Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)

1991-11-08 / 166. szám

P A nem, ha nem szórakoztatóipari ter­mék, hanem művészi alkotás, időről idő­re helyzetjelentést is ad arról a körről, amelyből vétetett. A moziműsorban most két ilyen, min­ket közelebbről is érintő helyzetjelentés található. Az egyik a Találkozás Vénusz­­szal, Európáról, annak is inkább erről a közép-keleti feléről tudósít. A másik, a Dermedj meg, halj meg, támadj fel!, jóval keletebbről, de azért nagyon sok köze van Európához. Európából Metaforikus Szabó István új filmje, a Találkozás Vénusszal, s nem is csak egyik vagy másik részletében. Az egész film az, attól kezdve, hogy a s­ztori egy Európa Opera elnevezésű dalszínház tervezett Tannhäuser előadása körül fo­rog, addig, hogy a főszereplők egyike épp kelet-közép-európai ország (Ma­gyarország) szülötte, s a másik fősze­replő svéd származású. Az op­eraház Pá­rizsban működik, a szereplő (énekes) gárdában Európa majd' minden nációjá­ból találunk művészeket, éppúgy, mint a zenekarban. Szabó a filmet egy interjú­ban európai metaforának nevezte; a nagy nyugati lapok kritikái is az euró­­paiság filmjeként aposztrofálták. Alko­tó is, bírálók is ezek szerint ezt, a film másságát, azaz nem amerikaisságát tart­ják fontosnak. S valóban, ez az Európa-metafora a film alapja. Arról van szó ugyanis, hogy a vén kontinens Szabó Istvánnak­­— s több, innen Kelet-Közép-Európából származó filmművésznek, például Waj­­dának, Formannek — valami olyasmit jelent, ami még védelem és erődítmény lehet az egyre nyomasztóbb elkultúrá­­latlanodás, elamerikanizálódás, elmű­­vészietlenedés ellen. Európa nem töröl­hető ki a világ művészetéből, filozófiá­jából. Európa kultúrái és civilizációi mérhetetlen értéket gyűjtöttek, őriznek. Másfajta érték ez, mint az Újvilág ér­tékei. Lehet, hogy nem jobb, de más. És a másságnak teret kell adni. A Találkozás Vénusszal tulajdonkép­pen semmi mást nem tesz, mint felmu­tat egy­­— ha szabad ezt így mondani — összeurópai értéket. Már a választott művel is; az op­era aztán eléggé európai műfaj. S a választott terepp­el is. Pá­rizs, mint Európa egyik összműve, meg­testesít valamit, ami csak ezen a föld­részen létezik, létezhet. És a választott főhőssel, Szántó Zoltán magyar karmes­terrel, akinek, bár majdnem teljesen ismeretlen, megadatik a szédületi le­hetőség: egy európai Tannhäuser eldiri­­gálása. Hogy aztán a munka közben előjön Európának ezernyi baja, ostobasága, int­rikája, kicsinyeskedése is, az, ismerve Szabó önironikus hajlamát, nem megle­pő. A gáncsoskodások végül is oda ve­zetnek, hogy a csodálatosnak tervezett produkciót a leengedett vasfüggöny előtt éneklik el a művészek, mert sztráj­kol a színp­adi személyzet. De eléneklik, és ez a lényeg. Az Európia metaforához ugyanis hozzátartozik ez is, a műalko­tás létrehozásának megmásíthatatlan, belső parancsra. A mégis, meg a csak azért is. Viszályok, méltatlan csetepaték, féltékenykedések, gonoszkodások, vad indulatok, szerelmek és gyűlöletek köze­pette is a legfontosabb, a MO. Az, ami­­lyen egy zseni alkotóereje összpontosul, s aminek az előadása csak együttes erő­feszítéssel hozható létre. Európai erőfe­szítéssel, ha úgy tetszik.­­Ha a produk­ció egyben ÜGY is lesz, vallomás, hit­vallás, voks valami mellett, amit törté­netesen úgy is nevezhetünk: európai kultúra, európai szellem, tradíció, élet­forma, kapcsolatrendszer. Ugyanakkor van ebben a fémben va­lami szomorú kisebbrendűségi érzés is. Ennek az Európának — de főleg azok­nak, akik a valamikori vasfüggönytől keletre éltek — mindig szorongása tá­mad a magabiztos jólét, az öntudatos ál­lampolgári szabadság, a művészi függet­lenség láttán. Együtt munkál bennünk a félelem és a bizonyítási kényszer. Ez is Európa — és ez is benne van Szabó István új filmjében. Takács István Keletebbről (Aktuálpolitikusan.) Azt olvashattuk a minap — többek­­között e lap hasáb­jain is — a Moszkvából keltezett hír­ügynökségi tudósításban, hogy „az or­szág a szakadék szélére sodródott", s fe­lelős vezetői egyre kétségbeesettebben keresik a megoldást: hogyan kerülhető el az éhínség, és miképpen előzhető meg a fenyegető társadalmi robbanás. Parlamenti képviselőink — láthatjuk a napi tévéközvetítés évkben — gyakor­ta kicsinyes, személyeskedő csetepaték­kal múlatják az idő­t az Ország­­Házá­ban, s noha jól­­tudjuk, hogy a demok­rácia gyakorlása idő- és türelem­igény­es feladat, azért mély tisztelettel javasol­nánk, szakítsanak maguknak másfél órányi szabadidőt, és nézzék meg a Der­medj meg, halj meg, támadj fel! című 1989-ben, Leningrádban készült filmet. Talán megannyi ,tudós elemzés­nél többet tudhatnak meg belőle p­él­­dául arról, hogy kik (is) voltak, honnan, milyen környezetből (is) érkeztek azok a szovjet katonák, akik ’45-ben vagy ’56- ban ránk zúdultak, és honnan (is) jön­nek majd azok a legújabb évc, akiknek exodusát (ezúttal alkalmasint világút­levéllel a zsebükben) a borúlátóbb — avagy csak realista? — elemzők prog­­­­nosztizálják... (Szubjektíven.) Hideglelősen szép film Kanyevszkij alkotása. Számunk­ra — első pillantásra­­— fölfoghatatlan messzeségben, egy távol-keleti bányász­­városban, valahol Szucsán és Vlagyi­vosztok vidékén játszódik a történet. Az Iszamos, sáros-bűzös kietlen vidék — a Zóna-határ — a helyszíne két gye­rekember amolyan mégis, mindennek ellenére kibomló őszinte emberi szövet­ségének. Hogy a Zónában éppenséggel jap­án hadifoglyok dolgoznak — akik­nek ember alatti léte gyakorlatilag alig különbözik a Zóna-határ közelében sza­badon élő államopolgárokétól — az már­­már mellékesnek, sőt természetesnek hat. A néző hátgerincén akkor kúszik föl a jeges iszonyat, amikor — meg­dermedve — fölfogni kényszerül a hosz­­szan kitartott epizódokból: ezek a gye­rekek úgy nőttek föl, hogy hozzászok­tak: egy emberi élet értéke itt semmi­vel se több, mint egy szúnyogé vagy svábbogáré. És sejteni kezdi, mit jelent­hetett számukra — ahhoz kép­est, amit megéltek — egy „davaj csasz.'"-parancs végrehajtása... (Lehetőleg tárgyilagosan.) Vitalij Ka­nyevszkij rendező — akiről megtudhat­ni, hogy maga is nyolc esztendőt töltött büntetőtáborban — ötvenöt esztendős korában készíthette el ezt a (lényegében) első, önéletrajzi ihletésű játékfilmjét­­(amelyet tavaly Cannes-ban Arany Ka­mera-díjjal, Glasgow-ban Európai Film­díjjal dekoráltak.) A film címe — egy orosz beszámolós gyerekjáték neve — áttételesen is érvényes értelmet hordoz: a film a purgatórium és a jeges zuhany együttes hatását­­kelti. Valera, a sorsa által kortalanná cser­zett kisfiú, és Gálija, a csúnyácska,­­prr­­sze kamaszlány idétlenségében gyönyö­rű, egymást marcangoló szövetségéhez és koravénen a semmibe hulló szerel­mi történetéhez hasonlóak Dosztojevsz­kij, és néha Szolzsenyicin legjobb lap­jairól derengenek föl. Kanyevszkij azonban szuverén meste­re a mozgóképnek: látszólag szenvtelenül hideg, valójában mélységesen átélt és megszenvedett kéjsorokban vetíti elénk annak az ember alatti világnak a vízió­ját, amely százmilliók vegetálásának mindennapi­­közege. És képes arra, hogy itt, ebben a f­oklon-túli szférában is fölmutassa az ember arcát, s örök vá­gyát a gyengédségre, a megértésre, a könyörületességre. Kiapadhatatlan hit és szeretet, sóvárgás sugárzik nyomasz­tóan kontúros kép­ei mögül. Kanyevszkij filmje — miközben könyörtelenül pon­tos, tárgyilagos látlelet —, artikulátlan sikoly és befelé forduló meditáció a lét végső kérdéseiről. Megnézni és eltűnőd­ni rajta: nehezen m­egemészthető, tér­det fogyasztó, ugyanakkor felmelő, rit­ka művészi élmény. Zsugán István A hét filmjei Helyzetjelentések an­­nosztizalj I­­­aV iSzubje Vitelij K, •­­ ra­m­­pia Glenn Close (Karin Anderson) és Niels Aresimp (Szántó Zoltán), a Találkozás Vé­nusszal főszereplői Adj új erőt Harangzúgás, suttogás, kísérteties zöre­jek, súlyos fémes akkordok — Így in­dul a Pokolgép együttes hatodik, Adj új erőt című albuma. Többszöri tagcse­re és stílusváltás után ezen a lemezen kezd valamiféle önálló arculatot is fel­venni a zenekar. Budán (Joe) József év eleji csatlakozása óta ugyanis határo­zott irányváltás következett be a Po­kolgép muzsikájában. Míg korábban az éppen uralkodó nyugati metálstílusok naprakész másolói­ voltak, addig mosta­ni albumukon a heavy metal gyökerei­hez, az Iron Maiden és a Judas Priest világához nyúltak vissza, s ettől zenéjük markánsabb, ugyanakkor puritánabb lett. A korábbiakhoz képest jelentős előre­­­lép­és ellenére az Adj új erőt zenei tar­talma és szövegi mondanivalója meg­lehetősen egysíkúra sikeredett. A ke­mény gitárhangzás, a dübörgő dob, a feszes ritmus és a fémes hangkolázs egy idő után monotonná, önismétlővé válik. Hiába sír fel a gyerek, az új élet szimbóluma az album legvégén, az együttes tagjai is beismerik: „nem, a világot én nem váltom meg”. Ezzel a lemezzel biztosan nem. (jávorsky) I. évfolyam, 166. szám Jil­ 1991. november 8., péntek KULTÚRA Hang­­­vétel : \' Műsorváltozás Önkritikával kezdte a beszélgetést Bethlen János a Rádió nevében, mert november negyedikén, a nemzeti gyász­nap estéjén a Kossuth adó eredetileg az esedékes havi kabarét sugározta volna — ezt nyomtatták valamennyi műsorújságba is —, de szerencsére el­maradt a kegyeletsértő vihánc, józan megfontolásból műsorváltozás történt. A riporter tehát (frivol módon) bocsá­natot kért a hallgatóktól, amiért nem a beígért kabaré következett, közvetle­nül utána p­edig az egyik beszélgető­­társ, Fónay Jenő, a Pofosz elnöke szel­lemesen bölcs iróniával azoktól kért el­nézést, akik inkább a szórakoztató ösz­­szeállítást hallgatták volna... A kö­vetkező szűk órában a bevezetésnél si­kerrel gyakorolt lovagiasság szabályai szerint visszafogott szenvedélyű, tapin­tatosan őszinte társalgást hallottunk az ötvenhatos forradalom és szabadság­­harc évfordulója megünneplésének eset­leges kötelező formáiról , az ünneplő ember szabad választási lehetőségeiről, melyekkel igazán meghitte, mondhat­nák, családiassá teheti az immár piros betűs napo­t anélkül, hogy a kénysze­rűség felhője ezt ideárnyékolná. Rend­kívül kulturált diskurzus volt, méltó az alkalomhoz, s ez, túl a megszívlelendő észrevételeken azért is örömteljes, mert nem teljesen azonos gondolkodású fér­fiak ülték körül az asztalt. Nem hagyhatom szó nélkül a műsor­­változás révén beiktatott másik adást sem, a hangkép­es beszámolót a Hősök teréről, ahol a zuhogó esőben ökumeni­kus istentiszteletet tartottak. Ugyanitt Geréb Attila emlékezett a kommuniz­mus magyar áldozataira, végül a mártí­rok tiszteletére zászlóavatás követke­zett. Jó, hogy az eseményről kellő ter­jedelemben tudósított a Magyar Rádió. Ez természetes, hiszen ez a kötelessége. Juhász Itván 16 Az Isten balján Dorecz Attila­ verseiről Gérecz Attila nevét mindmáig igen ke­vesen ismerik, igazából csupán egy szűk bajtársi közösség, amely a budap­esti Gyűjtőfogházban, a váci és a mária­­nosztrai börtönben született meg, a kö­zös megpróbáltatásban és helytállás­ban, s legfeljebb még a Tollas Tibor szerkesztésében közreadott Füveskönyv című börtönantológia olvasói, akik a gyűjtemény szerkesztője, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Béri Géza és mások mellett őrizték szívükben az ötvenhatos forra­dalom harcaiban hősi halált halt fiatal költő nevét. Mert Gérecz Attilának jóval mosto­hább költősors jutott osztályrészül, mint az ugyancsak hősi halált halt Petőfinek. Mindketten huszonhét esztendősek vol­tak, amikor végzett velük — egyikük­kel a kozák dárda, másikukkal az orosz géppuskagolyó. Csakhogy az ötvenhatos forradalom ifjú halottja mögött nem a szabadság és a szerelem állt, hanem hétesztendőnyi börtön, iszonyú szen­vedések és megaláztatások. Hogy szí­vében mégis ott fénylett a remény, ez jórészt a költészetnek köszönhető. Az új magyar lírának van egy szinte alig ismert tartománya: ez a Rákosi­­korszak börtön költészete, és egy még kevésbé ismert költői műhelye; ez az a kis közösség, amely a váci fegyházban a Füveskönyv körül gyülekezett. .Vácott született Gérecz Attila első ismert ver­se is, 1954 májusában, a József Attilá­­ban kamaszos-csibészes Így bocskorosan című költemény; „a hegytetőn majd minden mezt lehántva, / én is kacagva szélnek öltözök”. Még­­két és fél eszten­deje volt arra, hogy megírja „életmű­vét”, vagy negyven verset és néhány műfordítást (Goethe, Heine és Rilke költeményeiből). Ezek a versek mégis „életművet” alkotnak, minthogy szinte teljes körben adnak képet a fogságra vetett ember tapasztalatairól, felismeré­seiről és érzéseiről. A sötét börtöncellákba zárt fiatal költő mindenekelőtt beszámol arról, ami történik vele, megrajzolja mostoha sorsának sivár színhelyeit, még egy — sajnos töredékben maradt — elbeszélő költeményre is futja erejéből: legendás szökési kísérletéről, midőn a megáradt Duna nyitotta meg számára a menekü­lés útját, és noha ez a menekülés ku­darcot szenvedett, lélekben, erkölcsileg mégis legyőzte üldözőit és fogláréit. A versek legnagyobb része számára azon­ban csak „starthelyzetet” jelent a bör­tön: a költészet álmokban, nosztalgiák­ban, emlékekben épít fel egy másik vi­lágot a szürke börtöncellák fölött. Gé­recz Attila verseiben mindig ép szí­nek pompáznak, ezek a színek a maga teremtette világ jelei. Leginkább megrendítőek mégis azok a versei, amelyben szörnyű végzetének értelmét keresi. Az „Isten balján” tud­ja magát, fel is lázad mostoha sorsa el­len, aztán mégis valamiképpen áldoza­tul kínálja fel magát: „Ím, vedd Uram a sorsom, úgy lankad Elébed,­­ mint Krisztus-fő, amely már tövisekkel érett!” (Az Isten balján). Ez a gesztus az, amit a régiek így hívnak: „Imitatio Christi”. Krisztus követése az áldozat­ban, az önként vállalt szenvedésben. Nagyon szomorú, hogy amikor pár napra a szabadság mégis felvirradt, Gé­recz Attilát akkor érte a halál: egy gép­puskasorozat feszítette keresztre a pes­ti utca véres kövezetén. Pomogáts Béla Ki idetört A Bialaegerszegen megtartott regionális konferencia az Új utak a közművelő­dés intézményi és finanszírozási rend­szerében elemet kapta, és a hét megyé­ből érkező, különféle kulturális intéz­ményekben dolgozó sza­kemberek való­ban választ kaptak legégetőbb kérdé­seikre. Az előadók közül dr. Koncz Gábor, a Magyar Kulturális Kamara alelnöke, a Kultúrinnov igazgatója bevezető elő­adásában a következőképpen fogalma­zott: „Mi, akik a kulturális szférában dolgoztunk és dolgozunk, rá kell döb­benjünk, hogy eddig ugyan rendkívül áldozatos tevékenységet folytattunk, de lényegét tekintve ez nem volt más, mint a hatalomnak a kijátszása. Ez a kijátszási technika a jövőben nem fog működni, mert más technikára van szükség, mint amilyennel túléltük az elmúlt éveket.” Véleménye szerint az intézményekben egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány, nem tudunk haté­konyan gazdálkodni, és az új helyzetben az új lehetőségekre nincsenek még vál­­aszt adni képes technikáink. Ezért mo­delleket keresünk. Egyetért azzal, hogy a kulturális intézmények privatizáció­jából befolyó bevételek feltétlenül a kulturális szférába kerülhessenek visz­­sza. A kormánynak ki kell mondania, hogy a nemzeti kulturális intézmé­nyekről az államnak kötelessége gon­doskodni. A Művelődési és Közoktatási Minisz­térium közművelődési főosztályvezetője, Kovács Sándor a finanszírozásról szólt, majd a minisztériumi pályázatok elbí­rálásáról. A több mint háromezer-há­romszázötven pályázó kétmilliárdnyi támogatást igényelt Dr. Harsány­ László, a Gazdaságku­tató Intézet igazgatóhelyettese a leg­frissebb számadatokkal illusztrálta az egyesületek és az alapítványok helyze­tét Ma Magyarországon hárommillió ember érdekelt valamilyen egyesületi tevékenységben, az alapítványok száma pedig elérte a hatezret. Ez utóbbiak több milliárd forinttal rendelkeznek. Miként felelős a­­kultúráért az állam, az önkormányzat, az intézmény és az egyén? A konferencia résztvevői min­den bizonnyal saját helyzetükből kiin­dulva válaszolnak a kérdésre. De hogy szükség lesz kulturális menedzserekre és hogy az államtól nem várhatják jö­vőre sem a pénzügyi helyzetük javulá­sát ebben valamennyiben egyetértettek. És abban is: nem lesz könnyű megta­lálni azt a bizonyos új utat De keres­ni kell! P. Vadas Zsuzsa Katona-Ünnepségek Kecskeméten Kétszáz éve született Kecskeméten a Bánk bán költője, Katona József. A jubileum alkalmából rendezvényso­rozaton emlék­ezik meg nagy szülöt­téről a város. Az első esemény: ma délután 2 óra­kor, a Katona József u. 2. szám alatt átadják a költő szülőházáiban beren­dezett emlékhelyet. Este a Katona József Színházban ünnepi estet ren­deznek, melyen Katona drámáiból és Erkel Bánk bán operájából hangza­nak el részletek. Közreműködik töb­bek között Bessenyei Ferenc, Rajho­na Ádám, Borbáth Ott­la, valamint Moldován Stefánia és Kőrizs Béla. Szombaton a Magyar Irodalomntör­­téneti Társaság vándorgyűlését tart­ják, melyen Katona József életéről, munkásságáról hangzanak el előadá­sok. Este a művelődési központban magyar írók estjét rendezik; ezen a határainkon túli magyar irodalom több képviselője is részt vesz. Vasár­nap, szintén a művelődési központ­ban, megnyílik a Katona József tisz­teletére meghirdetett grafikai és kép­zőművészeti kiállítás. Délben a köz­temetőben megkoszorúzzák a költő sírját. Hétfőn, 11-én, a Katona József téren megkoszorúzzák a drámaköltő szobrát, délután pedig középiskolá­sok vetélkedőjét rendezik meg a Kecs­keméti Városi Televízióban, Katona József élete és kora címmel. (-t-) joogy • Ragtime­akadémia Kecskeméten nyolc, muzsikát ked­velő fiatal összeállt, és a századfor­duló, a századelő népszerű zenéjét, a ragtime-ot próbálta feleleveníteni. Mindez történt 1985-ben. Azóta tag­jaik közül jó néhányan már a Zene­­akadémiára járnak, ám szabadide­jükben „Ragtimeakadémiát” alapí­tottak. A zenéjük egyedi. Azt próbálgat­ják, hogy az önmagát „nem kifutott” ragtime hova fejlődött volna, ha „nem lép közbe” a dixieland és a jazz. Mindezt magas fokon a Molnár­dixieland hazájában , Szegeden. A tanárképző főiskola Tamási Áron Klubjában kéthetente hétfőnként egészen egyedi művészi produkciót nyújtanak: mind az igényes zenére szomjazók, mind a szórakozni vá­gyók jól érzik magukat. Profik. A szépszámú hallgatóság mindig kap valami pluszt, valami extrát, amitől klubról klubra más lesz az impresszió. Be merik jelenteni, hogy „kérem szé­pen, a következő szám nagyon gyenge ugyan, de eljátsszák,­­hogy ilyet is halljanak”, majd amikor mindenki egy „negatív felvezetésű” szuperszá­mot vár, játs­zanak egy tényleg gyen­ge muzsikát. Ettől bohémek. Meg at­tól, hogy táncolnak, mókáznak, lab­­d­át feldobnak és leütnek. Rájuk nagyon oda kell figyelni. Minden szempontból. Érdekes kísérletet vé­geznek, nagyszerű hangulatot terem­tenek , s mindezek tetejében kiváló emberek, ők a Bohém Ragtime­land. Csóri Ákos ?0­1 A Kolozsvári­­ drámapályázat 1792. december­ 17-én tartotta Kolozs­várott az első hivatásos magyar szí­nielőadást az Erdélyi Nemes Jádzó Társaság. A színháztörténeti esemény kétszázadik évfordulóját szeretné méltón megünnepelni a kolozsvári Magyar Színház és Magyar Opera. Em­lékbizottság alakult, s ez kéri a művészetpártoló közönséget, az érin­tett erdélyi és külföldi művészeti in­tézményeket, a sajtó képviselőit, hogy támogassák a kolozsvái szín­játszás jubileumi rendezvénysoroza­tát. A társulat drámapályázatot is hir­det magyar nyelvű színpadi mű meg­írására a Magyar Színház társulata, s magyar nyelvű zenés színpadi mű (zenés játék, nagyopera, egyfelvoná­­­sos opera, operett stb.) megírására a­­ Magyar Opera társulata számára. A díjnyzertes műveket mind a prózai, mind az operai társulat színpadra ál­lítja az évfordulót köszöntő rendez­vénysorozat keretében. Beküldési ha­táridő: 1992. március 1. Eredmény­­hirdetés: 1992. július 1-jéig. A díj­nyertes alkotásokat a Művelődési Mi­nisztérium és a romániai Soros Ala­pítvány egy nyílt társadalomért ju­talmazza. A pályázatokat a következő címre kell küldeni: Teatrul Maghiar de Stat, Secretariatul literar, 3400 Cluj — Na­­poca, Str. Emil Isac nr. 26—28. Tele­fon: 95/182-076. Zakariás Erzsébet. Adományok küldhetők a B. N. 645171208 sz. bankszámlára.

Next