Új Magyarország, 1991. december (1. évfolyam, 186-209. szám)
1991-12-28 / 207. szám
o/^ Színház Sorstöredékek figzengéses, villámlásos estén találkozik a Fái a Nő, s amíg megszánkoznak a Nő lakásán, lassan felidézik a múltjukat. Mire vége a zivatarnak, mindent elmondannak egymásról, magukról. Aztán ki-ki megy tovább a maga útján, de már nem ugyanolyan emberként, mint pár órával korábban volt. Gyakori színdarab-szituáció ez, filmekben is kedvelt dramaturgiai megoldás. Sablonosnak is nevezhetnénk. Az ügy érdemét az dönti el, ki is a Férfi és a Nő, s milyen múltat, milyen sorsot idéznek föl előttünk. Göncz Árpád 1967-ben írt, de csak most bemutatott darabja, a Kő a kövön, fájdalmas sorsú Férfit és Nőt idéz elénk. Egy fájdalmas múlt emlékeit tépik föl. Két ember marcangolja, tépi, vádolja, szereti, gyűlöli, sajnálja és becsüli itt egymást, valakik, akik 1956 előtt voltak fiatalok, és akiket 1956 forgószele sodort külön utakra. Ismerős sorsok. A Férfi „alulról” jött, a Nő az üldözöttek, megalázottak és megszomorítottak köréből. Akkor találkoztak, amikor a tiszta emberi érzések sem bontakozhattak ki, azaikor a szeretetet sem lehetett őszintén vállalni, s amikor az őszintén vállalt szerelem is tőrök, csapdák, vermek, hurkok közt kereste a keskeny csapást a fenyegetettségektől nem árnyékolt boldogság felé. Aztán eljött 1956, és megint csak nem lehetett sérelmek elszenvedése és sértések osztogatása nélkül dönteni a legtragikusabb, legeldönthetetlenebb kérdésben: menni vagy maradni. A Nő elment, mert (talán) gyáva volt itt maradni. A Férfi maradt, mert (talán) gyáva volt elmenni. most itt ülnek egymással szemben, vallanak és vallatnak,vádolnak és védekeznek, de már soha nem forraszthatják össze azt, ami valamikor eltörött. Sorsuk, melyet maguk vállaltak, a kor rájuk nehezedő iszonyatos terhe alatt, széttört, összeroppant. Egész már sosem lesz belőle, egymást meggyőzni már sosem fogják, az igazság nem kerül egyiküknek sem kizárólagosan a birtokába, s ki tudja, valójában mi is az igazság, és melyikük igazsága az igaz? Nem 1956-ban játszódik a Kő a kövön, de 1956-ról szól. És szól mindazokról a hasonló szituációkról, amelyeket az elmúlt évtizedek során (tulajdonképpen Trianontól kezdődően) mifelénk meg kellett érniük a Férfiaknak és a Nőknek. Időről időre szembe kellett nézniük (néznünk) megoldhatatlan, eldönthetetlen kérdésekkel. De e kérdéseket nem ők (mi) tették (tettük) föl maguknak (magunknak), hanem a kor. Fellengzősibb szóval: a történelem. És ők (mi) is kérdeztük a kort (a történelmet), de leggyakrabban csak újabb kérdéseket kaptunk, s a válaszok is csak tovább törölték a sorsukat (sorsainat). Máshol, más, boldogabb vagy csak szerencsésebb országokban, föl sem vetődtek ilyen kérdések. Ott nem kérdezett a történelem, s nem kérdezték a történelmet. Csak éltek, dolgoztak, boldogultak, szerettek, gyerekeket neveltek. Csak. Itt képletesen és a legvéresebben valóságosan zivatart dübörögtek, itt élet helyett sorsunk volt, itt gyáván az igazságot is hazundnunk kellett. Erről szól a Kő a kövön. Eléggé érthetetlen, miért váratott ennyi ideig magára ez a bemutató. Túlírt áldrámák és stiláris ügyeskedések idején egy ilyen nagyon is élő konfliktust boncolgató, eleven, hiteles karaktereket mozgató, jól megírt darabnak rég helyet kellett volna találni valamelyik színházunkban. Ezért jó, hogy a Várszínház kamaratermében most eljátssza (vendégként) Bánsági Ildikó és Oszter Sándor, a színpadon debütáns Loósz Mária rendezésében. Jó előadást látunk, pontosan végigelemzett, nagyon jó tempóban és libunban pörgetett játékot. A rendezőnek van érzéke ehhez a nagyon intim stílushoz. Sehol nem harsány, sehol nem didaktikus, és elkerüli (a kicsit csábító) melodrámázást is. Az est Bánsági Ildikóé. Mindent tud erről a Nőről, és mindent el is árul róla. Izgalmasan érdekes nő, sejtelmesen bonyolult lélek, akiben ősei félelmei, gyanakvásai, roncsolt idegei éppúgy ott rejlenek, mint egy kitárulkozó, őszinte, szeretetre vágyó, jólétben, de szerelemtlenül élő aszszony hullámzó érzései. Elege volt belőle, hogy folyton sorsa legyen, de ő tudja a sobban, hogy a sorsa elől nem menekülhet. Kitűnő partnere Oszter Sándor. Az a Férfi, akit ő játszik, szemérmes, öntudatos, kemény, megsértett, hiú és nagyon-nagyon esető. Pontosan tudja, hogy ez a találkozás már nem hozza vissza a valamikor elveszített boldogságot, de azt is tudja, hogy a múltat be kell vallani, el kell mondani egymásnak. Hogy ettől nem megkönnyebbülnek, hanem még nehezebb terheket kell ezután cipelniük, azt Oszter játssza el szavak nélkül, mozdulatokkal, gesztusokkal, azzal, ahogy eltávozik. Takács István Könnyen hajlunk az afféle, mármár közhellyé koptatott (fél)igazságok elfogadására, hogy minden művészeti ág közül a film a leghamarabb avuló, a legromlékonyabb, kivéve, persze — a kevés számú — klasszikusnak bizonyuló remekművet. És akkor most váratlanul elénk kerül egy 1953-ban készült francia — minek is nevezzük? — groteszk melodráma. Aminek sajátságos pikantériája számunkra, hogy az a Radványi Géza rendezte, akit a Valahol Európában alkotójaként a háború utáni magyar film klasszikusaként tiszteltünk, de akiről úgy tudtuk, hogy azt követően, 1948-as külföldre távozása után — még a Boussinot-féle Francia Filmenciklopédia szerint is — „átlagos limonádéfilmek tucatját készítette”. Nem tudjuk, kinek az érdeme, hogy fölfedezte most a Monsieur Bard különös óhaja című — az itthoni szakirodalomban gyakorlatilag soha, sehol nem említett és méltatott — Radványi-filmet; tény, hogy igazgyöngyöt halászott elő a számunkra ismeretlen múltból. Auguste Bard, a játékkaszinó menetrendszerű autóbuszának ötvenkét éves sofőrje észleli, hogy „csöngetett” a szíve: az orvosok eltiltják a cigarettától, a bortól és — egyáltalán nem utolsósorban — megszokott mindennapi munkájától is. A megrögzött, zárkózott agglegény — akit a gyűrött arcú, nagyszerű Michel Simon annyira átélten elevenít meg, ahogyan csak rendkívül érzékeny, intelligens rendező és kivételes képességű színész találkozásánál lehetséges — úgy dönt, hogy maga rendelkezik hátralévő kevéske idejével, és sürgősen megpróbálja szerteszórni, ruletten elveszíteni a kaszinótól végkielégítésként kapott pénzét, mielőtt az ő betegségéből és közelgő halálából is hasznot húzni akaró, kapzsi rokonai lecsaphatnának rá. És működni kezd a mesebeli igazságszolgáltatás: a mindenképpen veszíteni igyekvő buszsofőr álomszerű summát, negyedszámmilliót nyer a ruletten ... Itt kezdődik igazán Michel Simon színészparádéja (ki ne emlékezni rá legalább Az ördög szépségéből, a Hulló csillagokból. Az öregember és a gyerekekből ( száznál több egyéb szerepe mellett), mániákus őszinteséggel megvallja egyetlen öreg barátjának, horgásztársának, hogy emberi szeretetre vágyik, amit egész életében nélkülözött, s amit egy születendő kisgyerek önzetlenül önző világra segítése — az „adni jó” öröme — révén vél megtalálni. Mai szemmel nézve, meglehet, kissé naivnak, kedvesen együgyűnek hat a történet jó néhány fordulata, de Radványi és Michel Simon mindvégig olyan fanyar, groteszk humorral adja elő őket, hogy a — legbelül — gyermeklelkű néző szívesen belefeledkezik a mesébe, s együttérzően szorongó jókedvvel követi őket itáliai kalandozóik során. (Ahová azért viszi el születendő gyermeke anyját a rozoga szívű exbuszsofőr, mert a régi paraszti hiedelem szerint, ha egy terhes nő csupa-csupa szépszet lát maga körül, szép lesz majd a gyermeke is...) A páratlan Michel Simon, a naivan egyszerű Genevieve Page és az — Istenem, milyen fiatal, s még mennyire kevéssé maníros és egyáltalán nem „Sant Tropez-i csendőrré” unalmasodott — Louis de Funes jó kedélyű játéka mellett az egész együttes afféle vérbeli keserédes — mostanában így nevezik —, családi szórakozást kínált, örömteli karácsonyi ajándékot a nézőnek. Aki ismét ráébredhet, hogy a nemes anyagból szőtt, emberséges filmtörténetek a jelek szerint majd’ negyven esztendő alatt sem válnak el, sőt, olykor, akár a jóféle szőlőből préselt óbor, különlegesen érett zamatukkal örvendeztetik meg az ínyenceket. Zsugán István A hét filmjei Igazgyöngy a múltból Nem szívesen nézek politikával kapcsolatos műsorokat, mert a tévé számomra — miint a legtöbb néző számára — inkább feledést, meneszülést kalál saját problémáim elől, de csak ottragadtam a Losonczy Gézáról szóló kétrészes dokumentumfilm képei előtt. Nagy Imre államminisztere, aki gyanús körülmények között halt meg 1957-ben Fő utcai fogházban, életének rövid negyven esztendeje alatt szinte minden volt s mindennek az ellenkezője, s mondhatni, a politizáló magyar értelmiségiek veszélyes és kalandos életét élte. Képességei alapján nagyformátumú államférfi lehetett volna, de egy megszállt ország bizantinus intrikáiban csak felhasználható báb és lecserélhető figura lehetett. Ki tudja, hányadszor, de megnéztem a nemrég elhunyt remek író, Tatay Sándor filmjét. A Makk Károly rendezte film 1958-ban készült, s úgy látszik, nem fog rajta az idő: igazi klaszszikus alkotás, mely egyúttal ama is bizonyíték, hogy tartós érték csak nemes matériából jöhet létre. Igazi karácsonyi film volt az Elvi kérdés című amerikai tévéjáték Flagg Purdyről, a zsarnoki férjről és apáról, akit megckéztet sokat szenvedett, népes családja. Kínos szájbarágás nélkül tudnak tanítani és sorakoztatni az ilyen családi fümek, belső jellemrajzra és logikára épülve, és persze meleg humorra és emberszeretetre, mely oly nagyon hiányzik hazai filmtermésünkből, pedig a harmincas évek magyar filmjeinek többek között ez hozta a sikert. Ugyanilyen biztos receptre épült a Ne fald fel a margarétát! című 1960-as amerikai film, odvadó házastársakkal, négy csintalan fiúgyermekkel és egy gyáva kutyával — és természetesen a garantált boldog befejezéssel az új házban. Nekünk, Európa keleti felén, talán ez a legrokonszenvesebb az amerikai álomgyár bevált módszerei közül: az optimizmust és életigenlést sugárzó happy endig, a társadalmi és magánbéke, a történelmi , egyéni erkölcs érvényesülése. Ilyen gazdag és biztonságos világ persze Amerikában sincs, de hogy közelebb vannak hozzá, az nem kétséges. Mint megátalkodott krimiolvasó végigszenvedtem a krimiben tudós játékos bűnügyi vetélkedő esedékes részét is. Az ötlet kiváló, de a végrehajtás bizony fárasztóan széteső és leírhatatlanul bárgyú, Pomezanski György és Antal Imre kedélyeskedése és a szereplők feszengése nem takarja el a drettantizmust, inkább felerősíti. A gyöngécske történetekben vergődő színészek és az utónyereményre vágyakozó, lámpalázas vetélkedők összjátéka fárasztóan unalmas, márpedig egy krimijátékban ez maga a bűn. Sokan nézték valószínűleg Nagy Feró és a Beatrice koncertjének felvételét, a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozást. Életkoromnál fogva én sosem voltam „csápoló”, mi több, popzenei koncerteken sem fordultam elő, de ezeket a nótákat már jól ismertem, s ha másként nem, de szociológiai szempontból feltétlenül tanulságos élményt jelentett a produkció. A megrockosított bugyuta slágerek, sport- és politikai indulók egyvelege kommentárok nélkül is megmutatta a fiataloknak, milyen volt a letűnt világ, micsoda hazugságtengerben éltünk mi, a csápolók szülei. A rekedten és kissé hamisan felhangzó daloknak mégis van valami elemi hitelessége és vonzása, pedig hát rettentőek a rímek és slampos a prozódia, s a szöveg néha nyomdafestéket sem tűr. A szimfonikus zenekar a Túl az óperencián-t játssza rockritmusban, s „elmaradt a nagy ünnep” — Nagy Feró krisztusi szenvedés pózában búcsúzik a közönségtől, mely kétségtelenül valami mélyrebb és tartalmasabb élményt kapott, mint a szokványos bárgyú popshow-k alkalmával. Nagy Feró ugyanis nem hazudik, minden porcikája azt sugallja, hogy így is gondolja, s ennek az őszinteségnek frenetikus hatása van. Kánya Kata társkereső műsora, a Kalandozók kíméljenek! is elsősorban őszinteségével hódít, ízléses és emberséges marad, nem csinál revüt, és nem kellemkedik, nem fölényes, nem űz gúnyt riportalanyaiból, vagyis nem dől be a témából adódó csábításoknak. Diszkréten elégíti ki emberi kíváncsiságunkat, s az eyüttérzést ébreszti fel, nem a gúnyos mosolyt és kárörömöt. Igazi csemege volt a Ninocska, Greta Garbóval. Az 1939-es amerikai film Lengyel Menyhért ötletéből készült, és Ernst Lubitsch rendezte — természetesen ragyogóan. Nem tudom, annak idején milyen érzésekkel nézték a filmet Nyugaton, de azbiztos, hogy két éve még aligha vetíthették volna le a Szovjetuniót és a kommunizmust kifigurázó művet a Magyar Televízióban. Leon gróf és Ninocska elvtársnő regényes szerelme odaát, a tengerentúl bizonyára kissé túlzásnak tűnt, mi, akik sajnos kissé jobban ismerjük az itteni viszonyokat, nagyon is tudjuk, mi a túlzás és min lehet nevetni... ma már felhőtlenül". Bár nemsokára a moszkvai tévében is láthatnák ezt a „rothasztó burzsoá mételyt”, s egy kicsit nevetni tudnának azon a szörnyű hét évtizedeben, melyet már senki sem sirat. Szentmihályi Szabó Péter -Vélemény I. évfolyam, 2007. szám 1991. december 28., szombat ________________ g^1 / KULTÚRA Arcok a London Stúdióból Az órán beszéljünk, ^rOHhon pedig írtunk IKasuz ^ÍlDij^r 1985-ben végzett a pécsi tanárképző főiskolán, angol—orosz szakon. Az egyetem után óriási reményekkel ment a Skála reklámigazgatóságára dolgozni, de csalódott. Időközben azonban beiratkozott egy német tanfolyamra. — A tanárom egyszerűen annyira rossz volt, hogy gondolkodóba estem, hátha angolul ezt sokkal jobban tudnám csinálni — meséli Márta. — Mivel nagyon szeretem a gyerekeket, ezért általános iskolában kezdtem el oktatni. Anyagi okok miatt természetesen mellette különböző nyelviskolákban is tanítottam. Jó néhány hónap múlva azonban egyre inkább úgy éreztem, hogy túl sokat vállaltam, s el kell döntenem, hogy gyerekeket tanítok kevés pénzért, vagy felnőtteket egy tisztes megélhetésért Az utóbbit választottam, nem is bántam meg, mert bár gyerekekkel mindig élvezetesebb foglalkozni, ugyanakkor sokkal több energiát is igégyelnek. Ezenkívül a felnőttekkel könnyebben meg is találom a hangot, s gyakran baráti viszonyok is kialakultak közöttünk. A nyelviskolák mellett nyolc-tíz fős magáncsoportokat is szerveztem, s velük aztán igazán szabadon és önállóan foglalkozhattam. Időközben azonban egy évre az Egyesült Államokba mentem, s mire visszajöttem, a tanítványok sajnos szétszéledtek. Szerencsés Zsoltot, a London Stúdió vezetőjét régóta ismertem, s már amerikai tartózkodásom alatt jelezte, hogy számít rám, így 1990 novembere óta itt dolgozom. — Szilágyi Anikóval és Magyar Zsuzsával közösen éppen most építitek ki a kapcsolatokat az angliai nyelviskolákkal, s jelenleg, ha jól tudom, a beérkezett mintegy kétszáz ajánlat rendezését végzitek. Olyan átfogó katalógusrendszert kívánunk kialakítani, amelybe ha az ember belenéz, akkor pillanatok alatt megtalálja a kívánt nyelviskolát. Többféle szempont alapján soroljuk be őket. Nagyon fontos, hogy egész évben működő vagy csak idényjellegű intézményről van szó, milyen típusú tanfolyamokat szerveznek, milyen korosztálynak, hány fős csoportokban, helyileg hol — főváros, tengerpart, jó közlekedésű helyen —, és ami a legfontosabb, menynyiért. Érdekes még, hogy a tandíjban csak az oktatás, vagy esetleg a szállás, sőt az utazási költség egy része is benne van-e. A diákok ugyanakkor általában szeretik, ha családoknál helyezik el őket, mert így sokkal több lehetőségük nyílik a beszéd gyakorlására. Szerintem az oktatásban a legnagyobb hangsúlyt a kommunikációs gyakorlatokra kell helyezni. Az én óráimon például mindig a szóbeliség dominál. Az írásbeli feladatokat pedig feladom házi feladatnak, csinálják meg otthon. A rendelkezésünkre álló néhány óra alatt inkább a beszédet gyakorolják, hogy aztán minden helyzetben feltalálhassák magukat. Ne lépjenek meg soha. (Szili) Fotó: Kékesdy Károly Bank, Bankművészet! Évtizedekig szinte említeni sem illett egymás mellett két olyan fogalmat, mint amilyen a művészet és a pénz. Nem mintha a művek létrehozásához nem kellett volna — nem is kevés — pénzmag, s nem mintha végső soron a pénzköltésnek nem az lett volna az egyik legértelmesebb, ráadásul hoszszú távon legjövedelmezőbb formája, módja, hogy szellemi-művészeti értékek létrehozását segíti be. Nem, természetesen nem erről van szó. „Al-i lám bácsi” azonban úgy döntött, hogy majd ő „támogatja” a művészetet — egyben azonban felügyeli is. Márpedig felügyelet alatt nehezen lehet szabadon alkotni. Szabad alkotómunka nélkül pedig kimagasló művek — korunkban legalábbis — aligha jöhetnek létre. Átlagmű az átlagembernek? Nos, ez az, ami a művészet halálát, jelenti. Az elmúlt évtizedekben is voltak persze számosan művészek, akik igyekeztek kivonni magukat állam bácsi atyáskodása alól — s voltak olyan műgyűjtők is, akik a maguk szerény eszközeivel támogatták — gyűjtötték, vásárolták a művészetet. Ilyen gyűjtőmunka vetette meg az Első Magyar Látványtár nevet viselő alapítvány alapjait is. Az alapítvány arra törekszk, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse a valódi vizuális értékekeit. Hamarosan felépül a Látványtár állandó kiállításának otthont adó épület, időszaki kiállítások azonban már eddig is bizonyították, hogy az alapítvány valóban cselekszik is céljai elérése érdekében. Ezekben a napokban-hetekben minden korábbinál nagyobb akciót szervezett az alapítvány; a Magyar Hitelbank megalakulásának ötödik évfordulóján, november 11-én az ország huszonhét pontján — a bank központjában és fiókintézményeiben — rendeztek kamaratárlatot. Részben viszonzása ez a gesztus annak a támogatásnak, amelyet a Magyar Hitelbank nyújtott a Látványtárnak — részben valóban a legnemesebb értelemben vett művészetnépszerűsítés. A szervezők — dr. Gyökér Kinga és Vörösváry Ákos — eddig kétszer járták be az országot: először az egyes helyiségek, tanácstermek hangulatát, építészeti megoldásait megismerendő, másodszor amikor a hely szellemén megfelelően válogatott anyagból a tárlatot megrendezik. Az egyik helyen Swierkiewicz Róbert festőművész sorozata. A másikon Albert Katalin remek paszpartui múlt századi metszetekhez. A harmadikon Gross-Bettelheim Jolán Amerika nagyvárosait idéző lapjai... s persze, sorolhatnánk tovább. Somogyi Győző, Prutkay Péter s mások munkáinak említésével. Hamarosan harmadszor is bejárják az országot a szervezők — talán februárban, hacsak meg nem hosszabbodik, a kamarai tárlataik időtartama. Akárhogyan is van, azúttal valahogy olyanformán találkozik két, sokáig egymástól furcsa módon elválasztott világ, a művészet és a pénz világa, amilyen módon találkozniuk kell, kölcsönösen felértékelik egymást. Értékelik természetesen azt a tevékenységet is, amelyet az Első Magyar Látványtár végez a művészet érdekében. P. Szabó Ernő Külváros, Gross-Bettelheim Jolán rajza