Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)
1991-11-08 / 166. szám
P A nem, ha nem szórakoztatóipari termék, hanem művészi alkotás, időről időre helyzetjelentést is ad arról a körről, amelyből vétetett. A moziműsorban most két ilyen, minket közelebbről is érintő helyzetjelentés található. Az egyik a Találkozás Vénuszszal, Európáról, annak is inkább erről a közép-keleti feléről tudósít. A másik, a Dermedj meg, halj meg, támadj fel!, jóval keletebbről, de azért nagyon sok köze van Európához. Európából Metaforikus Szabó István új filmje, a Találkozás Vénusszal, s nem is csak egyik vagy másik részletében. Az egész film az, attól kezdve, hogy a sztori egy Európa Opera elnevezésű dalszínház tervezett Tannhäuser előadása körül forog, addig, hogy a főszereplők egyike épp kelet-közép-európai ország (Magyarország) szülötte, s a másik főszereplő svéd származású. Az operaház Párizsban működik, a szereplő (énekes) gárdában Európa majd' minden nációjából találunk művészeket, éppúgy, mint a zenekarban. Szabó a filmet egy interjúban európai metaforának nevezte; a nagy nyugati lapok kritikái is az európaiság filmjeként aposztrofálták. Alkotó is, bírálók is ezek szerint ezt, a film másságát, azaz nem amerikaisságát tartják fontosnak. S valóban, ez az Európa-metafora a film alapja. Arról van szó ugyanis, hogy a vén kontinens Szabó Istvánnak— s több, innen Kelet-Közép-Európából származó filmművésznek, például Wajdának, Formannek — valami olyasmit jelent, ami még védelem és erődítmény lehet az egyre nyomasztóbb elkultúrálatlanodás, elamerikanizálódás, elművészietlenedés ellen. Európa nem törölhető ki a világ művészetéből, filozófiájából. Európa kultúrái és civilizációi mérhetetlen értéket gyűjtöttek, őriznek. Másfajta érték ez, mint az Újvilág értékei. Lehet, hogy nem jobb, de más. És a másságnak teret kell adni. A Találkozás Vénusszal tulajdonképpen semmi mást nem tesz, mint felmutat egy— ha szabad ezt így mondani — összeurópai értéket. Már a választott művel is; az opera aztán eléggé európai műfaj. S a választott tereppel is. Párizs, mint Európa egyik összműve, megtestesít valamit, ami csak ezen a földrészen létezik, létezhet. És a választott főhőssel, Szántó Zoltán magyar karmesterrel, akinek, bár majdnem teljesen ismeretlen, megadatik a szédületi lehetőség: egy európai Tannhäuser eldirigálása. Hogy aztán a munka közben előjön Európának ezernyi baja, ostobasága, intrikája, kicsinyeskedése is, az, ismerve Szabó önironikus hajlamát, nem meglepő. A gáncsoskodások végül is oda vezetnek, hogy a csodálatosnak tervezett produkciót a leengedett vasfüggöny előtt éneklik el a művészek, mert sztrájkol a színpadi személyzet. De eléneklik, és ez a lényeg. Az Európia metaforához ugyanis hozzátartozik ez is, a műalkotás létrehozásának megmásíthatatlan, belső parancsra. A mégis, meg a csak azért is. Viszályok, méltatlan csetepaték, féltékenykedések, gonoszkodások, vad indulatok, szerelmek és gyűlöletek közepette is a legfontosabb, a MO. Az, amilyen egy zseni alkotóereje összpontosul, s aminek az előadása csak együttes erőfeszítéssel hozható létre. Európai erőfeszítéssel, ha úgy tetszik.Ha a produkció egyben ÜGY is lesz, vallomás, hitvallás, voks valami mellett, amit történetesen úgy is nevezhetünk: európai kultúra, európai szellem, tradíció, életforma, kapcsolatrendszer. Ugyanakkor van ebben a fémben valami szomorú kisebbrendűségi érzés is. Ennek az Európának — de főleg azoknak, akik a valamikori vasfüggönytől keletre éltek — mindig szorongása támad a magabiztos jólét, az öntudatos állampolgári szabadság, a művészi függetlenség láttán. Együtt munkál bennünk a félelem és a bizonyítási kényszer. Ez is Európa — és ez is benne van Szabó István új filmjében. Takács István Keletebbről (Aktuálpolitikusan.) Azt olvashattuk a minap — többekközött e lap hasábjain is — a Moszkvából keltezett hírügynökségi tudósításban, hogy „az ország a szakadék szélére sodródott", s felelős vezetői egyre kétségbeesettebben keresik a megoldást: hogyan kerülhető el az éhínség, és miképpen előzhető meg a fenyegető társadalmi robbanás. Parlamenti képviselőink — láthatjuk a napi tévéközvetítés évkben — gyakorta kicsinyes, személyeskedő csetepatékkal múlatják az időt az OrszágHázában, s noha jóltudjuk, hogy a demokrácia gyakorlása idő- és türelemigényes feladat, azért mély tisztelettel javasolnánk, szakítsanak maguknak másfél órányi szabadidőt, és nézzék meg a Dermedj meg, halj meg, támadj fel! című 1989-ben, Leningrádban készült filmet. Talán megannyi ,tudós elemzésnél többet tudhatnak meg belőle például arról, hogy kik (is) voltak, honnan, milyen környezetből (is) érkeztek azok a szovjet katonák, akik ’45-ben vagy ’56- ban ránk zúdultak, és honnan (is) jönnek majd azok a legújabb évc, akiknek exodusát (ezúttal alkalmasint világútlevéllel a zsebükben) a borúlátóbb — avagy csak realista? — elemzők prognosztizálják... (Szubjektíven.) Hideglelősen szép film Kanyevszkij alkotása. Számunkra — első pillantásra— fölfoghatatlan messzeségben, egy távol-keleti bányászvárosban, valahol Szucsán és Vlagyivosztok vidékén játszódik a történet. Az Iszamos, sáros-bűzös kietlen vidék — a Zóna-határ — a helyszíne két gyerekember amolyan mégis, mindennek ellenére kibomló őszinte emberi szövetségének. Hogy a Zónában éppenséggel japán hadifoglyok dolgoznak — akiknek ember alatti léte gyakorlatilag alig különbözik a Zóna-határ közelében szabadon élő államopolgárokétól — az mármár mellékesnek, sőt természetesnek hat. A néző hátgerincén akkor kúszik föl a jeges iszonyat, amikor — megdermedve — fölfogni kényszerül a hoszszan kitartott epizódokból: ezek a gyerekek úgy nőttek föl, hogy hozzászoktak: egy emberi élet értéke itt semmivel se több, mint egy szúnyogé vagy svábbogáré. És sejteni kezdi, mit jelenthetett számukra — ahhoz képest, amit megéltek — egy „davaj csasz.'"-parancs végrehajtása... (Lehetőleg tárgyilagosan.) Vitalij Kanyevszkij rendező — akiről megtudhatni, hogy maga is nyolc esztendőt töltött büntetőtáborban — ötvenöt esztendős korában készíthette el ezt a (lényegében) első, önéletrajzi ihletésű játékfilmjét(amelyet tavaly Cannes-ban Arany Kamera-díjjal, Glasgow-ban Európai Filmdíjjal dekoráltak.) A film címe — egy orosz beszámolós gyerekjáték neve — áttételesen is érvényes értelmet hordoz: a film a purgatórium és a jeges zuhany együttes hatásátkelti. Valera, a sorsa által kortalanná cserzett kisfiú, és Gálija, a csúnyácska,prrsze kamaszlány idétlenségében gyönyörű, egymást marcangoló szövetségéhez és koravénen a semmibe hulló szerelmi történetéhez hasonlóak Dosztojevszkij, és néha Szolzsenyicin legjobb lapjairól derengenek föl. Kanyevszkij azonban szuverén mestere a mozgóképnek: látszólag szenvtelenül hideg, valójában mélységesen átélt és megszenvedett kéjsorokban vetíti elénk annak az ember alatti világnak a vízióját, amely százmilliók vegetálásának mindennapiközege. És képes arra, hogy itt, ebben a foklon-túli szférában is fölmutassa az ember arcát, s örök vágyát a gyengédségre, a megértésre, a könyörületességre. Kiapadhatatlan hit és szeretet, sóvárgás sugárzik nyomasztóan kontúros képei mögül. Kanyevszkij filmje — miközben könyörtelenül pontos, tárgyilagos látlelet —, artikulátlan sikoly és befelé forduló meditáció a lét végső kérdéseiről. Megnézni és eltűnődni rajta: nehezen megemészthető, térdet fogyasztó, ugyanakkor felmelő, ritka művészi élmény. Zsugán István A hét filmjei Helyzetjelentések annosztizalj IaV iSzubje Vitelij K, • rampia Glenn Close (Karin Anderson) és Niels Aresimp (Szántó Zoltán), a Találkozás Vénusszal főszereplői Adj új erőt Harangzúgás, suttogás, kísérteties zörejek, súlyos fémes akkordok — Így indul a Pokolgép együttes hatodik, Adj új erőt című albuma. Többszöri tagcsere és stílusváltás után ezen a lemezen kezd valamiféle önálló arculatot is felvenni a zenekar. Budán (Joe) József év eleji csatlakozása óta ugyanis határozott irányváltás következett be a Pokolgép muzsikájában. Míg korábban az éppen uralkodó nyugati metálstílusok naprakész másolói voltak, addig mostani albumukon a heavy metal gyökereihez, az Iron Maiden és a Judas Priest világához nyúltak vissza, s ettől zenéjük markánsabb, ugyanakkor puritánabb lett. A korábbiakhoz képest jelentős előrelépés ellenére az Adj új erőt zenei tartalma és szövegi mondanivalója meglehetősen egysíkúra sikeredett. A kemény gitárhangzás, a dübörgő dob, a feszes ritmus és a fémes hangkolázs egy idő után monotonná, önismétlővé válik. Hiába sír fel a gyerek, az új élet szimbóluma az album legvégén, az együttes tagjai is beismerik: „nem, a világot én nem váltom meg”. Ezzel a lemezzel biztosan nem. (jávorsky) I. évfolyam, 166. szám Jil 1991. november 8., péntek KULTÚRA Hangvétel : \' Műsorváltozás Önkritikával kezdte a beszélgetést Bethlen János a Rádió nevében, mert november negyedikén, a nemzeti gyásznap estéjén a Kossuth adó eredetileg az esedékes havi kabarét sugározta volna — ezt nyomtatták valamennyi műsorújságba is —, de szerencsére elmaradt a kegyeletsértő vihánc, józan megfontolásból műsorváltozás történt. A riporter tehát (frivol módon) bocsánatot kért a hallgatóktól, amiért nem a beígért kabaré következett, közvetlenül utána pedig az egyik beszélgetőtárs, Fónay Jenő, a Pofosz elnöke szellemesen bölcs iróniával azoktól kért elnézést, akik inkább a szórakoztató öszszeállítást hallgatták volna... A következő szűk órában a bevezetésnél sikerrel gyakorolt lovagiasság szabályai szerint visszafogott szenvedélyű, tapintatosan őszinte társalgást hallottunk az ötvenhatos forradalom és szabadságharc évfordulója megünneplésének esetleges kötelező formáiról , az ünneplő ember szabad választási lehetőségeiről, melyekkel igazán meghitte, mondhatnák, családiassá teheti az immár piros betűs napot anélkül, hogy a kényszerűség felhője ezt ideárnyékolná. Rendkívül kulturált diskurzus volt, méltó az alkalomhoz, s ez, túl a megszívlelendő észrevételeken azért is örömteljes, mert nem teljesen azonos gondolkodású férfiak ülték körül az asztalt. Nem hagyhatom szó nélkül a műsorváltozás révén beiktatott másik adást sem, a hangképes beszámolót a Hősök teréről, ahol a zuhogó esőben ökumenikus istentiszteletet tartottak. Ugyanitt Geréb Attila emlékezett a kommunizmus magyar áldozataira, végül a mártírok tiszteletére zászlóavatás következett. Jó, hogy az eseményről kellő terjedelemben tudósított a Magyar Rádió. Ez természetes, hiszen ez a kötelessége. Juhász Itván 16 Az Isten balján Dorecz Attila verseiről Gérecz Attila nevét mindmáig igen kevesen ismerik, igazából csupán egy szűk bajtársi közösség, amely a budapesti Gyűjtőfogházban, a váci és a márianosztrai börtönben született meg, a közös megpróbáltatásban és helytállásban, s legfeljebb még a Tollas Tibor szerkesztésében közreadott Füveskönyv című börtönantológia olvasói, akik a gyűjtemény szerkesztője, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Béri Géza és mások mellett őrizték szívükben az ötvenhatos forradalom harcaiban hősi halált halt fiatal költő nevét. Mert Gérecz Attilának jóval mostohább költősors jutott osztályrészül, mint az ugyancsak hősi halált halt Petőfinek. Mindketten huszonhét esztendősek voltak, amikor végzett velük — egyikükkel a kozák dárda, másikukkal az orosz géppuskagolyó. Csakhogy az ötvenhatos forradalom ifjú halottja mögött nem a szabadság és a szerelem állt, hanem hétesztendőnyi börtön, iszonyú szenvedések és megaláztatások. Hogy szívében mégis ott fénylett a remény, ez jórészt a költészetnek köszönhető. Az új magyar lírának van egy szinte alig ismert tartománya: ez a Rákosikorszak börtön költészete, és egy még kevésbé ismert költői műhelye; ez az a kis közösség, amely a váci fegyházban a Füveskönyv körül gyülekezett. .Vácott született Gérecz Attila első ismert verse is, 1954 májusában, a József Attilában kamaszos-csibészes Így bocskorosan című költemény; „a hegytetőn majd minden mezt lehántva, / én is kacagva szélnek öltözök”. Mégkét és fél esztendeje volt arra, hogy megírja „életművét”, vagy negyven verset és néhány műfordítást (Goethe, Heine és Rilke költeményeiből). Ezek a versek mégis „életművet” alkotnak, minthogy szinte teljes körben adnak képet a fogságra vetett ember tapasztalatairól, felismeréseiről és érzéseiről. A sötét börtöncellákba zárt fiatal költő mindenekelőtt beszámol arról, ami történik vele, megrajzolja mostoha sorsának sivár színhelyeit, még egy — sajnos töredékben maradt — elbeszélő költeményre is futja erejéből: legendás szökési kísérletéről, midőn a megáradt Duna nyitotta meg számára a menekülés útját, és noha ez a menekülés kudarcot szenvedett, lélekben, erkölcsileg mégis legyőzte üldözőit és fogláréit. A versek legnagyobb része számára azonban csak „starthelyzetet” jelent a börtön: a költészet álmokban, nosztalgiákban, emlékekben épít fel egy másik világot a szürke börtöncellák fölött. Gérecz Attila verseiben mindig ép színek pompáznak, ezek a színek a maga teremtette világ jelei. Leginkább megrendítőek mégis azok a versei, amelyben szörnyű végzetének értelmét keresi. Az „Isten balján” tudja magát, fel is lázad mostoha sorsa ellen, aztán mégis valamiképpen áldozatul kínálja fel magát: „Ím, vedd Uram a sorsom, úgy lankad Elébed, mint Krisztus-fő, amely már tövisekkel érett!” (Az Isten balján). Ez a gesztus az, amit a régiek így hívnak: „Imitatio Christi”. Krisztus követése az áldozatban, az önként vállalt szenvedésben. Nagyon szomorú, hogy amikor pár napra a szabadság mégis felvirradt, Gérecz Attilát akkor érte a halál: egy géppuskasorozat feszítette keresztre a pesti utca véres kövezetén. Pomogáts Béla Ki idetört A Bialaegerszegen megtartott regionális konferencia az Új utak a közművelődés intézményi és finanszírozási rendszerében elemet kapta, és a hét megyéből érkező, különféle kulturális intézményekben dolgozó szakemberek valóban választ kaptak legégetőbb kérdéseikre. Az előadók közül dr. Koncz Gábor, a Magyar Kulturális Kamara alelnöke, a Kultúrinnov igazgatója bevezető előadásában a következőképpen fogalmazott: „Mi, akik a kulturális szférában dolgoztunk és dolgozunk, rá kell döbbenjünk, hogy eddig ugyan rendkívül áldozatos tevékenységet folytattunk, de lényegét tekintve ez nem volt más, mint a hatalomnak a kijátszása. Ez a kijátszási technika a jövőben nem fog működni, mert más technikára van szükség, mint amilyennel túléltük az elmúlt éveket.” Véleménye szerint az intézményekben egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány, nem tudunk hatékonyan gazdálkodni, és az új helyzetben az új lehetőségekre nincsenek még választ adni képes technikáink. Ezért modelleket keresünk. Egyetért azzal, hogy a kulturális intézmények privatizációjából befolyó bevételek feltétlenül a kulturális szférába kerülhessenek viszsza. A kormánynak ki kell mondania, hogy a nemzeti kulturális intézményekről az államnak kötelessége gondoskodni. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium közművelődési főosztályvezetője, Kovács Sándor a finanszírozásról szólt, majd a minisztériumi pályázatok elbírálásáról. A több mint háromezer-háromszázötven pályázó kétmilliárdnyi támogatást igényelt Dr. Harsány László, a Gazdaságkutató Intézet igazgatóhelyettese a legfrissebb számadatokkal illusztrálta az egyesületek és az alapítványok helyzetét Ma Magyarországon hárommillió ember érdekelt valamilyen egyesületi tevékenységben, az alapítványok száma pedig elérte a hatezret. Ez utóbbiak több milliárd forinttal rendelkeznek. Miként felelős akultúráért az állam, az önkormányzat, az intézmény és az egyén? A konferencia résztvevői minden bizonnyal saját helyzetükből kiindulva válaszolnak a kérdésre. De hogy szükség lesz kulturális menedzserekre és hogy az államtól nem várhatják jövőre sem a pénzügyi helyzetük javulását ebben valamennyiben egyetértettek. És abban is: nem lesz könnyű megtalálni azt a bizonyos új utat De keresni kell! P. Vadas Zsuzsa Katona-Ünnepségek Kecskeméten Kétszáz éve született Kecskeméten a Bánk bán költője, Katona József. A jubileum alkalmából rendezvénysorozaton emlékezik meg nagy szülöttéről a város. Az első esemény: ma délután 2 órakor, a Katona József u. 2. szám alatt átadják a költő szülőházáiban berendezett emlékhelyet. Este a Katona József Színházban ünnepi estet rendeznek, melyen Katona drámáiból és Erkel Bánk bán operájából hangzanak el részletek. Közreműködik többek között Bessenyei Ferenc, Rajhona Ádám, Borbáth Ottla, valamint Moldován Stefánia és Kőrizs Béla. Szombaton a Magyar Irodalomntörténeti Társaság vándorgyűlését tartják, melyen Katona József életéről, munkásságáról hangzanak el előadások. Este a művelődési központban magyar írók estjét rendezik; ezen a határainkon túli magyar irodalom több képviselője is részt vesz. Vasárnap, szintén a művelődési központban, megnyílik a Katona József tiszteletére meghirdetett grafikai és képzőművészeti kiállítás. Délben a köztemetőben megkoszorúzzák a költő sírját. Hétfőn, 11-én, a Katona József téren megkoszorúzzák a drámaköltő szobrát, délután pedig középiskolások vetélkedőjét rendezik meg a Kecskeméti Városi Televízióban, Katona József élete és kora címmel. (-t-) joogy • Ragtimeakadémia Kecskeméten nyolc, muzsikát kedvelő fiatal összeállt, és a századforduló, a századelő népszerű zenéjét, a ragtime-ot próbálta feleleveníteni. Mindez történt 1985-ben. Azóta tagjaik közül jó néhányan már a Zeneakadémiára járnak, ám szabadidejükben „Ragtimeakadémiát” alapítottak. A zenéjük egyedi. Azt próbálgatják, hogy az önmagát „nem kifutott” ragtime hova fejlődött volna, ha „nem lép közbe” a dixieland és a jazz. Mindezt magas fokon a Molnárdixieland hazájában , Szegeden. A tanárképző főiskola Tamási Áron Klubjában kéthetente hétfőnként egészen egyedi művészi produkciót nyújtanak: mind az igényes zenére szomjazók, mind a szórakozni vágyók jól érzik magukat. Profik. A szépszámú hallgatóság mindig kap valami pluszt, valami extrát, amitől klubról klubra más lesz az impresszió. Be merik jelenteni, hogy „kérem szépen, a következő szám nagyon gyenge ugyan, de eljátsszák,hogy ilyet is halljanak”, majd amikor mindenki egy „negatív felvezetésű” szuperszámot vár, játszanak egy tényleg gyenge muzsikát. Ettől bohémek. Meg attól, hogy táncolnak, mókáznak, labdát feldobnak és leütnek. Rájuk nagyon oda kell figyelni. Minden szempontból. Érdekes kísérletet végeznek, nagyszerű hangulatot teremtenek , s mindezek tetejében kiváló emberek, ők a Bohém Ragtimeland. Csóri Ákos ?01 A Kolozsvári drámapályázat 1792. december 17-én tartotta Kolozsvárott az első hivatásos magyar színielőadást az Erdélyi Nemes Jádzó Társaság. A színháztörténeti esemény kétszázadik évfordulóját szeretné méltón megünnepelni a kolozsvári Magyar Színház és Magyar Opera. Emlékbizottság alakult, s ez kéri a művészetpártoló közönséget, az érintett erdélyi és külföldi művészeti intézményeket, a sajtó képviselőit, hogy támogassák a kolozsvái színjátszás jubileumi rendezvénysorozatát. A társulat drámapályázatot is hirdet magyar nyelvű színpadi mű megírására a Magyar Színház társulata, s magyar nyelvű zenés színpadi mű (zenés játék, nagyopera, egyfelvonásos opera, operett stb.) megírására a Magyar Opera társulata számára. A díjnyzertes műveket mind a prózai, mind az operai társulat színpadra állítja az évfordulót köszöntő rendezvénysorozat keretében. Beküldési határidő: 1992. március 1. Eredményhirdetés: 1992. július 1-jéig. A díjnyertes alkotásokat a Művelődési Minisztérium és a romániai Soros Alapítvány egy nyílt társadalomért jutalmazza. A pályázatokat a következő címre kell küldeni: Teatrul Maghiar de Stat, Secretariatul literar, 3400 Cluj — Napoca, Str. Emil Isac nr. 26—28. Telefon: 95/182-076. Zakariás Erzsébet. Adományok küldhetők a B. N. 645171208 sz. bankszámlára.