Új Magyarország, 1992. szeptember (2. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-30 / 231. szám

II. évfolyam, 231. szám 1992. szeptember 30., szerda KULTÚRA TVélemény Médiahajótöröttek Hadd dicsekedjem: én is ott voltam a médiahajón, reggel fél tíztől este fél tízig, s túléltem ezer ember nyüzsgését és fontos­kodását és a zajártalmakat, amelyeket folyamatosan szolgálta­tott a zárt láncú tévéhálózat, imigyen megteremtve egy zsibvá­sár, egy strand, egy vidámpark és egy állatkert hangulatának egyvelegét. Az ellátás pazar volt, a személyzet és a testőrség úri. Itt csaknem mindenki híres volt, de legalábbis hírhedt, voltak bombariadók is, valaki megjegyezte, ha tényleg sikerült volna levegőbe röpíteni a Táncsicsot meg a Hunyadit, a médiakérdés meg is oldódott volna. A rádió délután élő irodalmi adást köz­vetített Visegrádról, a kétségbeesett szerkesztőnő szerint össze­sen ketten voltunk írók a seregletből, de minket sem az irodalom delegált, hanem a megélhetés kényszere. Mint médiahajótöröt­tek, úgy szedtük össze személyiségünk roncsait ebben a politi­kától átitatott, különös világban, ahol ismert ellenfelek nyájas­­kodtak egymással s az egész cirkusz igazolni látszott MacLunan híres tételét: a médium maga az üzenet. A magyar dráma napjáról két ismétléssel, de legalább mél­tóval emlékezett meg a televízió, a nemrég elhunyt Székely Já­nos klasszikus művével, a Caligula helytartójá­val és Csokonai Dorot­tyá­jával. Nemcsak a televízió tehet róla, hogy a mai ma­gyar dráma élőhalott, kivéve persze azt a mai magyar drámát, amely a tévé körül s az utcán és bennünk zajlik. Az Aktuális című műsorban egy politológus és egy történész fejtette ki véleményét „az ideológiák kínálati piacáról" és a szél­sőjobb megjelenéséről. Érdekes megállapítás volt, miszerint a szélsőjobbon a társadalmi átalakulás vesztesei jelennek meg, s ez feltehetőleg igaz is, hiszen az elmaradt igazságtétel, a nyög­venyelős kárpótlás és a tűrt-engedélyezett vagyonátmentés tö­megeket sodort reménytelen helyzetbe erkölcsi és anyagi érte­lemben is. Hogy hová sodorhat egy országot a meg nem gon­dolt gondolat és a történelem vihara, mutatja Sára Sándor jó tíz éve készült és betiltott sorozata, amelyet most vágatlanul nézhetünk végig. A Krónika - a 2. Magyar Hadsereg a Donnál - elbeszélője, a munkaszolgálatos Zelle Zoltán angyali derűvel és bölcsességgel mondta el sorsát, nem titkolva jót és rosszat, s így hitelesen, mert Zelk sosem lett üldözöttből üldöző. Az Ak­tuális másik adása tudósított a médiahajóról is, de nagyrészt a Demokratikus Charta műsora volt. Igaza van Konrád György­nek, hogy gonosz szavakból lesznek a gonosz tettek, s abban is, hogy „a hangos keresztény olyan,, mint ez a (stúdió asztalán lévő) vizespohár". Milyen is tehát? Átlátszó. De azért ugyanez vonatkozik a hangos nem keresztényre is, gondolom, remélem. A kora reggeli Csurka­ Konrád dialógust is ez a patthelyzet jel­lemezte, az emberi és európai eszmecserét nem követte köze­ledés, mint Sárközy Erika (a médiahajón is műsorvezető) a gyermekeknek bejelentette: a mese elmaradt, és „egyszer majd apátok és anyátok elmeséli, miről beszélt itt ez a két bácsi". Bár már ott tartanánk. Egyelőre azonban a mese maradt csak el. Illetve még az sem, hiszen politikai mesékből bőven jut a né­zőnek. Az Össztüzet derekasan állta, humorral is bírta Pintér Sándor rendőrkapitány, és Konrád György is újabb műsorper­cekben fejthette ki - e héten nem először - a liberális ellenzék álláspontját, akár a Hőmérő­ben Fodor Gábor és Hága Antónia, akik a cigányok védelmében alaposan helyretették az önként megjelent bőrfejűeket és feltehetően jó szándékú, de kissé za­varosan gondolkodó pártfogójukat. Valahogyan itt is szükség­képpen maradt el a közeledés, a szellemi kézfogás, és ez nem Havas Henrik hibája. Ennél jóval egyszerűbb ellentétek és elő­ítéletek „kibeszélése" is meghaladja az egyórás tévéműsor ke­reteit, de az már nagy dolog, ha egyáltalán beszélni lehet róla. Mert kell. A jó tévéműsorok és jó riporterek valóságos szellem­­irtókként működhetnek, ez óriási felelősségük is. Az egykori moziélmény után a Szellemirtók című 1984-es amerikai fim jó­val csacskábbnak és logikátlanabbnak tetszett, mint annak ide­jén, talán mert másféle kísértetek riogatnak minket, türelmet­len ultimátumok, sokkal valóságosabbak, mint Az ultimátum cí­mű 1981-es amerikai-NSZK film terroristái. A volt Jugoszlávia Könyv Egy vörös tiszt naplója Ezt a könyvet, amely Szalai Attila fordításában jelent meg magya­rul, érdemes a szerző, Sergius Pi­­asecki életrajzával kezdeni. Piasecki ugyanis olyan pamf­letet írt, hogy annak minden indulata csak és kizárólag életrajzából értelmezhető. Csak innen lehet megtudni, honnan az a nyelvi alantassá­gokig lemerészkedő düh és gyűlölet, ami tollát mozgatta. ’ E mű annyi erkölcsi szörnyű­séget tartalmaz, hogy a jámbo­­rabb lelkületű olvasókat legszí­vesebben eltanácsolnám tőle. Hiszen mit lehet kezdeni azzal a szovjet vadbarommal, aki nem csupán intellektuális barbariz­musában élvezkedik, de pro­fesszionalista a kétlelkűségben is? A főhőst itt nehéz és értelmet­len is hősnek nevezni, hiszen egyetlen emberi cselekedete sin­csen. Közben persze dúl a máso­dik világháború, Lengyelország államisága csak a lengyelek szá­mára fontos, a nagyhatalmak szorításában csak a valódi nem­zeti érzés és a napi munkálkodás jelenti a kiutat a lengyel kisem­ber, a polgár számára. Hősünk jelesen színlel, egy lengyel kö­zösség jámboran befogadja, amikor a németek elől menekül, ám ezt a jótettet árulással hálálja meg. A nem túl cselekményes könyv erejét a leleplező nyelvi megformálás adja, a naplójelleg a személyiség legbüdösebb od­­vaiba világít be. Az olvasó számára egyértel­művé válik, hogy nem csupán a bolsevik mentalitás menthetet­len, nem csupán az ideológia, de az a világszellem is, ami erre épül. (Bár a hegeli szóhasználat itt eufémisztikus.) Mindenesetre tény, hogy Lengyelország még ezt a sötét korszakot is kibírta, s ez azért vigasz lehet az ép erköl­csi érzékű olvasók számára. De ez csak úgy volt lehetséges, hogy a lengyelek képesek voltak ugyanolyan erővel gyűlölni a fa­sizmust, mint a bolsevizmust. Ám ez nem okvetlenül jelentett német-, illetve oroszgyűlöletet. Ennyi talán a könyv közvetlen tanulsága. S még az, hogy a nyelv, a közlésmód, a gondolko­dás legpontosabb elárulója. A hitvány nyelv hitvány lelket ta­kar. S bár beállhat valamelyes fejlődés az emitáció során - s ezt is nagyvonalúan közvetíti Szalai Attila fordítása - a megválthatat­lan személyiséghez csak zűrza­varos, hebehurgya, kuszáti nyelvhasználat tartozhat. A könyv kizárólagos terjesztő­je a Pannon Könyvkiadó. (Éle­tünk könyvek, 1992) (apáti) Nagyon megszereti Clavigo, a ' 'adri.................. Madridban élő szepreményű spa­nyol ifjú Marie Beaumarcnaist, a szintén Madridban élő, francia származású leányt. Házasságot is ígér neki, ígéretét azonban később visszavonja. A dolog nem marad annyiban. Párizsból Madridba ér­kezik Marie bátyja, Beaumarchais, hogy a szószegő Clavigót jobb be­látásra bírja. Az hajlik is az önkriti­kára, ám barátja, Carlos, megma­gyarázza neki: rossz választás, ha a spanyol udvari körökben rá váró karrier és egy előkelő, gazdag spa­nyol hölggyel köthető házasság helyett lehorgonyoz egy közép­­­­­zerű, polgár, nem is spanyol, mellbeteg, sápadt leányzó mellett. Clavigo az önkritika után ismét visszakozik, mert Carlos érveiben sok igazságot érez. Marie bátyja azonban ezt végképp nem tűrheti. A szegény, sokat szenvedett leány nem bírja tovább elviselni a meg­próbáltatásokat, halkan és szelí­den jobblétre szenderül. Bátyja­ a temetőben vív kardpárbajt az áru­ló Clavigóval. Le is döfi. A halálos sebből vérző exvőlegény, aki nem tudta eldönteni, hírnév, jómód, rang kell-e neki inkább, vagy a hal­vány arcú és csipkefinom lelkű polgárlány, a koporsóban fekvő Marie tetemére borulva leheli ki lelkét. Előbb azonban mindenki­nek megbocsát, sőt, arra kéri barát­ját, Carlost, segítse a menekülés­ben a gyilkossá lett Beaumarchaist. Ez bizony szabályos vadroman­tikus történet. Az ifjú Johann Wolf­gang Goethe, a huszonöt éves fiatal­ember 1774-ben jelenteti meg a kor­szak alapművét, Az ifjú Werther szenvedését. Szerelem, ármány, áru­lás, erkölcsi dilemmák, sápadtság, túlzó szenvedély, halál, öngyilkos­ság s miegyéb abban is van bőven. Az életrajzi adatok szerint a szintén 1774-ben, mindössze nyolc nap alatt megírt Clavige a Werther árnyé­kában mi más is lehetne, mint szél­­­es szenvedélyek, szenti men­­ekületek és letörések drámá­ja? Goethe nem véletlenül írja meg ezt a történetet a francia (ekkor már negyvenkét éves) Beaumarchais 1774-ben megjelent Emlékiratai egy valós tényeken alapuló részlete nyomán. A saját életében is Clavige szerelmi árulásához hasonlót el­követett író drámahőse alakjába is belehelyezkedik, a történetet is átveszi (Beaumarchais való­ban kényszerítette nővére vőle­gényét, hogy nyilvánosan is­merje be szószegését). De a bizo­nyítási vágyon túl (hogy ti. ké­pes igazán színpadképes drámát is írni) megjelenik itt a koraro­mantika nagy témája is: a tiszta érzelmek és a számító érdek, a boldog szerelem és a kíméletlen törtetés konfliktusa. Jól érezte meg a Radnóti Színház, hogy a Clavigóban akár mai felhan­t­ok is észrevehetők. Karrier és bldogság ma sem mindig jár együtt, vívódó Clavigók, pragma­tista Carlosok, elhagyott Marie-k elég szép számmal találhatók Val­ló Péter rendezése néhány ponton hangsúlyozza ezt az áthallhatósá­­got 1774 és 1992 között. Nem tud­ja azonban azt az erkölcsi konflik­tust eléggé megmutatni, ami a Clavigóban a lényeg. Elsősorban talán azért nem, mert nem dől el: kosztümökben, kellékekben, játékstílusban is kissé archaizáló előadást akar-e, vagy a dráma mára már sokszor megmoso­lyogtató modorosságainak, a vadromantika túlzásainak kissé ironikus kezelésére hajlik-e. Az sem tesz jót az előadásnak, hogy a legjobb alakítás az intrikus Car­los szerepében a vendégként fel­lépő Kulka Jánosé. Mellette László Zsolt Clávigója erőtlen, halvány, kevéssé jelentékeny. Éppígy je­lentéktelenné sápad a légies, töré­keny Marie is Nagy-Kálózy Eszter megformálásában. Széles László, aki a heves bosszúálló Beaumar­­chaist játssza, olyan romantikus hevületű, mintha Werthert kelle­ne alakítania, esetleg egyik-másik (későbbi) Schiller-hőst (Azt nem tudni, miért ad rá olyan öltözéket C'r­l'/V’l' I 1 /cvm h i/vh­v-1 amilyenben majd Goethe és jóval később Lord Byron Itáliát járja). Takács Katalin, mint Marie nővére, Sophie, Kiss Jenő, mint Sophie férje, két pontos kisrealista portrét ad. Csankó Zoltán, a kissé tisztázatlan szerepű Buenco alakjában, sem a dráma, sem a rendezés világában nem nagyon leli a helyét. Indításként, s jelenetváltások idejére Valló árnyjátékot iktat be: egy rokokó öltözékű zenészpár (fuvolás lány és gitáros fiú) szilu­ettje jelenik meg az előfüggöny fe­hér vászon­ négyszögén, a roman­tika kedvelt sziluett kivágásainak modorában, s bánatos pszeudoro­­mantikus dallamokat játszanak. E betétek nélkül a dráma jól meg­lenne - különösen hogy egészen más gondolatkör felé viszik el a nézőt, mint amiről az előadás szólni akarna. Takács István Színház RöjtAyöfi Ki mit tud? Végjáték a koporsóban László Zsolt és Kulka János MTI fotó: Rózsahegyi Tibor Az apostol, a lovag és a többiek Rainer Maria Rilke az archaikus torzóhoz írt verset, Illyés Gyula a budavári torzókhoz: Így orrtalanul, alaktalanul, / szépnek így tudd őket­­ hallani! / így beszélnek hatalmasan, / így­,feje nélkül a fejedelem, / letört keb­­tes csonkjával a szűz, / így kardia skarje, nélkül a vezér, / így magyarázzák kó­rusban a te anyanyelvem, a kimond­­hatatlant.... E versből idéznek a ren­dezők a Budapesti Történeti Múze­um ma este megnyíló kiállításának a katalógusában. A tárlat a Gótikus szobrok a budai királyi palotából cí­met viseli, azt az Európa-hírű mű­tárgyegyüttest mutatja be, amelyet Zolnay László régész és munkatársai találtak meg 1974-ben talajegyen­­getési munkálatok során a Buda Vár északi előudvarán. A leletmentés történetét cikkek százai ismertették, a felszínre ke­rült szobrokat számos tudomá­nyos mű, népszerűsítő kötet mutatta be. S miközben mind­máig vannak vitás kérdések, mi­kor is, milyen céllal, kik készít­tették,a­kik faragták a szobrokat, egyrészt egységes vélemény ala­kult ki néhány alapkérdésben, másrészt a Történeti Múzeum a középkori királyi vár rekonstru­ált alkápolnájában és lovagter­mében ki is állította a legszebb darabokat, így hát hazai múze­umlátogatók és turisták tízezrei kaphattak képet arról, milyen is volt Zsigmond király idejében a magyarországi udvari művé­szet, hiszen a gótikus szobrokat valószínűleg az ő befejezetlenül maradt gótikus palotájába szán­ták. Talányok természetesen to­vábbra is maradnak bőven. Min­denesetre az új kiállítás, amelyet nem a korábbi helyszínen, hanem a földszinti teremsor egy részében rendeztek, a korábbinál jóval telje­sebb képet ad a műtárgyegyüttes­ről, nemzetközi kapcsolatairól (hi­szen feltételezhetően szoros ro­konságban van egyrészt a kor bur­gundiak másrészt Bécs környéki művészetével). Mint a tegnap tar­tott sajtótájékoztatón a tárlat ren­dezője, Végh András régész el­mondta, minden olyan töredéket kiállítanak, amely esztétikai érté­ket képvisel. Az új helyszín tágas­sága lehetővé teszi, hogy fotókkal, rajzokkal, Major János grafikusmű­vész színrekonstrukcióinak bemu­­­tatásával, videoprogramokkal te­gyék teljessé a tárlat anyagát. Az új kiállítás a korábbival szemben tö­kéletesen megfelel a műtárgyvé­delem követelményeinek is, az installálás, a világítás, a légkondi­cionálás együttesen teszi lehetővé, hogy a rendezők kiemeljék a mű­vek legszebb, legjelentősebb rész­leteit, ugyanakkor ne károsodjon a rendkívül finom kőanyag, s ne fa­kuljanak tovább az egykori festés számos helyen még ma is felfedez­hető maradványai. Kár lenne em­­lítetlenül hagyni azt is, hogy az új bemutató néhány színes repro­dukciót is tartalmazó katalógusa nem jöhetett volna létre a Magyar Külkereskedelmi Bank valamint a Magyar Olaj- és Gázipari Rész­vénytársaság támogatása nélkül. (p. sz. e.) Nagy Béla felvétele 11 a Telensvban Bár Hankiss Elemér hétfőn már dí­jakat is osztott a magyar televízió „belső" Ki mit tud? vetélkedőjén, mint a tegnap délelőtti sajtótájékoz­tatón megtudtuk, az igazi, az egész országra ráterjedő és már hagyomá­nyokkal rendelkező Ki mit tud? 1993- ban indul. A verseny annyiban kü­lönbözik a már évtizedek óta meg­szokottaktól, hogy ringbe szállhat­nak a határainkon túl élő magyar fiatalok is. Újdonságnak számít a vers-, próza-, mesemondó kategóri­ában szónoki beszéd is szeret A Hunyadi Szövetség ítéletbörzéje A Hunyadi Szövetség ma 18 órakor tartja első budapesti összejövetelét a Vasas Művészegyüttes épületében (VÉL, Kőfaragó utca 12). A rendezvé­nyen a Bácska és a Bánság cimű fotóal­bum vetített képes bemutatója is szere­­pel Az érdeklődők találkozhatnak a könyv szerzőivel: Legeza Lászlóval és Szacsvay Péterrel. A bemutató után kötetlen beszélgetést, ötletbörzét tarta­nak azzal a nem titkolt szándékkal, hogy meghonosítsák a klubjelleget tas Readers Digest AZ OKTÓBERI SZÁM TARTALMÁBÓL Bámulatos francia Boregyetem A nyolcszáz éves Suze-la-Rous­­se-kastélyban a borrajongók testi és szellemi táplálékhoz is jutnak Sorsdöntő pillanat A Los­ Angeles-i zavargások pok­lában Bernie Newton tiszteletes nem nézhette tétlenül a vérontást Formásabb combok A megfelelő edzésprogram és táplálkozás meghozza a kívánt eredményt Híd Andalnál James A. Michener 1957 már­ciusában megjelent könyve az ötvenhatos magyar forradalom­ról szóló legnagyobb példány­­számú mű, amely megrázó be­számoló a szabadságharcról. ■■■ Trisztán ás Izolda videón A Trisztán és Izolda videofelvételét mutatja be 1992 október 3-án 16 órakor Budapesten a Korona Szállóban (Kál­vin tér) a Richard Wagner Társaság. A Bayreuthi Ünnepi Játékok produk­cióját Jean-Pierre Ponnelle ren­dezte, Daniel Bareinboim ve­zényli, a főszerepeket Rene Kol­­le, Johanna Meier, Matti Salmi­­nen, Hanna Schwarz énekli. Érték és mérték Ha a kutya megharapja a postást, az természetesen nem hír - mondja el legalább egyszer minden pályakezdő újságírónak valamelyik idősebb pályatárs -, ellenben ha a postás harapja meg a kutyát... Nos, termé­szetesen az sem nagy szenzáció, hogy a Magyar Régészeti és Művé­szettörténeti Társulat tagjai ebben az évben is tartottak vándorgyűlést, és az ilyenkor szokásos szakmai kirándulásnak most történetesen Gyöngyös - az egyik itteni templom - volt a célpontja. A dolog akkor válik izgalmassá, ha kiderül, az a templom, amelyet eddig a magyar­­országi barokk érdekes, de nem túlságosan kiemelkedő értékű alkotásá­nak hittek, valójában fél évezreddel korábbi falakat - a török időkben leégett épület maradványait -foglal magába. A restaurálásnak köszönhetően egészen sajátos módon ötvöződnek a gótikus és a barokk elemek, a magyar múlt két nagyon különböző, de mégis, egymást feltételező korszakának dokumentumai. Jelkép értéke van szinte annak, hogy éppen most, a kultúra, a művészetek őszi ün­nepének napjaiban kapunk hírt a szenzációs régészeti leletről. Ez való­ban hír, ha nem is írjuk nagybetűvel. Ahogyan hír az is - hogy újabb nagy ugrással a barokk évszázadából a mába érkezzünk-, hogy a buda­pesti Kampinski Hotelben ugyancsak szenzációsnak nevezhető esemény várható a hét végén. A világszerte ismert Sotheby aukciós ház szomba­ton este tartja első magyarországi árverését kortárs művészeti alkotá­sokból. Kortársak, mégpedig magyar kortársak festményei, grafikái, szobrai szerepelnek majd az aukción, amely további érdekességeket is kínál: jótékony célt szolgál (társrendező a Magyar Vöröskereszt), s mi­közben a humánus értékek megőrzését támogatja, azt is elő kívánja segíteni, hogy a művészet értékei méltó helyükre kerüljenek erkölcsi s persze anyagi szempontból is: ha nem is olyan árakról indul a licitálás, mint a hasonló külföldi árveréseken, az aukciós ház nem kívánja elkó­tyavetyélni az alkotásokat. Értékőrzés, értékteremtés, érték-újrateremtés. Olyan időket él a ma­gyar kultúra, művészet, irodalom, amelyben, hogy önmaga lényegét meg tudja őrizni, s tovább tudja gazdagítani magát, egyszerre kell tö­rekednie arra, hogy hiteles képet kapjon saját múltjáról, s hogy hiteles képet adjon jelenéről. Hiszen csak így érvényesítheti a kultúra, művé­szet számára egyetlen használható mércét, az egyetemeset. P. Szabó Ernő

Next