Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)
1991-11-06 / 164. szám
V ) Franciául Debrecenben Ez év májusában alakult meg az Alliance Francaise Debreceni Kulturális Egyesület, melyaz 1883-ban Párizsban alapított Alliance Francaise céljaival összhangban és tevékenységéhez — szervezeti önállóságának fenntartása mellett — szervesen kapcsolódva, hivatásának tekinti, hogy „a maga sajátos eszközeivel, a város és a régió társadalmi-gazdaságihaladásának előmozdítása érdekében munkálkodjék a francia nyelv és kultúra terjesztésén, a Magyarország és Franciaország közötti oktatási, kulturális, tudományos, szabadidős és sportkapcsolatok fejlesztésén” — olvasható a nemrégen kiadott körlevélben. — Ön mivel tudná még kiegészíteni ezt? — kérdezem dr. Gavrilovics Tivadar egyetemi tanárt, az Alliance Francaise debreceni elnökét. — A francia szövetséget, összefogást jelentő nevű szervezet magánjellegű és nem profitorientált társaság, amely azonban a francia kormánytól is kap anyagi támogatást. Célul a francia nyelv és kultúra egész világon való megismertetését és terjesztését tűzte ki, s már az első világháború előtt is hatékonyan képviseltette magát Európában. Magyarországon csak a második világháborút követő években jelent meg az Alliance Francaise, s csak az utóbbi három évben indult meg az a folyamat, amelynek eredménye, hogy Budapest mellett most már az ország több vidéki városában is van egyesületi képviselet, Miskolcon, Pécsett, Szegeden, Szombathelyen és Debrecenben. — Az oktatás és a kultúra közvetítése az ellátandó feladatoknak csak egy részét teszi ki. Melyek azok a további területek, ahol hatékony közreműködésre lehet számítani? — Az alapszabály szerint a helyi társadalmi-gazdsági igények kielégítésével kapcsolatos feladatok ellátása is az egyesület profiljába tartozik. Egy nyelv, nevezetesen most a francia helyzete, ismertsége, elterjedtsége és felhasználtsága az országban összefügg azzal, hogy Franciaországnak milyen gazdasági pozíciói vannak itt, szélesebb értelemben pedig abból, hogy a világpolitikában és -gazdaságban milyen szerepet tölt be. Várható a francia nyelv használatának fellendülése, hiszen a Magyarországra irányuló külföldi befektetések húsz százaléka Franciaországból származik. A kétoldalú kapcsolatokban ennek nyilvánvalóak a következményei, és nemcsak a nyelvtanulás, hanem a szélesebb értelemben vett kultúraközvetítés terén is. A világpolitikai szerepnek, a társadalmi-gazdasági fejlettségnek azonban része a szellemi tőke is, ebben az értelemben pedig az ezeréves francia kultúra presztízse nem csekély... — Csak címszavakban: jelentősek és elismertek a francia történettudományi iskolák, s egy történésznek csak ajánlani lehet a francia nyelv tanulását. De egy szociológusnak, vagy gyermekpszichológusnak is, és ugyanígy jó nevet szereztek a matematikában. Folytathatnánk a sort a francia irodalomtudománnyal, vagy a biológiával, hiszen ugyanúgy a francia szellemiséghez tartoznak, mint az irodalom, a festészet,vagy a színházművészet. — Mit fog érezni Debrecen az egyesület működéséből? — Mi szeretnénk minél több területen jelen lenni. Nyelvtanfolyamaink nemcsak az itthoni nyelvvizsgára készítenek majd fel, hanem a vizsga egyben nemzetközileg is elismert bizonyítványt fog jelenteni. Tervezünk kulturális rendezvényeket. Október végén párizsi színtársulat lép fel a Kölcsey Ferenc Művelődési Központban, m megnyitik a francia nyelvű filmklub. Programunkban kulturális cserekapcsolatok is szerepelnek, ez azonban függ attól is, hogy milyen mértékű támogatást kapunk a megvalósításhoz. Nyelvi szolgáltatásainkat fel tudjuk ajánlani a vállalkozóigazdasági szférának, hiszen mint említettem, aremélhetően fokozódó francia gazdasági jelenléttel együtt megnő a francia nyelv iránti igény is. Vitézi Ferenc Feltételezem, sokan ráhibáznának arra, hogy itt az oktatásügyről lehet szó. Így is van. Így látom, hogy ez a nagyon értelmiségi kormány és Országgyűlés ezen a területen feltűnőentanácstalan és szűkmarkú. Kapkodásait és restségeit, bármennyire indulatossá tesznek is, valamelyest ma is megértem. Iskolai világunkat az elmúlt évtizedekben félelmek, kényszerek és megszokások tartották össze. A szellemi kötőanyag hiányzott. Sőt az iskola, a közoktatás egyáltalában is mindjobban elárvult. Értelmiségibb szerepnek ítéltetett mondjuk egy felmérésnél adatokat gyűjteni, mint történelmet tanítani egy gimnáziumban. S ez az ítélet nem is volt teljesen megalapozatlan. Szóval, az iskola mit sem tud igazi önmagáról, szakemberei, kutatói, akiket ez a név valamelyest is jogosan illet, maguk is eléggé kvülállókként vették szemügyre, ritkán akadt, akadhatott közös ügyük a terep különös, tarka élővilágával.Még az igényesek is, akik tájékozottak voltak Európa oktatási viszonyait illetően, idehaza meglepően bizonytalanok maradtak. Kire támaszkodjék, kikkel dolgozzon együtt, mit tudhat az új oktatási kormányzat? A pedagógusok még egy ütőképes szakszervezet megteremtéséig sem voltakképesek szembefordulni azzal az igen kártékony régivel. Elkedvetlenítő arra gondolni, hogy milyen könnyen viselték el amegújulását. A minisztérium még a pedagógusok tiltakozásait, tagadásait sem tekintheti hitelesnek. Mindezt nem mentségként mondom, épp ellenkezőleg, egy ilyen kényes helyzetben minden rossz döntés, minden késlekedés és minden elhamarkodottság duplán számít. Volt belőlük, ha nem is olyan túl sok, ez azért nem vigasztaló, mert a másik serpenyőben szinte semmi sincs. Az önkormányzatok iskolai szerepvállalása éppoly ellentmondásos, amilyen általános helyzetük. Nem remélhető, hogy általuk az iskolák egyhamar rendezett helyi társadalmi, szellemi és anyagi helyzetbe kerülhetnének. Sokáig azt reméltem, hogy majd az új szakmai nyilvánosság — mivel a régimint valami durva kötés okozott vakságot és indukált cselekvésképtelenséget — varázsszerként hat, egyszerre láthatóvá válunk éslátunkmagunk is, de most, amikor egy jó hangulatú találkozó után be kellett látnom, hogy az áhított nyilvánosság már formálódóban, hiszen a mai pedagógiai lapok valódisága kétségbevonhatatlan, beláttam azt is, a kiút errefelé is hosszadalmas és lehangoló lesz. Az Új Katedra hívta meg eszmecserére társait, az a lap, amelyet pedagógusok találtak ki, s egy békásmegyeri általános iskolában készítenek mindmáig. Voltak ott régiek és vadonatújak, a Közneveléstől a Drámapedagógiai Magazinig. Eljött Kálmán Attila ésZsolnai József is. Volt öndicséret és önkritika, hit és szkepszis vegyesen. De kiderült az is, hogypedagógiai sajtónk nem mindazon kultúrával telített, melyet az iskola közvetít, hanem mintha épp ellenkezőleg. Mintha a pedagógiai nézőpont a szűkösség és a hiány szinonimája volna. Be kell látni, innen indulunk, erre futja egyelőre. Talán az olvasók nem is tűrnének el mást, talán pontosan ezen a szinten áll a mai iskola. Az volna a csoda, ha nem így lenne, ha a nyomorgatás évtizedei után is ép lelkű maradt vola, ha most egyszerre csakEötvös unokái imnák tele apedagógiai lapokat, akik a kultúra gazdag tartományaiból jöttek, s olyan nagy a becsületük ott, hogy át- vagy visszamerészkedtek a Pedagógiába. Az iskolát nem veszik komolyan, nehéz komolyan venni, mert nincs társadalmi tekintélye, de ez a lekezelő bánásmód akadálya is a tekintélyszerzésnek.Ezt a láncot szét kell szakítani, hősies meg komikus erőfeszítések sokaságával. "Hogy a durva általánosítások (amiket itt magam is elkövettem) jogosultságának legyen már vége! Legyen polgár és szellemi ember a tanár is, ne várjon királyi diplomára, álljon ki végre a nyát térre, haddnevessenek és szánakozzanak rajta, hadd nevessen ő is, és röstelkedjék maga miatt, hadd szenvedjen kínos vereségeket! Mindez jobb, mint egymásba kapaszkodva őrizni a másodrendűséget. Jó volna,ha az iskola a költségvetési csatában nyerne, mert történelmi fedezékét végre el kellenehagyia .Hiába húzza majd a rövidebbet, az a szegény lesz, akire apró kis pazarlásaiközben omlik rá a tető. Az iskola ma nem szalonképes a szellem valódi összejövetelein, de amíg ez így marad, addig gittegyletek lesznek azok is. Remélem, ez elég riasztóan hangzik. Takács Géza Egy strrtégiai ágazatról A taktikai sanyargattatások tüikrében I. évfolyam, 164. szám 1991. november 6., szerda KULTÚRA Gasiparjaij énekel Kora délelőtt, Bartók rádió: Goar Gaszparjan operaáriákat énekel. Igen, ő az a nem magas termetű, olajosbarna arcú örmény koloratúrszoprán, akit egy negyedszázaddal ezelőtt, s még korábban is — tündökletes magas hangjai okán — úgy emlegettek, mint a legendás hírű Erna Sack utódát. Sőt, még a dél-amerikai Ima Sumacot is párhuzamba állították vele. Goar Gaszparjan, aki ebben a délelőtti rádióműsorban egyebek között olyan jellegzetes koloratúrszoprán áriákat énekelt, amilyen Donizetti Linda di Chamounix, Massenet Don César de Bazan című operájában hangzik föl, vagy éppen a Lakmé című Delibesopera csengettyűáriája — annak idején nálunk is többször vendégszerepelt, például a Traviata címszerepében, hangversenyezett is. Amikor 1984. szeptemberében Jerevánban találkoztam vele, már két esztendővel túllépte hatvanadik évét, de változatlanul fő erőssége, büszkesége volt az örmény főváros Operaházának. Valaki kedvesen fölvilágosított: ne csodálkozzam, hogy Gaszparjan még mindig énekli például A sevillai borbély Rosináját — ez természetes, az örmény énekesnők hatvanévesen érik el igazi formájukat... Tigran Devonján, a művésznő férje, a jereváni Operaház hőstenorja. Otellója, Radamese és Pollionéja, ráadásul főrendezője jött értem kocsin, és fuvarozott föl az egyébként is festői fekvésű Jereván egyik különösen szép városnegyedébe. Ott laknak. Nagyon nagy szemű szőlő egy üvegtálon, a zongora közelében, az egyik falon Goar Gaszparjan portréja, Galenc festőművész alkotása; fotók, kották, lemezek. Az igen halk szavú, igen szerény művésznő elmondta: bár Amerikától Japánig mindenütt megfordult, hűsége a jereváni Operaházhoz köti. Huszonhárom szerepet énekelt itt. Miként Renata Scotto, aki koloratúrszerepek után áttért lírai, majd drámai feladatokra is — ő ugyanígy. Liu, Mimi, Desdemona, sőt legutóbb a Norma címszerepe tágította repertoárját. — Melyek a kedvencei? — A Traviata Violettája, Norma és természetesen Anus címszerepe. Ez a mi nemzeti operánk, a század elején komponálta Armen Tigranjan zeneszerző. Eddig nyolcszáznál is többször énekeltem. Az Anus éppen aznap este szerepelt az Operaház műsorán. Népi történet, szerelmes történet. Zenei lélegzetvétele minduntalan a Székely fonót juttatta eszembe. Van benne egy őrülési jelenet, az pedig mintha a mi Bánk bánunk Tisza-parti képének tejtestvére volna. Goar Gaszparjantól megkaptam legújabb árialemezét, nemcsak Mimit, Laut, Desdemonát, de a Faust Margitját is énekli rajta, meg a Hugenották Valois Margitját is. — Most Shakespeare-hangversenyre készülök — mondotta meg —, Händel, Bellini, Gounod, Thomas, Verdi, Hacsaturjan és mások Shakespeare ihlette műveiből fogok énekelni. De a legnagyobb szeretettel azt a népdalfeldolgozásokat összegyűjtő lemezét említette, amelyen a tragikus sorsú zeneszerző, Komitasz népdalfeldolgozásait énekli. Komitasz az örményeknek egy kissé Bartókja, egy kissé Kodálya. Az ő gyászmuzsikája szól Jereván fölött, egy dombtetőn, a törökök legyilkolta másfél millió örmény emlékére készült emlékműnél, amely „lefejezett” gúlát formáz. Komitasz egész könyv- és kottatárát fölégették a törökök, a komponista beleőrült a csapásba ... Ezt a népdalfeldogozást hallgatom itthon azóta is legtöbbször. Úgy érzem, ezen szól Goar Gaszparjan legigazabb hangja: „Garun... Antuni... Dlojaman... Ororocani.. Dalos László „A rádió és a tévé szakmai berkeiben újabban minden hivatásos megkaphatja az ún. mikrofonengedélyt? A követelményeket adták lejjebb, vagy a lobbyzás lett erősebb? Nem abeszédhibásakat ítélem el, hanem azokat, akik mikrofon elé engedik őket” — írja S. A., a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Új Néplap munkatársa, Sziszegók, sustorgók és raccsolók című cikkében. Aki általános iskolába járt, annak kötelessége tudni, hogy a konzervgyáráról, gyümölcseiről híres Duna—Tisza közi Nagykőrös nem a Körös partján van, s nevét így nem is a Tiszába ömlő Körös folyóról vette. Azt persze nem hiteles tudni, hogy Nagykőrös városa a címerében is ott látható ikorisfárólkapta a nevét, ahogy a műemlék templomáról, hangversenyeiről i híres Balaton környéki Kőröshegy is, akárcsak a háromszéki Csomakőrös, a nagy tudós, Körösi Csoma Sándor szülőhelye, vagy a Bakony legmagasabb pontja, a 784 méter kis magyar nyelvtan Körös írat magas Kőrishegy. A Körös folyó (Hármas-Körös, Fekete-, Fehér-, a Sebes- Körös) viszont nem a kőrisfáról, hanem alkalmasint a ’fekete’ jelentésű dák szóból, amely arégi okleveleinkben is még Orys-nek íratott, vagyis ebben rövid volt a magánhangzó. Mindezt azért szükséges elmondani, mivel abemondók, a szerkesztők jelenti része ezzel nincs tisztában: Hármas- Kőrösről, Kőröstarcsáról, Körösladányról beszélnek, s bár Barcelonát „barszelóná”-nak ejtik, fogalmuk sincs a hazai földrajzról. Pedig hát mégsem a spanyol,hanem aMagyar Rádiónak volnának a munkatársai. Sokat írtam már erről. 'prózában, versben a rádióújságnak is: 'hánytam a falra aborsót és nem a cr borsot, i pedig ahol már mindegy, 'hogy Körös vagy Körös, lakos vagy lakás, kormány vagy kormány, ott lehet, hogy borsot hánynak hamarosan a falra s borsot törnek az orrunk alá. Pedig aki a ,„közismereti” tárgyakból csak ennyire jutott, hogy nem tudja megkülönböztetni a Köröst a Kőröstől, az a mikrofonpróbán sem állhatja meg a versenyt. Van a Rádiónak egy közkedvelt ismeretterjesztő műsora: a Pörös, poros iratok. Járta egy kecskerim is a Körösről meg a pörösről. Odalenn a Körös-parton elveszett a pörös karton... Ám a Kőröst mondó szerkesztő,bemondó ajkán ez — aki á-t mond, mondjon b-t is! — bizonyára pörösre változik ... Én azonban József Attilával szólva — „nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszekpanaszt...”, mielőtt még pöröst szavalnának a médiában. Sziligyi Ferenc Bécsi művészettörténeti múzeuma 100 éves „Lehet, hogy a párizsi Louvre nagyobb, a firenzei Uffizi, a Palazzo Pitti vagy a szentpétervári Ermitage sokoldalúbb vagy éppen több történelmi kiállítóhelyen mutatta már be gyűjteményét; a bécsi »Kunsthistorisches»» azonban Ausztria szimbóluma, mi több, identitásának egy része, élettér, amelyre minden osztrák polgárnak szüksége van!”. Ezekkel a szavakkal méltatta a múzeumnak fiatal épület kerek születésnapját dr. Erhard Busek alkancellár és tudományügyi miniszter, a ház szövetségi elnöke, a polgármester és a kulturális élet vezető személyiségeinek jelenlétében megtartott ünnepélyes évfordulón. Háromnapos szimózium, ünnepi aktuális kiállítás az építés körülményeiről és a gyűjtemények származásáról, fotóreprodukció a múzeum kétezerháromszáz festményéről és ünnepi katalógusa mind azok az események, amelyekkel a Maria Theresia-szoborcsoportra néző impozáns épület ünnepel. Amikor a múzeum 1891. október 17-én megnyílt, a világ egyik legrégibb uralkodócsaládjának birodalma már nem állt túl magabiztosan a lábán. A Habsburg-dinasztia mintegy utolsó, szimbólumerejű emlékkel pecsételte meg a dokumentált történelmi békét és egységet, kincseit, gyűjteményeit itt kívánta biztonságba helyezni, illetve ugyanakkor a népnek dokumentálni. A bemutatás igénye már korábban, II. Ferenc császár idején is megmutatkozott, de nem egészen demokratikusnak tekinthető körülmények között; bizonyos köröknek ugyanis nem kellett belépődíjat fizetni, és számukra külön látogatási idő volt fenntartva. Mindehhez teljes joga volt a császári családnak, annál is inkább, mert sem polgári szponzort, sem pedig polgári műgyűjtőt nem fogadott el akkortájt a Habsburg-ház. Megmutatkozott ez a szemlélet ebben a tartózkodó „PR-tevékenységben” is, amely inkább a művek, műkincsek védelmét hangsúlyozta, szemben reklámozásukkal. A megérzésnek helye volt, mint ahogy a Monarchia összeomlása után Olaszország, Magyarország, a következő államok benyújtották műkincsigényeiket. A múzeumra mozgalmas idők következtek: a Habsburgok ékszereit a család magához menekítette, ugyanakkor más gyűjteményeket bekapcsoltak az eredeti műkincsállományba. Mivel azonban a fiatal köztársaság anyagi helyzete nem volt fényes, a hintákat bérbe adták, a történelmi kosztümöket méltatlanul színészek viselték. A nemzetiszocialisták idején tehetős zsidó családok jó néhány vagyontárgya idevándorolt — így például a Rotschildok birtokából. A második világháború után nagy nyitás következett be a „Kunsthistorisches” életében. Kincseit rövid idő leforgása alatt négy és fél millió látogató tekintette meg Európa és Amerika tizenhét városában. Tisztázatlan korszakaira, de a múzeum legifjabb történetére is magyarázatot ad az a történelmi tanulmány, amelyik a százéves évfordulóra jelent meg. R. K. BIBÓ ISTVÁN és a kereszténydemokrata értékrend címmel tart előadást Szesztay András, az MDF Kereszténydemokrata Körében, a Bem téri székházban november 12-én, este 6 órakor. BALZAN-DK Ligeti Györgynek. Svájcban, Bemnben november 15-én adják át a művészeti Balzan-díjakat. 1962 óta első ízben adnak ki zenei díjat is. Ezt Ligeti György zeneszerző kapja, az Indoklís szerint: „életművéért, amellyel évszázadunk jelentős magyar hagyományai alapján lényegesen megváltoztatta a zene nyelvét.” MINÁLUNK VANNAK FENYVESEK címmel az erdélyi memoárirodalomból összeállított és a 60-as évek végén az Egyetemi Színpadon óriási sikerrel bemutatott előadóestjét eleveníti fel ma este 6 órai kezdettel Tompa László előadóművész az MDF Bem téri székházában. Bevezetőt mond Czine Mihály irodalomtörténész. WIENIAWSKI-VERSENT. A lengyelországi Poznanban november 9-én kezdődik a X. nemzetközi Wieniawdi-verseny, amelyet fiatal hegedűművészek, hegedűkészítők és zeneszerzők számára rendeznek. A verseny igazgatója a múlt századi híres hegedűművész életrajzírója, Edmund Grabowski. Magyar versenyző is részt vesz. Somogyi Péter, a budapesti Zeneművészeti Főiskola hegedű tanszakának 5. éves hallgatója. A zsűri tagja Perényi Eszter, a főiskola tanára. A NEMZETI GALÉRIÁBAN technikai okokból november 7-én, csütörtökön, csak a D-épületben lévő kiállításokat, valamint id. Markó Károly kiállítását tekinthetik meg a látogatók. CANAL PLUS — a TV1-en. Sokan nézik nálunk is a műholdas csatorna jóvoltából a francia Canal Plus adásait. Most a magyar tévéképernyőjére is „belép”, mert e hét végén, szombaton, délután 17.45-től éjjel 2-ig a Canal Plus műsorát láthatjuk, benne dokumentumfilmeket, divatbemutatót, sportot, humort, s gyerekek kedvencét, Babart. Él még Bánk? Pár nap múlva, november 11-én lesz Katona József születésének kétszázadik évfordulója. Bizonyára játsszák majd valamelyik drámáját, de a Bánk bánt feltétlenül — gondolom, s elkezdem böngészni a műsorterveket. Kiderül: Katona Józsefnek egyetlen magyar színházban sincs műsoron egyetlen műve sem. Sem a jubileum estéjén, sem máskor. A pécsiek játszhatnák legalább az operaváltozatot (friss bemutató), de 11-én nincs is előadás. Játszhatná Kecskemét, a szülőváros színháza. Aznap este ott sincs előadás, de nincs is a műsorukon a hajdani városi főügyésztől semmi. (Igaz, 8-án rendeznek egy emlékeztető gálaműsort, benne Ziska- és Bánk bán-részletekkel.) A bdapesti Nemzeti Színházat megmentik az épp itt vendégszereplő kolozsváriak, ők hoztak egy Bánk bán-előadást. Az Operaházban pedig, ahol 11-én lehetne egy kitűnő szereposztású Bánk-operát adni, aznap este az Erzsébet-díj átadását rendezik ... A tiborci felkiáltás kérdőmondattá szomorodik: Él még Bánk? (takács) Új történelmi világatlasz utoljára 1902-ben jelent meg történelmi világatlasz Magyarországon. Mint a Kogutowicz Manó-féle könyv címlapján feltüntették: „a művelt nagyközönség számára" A Kartográfiai Vállalat most megjelentetett Történelmi Világatlasza borítójára talán ezt nyomtathatták volna: „hogy a közönség minél nagyobb része művelt lehessen”. (Azóta eltelt kilencven év, változtak az igények, s a közönség is...) A tegnapi sajtótájékoztatón megtudhattuk: ha nem is írták ki a fenti mondatot a könyvre, bevallott célja a vállalatnak és a szerzőknek, hogy minél több otthonban és iskolában forgassák ezt a valóban impozáns kiadványt, amely 136 oldalon, négyszázhuszonnyolc színes térképpel, kronológiai táblázattal s névmutatóval segít elmélyedni a világtörténelemben, s Magyarország, illetve a Kárpát-medence történelmében. Igaz, nemcsak a kivitel impozáns, a kötet ára is lenyűgöző: 2250 forint. Dr. Papp-Váry Árpád igazgató és Hidas Gábor szerkesztő elmondták: tisztában vannak azzal, hogy sokan fognak kisebb hiányoságokat találni a munkában, de ez természetes is egy ilyen méretű kiadványnál. Ehhez hasonló, átfogó világtörténelmi atlaszt még nem adtak ki Magyarországon. Nemcsak kultúrtörténeti térképeket tartalmaz bőségesen, hanem vallástörténetieket is, s a magyarországi nemzetiségek históriáját is követhetjük a térképlapokon. És persze sok minden mást is, majd hogy nem naprakészen, például a magyar kronológiai táblázat egyik utolsó eseménye a taxisblokád. (M. D.)