Új Magyarország, 1992. október (2. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-27 / 253. szám

/3/76 II. évfolyam 253. szám 1992. október 27., kedd Nem csak pénzt lehet adni! Képekben már közzétettük néhány héttel ezelőtt a hírt, hogy a Társadalmi Egyesülések Szövetségnek száz férőhelyes gárdonyi oktatási központját egy héten át telt házas zsivaj váltotta fel. A PRO-FITT Alapítvány szervezésében (az OTP Bank házon belül meghirdetett használtruha- és játékgyűjtési akciójának jóvoltá­ból) olyan mozgássérült, süketnéma, illetve Down-kóros gyere­kek töltöttek - nevelőik, szüleik, tanáraik kíséretében - szeptem­ber hónapban felejthetetlen napokat a Velencei-tó partján, akik­nek többsége életében első alkalommal mozdult ki az életterüket jelentő egyetlen szobából. - Sok ilyen Katalin kellene - súg­ta a fülembe a váci Vöröskereszt vezetője, Remzső Zoltánná. Azért sóhajtott ilyen halkan, hogy az érintett, Mező Katalin, a PRO­­FITT Alapítvány elnöke meg ne hallja a dicsérő szók Fölösleges szerénykedés - gondoltam elő­ször magamban, jól ismerve a kereszténydemokrata vezetésű váci önkormányzat hasonlóan példátlanul érzékeny szociális magatartását. Majd vártam a mondat folytatását. - Merthogy szinte mindenütt kevés a pénz, s látványosan csökken a lendület is - fejezte be a gondolatot. Már csak azért sem lepett meg a fülembe súgott só­haj, mert magam is jól ismerem Katalint, s hasonló véleményem van róla. Azt pedig már koráb­ban is tapasztaltam, milyen erő­feszítéssel dolgozik a váci Vörös­­kereszt azért, hogy ameddig csak lehet, ne kelljen bezárnia a város két ingyenkonyháját. - Harmincnégy süketnéma gyereket hoztunk Gárdonyba - mondja, most már hangosan Remzső Zoltánná. - Olyan fiata­lok ők, akiknek többsége még soha életében nem látott liftet, elképzelni sem tudja, hogyan néz ki egy szálloda belülről. Sejt­heti, mekkora élmény ezeknek a gyerekeknek egy hét a Velencei­tó partján! Elég, ha csak annyit mondok: volt olyan gyerekünk, aki már az indulás előtt egy hét­tel mindent összecsomagolt, ne­hogy lekésse a rajtot! Hogy ne­künk, vöröskereszteseknek, ne­velőknek és pedagógusoknak mit jelent ez a vakáció, azt egy­szerűen nem lehet szavakkal ki­fejezni! Tulajdonképpen ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a nagy pénztelenségben mégis kimozdulhassunk ezekkel a hátrányos helyzetű gyerekek­kel. A süketnéma kisiskolások egyszeriben összevegyülnek né­hány Down-kóros fiatallal, még mozgássérült is akad közöt­tük... Újabb csoport érkezett te­hát a szállóra, ők Nyíregyházá­ról jöttek. Mi tagadás: megvisel­te őket a hosszú út. Talán ezért is hangosabbak, elevenebbek a többieknél. Dr. Papp István orvos vezeti a kis csapatot, akiket már úgy tet­szik, nehéz lesz szétválasztani a váciaktól. (Mellesleg ez is volt a cél: az ép kezűek, a mozgásuk­ban nem korlátozottak majd ki­segítik a másféleképpen hátrá­nyos társaikat.)­­ Az „Alapítvány a beteg gyerme­kekért" szervezte városunkban a gyerekek vakációját - meséli az előzményeket az orvos. - Tudni kell, hogy ők nem intézettek, ha­nem családban élnek. Ám a csa­ládi kis közösségek is csak na­gyon nehezen tudják megolda­ni, hogy legalább alkalmanként kiszakadhassanak a gyerekek a megszokott­ megunt környeze­tükből, a négy fal közül. Felbe­csülhetetlenül sokat jelent ezek­nek a gyerekeknek a környezet­változás, a tóparti séta, a közös játék, egy új helyen folyó okta­tás! Külön is köszönjük a szerve­zőknek azt, hogy semmiféle megkötést nem írtak elő a gyere­keknek, a szüleiknek, illetve a ta­náraiknak, így a fiatalok az új környezetben is megszokott életvitelük szerint élhetnek. S ez nagy szó az ő esetükben! * Sokáig tart a fogadás, érkez­nek az újabb és újabb csoportok. A vendéglátók, az Alapítvány emberei és a TESZ munkatársai folyamatosan igazítják el a gye­rekeket, mutatják nekik a szobá­kat. Az első közös ebéd előtt még egy meglepetés vár rájuk: egyesével bekísérik őket abba a szobába, ahol az OTP Bank jóté­kony célú gyűjtésének tárgyai, ruhák és játékok találhatók. „Nem csak pénzt lehet adni" - mondja egymásnak két pedagó­gus, miközben átnyújtja a gyere­keknek a kis plüssállatkákat. Rövidül a sor. Már csak né­hány kamasz vihorászik az ajtó előtt: azt nevetik, hogyan szorít­ja magához a kis Csipet-csapat csip­figurát előttük haladó lan­­galéta társuk. Majd ők is sorra kerülnek. Rózsaszínű, sárga és türkiz állatkákat nyomnak neve­lőik a kezükbe. Egyikük - ön­kéntelenül - az arcához simítja az állatkát, s a süketnémák min­dent tudó „nyelvén" mutatja: ezzel aludni is lehet... Közben feláll egy férfi, s beje­lenti: felajánlást kíván tenni. Jö­vőre, az ő érdi sportcentrumába is jöhetnének gyerekek! Két hét­re huszonöt hátrányos helyzetű kamaszt, ingyen nyaraltatna. Mező Katalin felveszi az adato­kat. Közben véget ér a sor, s el­fogynak az állatfigurák is. A gye­rekek ebédelni igyekeznek. A kis süketnémák segítik a mozgássé­rülteket az asztalokhoz... Mal­ár Éva Tatum Attila felvétele Megpakolta­ a cserépkály­hát, résnyire igazította a szellőzést, a tükör előtt fölvette régimódi, kopott kabátját. Úgy találta, valami hiányzik róla. A szekrényből előkereste ko­pott szőrű rókáját, nyakába akasztotta. Férje halála óta egyet­len alkalommal sem viselte. Nem akart tetszeni senkinek. Hacsak pont ma nem. Furcsállotta tükör­ből visszanéző képmását. Ez egy idegen, ez nem én vagyok, gon­dolta. Vigyázva lement a lép­csőn, kint nagy pelyhekben hul­lott a hó. Ahogy kifordult a ka­pun, a postással találkozott. Szé­les mosollyal köszöntötte az asszonyt, s tömött táskájából le­velet kotorászott elő. - Itt az unokája. Rendes gye­rek, hetenként küld levelet. De hová ilyen csúszós időben? - Kenyérért - mondta zavar­tan, érezte, hogy elpirul. Hiszen kenyérért is megyek, menteget­te magát, visszafelé azt is kell vennem, ha holnap nem akarok kimozdulni. De ezek csak ment­ségek voltak, tudta, hogy holnap is elindul ugyanebben az órá­ban. Ahogy közeledett a presszó felé, mintha gyorsabban vert volna a szíve. „Bolond vagy te! Vénasszony létedre találkára mész" - mondta magában. A jel­zőlámpa megállította. Ősz óta ismeri. Özvegy, akár­csak ő. Délelőttönként kettesben megisznak egy kávét, kibeszél­getik magukat, ki milyen gyógy­szert szed, mennyi volt a vér­nyomása, napi egy kávét az or­vos is megenged... meg, hogy volt régen, amikor még fiatalok voltak. A múltra, az emlékezetre tele­pedett finom por alatt minden megszépül. Az emlékek időbeni távolsága lerövidül, egy pillanat­nak tűnik mindaz, amit egy em­ber hatvan év alatt átélhetett. A parányi presszóban már várta öreg barátja, aki éppoly magányos volt, mint ő, és épp­úgy egyedül élt egyik napról a másikra. Nyugdíjasok szervezte kiránduláson ismerkedtek meg, azóta, ha tehették és ha nem be­tegeskedett valamelyikük, itt ká­véztak. A személyzet ismerte őket, hozzátartozott mindenna­pi életükhöz e két szép öreg em­ber. Mert az öregek lehetnek szépek is, nemcsak elesettek; minden attól függ, milyen priz­mán keresztül nézzük őket. Az öreg eleinte még megját­szotta a Don Juant, de az asz­­szony hamar leszoktatta az ilyen gesztusokról, mindenki fizette a maga kávéját. Csak egy dologról nem tudta leszoktatni. Amikor belépett, akkor elébe ment, lese­gítette a kabátját, a széket aláiga­zította s minden alkalommal megkérdezte: „hogy aludt Kis­­kegyed"?. - Köszönöm, jól. Két Diaze­­pánt vettem be kora este, a tévét sem tudtam nézni, pedig jó mű­sor volt, a szomszédasszony is mondta... Kaptam levelet az unokámtól. - Jó magának, legalább levelet kap. Az enyéim nem írnak. Nincs idejük...Néhanapján fel­hívnak telefonon, pedig csak a város másik végén laknak. Leg­alább levelet írnának. - A múlt héten is írt. Készül a vizsgákra. - Mondták, adjam el a lakást, költözzem hozzájuk... De mi­nek? Hogy ez se legyen? - Azt mondta, engem fog elő­ször megvizsgálni... - ...A menyem mindig azt mondja, minek kell magának apuka minden nap fehér ing, meg nyakkendő... meg, büdös a cigarettám. Én már ezt szoktam meg. Az orvos szerint is abba kellene hagyni... Hát ez se le­gyen? Maga engedné, hogy ci­garettázzam? - Én? Engedném, de ha sokat szívna, akkor kettőbe vágnám... A férfi gyengéden nézett rá. Engedné, gondolta magában, s egy pillanatra az ötlött eszébe, mi volna, ha megkérné a kezét. Mindig vele lehetne, járhatná­nak együtt sétálni... Én elmen­nék az ebédért, hozzám költöz­nénk, van központi fűtés, dél­után olvasnánk, este nézhet­nénk a televíziót. Vennék egy új kabátot. Ez olyan kopott. A pincérlány zökkentette ki álmodozásából. Letette eléjük a kávét, s mosolyogva megkér­dezte: - A néni nem kér tejszínhabot a kávéba? Most van. - Hozzon - fordult hozzá az öregúr­­, és két stampedli ko­nyakot. Az asszony meglepetésében kérdőn tekintett rá, csendesen megszólalt: - Ez pazarlás, nem gondolja? A férfi zavarában nyakkendő­jét igazgatta, minduntalan kibújt a zakója mögül, egy kicsit kráko­­gott, mondani akart valamit, el­pirult. Rég nem volt ilyen hely­zetben. Nem halogathatja. Úgy érezte, ha most nem nyilatkozik, akkor soha. - Ezennel megkérem Kiske­­gyed kezét - mondta csendesen, kávéját kavargatta, majd tekin­tetét az asszonyra emelte. - Erre inni kell! - Jó. Tudomásul veszem - mo­solygott az asszony -, de al­szunk rá egyet. Meg kell ezt már gondolni a mi korunkban. - Miért? Nem vagyunk már gyerekek! Az asszony rátette tenyerét a férfi kezére, s szelíden csak annyit mondott: - Köszönöm magának kedves. Majd megbeszéljük. Koccintottak, nézték a táncoló hópihéket, s gondolataikban le­zárták előző életüket. Valami új kezdődött el a két öregben, a magány, a társtalanság kijátszá­sa. Valahova mindig kell tartoz­ni, minden időben. Nyomasztó az egyedüllét. A ki nem mondott szót senki sem érti, a simogató kezet nem helyettesítik az emlé­kek. Amikor felálltak, a férfi fel­segítette a kabátot, a pénzt az asztal sarkára tette, az ajtóból visszafordult, megemelte kalap­ját. Elmentek. Harmadnap a kávézóban. „A tegnap sem jött el...Meg­gondolta magát? Csak ez lehet" - gondolta még akkor is, amikor meglátta az üres asztalt. Leült, várt. „Látod te bolond vénasz­­szony" - mondta magának kicsit fájón -, „nem tanultál eleget az életben..." A kislány a kávéval egy levelet is hozott. Izgatottan bontotta fel: „Elnézést a távolmaradásért, kórházban vagyok. 27-es szoba első emelet. Kézcsókom Kiske­­gyednek." Nikolits Árpád [/ Kiskegyed Családi kör (Forradalom) Fiaim - hozzá­vetőleg - akkorácskák, mint én vol­tam 1956 októberében. Itt volna az ideje annak, hogy elmond­jam, legalább nekik, mit éltünk és nem éltünk túl azokban a napokban. Bizonyára tátott szájjal hallgatnák, hogy bezártak az iskolák, hogy az utcákon lőttek, hogy a nagyobb gyerekek ben­zines palackokkal harcoltak a szovjet tankok ellen, hogy a kis­pesti Vörös Hadsereg útja tényleg az övék volt, onnan lövöldöz­tek boldogra-boldogtalanra, s hogy szomszédunkban meghalt egy lakó, pedig nem is csinált semmit, csak kiment az udvarra, hogy anyjának segítsen a nagymosásban, vizet hordott neki. Fiaim sűrűn járnak bevásárolni, aligha értenék, hogy a kenyér­sor az utcán volt, nem a boltban, s azt aztán végképp nem érte­nék, hogy miért kellett a nagykendős asszonyok és a rossz cipős gyerekek közé géppuskázni. Bizonyára érdeklődve hallgatnák, hogy a harcok szüneteiben apámmal nagyokat sétáltunk, így emlékezhetem az aknatűzben elpusztult házakra, az egészen apróra összeégett orosz (?) katonára, a kitört kirakatok mögött érintetlenül hagyott árucikkek halmaira, a levegőben megre­kedt, két tűzfal közé szorult hófehér fürdőkádra, amit a három emelet magasság ellenére is vágyakozva néztem, mert mi föld­szintes házban laktunk, s nem volt fürdőszobánk. Érthetetlen volna számukra az a szívdobogásos indulat, amit kicsi gyerek­ként ugyan, de magyarként éltem meg. Azt meg akár szégyell­­hetném is, hogy az egyre erősödő harcok miatt le kellett húzód­nunk a pincébe, a téli tüzelőn aludtunk, szeneszsákokkal eny­hítve a deréktáji fájdalmakat. Hogy még vizet szerezni is kaland volt. Hogy ez volt életem második háborúja, amit túléltem. És túlélte az ország. Csak a legjobbjai pusztultak el. (apáti) Gyűlölködés helyett „Megveszem ezt a nőt". A közel­múlt viszonylag emlékezetes te­levíziós élményei közé tartozott ez a mexikói filmsorozat. Alkal­manként szűk félórában vonult el és fel szemünk előtt egy szá­munkra alig ismert világ, legin­kább a rossz értelemben vett csa­ládi büszkeség érzése tűnt fel. A familiáris szennyes elrejtése, az előkelő származású és nemtele­­nül cselekvő urak visszatetsző cselekedetei szemetének sző­nyeg alá söprése, gyűlölködés és egymás fölé kerekedni akarás - leginkább ez marad emlékezetes. Mindezek mögött háttérbe húzó­dott a legnagyobb emberi érzés... Aminek pedig a családokban nagyon is jelen kellene lennie! S amit Jézus Krisztus így fogalma­zott meg: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást." Pál, az apostolok apostola, a korinthusi gyülekezethez kül­dött első levelében szinte ihletett költőként szól a létező legna­gyobb emberi érzésről. íme: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szó­lok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófé­táim is tudok, ha minden titkot is­merek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdítha­tok el, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok. És ha szétosztom egész vagyonomat, és testem tűzha­­lálra szánom, szeretet pedig nincs bennem, semmi hasznom abból." Óriási eszmefuttatás, hatal­mas gondolatmenet! Ágya fölé írhatná mindenki, akiben faji, nemzetiségi vagy bármely más egyéb viszályko­dásra való hajlam van. A jó Is­tennek tetsző életet élni szeretet nélkül­­ egyszerűen lehetetlen. Keresztényi meggyőződésem, hogy ennek legelsősorban a tár­sadalom legkisebb egységében, a családban kellene megvalósul­nia. A gyakori viták, veszekedé­sek, nemegyszer tragédiákba torkolló gyűlölködés helyett... (Újházy) Gazdag szegénység Szegények vagyunk-e vagy gazdagok? Ez ma már jobbára csak né­zőpont kérdése. Szegénységünk állandó emlegetése közben még mindig rengeteg a pazarolni valónk. Ilyenkor ősszel felrémlenek bennem szegény gazdagságunk apró iskolai jelei: az összefirkált tankönyvek, az eldobált tízóraik, a menzák hatalmas mosléktöme­ge, a szétvert és összekarcolt iskolapadok. Ezek is tünetei egy pazar­ló társadalomnak, egy olyan társadalomnak, mely nem tanította meg gyermekeit a keményen megdolgozott anyagi javak megbe­csülésére. Sírni már megtanította, s a karámsírás olykor igen hami­san hangzik. Vegyük például a tankönyvek kérdését! Ha év végén kezünkbe kerül, bizony elcsodálkozhatnak azok állapotán. Szellemi óriásaink helyett torz pofák néznek ránk, mert diákjainkat nem ta­nították meg nagy elődeink megbecsülésére. A szarvakkal, lógó nyelvvel, hatalmas fülekkel eltorzított képek láttán illenék lelkiisme­­ret-vizsgálatot tartanunk! A tankönyveket persze ilyen állapotban nem lehet továbbadni. Ifjúságunk megtalálta a módját annak is, ho­gyan tegyen pontot a tankönyv szánalmas pályafutására. Többnyire máglyát raknak belőle, majd szertartás keretében elégetik. Első lé­pés a könyvégető barbárság felé! A nálunk sokkalta gazdagabb Németországban a könyv értékére már elsős­­orban felhívják a tanulók figyelmét azzal, hogy minden tankönyv négy esztendőre szól. Az első oldalon négy vonal, melyre az adott évben használó kisdiák neve kerül. Természetesen úgy vi­gyáz rá egész év folyamán, hogy továbbadhassa, s ne kelljen szé­gyenkeznie a szamárfülek és foltok miatt. A négyéves könyv is alig használtnak tűnik. Elképzelhetetlen a belefirkálás. Siránkozás he­lyett talán ezt kellene megtanulnunk! De sorolhatnám gazdag szegénységünk még jó néhány tünetét, nem csak az iskolaiakat. Mire véljem azt a sznob magatartást, mely fiataljaink egész életét meghatározza? A nem kereső diákgyerek kiskeresetű szüleit több ezer forintos adidas cipőért nyaggatja, s megkapja. A márka bűvöletében élő fiatalok olykor elszegényítik családjukat, s a nevelés sok esetben fordítottá válik: a gyerek tartja kordában a szülőt. Meglepő az iskolai kirándulásokra adott zseb­pénz összege is. Egy alkalommal magam tapasztaltam, hogy egy kiskeresetű takarítónő fia ezer forintot „kapart el" sorsjegyen. De fogynak a nyugati áruk, elfogynak a márkás szeszes italok, a munkanélküli sok esetben nyugati kocsin száguld, a környék egyik fölkapott szórakozóhelyén diákok a törzsvendégek, a mun­kanélküli házaspár Olaszországban nyaral, a játszótéren karéjban ülő gyerekek hatvanforintos olasz fagylaltot nyalnak. Itt valami még sincs rendjén! Valami hamisság lengi be szegénységünket! Lajdi Klára

Next