Új Magyarország, 1992. június (2. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-01 / 128. szám

II. évfolyam, 128. szám J, 1992. június 1., hétfő 11 A katarzis elmaradt KULTÚRA A zseniális Georg Büchner mind­össze 23 évet élt, de teljes élet­művet hagyott ránk - beleértve a Danton halálát, a Leonce és Lé­nát, meg utolsó művét, az 1837- ben írt, töredékesen fennmaradt Woyzecket. A dráma felfedezé­sének, megszerkesztésének, saj­tó alá rendezésének és színre ke­rülésének kalandos történetéből most csak egyetlen mozzanatot ragadjunk ki: a bécsi bemutatót az 1913-as évadból. Sajátos dá­tum, Büchner születésének cen­tenáriuma s egyben az utolsó bé­keév is, vagy inkább az első vi­lágháború előestéje. A premier nézőire - köztük a Schönberg is­kolájában kiképzett, nagyon ér­zékeny és rendkívül tehetséges Alban Bergre, aki az idő tájt még csak húszas éveiben járt - talán ezért is hatott oly elementáris erővel a kaszárnyaélet kínjaiba, a szegénység testi-lelki nyomo­rába beletébolyult katona tragé­diája. Az elhatározás, hogy a gyilkossá lett áldozatról operát komponáljon, rögtön megszüle­tett a zeneköltőben, a munkával azonban csak 1922-ben készült el. (Hiszen közbejött egy me­rénylet Szarajevóban, s rögtön utána egy világégés, ami Berget is mundérba kényszerítette...) A bemutató 1925-ben zajlott le, hatalmas viharokat kavarva a Berg képviselte új zenei stílus hí­vei és ellenzői között, s noha ma már senki nem vitatja, hogy a Wozzeck meghatározó fejezete századunk zenetörténetének, műsorra tűzésével napjainkban sem a biztos kasszasiker remé­nyében rukkol ki valamely társu­lat vagy színház. Az indítóok a remekműbe vetett hit, s a megva­lósításában rejlő hatalmas művé­szi kihívás. A Wozzeck előadás­történetében végül is - tudtom­mal - még nem létezik olyan eta­lon, mint Bergman Varázsfu­volája, Ponnelle Trisztánja, Zeffi­relli Otellója. Vagy - hogy ma­gyar példára is hivatkozzam - mint Békés András Mario és a va­rázsló-rendezése, a főszerepben persze Tóth Jánossal. Nagy Viktor tévedhetetlenül felismerte, hogy Cipollán kívül egy Wozzeck is megszólításra vár Tóth Jánosban, s ennek már csak azért is örülök, mert énekes­ben gondolkodni nem okvetle­nül szoktak megtanuli operai társulatvezetők. Marie irgalmat­lanul nehéz szólamát Pitti Kata­linra bízni merész, de jó választás - más kérdés, hogy a úszta szö­vegmondással adós marad ő is, más is, ami ebben a darabban megbocsáthatatlan hiba. A Dok­tor és a Kapitány karakterének megrajzolásában hiába jeleske­dik Berczelly István és Korcsmá- ros Péter, ha párbeszédül fordu­latait alig érteni; Molnár András­tól viszont, bármennyire iparko­dik is brutálisnak és lehengerlő­nek mutatkozni, a Tamburmajor lénye áll távol, míg énekelnivaló- ját jól győzi. A színpadon min­den díszletelem szögletes, rideg, de meglehetősen elvonatkozta­tott; így inkább a századelő misz­tikumát érzékeltetné (tervező: Antal Csaba). A nyílt színi válto­zások lebonyolítása imponálóan gyors és zökkenőmentes, csak némileg bizarr, hogy emberek gurítják ide-oda a mobilfalakat, miközben a forgószínpad meg se moccan. S fájdalmamra, az egész produkcióban volt valami emi­nens és illusztratív, de lenyűgö­zőnek semmiképp sem nevezhe­tő jelleg. Nagy Viktor Wozzeck- jében megjelenik minden, amit napi gyakorlatunkból ismerünk: szegénység, tudatlanság, kontra- szelekció, erőszak, előítélet - csak épp a katarzis marad el. Bár a szele olykor meglegyint a köz­játékokban, hála a zenekar élén álló Palló Imrének. Kerényi Mária ■PFüggöny nélkül az Operaházban Interjú Nagy ViktorraL-\f\^- Az Orfeusz az Alvilágban bemu­tatója után Nagy Viktor nyomban a Wozzeck színreviteléhez fogott. Me­rőben más világ, más zenei korszak. Alban Berg művét a modern opera- irodalom prototípusaként könyveli el a szakirodalom. Hogyan fogalma­zódik mega modernség Nagy Viktor színpadán?- Berg operája és Büchner ere­ded darabja, melyet a zeneszerző roppant híven követ, dermesztő­én modern, mert egybecseng a világ jelenlegi állapotával. Ma­napság ugyanis annyira apoka­liptikus a világ körülöttünk, hogy teljesen elvész benne az ember, mint önálló lény, mint egyén. Wozzeck kálváriája elké­pesztően mai történet, arról szól, hogyan fosztja meg önérzetétől, hogyan forgatja ki emberi mivol­tából az egyént a Nagy Gépezet. A szerencsétlen kisember, önhi­báján kívül puszta eszközzé vá­lik, akivel bármit meg lehet csi­nálni. Georg Büchner múlt századi drámájának hőse egy kiszolgál­tatott kiskatona, aki kifosztottsá­gában jut el a világ teljes tagadá­sáig, a gyilkosságig és öngyilkos­ságig. Mert belehajszolja ember­telen környezete. Megítélésem szerint, a nézőkben tudatosítani kell, hogy Wozzeck tragédiája nem egy letűnt korszak, hanem a huszadik század tragédiája is. Másrészt, az előadás megjele­nítésében is modernségre töre­kedtünk. Maga a látvány sem a megszokott operai díszletből áll. Antal Csabával, a tervezővel olyan látványvilágot igyekez­tünk fölépíteni, mely nem követi naturálisán az opera helyszíneit.- Maga a Berg-zene sem tűrné meg a holdvilágos tó színpadi mását, teszem azt...- Az opera zenéje valósággal „ledobja magáról" a naturalista megközelítési módot, a hagyo­mányos természetfestést. Sokkal konstruktívabb, sokkal sziká­rabb, már-már matematikailag megkonstruált a zene, hiszen formai iskolapéldaként emlege­tik a szakirodalomban. Tulaj­donképpen, barokk zenei formá­kat használ föl a maga konstruk­tív zenéjéhez. Ezt a belső lénye­get próbáltuk megragadni, ami­kor konstruktivista színpadké­pet és puritán játékot teremtet­tünk a Wozzeck színrevitelekor. Gondolom, operai viszonylat­ban az is újdonságszámba megy, hogy a tizenöt jelenet között nem engedjük le a függönyt, a színváltások a nyílt színen zajla­nak le, amihez amúgy is meg­vannak a megkomponált zenei áthajlások, s így a sűrű függöny- csapódás nem metszi el az elő­adás eleven testét. Minthogy huszadik századi történetnek fogjuk föl az operát, látvány és jelmez dolgában nem idézzük föl sem Büchner, sem Berg korát. Tehát sem a múlt szá­zad harmincas éveit, sem a hu­szadik század húszas éveit, ha­nem a mostani századvég utalás­rendszerét jelenítettük meg a színpadon. Elmondanám még, hogy az első szereposztás karna­gya Palló Imre, a hajdani nagy énekes fia, aki Németországban vívott ki elismerést művészeté­vel. Metz Katalin Mozgás, színek, technika A mozgás, a mozgás és a színek kombinációja, a játékosság az alapgondolata az Objektek - Mobilok címmel a Petőfi Csar­nokban pénteken megnyílt kiál­lításnak. A bemutatóra a felhasznált anyagok sokfélesége jellemző. A textil, a nád, a papír és a fa mű­vészi tárggyá formálása mellett, láthatók üvegből, műanyagból, fémből, konstruktív elemekből komponált alkotások. A különleges bemutatón negyven - köztük német, chilei és spanyol - művész hatvan al­kotása tekinthető meg, néhány iparművészeti főiskolás munká­jával együtt. A kiállítás a nyár végéig tart nyitva. Európai Protestáns Szabadegyetem Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, egyhetes bala­tonkenesei rendezvénysorozatá­nak záró ülésén pénteken részt vett és kerekasztal megbeszélést tartott Pungor Ernő tárca nélküli miniszter. Jeszenszky Géza kül­ügyminiszter Antall József jókí­vánságait tolmácsolta az emigrá­cióban élő magyarok által alapí­tott szabadegyetem tagjainak. A külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a válaszfalak leomlottak, s a korábbi ellentétek helyett most a közös magyar érdekeket együtt szolgálhatjuk. A HITEL szerkesztősége sze­retettel várja az érdeklődőket „A jó megmarad" című iro­dalmi estjére, 1992. június 2- án, kedden, 18 órára a Kos­suth Klubba (Budapest VIII., Múzeum utca 8.) Az esten Csoóri Sándor, Dippold Pál, Döbrentei Kornél, Kiss Gy. Csaba, Mányoki Endre és Nagy Gáspár olvas föl írásai­ból. Nem tudjuk sem meg­erősíteni, sem cáfolni azt az információt, hogy ezt az iro­dalmi estet az utolsó számok megjelenése alkalmából ren­dezi a szerkesztőség. Szín és arc A lélek orvosa A metamatikus bármely szám­hoz adhat még egyet, hiszen a számsor végtelen. A színész egyetlen szót sem biggyeszthet megírt szerepéhez, adott számú szavait jellemformáló eszközei­vel, lélekábrázoló képességével megtoldva lendíti az érzelmek végtelen tartományába. Szavak sokasága a színészi munka fe­hérizzásában lényegül életté, sorssáJMécs Kdrolytjlátva és hall­gatva a színpadról, a képernyő­ről vagy a hangszóróból egya­ránt érződik ez a bizonyos izzás, amely évtizedek óta egyenlete­sen magas hőfokon akár kevés szóból is mindig teljes embert formál, új meg új egyéniséget te­remt. Érvényes ez az idei évad egyik legkiválóbb teljesítményé­re, az Arizona Színházban be­mutatott Ibsen-drámában nyúj­tott alakítására. Doktor Wangel hűvös, vibráló, racionális férfi, körorvos a fjor- dok vidékén, maga is csupa „Észak-fok, titok, idegenség", aki első házasságából hozott két bakfislányával s rajongásig sze­retett feleségével, a halott hitves helyébe lépő Ellidával látszólag boldog családfőként él, aztán egy napon, mint ama nevezetes fizi­kai jelenség, a tűvel karcolt „bo­lognai csepp", széttörik, szétpór­lad a féltett idill a múltból kísértő váratlan feltűnésével. A tenger asszonya gyógyításra szorul és férjének nem kevés gyötrelem­mel járó kötelessége eldönteni: a magához láncolás, vagy a szaba­don engedés terápiáját alkal­mazza, mindkettőjük érdeké­ben. Mécs Károly megrendítően tárja fel ezt a hatalmas belső konfliktust, érzékeltetve a már lassan öregedő férfi fájdalmát és reményét. Fontos német filmszerepek és rangos osztrák vendégfellépések után őszinte nézői öröm Mécs Károly tökéletesen kiforrott itt­honi játéka. Ez a szerepformálá­sa is arról győz meg, olyan mű­vész ő, aki minden szóhoz képes hozzátenni egy gazdagító moz­zanatot, mozdulást, mosolyt. Juhász István A honfoglalás még hátra van írni Könyvhét - előzetes a Bem téren Felemelő érzés, igazi ünnep volt az MDF Akadémia - előzetes - könyvheti rendezvénye a Bem téri székházban. A meghirdetett Tollas Tibor-Lezsák Sándor-est vá­ratlanul jelentős vendéggel gaz­dagodott; a Magyar Köztársaság legnagyobb kitüntetését hazajött átvenni Yves de Daruvár; azaz Da­ruvári Imre; Franciaországból; is­mét egy ember az „ismeretlenek" közül, aki az elmúlt évtizedek­ben kiérdemelte a magyarság örök háláját. Lezsák Sándor mutatta be a vendégeket; a Münchenben élő Tollas Tibor költőt a Magyar Sza­badságharcos írók 1956-ban ala­pított „Nemzetőr" című lapja fő- szerkesztőjét, akinek verseit csak szellemi dugáruként lehetett be­csempészni korábban az ország­ba, s akit tulajdonképpen már be sem kellett mutatni, mert börtön­verseit nemrég kiadta a Lakitelki Alapítvány Antológia Kiadója. Hallgattuk már őt többször is, amint elragadó átéléssel tolmá­csolta verseit; a kivégzettek he­lyett és érettük is szólva. Yves de Daruvárról az irodal­mi berkekben jártasabb szeren­csések eddig annyit tudtak, hogy franciául írt egy könyvet Tria­nonról, az egyetlent, amely igazi ellenhangot nem váltott ki. S né­melyeknek megadatott az a lehe­tőség, hogy elolvashatták a könyvet. Címe: Magyarország drámai sorsa; alcíme: Trianon, avagy a felnégyelt Magyarország. Hat nyelven jelent meg, bejárta a fél világot s csak a magyar közvé­lemény nem ismerheti. Első ki­adása 1971 karácsonyán jelent meg, a magyar emigráció jóvol­tából. (Francia, angol, német, magyar, spanyol és portugál nyelven; a német kiadás Tollas Tibor nevéhez fűződik. Daru vári Imre (akinek nagyapja még ott ült egy bizonyos napon ama hí­res Pilvax Kávéházban) a francia becsületrend lovagja s a francia becsületrend főtisztje (számos je­lentős kitüntetésének felsorolá­sától tekintsünk el), úgy látja, hogy az 1956-os forradalom adta vissza Magyarországnak nem­zetközi tekintélyét. Úgy érzi, öt­venhatnak köszönheti, hogy Tri- anon-könyvét mindenütt a vilá­gon megértéssel, sőt, majdnem elismeréssel fogadták. Most meghatott: Álmában sem gon­dolta, hogy hazajöhet, legföljebb azt remélte, hogy halála után majd egyszer megtudják itthon, hogy távol az övéitől tett valamit a hazájáért. És mit ad Isten?! Mi­niszterelnökünk fogadja, éppen azzal a gyönyörű Yves de Daru­vár kötettel a kezében, amit a könyvhétre jelentetett meg az Antológia Kiadó. S máris fogva tartja az ígérete: a készülő emig- rációs múzeum létrehozásának nagy munkáját minden igyeke­zetével segíti. Tollas Tibor, a negyven évig bújdosó költő, mint mindig, most is főleg másokról beszél. Költőtársakról, akikkel együtt megtanulták valamennyiük ver­seit, hogy aki életben marad, ki- vihesse a fejében a börtönből. Közülük Kárpáty Kamill és Tóth Bálint közöttünk ül és bólogat. Gérecz Attila ezt nem teheti, mert ahogy kiszabadult 1956-ban, agyonlőtték a Kálvin téren. Tol­las Tibornak sokat jelentett az a bizonyos lakitelki szellemiség, ami a reménytelenségben is erőt adott az emigrációnak. (Érdekes, Lezsák Sándor is ezt tartja a Nemzetőr és szerkesztője egyik legnagyobb érdemének.) Szól to­vábbá a Búvópatak-nak elneve­zett költőnemzedékről, akik majd megvalósítják az „öregbör­töntöltelékek" álmait. Persze, most is elmondja néhány versét Tollas Tibor; falujáról, édesany­járól, a honvágyról, a kibírhatat­lan éhezésről és a bebádogozott ablakokról, s közben hangtalan sírtunk együtt az előadóval. Mire előkerültek a zsebkendők, már könnyesen nevettünk, mert a nagy varázslók szokása szerint Tollas Tibor mindig feloldja a fáj­dalmakat. Azután biztat, hetven­két évesen, mert amíg az Isten erőt ad és célt, addig nem öreg­szünk meg: nem is lehet, mert a honfoglalás nehezebbik része még hátra van. Lezsák Sándor főleg életének jelenlegi szakaszáról vallott. Kü­lönösen az utolsó három évről. Szánakozva és talán féltve is kér­dezik mostanában sokan tőle: ír- e még verseket? Három éve tart ez a fogság, azóta nem adott ki egy sort sem. O úgy látja, ez az állapot is költészet, ez, ami most történik vele: Drámai költészet, mert több a megoldhatatlan helyzet az életében, mint valaha. Szervezője akar lenni mégis azoknak a kis közösségeknek, amelyek erőtér nélkül elveszné­nek. Akkor pedig elveszne mind­az, amiért összekapaszkodtunk. Ónody Éva „Mikor Csíkbői elindultam..." csendült föl a régi székely népdal az Erdélyi Figyelő bemutatkozó estjén. Elindultak hát, ha nem is Csíkbői, de székhelyükről, Ma­rosvásárhelyről, hogy Budapes­ten is híveket szerezzenek ma­guknak. Elhozták utolsó lapszá­maikat, elhozták szavukat, hisz a román posta gáncsoskodása mi­att a folyóiratkötegeket nemegy­szer a vasúti pályára hajigálva ta­lálják meg, ahelyett, hogy az elő­fizetőkhöz juttatnák az állami terjesztők. Papírhiánnyal, anyagi, nyom­datechnikai gondokkal küszkö­ATUT •Í>(A9S’' Szavak és fohászok Az Erdélyi Figyelő estje Budapesten dő, jócskán megfogyatkozott csapatukat dr. lmreh Ernő vezet­te, aki mifelénk szokatlan sze­rénységgel, olykor meg egyene­sen akasztófahumorral ecsetelte erőfeszítéseiket. Sütő András - nevezzük így - lírai fohászát „maradj velünk" címen Kilyén Il­ka, a marosvásárhelyi színház művésznője adta elő. A megrázó erejű fohász a magyar föld meg­tartásáért, az ottmaradókért szólt. A minap tragikusan el­hunyt írónő, Szépréti Lilla írását, sajnos már nem a saját előadásá­ban hallhattuk; Barabás László, a lap munkatársa pedig a vallási ünnepekhez kapcsolódó, po- gánykori, erdélyi népszokások­ról beszélt. A hétköznapi gondo­kat, s az értékőrzés vállalt hiva­tását sugalló prózai előadásokat az ismert népdalénekesnő, Tóth Erzsébet virágénekei „fordították le" a nosztalgia zenei nyelvére... (metz)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék