Új Magyarország, 1992. október (2. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-27 / 253. szám
/3/76 II. évfolyam 253. szám 1992. október 27., kedd Nem csak pénzt lehet adni! Képekben már közzétettük néhány héttel ezelőtt a hírt, hogy a Társadalmi Egyesülések Szövetségnek száz férőhelyes gárdonyi oktatási központját egy héten át telt házas zsivaj váltotta fel. A PRO-FITT Alapítvány szervezésében (az OTP Bank házon belül meghirdetett használtruha- és játékgyűjtési akciójának jóvoltából) olyan mozgássérült, süketnéma, illetve Down-kóros gyerekek töltöttek - nevelőik, szüleik, tanáraik kíséretében - szeptember hónapban felejthetetlen napokat a Velencei-tó partján, akiknek többsége életében első alkalommal mozdult ki az életterüket jelentő egyetlen szobából. - Sok ilyen Katalin kellene - súgta a fülembe a váci Vöröskereszt vezetője, Remzső Zoltánná. Azért sóhajtott ilyen halkan, hogy az érintett, Mező Katalin, a PROFITT Alapítvány elnöke meg ne hallja a dicsérő szók Fölösleges szerénykedés - gondoltam először magamban, jól ismerve a kereszténydemokrata vezetésű váci önkormányzat hasonlóan példátlanul érzékeny szociális magatartását. Majd vártam a mondat folytatását. - Merthogy szinte mindenütt kevés a pénz, s látványosan csökken a lendület is - fejezte be a gondolatot. Már csak azért sem lepett meg a fülembe súgott sóhaj, mert magam is jól ismerem Katalint, s hasonló véleményem van róla. Azt pedig már korábban is tapasztaltam, milyen erőfeszítéssel dolgozik a váci Vöröskereszt azért, hogy ameddig csak lehet, ne kelljen bezárnia a város két ingyenkonyháját. - Harmincnégy süketnéma gyereket hoztunk Gárdonyba - mondja, most már hangosan Remzső Zoltánná. - Olyan fiatalok ők, akiknek többsége még soha életében nem látott liftet, elképzelni sem tudja, hogyan néz ki egy szálloda belülről. Sejtheti, mekkora élmény ezeknek a gyerekeknek egy hét a Velenceitó partján! Elég, ha csak annyit mondok: volt olyan gyerekünk, aki már az indulás előtt egy héttel mindent összecsomagolt, nehogy lekésse a rajtot! Hogy nekünk, vöröskereszteseknek, nevelőknek és pedagógusoknak mit jelent ez a vakáció, azt egyszerűen nem lehet szavakkal kifejezni! Tulajdonképpen ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a nagy pénztelenségben mégis kimozdulhassunk ezekkel a hátrányos helyzetű gyerekekkel. A süketnéma kisiskolások egyszeriben összevegyülnek néhány Down-kóros fiatallal, még mozgássérült is akad közöttük... Újabb csoport érkezett tehát a szállóra, ők Nyíregyházáról jöttek. Mi tagadás: megviselte őket a hosszú út. Talán ezért is hangosabbak, elevenebbek a többieknél. Dr. Papp István orvos vezeti a kis csapatot, akiket már úgy tetszik, nehéz lesz szétválasztani a váciaktól. (Mellesleg ez is volt a cél: az ép kezűek, a mozgásukban nem korlátozottak majd kisegítik a másféleképpen hátrányos társaikat.) Az „Alapítvány a beteg gyermekekért" szervezte városunkban a gyerekek vakációját - meséli az előzményeket az orvos. - Tudni kell, hogy ők nem intézettek, hanem családban élnek. Ám a családi kis közösségek is csak nagyon nehezen tudják megoldani, hogy legalább alkalmanként kiszakadhassanak a gyerekek a megszokott megunt környezetükből, a négy fal közül. Felbecsülhetetlenül sokat jelent ezeknek a gyerekeknek a környezetváltozás, a tóparti séta, a közös játék, egy új helyen folyó oktatás! Külön is köszönjük a szervezőknek azt, hogy semmiféle megkötést nem írtak elő a gyerekeknek, a szüleiknek, illetve a tanáraiknak, így a fiatalok az új környezetben is megszokott életvitelük szerint élhetnek. S ez nagy szó az ő esetükben! * Sokáig tart a fogadás, érkeznek az újabb és újabb csoportok. A vendéglátók, az Alapítvány emberei és a TESZ munkatársai folyamatosan igazítják el a gyerekeket, mutatják nekik a szobákat. Az első közös ebéd előtt még egy meglepetés vár rájuk: egyesével bekísérik őket abba a szobába, ahol az OTP Bank jótékony célú gyűjtésének tárgyai, ruhák és játékok találhatók. „Nem csak pénzt lehet adni" - mondja egymásnak két pedagógus, miközben átnyújtja a gyerekeknek a kis plüssállatkákat. Rövidül a sor. Már csak néhány kamasz vihorászik az ajtó előtt: azt nevetik, hogyan szorítja magához a kis Csipet-csapat csipfigurát előttük haladó langaléta társuk. Majd ők is sorra kerülnek. Rózsaszínű, sárga és türkiz állatkákat nyomnak nevelőik a kezükbe. Egyikük - önkéntelenül - az arcához simítja az állatkát, s a süketnémák mindent tudó „nyelvén" mutatja: ezzel aludni is lehet... Közben feláll egy férfi, s bejelenti: felajánlást kíván tenni. Jövőre, az ő érdi sportcentrumába is jöhetnének gyerekek! Két hétre huszonöt hátrányos helyzetű kamaszt, ingyen nyaraltatna. Mező Katalin felveszi az adatokat. Közben véget ér a sor, s elfogynak az állatfigurák is. A gyerekek ebédelni igyekeznek. A kis süketnémák segítik a mozgássérülteket az asztalokhoz... Malár Éva Tatum Attila felvétele Megpakolta a cserépkályhát, résnyire igazította a szellőzést, a tükör előtt fölvette régimódi, kopott kabátját. Úgy találta, valami hiányzik róla. A szekrényből előkereste kopott szőrű rókáját, nyakába akasztotta. Férje halála óta egyetlen alkalommal sem viselte. Nem akart tetszeni senkinek. Hacsak pont ma nem. Furcsállotta tükörből visszanéző képmását. Ez egy idegen, ez nem én vagyok, gondolta. Vigyázva lement a lépcsőn, kint nagy pelyhekben hullott a hó. Ahogy kifordult a kapun, a postással találkozott. Széles mosollyal köszöntötte az asszonyt, s tömött táskájából levelet kotorászott elő. - Itt az unokája. Rendes gyerek, hetenként küld levelet. De hová ilyen csúszós időben? - Kenyérért - mondta zavartan, érezte, hogy elpirul. Hiszen kenyérért is megyek, mentegette magát, visszafelé azt is kell vennem, ha holnap nem akarok kimozdulni. De ezek csak mentségek voltak, tudta, hogy holnap is elindul ugyanebben az órában. Ahogy közeledett a presszó felé, mintha gyorsabban vert volna a szíve. „Bolond vagy te! Vénasszony létedre találkára mész" - mondta magában. A jelzőlámpa megállította. Ősz óta ismeri. Özvegy, akárcsak ő. Délelőttönként kettesben megisznak egy kávét, kibeszélgetik magukat, ki milyen gyógyszert szed, mennyi volt a vérnyomása, napi egy kávét az orvos is megenged... meg, hogy volt régen, amikor még fiatalok voltak. A múltra, az emlékezetre telepedett finom por alatt minden megszépül. Az emlékek időbeni távolsága lerövidül, egy pillanatnak tűnik mindaz, amit egy ember hatvan év alatt átélhetett. A parányi presszóban már várta öreg barátja, aki éppoly magányos volt, mint ő, és éppúgy egyedül élt egyik napról a másikra. Nyugdíjasok szervezte kiránduláson ismerkedtek meg, azóta, ha tehették és ha nem betegeskedett valamelyikük, itt kávéztak. A személyzet ismerte őket, hozzátartozott mindennapi életükhöz e két szép öreg ember. Mert az öregek lehetnek szépek is, nemcsak elesettek; minden attól függ, milyen prizmán keresztül nézzük őket. Az öreg eleinte még megjátszotta a Don Juant, de az aszszony hamar leszoktatta az ilyen gesztusokról, mindenki fizette a maga kávéját. Csak egy dologról nem tudta leszoktatni. Amikor belépett, akkor elébe ment, lesegítette a kabátját, a széket aláigazította s minden alkalommal megkérdezte: „hogy aludt Kiskegyed"?. - Köszönöm, jól. Két Diazepánt vettem be kora este, a tévét sem tudtam nézni, pedig jó műsor volt, a szomszédasszony is mondta... Kaptam levelet az unokámtól. - Jó magának, legalább levelet kap. Az enyéim nem írnak. Nincs idejük...Néhanapján felhívnak telefonon, pedig csak a város másik végén laknak. Legalább levelet írnának. - A múlt héten is írt. Készül a vizsgákra. - Mondták, adjam el a lakást, költözzem hozzájuk... De minek? Hogy ez se legyen? - Azt mondta, engem fog először megvizsgálni... - ...A menyem mindig azt mondja, minek kell magának apuka minden nap fehér ing, meg nyakkendő... meg, büdös a cigarettám. Én már ezt szoktam meg. Az orvos szerint is abba kellene hagyni... Hát ez se legyen? Maga engedné, hogy cigarettázzam? - Én? Engedném, de ha sokat szívna, akkor kettőbe vágnám... A férfi gyengéden nézett rá. Engedné, gondolta magában, s egy pillanatra az ötlött eszébe, mi volna, ha megkérné a kezét. Mindig vele lehetne, járhatnának együtt sétálni... Én elmennék az ebédért, hozzám költöznénk, van központi fűtés, délután olvasnánk, este nézhetnénk a televíziót. Vennék egy új kabátot. Ez olyan kopott. A pincérlány zökkentette ki álmodozásából. Letette eléjük a kávét, s mosolyogva megkérdezte: - A néni nem kér tejszínhabot a kávéba? Most van. - Hozzon - fordult hozzá az öregúr, és két stampedli konyakot. Az asszony meglepetésében kérdőn tekintett rá, csendesen megszólalt: - Ez pazarlás, nem gondolja? A férfi zavarában nyakkendőjét igazgatta, minduntalan kibújt a zakója mögül, egy kicsit krákogott, mondani akart valamit, elpirult. Rég nem volt ilyen helyzetben. Nem halogathatja. Úgy érezte, ha most nem nyilatkozik, akkor soha. - Ezennel megkérem Kiskegyed kezét - mondta csendesen, kávéját kavargatta, majd tekintetét az asszonyra emelte. - Erre inni kell! - Jó. Tudomásul veszem - mosolygott az asszony -, de alszunk rá egyet. Meg kell ezt már gondolni a mi korunkban. - Miért? Nem vagyunk már gyerekek! Az asszony rátette tenyerét a férfi kezére, s szelíden csak annyit mondott: - Köszönöm magának kedves. Majd megbeszéljük. Koccintottak, nézték a táncoló hópihéket, s gondolataikban lezárták előző életüket. Valami új kezdődött el a két öregben, a magány, a társtalanság kijátszása. Valahova mindig kell tartozni, minden időben. Nyomasztó az egyedüllét. A ki nem mondott szót senki sem érti, a simogató kezet nem helyettesítik az emlékek. Amikor felálltak, a férfi felsegítette a kabátot, a pénzt az asztal sarkára tette, az ajtóból visszafordult, megemelte kalapját. Elmentek. Harmadnap a kávézóban. „A tegnap sem jött el...Meggondolta magát? Csak ez lehet" - gondolta még akkor is, amikor meglátta az üres asztalt. Leült, várt. „Látod te bolond vénaszszony" - mondta magának kicsit fájón -, „nem tanultál eleget az életben..." A kislány a kávéval egy levelet is hozott. Izgatottan bontotta fel: „Elnézést a távolmaradásért, kórházban vagyok. 27-es szoba első emelet. Kézcsókom Kiskegyednek." Nikolits Árpád [/ Kiskegyed Családi kör (Forradalom) Fiaim - hozzávetőleg - akkorácskák, mint én voltam 1956 októberében. Itt volna az ideje annak, hogy elmondjam, legalább nekik, mit éltünk és nem éltünk túl azokban a napokban. Bizonyára tátott szájjal hallgatnák, hogy bezártak az iskolák, hogy az utcákon lőttek, hogy a nagyobb gyerekek benzines palackokkal harcoltak a szovjet tankok ellen, hogy a kispesti Vörös Hadsereg útja tényleg az övék volt, onnan lövöldöztek boldogra-boldogtalanra, s hogy szomszédunkban meghalt egy lakó, pedig nem is csinált semmit, csak kiment az udvarra, hogy anyjának segítsen a nagymosásban, vizet hordott neki. Fiaim sűrűn járnak bevásárolni, aligha értenék, hogy a kenyérsor az utcán volt, nem a boltban, s azt aztán végképp nem értenék, hogy miért kellett a nagykendős asszonyok és a rossz cipős gyerekek közé géppuskázni. Bizonyára érdeklődve hallgatnák, hogy a harcok szüneteiben apámmal nagyokat sétáltunk, így emlékezhetem az aknatűzben elpusztult házakra, az egészen apróra összeégett orosz (?) katonára, a kitört kirakatok mögött érintetlenül hagyott árucikkek halmaira, a levegőben megrekedt, két tűzfal közé szorult hófehér fürdőkádra, amit a három emelet magasság ellenére is vágyakozva néztem, mert mi földszintes házban laktunk, s nem volt fürdőszobánk. Érthetetlen volna számukra az a szívdobogásos indulat, amit kicsi gyerekként ugyan, de magyarként éltem meg. Azt meg akár szégyellhetném is, hogy az egyre erősödő harcok miatt le kellett húzódnunk a pincébe, a téli tüzelőn aludtunk, szeneszsákokkal enyhítve a deréktáji fájdalmakat. Hogy még vizet szerezni is kaland volt. Hogy ez volt életem második háborúja, amit túléltem. És túlélte az ország. Csak a legjobbjai pusztultak el. (apáti) Gyűlölködés helyett „Megveszem ezt a nőt". A közelmúlt viszonylag emlékezetes televíziós élményei közé tartozott ez a mexikói filmsorozat. Alkalmanként szűk félórában vonult el és fel szemünk előtt egy számunkra alig ismert világ, leginkább a rossz értelemben vett családi büszkeség érzése tűnt fel. A familiáris szennyes elrejtése, az előkelő származású és nemtelenül cselekvő urak visszatetsző cselekedetei szemetének szőnyeg alá söprése, gyűlölködés és egymás fölé kerekedni akarás - leginkább ez marad emlékezetes. Mindezek mögött háttérbe húzódott a legnagyobb emberi érzés... Aminek pedig a családokban nagyon is jelen kellene lennie! S amit Jézus Krisztus így fogalmazott meg: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást." Pál, az apostolok apostola, a korinthusi gyülekezethez küldött első levelében szinte ihletett költőként szól a létező legnagyobb emberi érzésről. íme: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétáim is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok. És ha szétosztom egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem, semmi hasznom abból." Óriási eszmefuttatás, hatalmas gondolatmenet! Ágya fölé írhatná mindenki, akiben faji, nemzetiségi vagy bármely más egyéb viszálykodásra való hajlam van. A jó Istennek tetsző életet élni szeretet nélkül egyszerűen lehetetlen. Keresztényi meggyőződésem, hogy ennek legelsősorban a társadalom legkisebb egységében, a családban kellene megvalósulnia. A gyakori viták, veszekedések, nemegyszer tragédiákba torkolló gyűlölködés helyett... (Újházy) Gazdag szegénység Szegények vagyunk-e vagy gazdagok? Ez ma már jobbára csak nézőpont kérdése. Szegénységünk állandó emlegetése közben még mindig rengeteg a pazarolni valónk. Ilyenkor ősszel felrémlenek bennem szegény gazdagságunk apró iskolai jelei: az összefirkált tankönyvek, az eldobált tízóraik, a menzák hatalmas mosléktömege, a szétvert és összekarcolt iskolapadok. Ezek is tünetei egy pazarló társadalomnak, egy olyan társadalomnak, mely nem tanította meg gyermekeit a keményen megdolgozott anyagi javak megbecsülésére. Sírni már megtanította, s a karámsírás olykor igen hamisan hangzik. Vegyük például a tankönyvek kérdését! Ha év végén kezünkbe kerül, bizony elcsodálkozhatnak azok állapotán. Szellemi óriásaink helyett torz pofák néznek ránk, mert diákjainkat nem tanították meg nagy elődeink megbecsülésére. A szarvakkal, lógó nyelvvel, hatalmas fülekkel eltorzított képek láttán illenék lelkiismeret-vizsgálatot tartanunk! A tankönyveket persze ilyen állapotban nem lehet továbbadni. Ifjúságunk megtalálta a módját annak is, hogyan tegyen pontot a tankönyv szánalmas pályafutására. Többnyire máglyát raknak belőle, majd szertartás keretében elégetik. Első lépés a könyvégető barbárság felé! A nálunk sokkalta gazdagabb Németországban a könyv értékére már elsősorban felhívják a tanulók figyelmét azzal, hogy minden tankönyv négy esztendőre szól. Az első oldalon négy vonal, melyre az adott évben használó kisdiák neve kerül. Természetesen úgy vigyáz rá egész év folyamán, hogy továbbadhassa, s ne kelljen szégyenkeznie a szamárfülek és foltok miatt. A négyéves könyv is alig használtnak tűnik. Elképzelhetetlen a belefirkálás. Siránkozás helyett talán ezt kellene megtanulnunk! De sorolhatnám gazdag szegénységünk még jó néhány tünetét, nem csak az iskolaiakat. Mire véljem azt a sznob magatartást, mely fiataljaink egész életét meghatározza? A nem kereső diákgyerek kiskeresetű szüleit több ezer forintos adidas cipőért nyaggatja, s megkapja. A márka bűvöletében élő fiatalok olykor elszegényítik családjukat, s a nevelés sok esetben fordítottá válik: a gyerek tartja kordában a szülőt. Meglepő az iskolai kirándulásokra adott zsebpénz összege is. Egy alkalommal magam tapasztaltam, hogy egy kiskeresetű takarítónő fia ezer forintot „kapart el" sorsjegyen. De fogynak a nyugati áruk, elfogynak a márkás szeszes italok, a munkanélküli sok esetben nyugati kocsin száguld, a környék egyik fölkapott szórakozóhelyén diákok a törzsvendégek, a munkanélküli házaspár Olaszországban nyaral, a játszótéren karéjban ülő gyerekek hatvanforintos olasz fagylaltot nyalnak. Itt valami még sincs rendjén! Valami hamisság lengi be szegénységünket! Lajdi Klára