a napisajtó, mert ebben benne van a többi betegség is mind. A napisajtó munkásai túlnyomó részben az élet félregurultjai, félbemaradt egzisztenciák, akiknek műveltsége igen hasonlít a Rozsnyai-féle hét nap alatt megtanító nyelvtanokhoz. Ezeknek a romlott idegzetű, mozaik lelkű embereknek majd mindig ott van a lelkük mélyén a többé-kevésbé sunyi vágy: irodalmat csinálni, újságíróból íróvá nőni. Ezért, ha szabadon írhatnak kritikát, írják azt saját képtelenségük beteg irigységén át Vagy írják a viszontdicsérés reménye vagy a már megadott lesújtó kritika bosszúja szerint De igen sokszor írják úgy, ahogy a kiadóvállalat megfizeti vagy ahogy az újságkiadó cég érdeke megkívánja. Ez az eszletiesség és napisajtó ölte meg a leitikát, amely az irodalmi élet állandó higiéniája, öntudata volt És mert a magyar középosztály legfőbb szellemi kosztja, irányító katekizmusa a tapnlap, a közönség laukája attól függ, hogy az illető Budapesti Hírlap-ember, Világember, Népszava-ember, Új Nemzedék-ember, szóval, melyik lapnak fúzott gépe Képzelni lehet, hogy milyen irodalmi fogalmai és ítéletei lehetnek érmék a középosztálynak." - Ó, boldog idők! Attkor még csak az irodalmat és a kritikát gyilkolta a sajtó. Mit olvasna ma, a mi fejükre, ez a lávaindulatú magyar ember? Kocsis L. Mihály Miért vagyunk szomorúak? úgy látszik, hogy ez egy ilyen ország, hol mindenki szomorú. Szomorú Onody Gyuláné, mert Beke Kata részt vett a Programplatform megalakításá- ban, szomorú továbbá Beke Kata, hogy Onody Gyuláné nem érti elhatározását, és szomorú vágyókén is Beke Kata levele miatt. Na nem azért, mert bírálja a kormánynak engedelmeskedő frakcióvezetést, vagy a kormány és a minisztérium tétovázását. Ebben neki bizonyára igaza van, nekem nincs elég információm, hogy állást foglaljak. Nem, én nem ezért vagyok szomorú, hanem azért, mert Beke Kata komolyan állítja azt, hogy az oktatás lehetett volna az új kormány sikerágazata és úgy véli, hogy ha az oktatásügyet stratégiai ágazatnak nyilvánítjuk és több pénzt adunk neki, akkor egy csapásra megoldódik minden probléma. Ez az oktatásügy problémájának teljes félreértése. És az vagyok szomorú, ha még B. K. sem érti a lényeget, aki ebben élt és egész életében ezzel foglalkozott, akkor másoktól ez mennigire sem várható el. Én magam csak 12 évet töltöttem a felsőoktatásban, de azt hiszem van némi betekintésem az oktatásügybe. Először én is azt hittem, hogy minden baj forrása a kommunista kézivezérlési irányítás és az ideolgóiai monopólium, ma már tudom, hogy érnnél bonyolultabb a helyzet. Genezisét tekintve valóban a kommunista direkt irányítás volt az eredendő bűnös, de mára a folyamat már önfenntartó lett A több mint negyvenéves szellemi elnyomás és kontraszelekció nem múlt el nyomtalanul. A népszerű anekdóta - mely szerint aki tudja, csinálja, aki nem tudja csinálni, tanítja, s aki tanítani sem tudja, az az iskolaigazgató - sajnos, igaz volt. Ma a pedagógusok egy jelentős része semmilyen szempontból nem felel meg a modern oktatási követelményeknek. Hiába dőlt meg tehát a politikai hatalom, hiába szűnt meg a minisztérium és a pártbizottságok kézivezérlése, a tantesületek jól felfogott belső érdeke (tisztelet a „megszállott" kivételeknek) a helyzet konzerválása, hiszen egy valóban korszerű oktatási rendszerben nekik nem lenne helyük, illetve aránytalanul nagy erőfeszítéseket követelne tőlük. Az elmúlt időszakban ugyanis úgy működött a „kádári konszenzus ezen a területen, hogy az oktatókat ugyan nem fizették meg jól, de nem is követeltek tőlük sokat. Ez egy nyugis terület volt a középszernek, ahol képesítés nélkül is el lehetett tengeni-lengeni azért a kis pénzért és ráadásul ott volt még az egész nyár is. Aki többre vágyott és jobbra volt képes, az nagyhamar otthagrta a pályát és jobban néző helyre ment. (Megintcsak tisztelet a kivételnek, akik komolyan, hivatásként kezelték az oktatást, és időt, energiát nem kímélve próbáltak kiemelkedőt nyojban, de, sajnos, nem ez volt az állanos.) Most tehát az a helyzet, hol van egy olyan pedagógustársalom, amely nem tud és nem akar megújulni. Nincs olyan csoda reformkoncepció, amely ezen a tényen változtatni tudna lövi a távon. Ha az emberi számítások szerinti legjobb koncepciót vezették volna be tavaly ősszel, akkor sem lehetett volna ebből ma még sokat érezni, hiszen az alkalmatlan tanárok tömegét nem lehet elküldeni, mert nincs kivel felváltani őket, az új szellem és koncepció szerint képzettek pedig még nem jelenhettek meg. Éppen az oktatás az a terület, ahol a megtérülési idő a leghosszabb, hiszen egy emberöltőre van szükség az eredmények társadalmi szintű elterjedéséig. Ezért tehát indokolatlan az oktatást rövid távon kézzelfogható eredményeket hozó sikerágazatnak tekinteni. Ami persze nem jenti azt, hogy nem kellene (kellett volna) haladéktalanul elkezdeni a radikális reformokat. A másik tévhit az, hogy az oktatás helyzetének javítása csak és kizárólagosan pénzkérdés. Pénz nélkül persze nem megy, de ha a mai oktatási struktúrába kétszer ennyi pénzt öntenének bele, akkor sem változna semmi. Az oktatás intézményei ugyanis (hasonlóan más állami intézményekhez) nem képesek hatékonyan használni a pénzt, jellegüknél fogva beléjük van programozva a pazarlás. A magyar egyetemeken pl. kétszer-háromszor annyi oktató jut 100 diákra, mint a nyoigati országokban, s mégis a mi oktatásunk sokkal kevésbé hatékony, mintolatt, nem beszélve a kutatómunkáról, amely nálunk méginkább le van maradva. Eddig még egyik egyetem sem tűzte ki célul a felesleges oktatóinak (és óriásira duzzadt adminisztratív dolgozói egy részének) elküldését, hogy így hidalja át finanszírozási gondjait és így fizesse meg a valóban jó oktatóit, megakadályozva ezzel eltávozásukat. Nem, a pedagógustársadalom több és több pénzt rávetel a minisztériumtól, hivatkozva a nemzet érdekeire és a külföldi pedagógusbérekre. Csak ezz valamiről feledkezik meg: reálisan értékelni saját teljesítményét. Olyan oktatási rendszer kialakítására lenne szükség, amely valóban teljesítményorientáltan működik, ahol a szülő és a diák állandóan értékelheti a végzett mnnkájukat, ahol kemény vérnyméletlenül eltanácsolják. Az oktatásfinanszírozásnak teljesen meg kell változni, a szolgáltatót kapó éritetteknek, hs nem a minisztériumnak kell eldönteni, hogy hova mennyi pénz jusson. Csákig szüntethető meg a pazarlás és a haszontalan intézmények fenntartása. Ez az átalakítás azonban szintén hosszabb időt vesz igénybe. Addig hasonban nem szabad számolatlanul egyre több és több pénzt dobni az oktatás feneketlen kútjába. Szomorú vagyok, hogy B. K. ezt nem ismerte fel és plebejus felindultságában csak azt tartja fontosnak, hogy a költségvetéből minél nagyobb rész legyen az oktatás és a kultúa számára kihasítva, de azt már nem, hogy hogyan fog hasznosulni az a pénz. Pécs, 1991. Móber 10. Mellár Tamás 1. évfolyam 159. szám/A 1991. október 31., csütörtök LEVÉLTÜKÖR Péli Gyula védelmében Olvastam az Új Magyarországban Fónay Jenő visszaemlékzéseit A bosszú forgatókönyve címmel. Az első börtönnapok visszaemlékezéseiben Péli Gyula hajdani sorstársamra, zárkatársamra tesz erkölcsileg bántó és lefokozó említést, amit úgy gondolom, Péli Gyula nem vállalt volna. Én kötelességemnek tartom a Péli Gyulával szembeni vádakat visszautasítani, mert az nem lehet, hogy egy emberben két szív dobogjon, és igen képmutatóan élt volna. Én nem akkor szabadultam, igaz, mint Fónay Jenő sorstársam, hanem hét évvel később, 1970-ben, tekintettel arra, hogy bernünket az 1963-i nagy amnesztiával nem engedtek el Több mint kétszázad magammal tovább vártuk a vérbosszús rendszer jóindulatát. A nyilégi vádpontosot, meg a BHO1/1 ítélettel eltélteket nem engedték el Péli Gyulát sem, bár a szökési kísérlete miatt tudvalévően szinte életre szólóan nyomorékká tették. Nem állítom, hogy az 193-ban történt szabadulásnak nem volt értéke, mert mi, akik továbbra is, hosszú évekig még börtönben maradtunk, szívesen felcseréltük volna rabságunkat még a feltételes szabadsággal is. Amikor Péli Gyulát kiengedték - a rabtartók is tudták - megülni engedték szabadon. Ezért nem hiszem el, hogy Fatusy Jenő ügyének felderítéséhez Péli olyan együttműködést vállalt volna a nyomozó hatósággal, amelyet a cikk elő részében egyételműen álhat. Péli Gyula szellemileg sem fokozható le annyira, ahogyan ez a cikkben történt. Mindannyian átéltük, amit kényszerűségből át kellett élnünk, de ízletelennek és méltatlannak tartom, ha valaki a maga érdemeinek illusztrálásához mások erkölcsi befeketítéséhez folyamodik. Úgy érzem, ma már egyikünknek sem jó bizonyítani azt a körülményt, amelyben „bűnössé" nyilvánítottek bennünket. Kit hamis tanúvallomásával, kit mondvacsinált, soha meg nem történt cselekményei nyilvánítottak a nép ellenségének. Tudjuk azt is, hogy a hamis tanúzás sokszor csapda is volt azok számára, akik nem gondoltak arra, hogy inkognitójuk nyilvánosságra kererül. De állítható, hogy majdnem minden ügynek voltak koncepcionális elemei Az én ügyem például arról nevezetes, hogy a frit ügyürve - Pásztor Géza és társainak pere - volt az utolsó 1956-os forradallmi per (1961-ben), amelyben a vérbosszús rendszer alusztással kitombolhatta magát a legfelső pártvezetés jóváhagyásával és operatív irányításával. A karmesterei pálca Korom Mihály vizsgálati osztályvezető kezében volt, Marosán György jóváhagyásával. Pásztor Géza életfogytiglant, Antal Péter, Stellner László és Timus Lajos 15-15 évet. Kovács Lajos halálbüntetést kapott Nicelsburg Lászlót (ő már 1957 óta volt jogerős bírói ítélettel elítélve, de 191 ben az ítéletet megsemmisítették) helyettem az ügyben L rendű vádlottnak minősítettek és 1962. augusztus 24-én Kovács Lajossal és Hárony Jánossal együtt kivégezték. Nomina sunt odiosa! (A nevek gyűlöletesek) - mondanák a rómaiak, ha ismernék dr. Tutsek vérbírói gyakorlatát és a személyéhez kapcsolódó 1956-os perek lefolyását és történetét. Ügyész a bíró mondta ki rám a bűnösséget, mint Fónay Jenő sorstársama. Viseltem sorsomat, de soha meg nem fordult a gondolatomban, hogy bűnbakká tegyek bárkit is, akit fenyegető helyzetén hamis tanúzásra csábítottak valamilyen soha be nem váltott ígérettel. Mindadnnyian áldozatokká váltunk, még az is, aki önvédelemből és félelembe vállalt szerepet a hamis vádak bizonyításában. Én ezeknek az ingatag jelemű embereknek nem rovom fel bűnös tetteiket, mert az életüket védték azáltal, hogy hamisan tanúskodtak. De igenis bűnükül rovom fel azok cselekedetét, akik ezt az igazság ellenében alkalmazták, mert félelemtől meghatározott ember nem lehet teljes értékű felelősségvállaló. Bízom abban, hogy Fónay Jenő visszavonja Péli Gyulával kapcsolatos elmarasztaló véleményét, mert ezzel neki is tartozunk. Pásztor Géza volt 1956-os politikai fogoly Válasz Pásztor Gézának Igazán sajttélem az elég szép számú tévedést, mely A bosszú fortókönyve cmű cikksorozatra érkezett Pásztor Gézától. Rögtön az első mondat, mely visszaemlékezésnek minősíti a dondmentumokat, magyarázatra szorul, mert visszaemlékezéeimet eddig négy könyvben jelentettem meg, ezzl a dokumentumsorozattal viszont precedenst akarok teremteni, hogy már ők is kövessék példámat. Tehát a különbség a két jelző értéke szerint mérhetetlen A második hatalmas tévedés Péli Gyulával kapcsolatos. Szeretném minden olvasónak felterni a kérdést ki érezte azt, hogy beépítettnek, vagy erkölcsileg lefokozó vádakkal - felderítő együttműködőnek - minősítettem volna őt? Azt azonban mindezüd tudta, aki néhány percig a nyomozóhatóság foglya volt, hogy a hangosan elmondott szó, nekik adott adatokat, mivel Péli Gyuszi nyíltan beszélt abban a kritikus szakaszán, olyan kifejezésekkel minősített, melyek egyértelműek, nem igen csatlakoztam ehhez a módhoz, mely talán természetes. Vagyis igyekeztem másról beszélni a lehallgatók miatt. Bűn ez? Hanem mégiscsak van még elmondanivalóm. Ilyen esetben úgy érzem, a feleslegesen elhangzó ,41 védelmet produkáló szavak inkább ártanak a nagy célnak. Ha olvasok, akkor értsem is meg azt, amit olvasok! Én például igen nagyra értékelemPásztor Géza '56-os szerepét, de a tévedései sokakat megzavarhatnak. Például néhány, 1963-ban BHC 1/1-el rengetegen kijöttek. Nem emlékszem viszont olyan bajtársra, aki gyilkosság vádjával bent maradt, mert ezzel a váddal mindeind a 301-es parcellába került Mi, az amnesztia alá esők, nagyon nehéz szívvel hagyták ott a bajtársakat, mert akkor még nagyon szerettük egymást. Noha - éppen Pásztor Gézával szemben - abban a pillanatban legalább 2-3 évvel többet is raboskodtatnk már! Nos, ennyit erről Péli Gyuszival szemben pedig nem kell tragysrázkodnom,,mert a véleményem nem volt elmarasztaló, csak tényszerű. Végül, úgy gondolom, ma az a leglényegesebb, hogy közreadjuk bosszúhadjárat dokumentumait. Nem utolsósorban azért, hogy a hóhérok álma, legalább most, nyugtalan legyen. Fónay Jenő De számoljunk tovább! hogy laponként 1ó forintot mogtok dritonok. a nyereségSort, He szándjanak! CSIKHI4 HM IKVEN