Új Magyarország, 1991. december (1. évfolyam, 186-209. szám)

1991-12-28 / 207. szám

o/^ Színház Sorstöredékek figzengéses, villámlásos estén talál­kozik a Fái a Nő, s amíg meg­szán­­koznak a Nő lakásán, lassan felidézik a múltjukat. Mire vége a zivatarnak, mindent elmondannak egymásról, magukról. Aztán ki-ki megy tovább a maga útján, de már nem ugyanolyan emberként, mint pár órával korábban volt. Gyakori színdarab-szituáció ez, fil­mekben is kedvelt dramaturgiai megoldás. Sablonosnak is nevezhet­nénk. Az ügy érdemét az dönti el, ki is a Férfi és a Nő, s milyen múl­tat, milyen sorsot idéznek föl előt­tünk. Göncz Árpád 1967-ben írt, de csak most bemutatott darabja, a Kő a kö­vön, fájdalmas sorsú Férfit és Nőt idéz elénk. Egy fájdalmas múlt em­lékeit tépik föl. Két ember marcan­golja, tépi, vádolja, szereti, gyűlöli, sajnálja és becsüli itt egymást, vala­kik, akik 1956 előtt voltak fiatalok, és akiket 1956 forgószele sodort kü­lön utakra. Ismerős sorsok. A Férfi „alulról” jött, a Nő az üldözöttek, megalázot­­tak és megszomorítottak köréből. Akkor találkoztak, amikor a tiszta emberi érzések sem bontakozhattak ki, azaikor a szeretetet sem lehetett őszintén vállalni, s amikor az őszin­tén vállalt szerelem is tőrök, csapdák, vermek, hurkok közt kereste a kes­keny csapást a fenyegetettségektől nem árnyékolt boldogság felé. Aztán eljött 1956, és megint csak nem lehe­tett sérelmek elszenvedése és sérté­sek osztogatása nélkül dönteni a leg­tragikusabb, legeldönthetetlenebb kérdésben: menni vagy maradni. A Nő elment, mert (talán) gyáva volt itt maradni. A Férfi maradt, mert (talán) gyáva volt elmenni.­­ most itt ülnek egymással szemben, valla­nak és vallatnak,­­vádolnak és véde­keznek, de már soha nem forraszthat­ják össze azt, ami valamikor eltörött. Sorsuk, melyet maguk vállaltak, a kor rájuk nehezedő iszonyatos terhe alatt, széttört, összeroppant. Egész már sosem lesz belőle, egym­ást meg­győzni már sosem fogják, az igazság nem kerül egyiküknek sem kizáró­lagosan a birtokába, s ki tudja, való­jában mi is az igazság, és melyikük igazsága az igaz? Nem 1956-ban játszódik a Kő a kö­vön, de 1956-ról szól. És szól mind­­azokról a hasonló szituációkról, ame­lyeket az elmúlt évtizedek során (tu­lajdonképpen Trianontól kezdődően) mifelénk meg kellett érniük a Fér­fiaknak és a Nőknek. Időről időre szembe kellett nézniük (néznünk) megoldhatatlan, eldönthetetlen kér­désekkel. De e kérdéseket nem ők (mi) tették (tettük) föl maguknak (magunknak), hanem a kor. Felleng­­zősib­b szóval: a történelem. És ők (mi) is kérdeztük a kort (a történel­met), de leggyakrabban csak újabb kérdéseket kaptunk, s a válaszok is csak tovább törölték a sorsukat (sor­­sain­at). Máshol, más, boldogabb vagy csak szerencsésebb országok­ban, föl sem vetődtek ilyen kérdések. Ott nem kérdezett a történelem, s nem kérdezték a történelmet. Csak éltek, dolgoztak, boldogultak, szeret­tek, gyerekeket neveltek. Csak. Itt képletesen és a legvéresebben való­ságosan zivatart dübörögtek, itt élet helyett sorsunk volt, itt gyáván az igazságot is hazundnunk kellett. Erről szól a Kő a kövön. Eléggé érthetetlen, miért váratott ennyi ideig magára ez a bemutató. Túlírt áldrámák és stiláris ügyeske­dések idején egy ilyen nagyon is élő konfliktust boncolgató, eleven, hiteles karaktereket mozgató, jól megírt darabnak rég helyet kellett volna találni valamelyik színházunk­ban. Ezért jó, hogy a Várszínház ka­maratermében most eljátssza (ven­dégként) Bánsági Ildikó és Oszter Sándor, a színpadon debütáns Loósz Mária rendezésében. Jó előadást látunk, pontosan végig­elemzett, nagyon jó tempóban és lib­­­unban pörgetett játékot. A rende­zőnek van érzéke ehhez a nagyon intim stílushoz. Sehol nem harsány, sehol nem didaktikus, és elkerüli (a kicsit csábító) melodrámázást is. Az est Bánsági Ildikóé. Mindent tud erről a Nőről, és mindent el is árul róla. Izgalmasan érdekes nő, sej­telmesen bonyolult lélek, akiben ősei félelmei, gyanakvásai, roncsolt idegei éppúgy ott rejlenek, mint egy kitá­rulkozó, őszinte, szeretetre vágyó, jólétben, de szerelemtlenül élő asz­­szony hullámzó érzései. Elege volt belőle, hogy folyton sorsa legyen, de ő tudja a s­obban, hogy a sorsa elől nem menekülhet. Kitűnő partnere Oszter Sándor. Az a Férfi, akit ő ját­szik, szemérmes, öntudatos, kemény, megsértett, hiú és nagyon-nagyon esető. Pontosan tudja, hogy ez a találkozás már nem hozza vissza a valamikor elveszített boldogságot, de azt is tudja, hogy a múltat be kell vallani, el kell mondani egymásnak. Hogy ettől nem megkönnyebbülnek, hanem még nehezebb terheket kell ezután cipelniük, azt Oszter játssza el szavak nélkül, mozdulatokkal, gesztusokkal, azzal, ahogy eltávozik. Takács István Könnyen hajlunk az afféle, már­­már közhellyé koptatott (fél)igazsá­­gok elfogadására, hogy minden mű­vészeti ág közül a film a leghama­rabb avuló, a legromlékonyabb, ki­véve, persze — a kevés számú — klasszikusnak bizonyuló remekmű­vet. És akkor most váratlanul elénk kerül egy 1953-ban készült francia — minek is nevezzük? — groteszk melodráma. Aminek sajátságos pi­kantériája számunkra, hogy az a Radványi Géza rendezte, akit a Va­lahol Európában alkotójaként a há­ború utáni magyar film klasszikusa­ként tiszteltünk, de akiről úgy tud­tuk, hogy azt követően, 1948-as kül­földre távozása után — még a Bous­­sinot-féle Francia Filmenciklopédia szerint is — „átlagos limonádéfilmek tucatját készítette”. Nem tudjuk, kinek az érdeme, hogy fölfedezte most a Monsieur Bard különös óhaja című — az ittho­ni szakirodalomban gyakorlatilag soha, sehol nem említett és méltatott — Radványi-filmet; tény, hogy igaz­gyöngyöt halászott elő a számunkra ismeretlen múltból. Auguste Bard, a játékkaszinó me­netrendszerű autóbuszának ötvenkét éves sofőrje észleli, hogy „csönge­tett” a szíve: az orvosok eltiltják a cigarettától, a bortól és — egyálta­lán nem utolsósorban — megszokott mindennapi munkájától is. A meg­rögzött, zárkózott agglegény — akit a gyűrött arcú, nagyszerű Michel Simon annyira átélten elevenít meg, ahogyan csak rendkívül érzékeny, intelligens rendező és kivételes ké­pességű színész találkozásánál lehet­séges — úgy dönt, hogy maga ren­delkezik hátralévő kevéske idejével, és sürgősen megpróbálja szerteszór­ni, ruletten elveszíteni a kaszinótól végkielégítésként kapott pénzét, mi­előtt az ő betegségéből és közelgő ha­lálából is hasznot húzni akaró, kapzsi rokonai lecsaphatnának rá. És működni kezd a mesebeli igaz­ságszolgáltatás: a mindenképpen ve­szíteni igyekvő buszsofőr álomszerű summát, negyedszámmilliót nyer a ru­letten ... Itt kezdődik igazán Michel Simon színészparádéja (ki ne emlékezni rá legalább Az ördög szépségéből, a Hul­ló csillagokból. Az öregember és a gyerekekből ( száznál több egyéb szerepe mellett), mániákus őszinte­séggel megvallja egyetlen öreg ba­rátjának, horgásztársának, hogy em­beri szeretetre vágyik, amit egész életében nélkülözött, s amit egy szü­letendő kisgyerek önzetlenül önző világra segítése — az „adni jó” örö­me — révén vél megtalálni. Mai szemmel nézve, meglehet, kis­sé naivnak, kedvesen együgyűnek hat a történet jó néhány fordulata, de Radványi és Michel Simon mind­végig olyan fanyar, groteszk humor­ral adja elő őket, hogy a — legbelül — gyermeklelkű néző szívesen bele­feledkezik a mesébe, s együttérzően szorongó jókedvvel követi őket itáli­ai kalandozóik során. (Ahová azért viszi el születendő gyermeke anyját a rozoga szívű exbuszsofőr, mert a régi paraszti hiedelem szerint, ha egy terhes nő csupa-csupa szépszet lát maga körül, szép lesz majd a gyer­meke is...) A páratlan Michel Simon, a naivan egyszerű Genevieve Page és az — Is­tenem, milyen fiatal, s még mennyi­re kevéssé maníros és egyáltalán nem „S­ant Tropez-i csendőrré” unalmasodott — Louis de Funes jó kedélyű játéka mellett az egész együttes afféle vérbeli keserédes — mostanában így nevezik —, családi szórakozást kínált, örömteli kará­csonyi ajándékot a nézőnek. Aki ismét ráébredhet, hogy a ne­mes anyagból szőtt, emberséges film­­történetek a jelek szerint majd’ negyven esztendő alatt sem válnak el, sőt, olykor, akár a jóféle szőlőből préselt óbor, különlegesen érett za­­matukkal örvendeztetik meg az ínyenceket. Zsugán István A hét filmjei Igazgyöngy a múltból Nem szívesen nézek politikával kap­csolatos műsorokat, mert a tévé szá­momra — miint a legtöbb néző számá­ra — inkább feledést, meneszülést kalál saját problémáim elől, de csak ottragad­tam a Losonczy Gézáról szóló kétrészes dokumentumfilm képei előtt. Nagy Im­re álla­mminisztere, aki gyanús körül­mények között halt meg 1957-be­n Fő utcai fogház­ban, életének rövid negy­ven esztendeje alatt szinte minden volt s mindennek az ellenkezője, s mondhat­ni, a politizáló magyar értelmiségiek ve­szélyes és kalandos életét élte. Képessé­gei alapján nagyformátumú államférfi lehetett volna, de egy megszállt ország bizantinus intrikáiban csak felhasznál­ható báb és lecserélhető figura lehetett. Ki tudja, hányadszor, de megnéztem a nemrég elhunyt remek író, Tatay Sándor filmjét. A Makk Károly ren­dezte film 1958-ban készült, s úgy lát­szik, nem fog rajta az idő: igazi klasz­­szikus alkotás, mely egyúttal ama is bi­zonyíték, hogy tartós érték csak nemes matériából jöhet létre. Igazi karácsonyi film volt az Elvi kérdés című amerikai tévéjáték Flagg Purdyről, a zsarnoki férjről és apáról, akit megckéztet sokat szenvedett, né­pes családja. Kínos szájbarágás nélkül tudnak tanítani és sorakoztatni az ilyen családi fümek, belső jellemrajzra és logikára épülve, és persze meleg hu­morra és emberszeretetre, mely oly na­gyon hiányzik hazai filmtermésünkből, pedig a harmincas évek magyar filmjei­nek többek között ez hozta a sikert. Ugyanilyen biztos receptre épült a Ne fald fel a margarétát! című 1960-as amerikai film, odvadó házastársakkal, négy csintalan fiúgyermekkel és egy gyáva kutyával — és természetesen a garantált boldog befejezéssel az új ház­ban. Nekünk, Európa keleti felén, ta­lán ez a legrokonszenvesebb az ameri­kai álomgyár bevált módszerei közül: az optimizmust és életigenlést sugárzó happy endig, a társadalmi és magán­­béke, a történelmi , egyéni erkölcs ér­vényesülése. Ilyen gazdag és biztonsá­gos világ persze Amerikában sincs, de hogy közelebb vannak hozzá, az nem kétséges. Mint megátalkodott krimiolvasó vé­gigszenvedtem a krimiben tudós játé­kos bűnügyi vetélkedő esedékes részét is. Az ötlet kiváló, de a végrehajtás bi­zony fárasztóan széteső és leírhatatlanul bárgyú, Pomezanski György és Antal Imre kedélyeskedése és a szereplők fe­szengése nem takarja el a drettantiz­­must, inkább felerősíti. A gyöngécske történetekben vergődő színészek és az utónyereményre vágyakozó, lámpalá­zas vetélkedők összjátéka fárasztóan unalmas, márpedig egy krimijátékban ez maga a bűn. Sokan nézték valószínűleg Nagy Feró és a Beatrice koncertjének felvételét, a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szó­rakozást. Életkoromnál fogva én so­sem voltam „csápoló”, mi több, popze­nei koncerteken sem fordultam elő, de ezeket a nótákat már jól ismertem, s ha másként nem, de szociológiai szempont­­ból feltétlenül tanulságos élményt jelen­tett a produkció. A megrockosított bu­gyuta slágerek, sport- és politikai in­dulók egyvelege kommentárok nélkül is m­egmutatta a fiataloknak, milyen volt a letűnt világ, micsoda hazugság­tengerben éltünk mi, a csápolók szülei. A rekedten és kissé hamisan felhangzó daloknak mégis van valami elemi hi­telessége és vonzása, pedig hát retten­­tőek a rímek és slampos a prozódia, s a szöveg néha nyomdafestéket sem tűr. A szimfonikus zenekar a Túl az óperenci­­án-t játssza rockritmusban, s „elmaradt a nagy ünnep” — Nagy Feró krisztusi szenvedés pózában búcsúzik a közön­ségtől, mely kétségtelenül valami mé­­lyrebb és tartalmasabb élményt kapott, mint a szokványos bárgyú popshow-k alkalmával. Nagy Feró ugyanis nem hazudik, minden porcikája azt sugall­ja, hogy így is gondolja, s ennek az őszinteségnek frenetikus hatása van. Kánya Kata társkereső műsora, a Ka­­landozók kíméljenek! is elsősorban őszinteségével hódít, ízléses és ember­séges marad, nem csinál revüt, és nem kellemkedik, nem fölényes, nem űz gúnyt riportalanyaiból, vagyis nem dől be­ a témából adódó csábításoknak. Diszkréten elégíti ki emberi kíváncsisá­gunkat, s az eyüttérzést ébreszti fel, nem a gúnyos mosolyt és kárörömöt. Igazi csemege volt a Ninocska, Greta Garbóval. Az 1939-es amerikai film Lengyel Menyhért ötletéből készült, és Ernst Lubitsch rendezte — természetesen ragyogóan. Nem tudom, annak idején milyen érzésekkel nézték a filmet Nyu­gaton, de az­­biztos, hogy két éve még aligha vetíthették volna le a Szovjet­uniót és a kommunizmust kifigurázó művet a Magyar Televízióban. Leon gróf és Ninocska elvtársnő regényes szerelme odaát, a tengerentúl bizonyára kissé túlzásnak tűnt, mi, akik sajnos kissé jobban ismerjük az itteni viszo­nyokat, nagyon is tudjuk, mi a túlzás és min lehet nevetni... ma már felhőtle­nül". Bár nemsokára a moszkvai tévé­ben is láthatnák ezt a „rothasztó bur­­zsoá mételyt”, s egy kicsit nevetni tud­nának azon a szörnyű hét évtizedeben, melyet már senki sem s­irat. Szentmihályi Szabó Péter -Vélemény I. évfolyam, 2007. szám 1991. december 28., szombat ________________ g^1 / KULTÚRA Arcok a London Stúdióból Az órán beszéljü­nk, ^rOHhon pedig írtunk IKasuz ^ÍlDij^r 1985-ben végzett a pécsi tanárképző főiskolán, angol—orosz sza­kon. Az egyetem után óriási remények­­kel ment a Skála reklámigazgatóságára dolgozni, de csalódott. Időközben azon­ban beiratkozott egy német tanfolyam­ra. — A tanárom egyszerűen annyira rossz volt, hogy gondolkodóba estem, hátha angolul ezt sokkal jobban tudnám csinálni — meséli Márta. — Mivel na­gyon szeretem a gyerekeket, ezért álta­lános iskolában kezdtem el oktatni. Anyagi okok miatt természetesen mel­lette különböző nyelviskolákban is ta­nítottam. Jó néhány hónap múlva azon­ban egyre inkább úgy éreztem, hogy túl sokat vállaltam, s el kell döntenem, hogy gyerekeket tanítok kevés pénzért, vagy felnőtteket egy tisztes megélheté­sért Az utóbbit választottam, nem is bántam meg, mert bár gyerekekkel min­dig élvezetesebb foglalkozni, ugyanak­kor sokkal több energiát is igégyelnek. Ezenkívül a felnőttekkel könnyebben meg is találom a hangot, s gyakran ba­ráti viszonyok is kialakultak közöttünk. A nyelviskolák mellett nyolc-tíz fős magáncsoportokat is szerveztem, s ve­lük aztán igazán szabadon és önállóan foglalkozhattam. Időközben azonban egy évre az Egyesült Államokba men­tem, s mire visszajöttem, a tanítványok sajnos szétszéledtek. Szerencsés Zsoltot, a London Stúdió vezetőjét régóta ismer­tem, s már amerikai tartózkodásom alatt jelezte, hogy számít rám, így 1990 novembere óta itt dolgozom. — Szilágyi Anikóval és Magyar Zsu­zsával közösen éppen most építitek ki a kapcsolatokat az angliai nyelviskolák­kal, s jelenleg, ha jól tudom, a beérke­zett mintegy kétszáz ajánlat rendezését végzitek.­­ Olyan átfogó katalógusrendszert kívánunk kialakítani, amelybe ha az ember belenéz, akkor pillanatok alatt megtalálja a kívánt nyelviskolát. Több­féle szempont alapján soroljuk be őket. Nagyon fontos, hogy egész évben műkö­dő­­ vagy csak idényjellegű intézmény­ről van szó, milyen típusú tanfolyamo­kat szerveznek, milyen korosztálynak, hány fős csoportokban, helyileg hol — főváros, tengerpart, jó közlekedésű he­lyen —, és ami a legfontosabb, meny­nyiért. Érdekes még, hogy a tandíjban csak az oktatás, vagy esetleg a szállás, sőt az utazási költség egy része is ben­ne van-e. A diákok ugyanakkor általá­ban szeretik, ha családoknál helyezik el őket, mert így sokkal több lehetőségük nyílik a beszéd gyakorlására. Szerintem az oktatásban a legnagyobb hangsúlyt a kommunikációs gyakorlatokra kell he­lyezni. Az én óráimon például mindig a szóbeliség dominál. Az írásbeli felada­tokat pedig feladom házi feladatnak, csinálják meg otthon. A rendelkezé­sünkre álló néhány óra alatt inkább a beszédet gyakorolják, hogy aztán min­den helyzetben feltalálhassák magukat. Ne lép­jenek meg soha. (Szili) Fotó: Kékesdy Károly Bank, Bankművészet! Évtizedekig szinte említeni sem illett egymás mellett két olyan fogalmat, mint amilyen a művészet és a pénz. Nem mintha a művek létrehozásához nem kellett volna — nem is kevés — pénzmag, s nem minth­a végső soron a pénzköltésnek nem az lett volna az egyik legértelmesebb, ráadásul hosz­­szú távon legjövedelm­ezőbb formája, módja, hogy szellemi-művészeti érté­kek létrehozását segíti be. Nem, ter­mészetesen nem erről van szó. „Al-i lám bácsi” azonban úgy döntött, hogy majd ő „támogatja” a művésze­tet — egyben azonban felügyeli is. Márpedig felügyelet alatt nehezen lehet szabadon alkotni. Szabad alko­tómunka nélkül pedig kimagasló mű­vek — korunkban legalábbis — alig­ha jöhetnek létre. Átlagmű az átlag­embernek? Nos, ez az, ami a művé­szet halálát, jelenti. Az elmúlt évtize­dekben is voltak persze számosan művészek, akik igyekeztek kivonni magukat állam bácsi atyáskodása alól — s voltak olyan műgyűjtők is, akik a maguk szerény eszközeivel tá­mogatták — gyűjtötték, vásárolták a­­ művészetet. Ilyen gyűjtőmunka vetette meg az Első Magyar Látvány­tár nevet viselő alapítvány alapjait is. Az alapítvány arra törekszk, hogy minél szélesebb körben népsze­rűsítse a valódi vizuális értékekeit. Hamarosan felépül a Látványtár ál­landó kiállításának otthont adó épü­let, időszaki kiállítások azonban már eddig is bizonyították, hogy az ala­pítvány valóban cselekszik is céljai elérése érdekében. Ezekben a napokban-hetekben minden korábbinál nagyobb akciót szervezett az alapítvány; a Magyar Hitelbank megalakulásának ötödik évfordulóján, november 11-én az ország huszonhét pontján — a bank központjában és fiókintézményeiben — rendeztek kamaratárlatot. Rész­ben viszonzása ez a gesztus annak a támogatásnak, amelyet a Magyar Hi­telbank nyújtott a Látványtárnak — részben valóban a legnemesebb értelemben vett művészetnépszerűsí­tés. A szervezők — dr. Gyökér Kinga és Vörösváry Ákos — eddig kétszer járták be az országot: először az egyes helyiségek, tanácstermek han­gulatát, építészeti megoldásait meg­ismerendő, másodszor amikor a hely szellemén­ megfelelően válogatott anyagból a tárlatot megrendezik. Az egyik helyen Swierkiewicz Ró­bert festőművész sorozata. A mási­kon Albert Katalin remek paszpar­­tui múlt századi metszetekhez. A harmadikon Gross-Bettelheim Jolán Amerika nagyvárosait idéző lapjai... s persze, sorolhatnánk tovább. So­mogyi Győző, Prutkay Péter s má­sok munkáinak említésével. Hama­rosan harmadszor is bejárják az or­szágot a szervezők — talán február­ban, hacsak meg nem hosszabbodik, a kamarai tárlataik időtartama. Akár­hogyan is van, azúttal valahogy olyanformán találkozik két, sokáig egymástól furcsa módon elválasztott világ, a művészet és a pénz világa, amilyen módon találkozniuk kell, kölcsönösen felértékelik egymást. Értékelik természetesen azt a tevé­kenységet is, amelyet az Első Ma­gyar Látványtár végez a művészet érdekében. P. Szabó Ernő Külváros, Gross-Bettelheim Jolán rajza

Next