Új Magyarország, 1992. október (2. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-27 / 253. szám

II. évfolyam, 253. száma 1992. október 27., kedd IFJÚSÁG A rádió, televízió ontj­a a rémesnél rémesebb híreket a polgárháború sújtotta hajdani J­ugoszlá­viáról. Döb­benetes képsorokat láthatunk minden este: halottak, menekülők. Katonák, civilek vegyesen. Magyaror­szág falvaiban, városaiban is gyakran találkozni menekültekkel. Az ember riadtan kérdezi, mindez mi­ért... A Bóbita pályázatára sok magyar gyerek elküldte dolgozatát a volt Jugoszláviából is. (A Vajdaság - ahol a magyarok élnek-iskoláiból több száz pályamunkát kaptunk.) Ezek közül emeljük most ki Sára Ildi­kó fogalmazását a szülőföldről - amit akkor írt, amikor még nem dörögtek a fegyverek, s nem lepték el az utakat a menekülők.Azért közöljük éppen ezt a derűs hangulatú írást,hogy-közösen­ emlékezzünk:így éltek-éreztek szülőföldjükön a vaj­dasági magyarok. Békeidőben. És a békének ismét el kell jönni. (!) Anyaföldecske Örökösen, hosszan nyúló síkság. Gyönyörű tájak, szántóföldek, ezeréves fák. Itt olyan vidám az élet...Sűrűn ülök egy sziklácskán a kertünk végében. Most is rajta gubbaszkodok, így sokkal kelle­mesebb az írás, sőt néha még itt is tanulom meg a leckét. Nem tu­dom, honnan került ide ez a szik­la, mégis szeretem. Valamilyen módon magaménak tartom, mert imádom róla figyelni a tájat. Mi­kor nincs túl hideg, kiülök a kert végére, olyan jól esik itt a pihenés! Játszok a földdel, a rovarokkal. Nem félek tőlük, nagyon aranyo­sak. Úgy gondolom, ők is kedvel­nek engemet. „Anyaföldecske" - gondolom magamban a földet si­mogatva, s közben félhangosan mondogatom Petőfi Sándor „Szülőföldemen" című versét. Ez a költemény szívemhez nőtt. Sze­retem, mert ahogy csengnek a so­rok bennem, mindig jobban ér­zem, hogy vágyódom szülőföl­dem jobb megismerésére, mind erősebben kedvelem ezt a tájat. Tavasszal a legjobb itt ülni, ezen a sziklácskán, ilyenkor na­gyon jó a levegő, élvezet hallgatni a madarak énekét. Innen egész jól látható Fruska-gora öreg hegyol­dala. Sokszor jártam már fenn az erdővel borított hegyháton. Nincs olyan szó, amellyel kifejez­hetném azt az érzést, amit ott érezni lehet, sétálgatva erdőiben. Oda szoktunk eljárni hóvirágot szedni kora tavasszal. Olyankor még van fenn hó, hólabdázunk is gyakran, de ügyelnünk kell arra is, hogy ne keltsük fel a még alvó medvéket. Házak is láthatók in­nen, és a körülöttük levő szőlősök is. Az ott mind Szerémség. A hosszan nyúló szántóföldek, a delibláti homokpuszta, a Duna és a Tisza mellékfolyóival beháló­zott terület jelenti számomra Bá­nátot. Ott nagyon jól lehet élvez­ni a síkságot. Az emberek főleg mezőgazdasággal foglalkoznak. Fruska­ gora lábainál folyik a Du­na. A széles medrű, gyorsan fo­lyó, öreg Duna vize. Az a rész már Bácska. Néha eljárunk. Igaz, ma már nem ajánlatos a fürdés, mert a víz elég szennyezett az újvidéki gyáraktól. Amiatt a halak szen­vednek legjobban, nagyon sok már ki is pusztult. Mégis szeret­jük mindannyian a Dunát. Noha több országon is keresztülfolyik, mi valahogy a magunkénak tart­juk. De nemcsak a Duna kedves folyó számunkra. Itt folyik a Tisza is, rengeteg mellékfolyójával. Igaz, a Tiszára ritkán járok el, mert nincs közel a falumhoz, de ha arra járok, megállok a partján, megvizsgálom környezetét. Né­ha eljárok Becsére a rokonokhoz, ilyenkor mindég lemegyünk a Ti­szára sétálni, körüljárjuk az erdő­ket, csigák után kutatunk a ho­mokban. Becse nagyon szép vá­ros. A központ mindig tele van fiatallal, ami számunkra nagy boldogság. A Tisza partján he­lyezkedik el Ada és Zenta is. In­nen már nincs messze Szabadka sem. Ezen a részen érdekes meg­tekinteni a palicsi tavat, ahol fü­rödni is olyan jó, és ami még érde­kesebb: a palicsi állatkert. Itt az­tán jól lehet szórakozni a külön­böző állatokkal, s élvezni azt a csodálatosan rendben tartott par­kot. Újvidéktől Szabadkáig utaz­va, rengeteg kisebb falun halad­tunk át, melyeket különböző nemzetiségű népek lakják. Ezek a falvak nekem a nagyon szép ét­termekről ismertek. Ha arra já­runk, mindig megállunk egy-egy ilyen étteremben pihenni, ahol olyan jókat szoktunk enni... Szü­lőföldem ezt a részét ismerem leg­jobban, hiszen én is bácskai lány vagyok. Bácska, Bánát, Szerém­ség... ez mind­egy. Csak a folyók választják el őket egymástól, de tarka nemzetiségű népei egyfor­mán hordják szívükben mind a három vidéket. Nagyon boldo­gok vagyunk, hogy földünk ép­pen ezen a kis területen fekvő vi­dékén élünk, mert itt mindig örülni lehet. Egyaránt örülünk a természetnek tavasztól őszig, mert a táj csodálatos, ha hull a hó, ha rügyeznek a fák... Ott, ahol születtem, ahol élek. És ez: a Vaj­daság. Sára Ildikó, 7. osztályos, Budiszava (Jugoszlávia) Bálint Tibor­­/ Végtelen világbajnokság Álmomban néha akkora futball­­labdák szállnak felém, mint egy­­egy hold, s mégsem tudom kivé­deni őket. Semmivé foszlanak az ujjaim között, átsuhannak raj­tam. Mindegyre csak azon tűnő­döm, honnan e vissza-visszatérő álom, amelytől nedves lesz a pár­na a fejem alatt, és ha megébre­dek,csalódottan elmosolyodom. Úgy hiszem, már sejtem a tit­kot! Mert ha az óriási labda min­dig velem szembe repül, ez csakis a hősi korszakomat idézgeti: ab­ban a csapatban, amikor megver­tük Texast, vagyis a kétvízközie­­ket, én voltam Uruguay, akarom mondani, a Kövespad utca kapu­sa.Ez, persze, csak amolyan dél­amerikai portyázásnak felelt meg, hiszen még a portugálok sem vettek részt rajta, akiket a Pil­langótelep képviselt. Meg aztán futball helyett csak egy kockásra leffedt gumilabdát kergettünk, amelyből minden rúgásra sikolt­­va kiszaladt a levegő. Hanem a világbajnokság előtt megmakacsoltuk magunkat. Mi, brazilok, igazi bőrfutballal kezd­jük az edzéseket! - határoztuk el, és abban állapodtunk meg, hogy ki amit tud, pénzzé tesz. Csicsorás rögtön el is adott egy pár postaga­lambot, Ciceri a szájmuzsikáját. Én a bugylibicskámtól váltam meg. Sajnos, az összegyűjtött pénz­ből még mindig csak egy külsőre futotta. Abból is hiányzott egy cikk, mintha valaki meglékelte volna. El kellett hát vinnünk Csí­ki bácsihoz, a suszterhoz. Az öreg hajlott is rá, hogy támogassa a vi­lágbajnokság megrendezését, de feltételt szabott: pénzt nem fogad el tőlünk. Helyette lucernát kell hordanunk a nyulasnak a há­­zsongárdi temetőből. Heteken át kószáltunk a han­tok között, mindegyre hideg bor­zongástól koccant össze a fo­gunk. Nem a halottaktól féltünk, hanem a nagy bajuszú és igen életerős temetőpásztortól. Végül mégis kiváltottuk valahogy a fo­cikülsőt. Már csak a futballbelsőre volt szükség. Igen ám, de vadul hábo­rúzott a világ, és gumiárut nem­igen lehetett kapni. El lehet kép­zelni, milyen nagy volt az örö­münk, mikor találtunk az ószeren egy betegre halványult, de még­iscsak gumiból készült belsőt! Váltott tüdővel próbáltuk felfúj­ni, s amikor ez nem sikerült, elha­tároztuk, hogy megragasztjuk! Ez a mű­velet Csipcsigánra várt. És a kályhás fia a dívány alá csúsz­tatta be a drága és aggódva őrzött szerzeményt. Délután ötre tűzték ki az edzést, de még szürkületkor is ott kuporogtunk a grund szélén. Vé­gül előgyámoltalankodott Csip­­csigán, és zokogva lógatta kezé­ben a futballbelső leszakadt nya­kát. Az történt ugyanis, hogy idő­közben hazatért holtfáradtan az édesapja, lefeküdt a heverőre, és ő sehogy sem tudta előhúzni a dí­vány alól a várva várt holmit. Dü­hében addig nyújtotta, ráncigál­­ta, amíg leszakadt a fúvókája... Ismét elhalasztottuk tehát a bajnokságot a jövő évre. Akkor azonban egyéb történt. Bomba ta­lálat érte a játszóteret, és csak egy mély fekete tölcsér maradt a he­lyén. Ugyanazon a napon meg­halt az olaszok, vagyis a Kővári te­lep csapatkapitánya, és klubtár­sai gyászoltak. A texasi kapus ap­ját pedig katonának vitték, és et­től kezdve neki kellett segíteni a család eltartásában, így hát nem maradt ideje futballozni. Mire pedig véget ért a háború, úgy szétszóródtunk, hogy ma sem találjuk egymást. Épp ezért szeretném mindazokat értesíte­ni, akik érdekeltek az elmaradt vi­lágbajnokság megrendezésében, hogy szereztem egy vadonatúj futball-labdát, és fáradó szívvel is kész vagyok megvédeni a kapu­ban csapatom becsületét! Páskándi Géza Ravasz kívánság Fut a Kígyó Róka elől, tyúkólban lel menedéket. Nem árulták el a tyúkok, szerterebben­tek szegények. Csak elfogta hát a Róka az ártatlan vízi siklót, s mivel kománk nem volt éhes - mást kívánt meg: hízelgő szót. - Ki a ravaszabb, én vagy te? -Te vagy,felség, csak te lehetsz! -No, kívánj egy jóízűt nékem, úgy utadra eresztelek. Töprengett a kicsi kígyó, hogy kívánjon, mit kívánjon, hogy feje is megmaradjon, de azért tyúkot se bántson. - Tyúkot a Rókának ott az álpadláson -hát a Tyúknak mit kívánjak? Rókát sose lásson! Tetszett a Rókának Kígyó kívánsága, útjára engedte, de már meg is bánta. Elfogta futtában. -Ravasz kígyó koma, hogy fogjak é a tyúkot, ha ő nem lát soha? Így szólt a kis kígyó: - Pedig jól gondoltam. Csak ha nem vesz észre, foghatsz tyúkot ólban, hiszen ha meglátna, rögvest elrepülne. - Mélázott a Róka, és útjára küldte. Tanulság ki kíván, mit kíván - odafigyelj, egy komám. Te meg másik: ügyelj arra, legyen szavadnak két szarva, s amíg tartod egyenest, döfjön egyet jobbra s balra, mert középen így védi meg fejedet. M­esés Budapest Magyarország fővárosába előbb­­utóbb minden magyar gyereknek el kellene jutnia - nemcsak azért, mert „van ott látnivaló bőven," ha­nem azért, hogy teljesebb legyen a tudása saját népének történelmé­ről. Budapestet látni kell. És fontos tudni, mi az, amit feltétlenül meg kell szemlélnie a magyar ember fi­­ának-lányának Vagyis: szükség lenne némi előzetes vagy akár utólagos el­igazításra. Útikönyvre. Olyanra, amelyet gyerekeknek írtak, amelyben a játszóterektől a fagy­­laltozóig minden „érdemleges" tudnivalót feltüntetnek az ab­szolút szükségesek mellett. Nos, most már van ilyen könyv. Igaz, egyelőre angol nyel­ven jelent meg. (Budapest for children) Szerzője az a Bob Dent, aki a legsikeresebb angol nyelvű útikönyvet írta Magyarországról (és aki évek óta a fővárosunkban él). Ha arra gondolunk, hogy a világkiállítás előtt és alatt a szo­kásosnál is jobban elárasztják a turisták - gyerekeikkel együtt! - a várost, akkor bizony nagyon kell örülnünk, hogy van egy könyv, amit haszonnal böngész­het az iskoláskorú „világjáró". Reméljük, hogy a könyv ma­gyar nyelven is megjelenik. Kü­lön kell megemlítenem, hogy a szöveget nagyon szép rajzok kí­sérik. Pintér József illusztrációi „pont olyannak" mutatják a fő­várost, mint amilyen a valóság­ban - de ugyanakkor az az érzé­sünk, meséskönyvet olvasunk, meseillusztrációkat látunk. Ezek a rajzok még mesésebbé teszik a valóban mesés Budapestet. Ad­dig is, amíg magyar nyelven ol­vashatjátok a könyvet - gyö­nyörködjetek néhány rajzban. Pintér József mesés Budapestjé­­ben. (Sz. G.) ■Sosem tudtam anyámnak megmagyarázni, miért ma­­radozok el a víz partj­án, miért fel­ejtem magam a nádas növényei között, olyannyira, hogy néha utánam kellett jöjjenek a szüleim, mert már gyanakodtak, elvesz­tem. .. Ilyenkor haragosan megci­­bálták a fülemet, néha pedig egé­szen csattanós megoldást válasz­tottak arra, hogy az emlékezőte­hetségemet feljavítsák, s ösztö­kélj­enek, hogy legközelebb idej­é­­ben otthon legyek. Ó, ha én akkoriban tudtam volna azt, amit most - már két perce! - tudok. Megvédhettem volna magamat. Petik Rozi, harmadik osztályos tanuló (Budapest) verséből jöt­tem rá (bő harminc év késéssel), hogy mit is kereshettem a nádas­ban, a vízparton. Talán­­ is rájöttök a titok nyit­jára, ha elolvassátok a verset: Illemberkék Az illemberkék vigyáznak arra, Ha valahol lábtörlő van, Töröld meg a lábad. Ha ismerős jön, füledbe súgja: Köszönjél, és kérdezd meg: „Hogy van?" Ha illemberkék nem lennének, Az egész világ illetlen lenne. Hát az bizony borzalmas len­ne. Ezt sejtettem meg én zsenge ifjúkoromban. Amikor a nádas­ban kószáltam. Mert ugye, nem kétséges, az il­lembereknek is lakni kell vala­hol?! Emlékeztek a mondókára: „Dia, berek, nádak, erek!" Hát ez az! Léteznie kell egy IL­LABEREK nevű helynek, ez az iDemberkék fővárosa. Hogy hol van ILLABEREK? Valahol ott, ahol a „nádak, erek". Sajnos nem tudtam felfedezni, mert ahogy az imént említettem, ezt a szán­dékomat a szüleim megtorpe­dózták. Illa,­berek, Nádak, ezek Dlaberek. Ott élnek az őlemberek. Kel ezek után még bizonygat­nom, hogy annak idején engem az idemtudás vonzott a tavakra, a nádasokba?! Dlemet akartam tanulni az ilemberkéktől. Jó kap­csolatot akartam teremteni az emberiség és az illemberiség között. Csak még kicsi voltam, és nem tudtam ezt az egészet ilyen szé­pen elmagyarázni dühöngő apámnak. Életlenség lenne tovább dicse­kednem vagy sajnálkoznom, de azt azért hangsúlyozni akarom, hogy most már tudom, mit ke­restem; mostantól tehát tudato­san keresem az isemberkéket. El­veszem feleségül az idemberek királyának a lányát, enyém lesz a fele királysága, ezt Magyaror­szághoz csatolom. A királylány az enyém marad, az illemen osz­tozkodtok majd a tévé bemon­dóival (ők soron kívül kapnak il­lemberki kárpótlásjegyet, hogy tovább már ne bosszankodjon fa­­ragatlanságaikon a világ.) Jól meg leszünk illetődve! De ha magatokhoz tértek, továbbra is küldjétek az akadémiánkra vi­dám írásaitokat, rajzaitokat, na­­gyotmondásaitokat, jülentései­­teket. (Cím: Új Magyarország, 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. A borítéka írjátok rá: Bóbita) Szávai Géza Háry János Akadémia Illa, berek Utassy József Kiscica meg a gombolyag Világgá gurul a gombolyag nagymama öléből, kiscicám ugrik, hopp!-szalad, nyakon csípi az ágy alatt, ám fél még a sötéttől, kukucskálgathat kifelé, fülét hegyezi, nézdel, nagymama alszik, szundikál, szunyókálgat a fényben, így a cicáé a konyha, ki elő is óvakodik, picit megáll, mosakodik, m­aj­d egy ugrással hirtelen a gomolyag hátán terem, és hanyatt esik ott legott, ám azon nyomban talpra áll, s ijesztgeti, pofozgatja, baltázgatja a kis betyár, sőt,lehasal, farkat csóvál, már-már dorombol is neki, minden csínnyal, pajkossággal fölruházza, kitünteti: arca, szeme csupa fény, hiszen az a gombolyag ott olyan puha, olyan bársony, akárcsak egy kisegér. Gurulj, gurulj csak, gombolyag, világvégéig meg se állj, sarkadban ott fut, ott ragyog fekete-fehér kiscicám!

Next