Új Magyarország, 1992. október (2. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-27 / 253. szám
II. évfolyam, 253. száma 1992. október 27., kedd IFJÚSÁG A rádió, televízió ontja a rémesnél rémesebb híreket a polgárháború sújtotta hajdani Jugoszláviáról. Döbbenetes képsorokat láthatunk minden este: halottak, menekülők. Katonák, civilek vegyesen. Magyarország falvaiban, városaiban is gyakran találkozni menekültekkel. Az ember riadtan kérdezi, mindez miért... A Bóbita pályázatára sok magyar gyerek elküldte dolgozatát a volt Jugoszláviából is. (A Vajdaság - ahol a magyarok élnek-iskoláiból több száz pályamunkát kaptunk.) Ezek közül emeljük most ki Sára Ildikó fogalmazását a szülőföldről - amit akkor írt, amikor még nem dörögtek a fegyverek, s nem lepték el az utakat a menekülők.Azért közöljük éppen ezt a derűs hangulatú írást,hogy-közösen emlékezzünk:így éltek-éreztek szülőföldjükön a vajdasági magyarok. Békeidőben. És a békének ismét el kell jönni. (!) Anyaföldecske Örökösen, hosszan nyúló síkság. Gyönyörű tájak, szántóföldek, ezeréves fák. Itt olyan vidám az élet...Sűrűn ülök egy sziklácskán a kertünk végében. Most is rajta gubbaszkodok, így sokkal kellemesebb az írás, sőt néha még itt is tanulom meg a leckét. Nem tudom, honnan került ide ez a szikla, mégis szeretem. Valamilyen módon magaménak tartom, mert imádom róla figyelni a tájat. Mikor nincs túl hideg, kiülök a kert végére, olyan jól esik itt a pihenés! Játszok a földdel, a rovarokkal. Nem félek tőlük, nagyon aranyosak. Úgy gondolom, ők is kedvelnek engemet. „Anyaföldecske" - gondolom magamban a földet simogatva, s közben félhangosan mondogatom Petőfi Sándor „Szülőföldemen" című versét. Ez a költemény szívemhez nőtt. Szeretem, mert ahogy csengnek a sorok bennem, mindig jobban érzem, hogy vágyódom szülőföldem jobb megismerésére, mind erősebben kedvelem ezt a tájat. Tavasszal a legjobb itt ülni, ezen a sziklácskán, ilyenkor nagyon jó a levegő, élvezet hallgatni a madarak énekét. Innen egész jól látható Fruska-gora öreg hegyoldala. Sokszor jártam már fenn az erdővel borított hegyháton. Nincs olyan szó, amellyel kifejezhetném azt az érzést, amit ott érezni lehet, sétálgatva erdőiben. Oda szoktunk eljárni hóvirágot szedni kora tavasszal. Olyankor még van fenn hó, hólabdázunk is gyakran, de ügyelnünk kell arra is, hogy ne keltsük fel a még alvó medvéket. Házak is láthatók innen, és a körülöttük levő szőlősök is. Az ott mind Szerémség. A hosszan nyúló szántóföldek, a delibláti homokpuszta, a Duna és a Tisza mellékfolyóival behálózott terület jelenti számomra Bánátot. Ott nagyon jól lehet élvezni a síkságot. Az emberek főleg mezőgazdasággal foglalkoznak. Fruska gora lábainál folyik a Duna. A széles medrű, gyorsan folyó, öreg Duna vize. Az a rész már Bácska. Néha eljárunk. Igaz, ma már nem ajánlatos a fürdés, mert a víz elég szennyezett az újvidéki gyáraktól. Amiatt a halak szenvednek legjobban, nagyon sok már ki is pusztult. Mégis szeretjük mindannyian a Dunát. Noha több országon is keresztülfolyik, mi valahogy a magunkénak tartjuk. De nemcsak a Duna kedves folyó számunkra. Itt folyik a Tisza is, rengeteg mellékfolyójával. Igaz, a Tiszára ritkán járok el, mert nincs közel a falumhoz, de ha arra járok, megállok a partján, megvizsgálom környezetét. Néha eljárok Becsére a rokonokhoz, ilyenkor mindég lemegyünk a Tiszára sétálni, körüljárjuk az erdőket, csigák után kutatunk a homokban. Becse nagyon szép város. A központ mindig tele van fiatallal, ami számunkra nagy boldogság. A Tisza partján helyezkedik el Ada és Zenta is. Innen már nincs messze Szabadka sem. Ezen a részen érdekes megtekinteni a palicsi tavat, ahol fürödni is olyan jó, és ami még érdekesebb: a palicsi állatkert. Itt aztán jól lehet szórakozni a különböző állatokkal, s élvezni azt a csodálatosan rendben tartott parkot. Újvidéktől Szabadkáig utazva, rengeteg kisebb falun haladtunk át, melyeket különböző nemzetiségű népek lakják. Ezek a falvak nekem a nagyon szép éttermekről ismertek. Ha arra járunk, mindig megállunk egy-egy ilyen étteremben pihenni, ahol olyan jókat szoktunk enni... Szülőföldem ezt a részét ismerem legjobban, hiszen én is bácskai lány vagyok. Bácska, Bánát, Szerémség... ez mindegy. Csak a folyók választják el őket egymástól, de tarka nemzetiségű népei egyformán hordják szívükben mind a három vidéket. Nagyon boldogok vagyunk, hogy földünk éppen ezen a kis területen fekvő vidékén élünk, mert itt mindig örülni lehet. Egyaránt örülünk a természetnek tavasztól őszig, mert a táj csodálatos, ha hull a hó, ha rügyeznek a fák... Ott, ahol születtem, ahol élek. És ez: a Vajdaság. Sára Ildikó, 7. osztályos, Budiszava (Jugoszlávia) Bálint Tibor/ Végtelen világbajnokság Álmomban néha akkora futballlabdák szállnak felém, mint egyegy hold, s mégsem tudom kivédeni őket. Semmivé foszlanak az ujjaim között, átsuhannak rajtam. Mindegyre csak azon tűnődöm, honnan e vissza-visszatérő álom, amelytől nedves lesz a párna a fejem alatt, és ha megébredek,csalódottan elmosolyodom. Úgy hiszem, már sejtem a titkot! Mert ha az óriási labda mindig velem szembe repül, ez csakis a hősi korszakomat idézgeti: abban a csapatban, amikor megvertük Texast, vagyis a kétvízközieket, én voltam Uruguay, akarom mondani, a Kövespad utca kapusa.Ez, persze, csak amolyan délamerikai portyázásnak felelt meg, hiszen még a portugálok sem vettek részt rajta, akiket a Pillangótelep képviselt. Meg aztán futball helyett csak egy kockásra leffedt gumilabdát kergettünk, amelyből minden rúgásra sikoltva kiszaladt a levegő. Hanem a világbajnokság előtt megmakacsoltuk magunkat. Mi, brazilok, igazi bőrfutballal kezdjük az edzéseket! - határoztuk el, és abban állapodtunk meg, hogy ki amit tud, pénzzé tesz. Csicsorás rögtön el is adott egy pár postagalambot, Ciceri a szájmuzsikáját. Én a bugylibicskámtól váltam meg. Sajnos, az összegyűjtött pénzből még mindig csak egy külsőre futotta. Abból is hiányzott egy cikk, mintha valaki meglékelte volna. El kellett hát vinnünk Csíki bácsihoz, a suszterhoz. Az öreg hajlott is rá, hogy támogassa a világbajnokság megrendezését, de feltételt szabott: pénzt nem fogad el tőlünk. Helyette lucernát kell hordanunk a nyulasnak a házsongárdi temetőből. Heteken át kószáltunk a hantok között, mindegyre hideg borzongástól koccant össze a fogunk. Nem a halottaktól féltünk, hanem a nagy bajuszú és igen életerős temetőpásztortól. Végül mégis kiváltottuk valahogy a focikülsőt. Már csak a futballbelsőre volt szükség. Igen ám, de vadul háborúzott a világ, és gumiárut nemigen lehetett kapni. El lehet képzelni, milyen nagy volt az örömünk, mikor találtunk az ószeren egy betegre halványult, de mégiscsak gumiból készült belsőt! Váltott tüdővel próbáltuk felfújni, s amikor ez nem sikerült, elhatároztuk, hogy megragasztjuk! Ez a művelet Csipcsigánra várt. És a kályhás fia a dívány alá csúsztatta be a drága és aggódva őrzött szerzeményt. Délután ötre tűzték ki az edzést, de még szürkületkor is ott kuporogtunk a grund szélén. Végül előgyámoltalankodott Csipcsigán, és zokogva lógatta kezében a futballbelső leszakadt nyakát. Az történt ugyanis, hogy időközben hazatért holtfáradtan az édesapja, lefeküdt a heverőre, és ő sehogy sem tudta előhúzni a dívány alól a várva várt holmit. Dühében addig nyújtotta, ráncigálta, amíg leszakadt a fúvókája... Ismét elhalasztottuk tehát a bajnokságot a jövő évre. Akkor azonban egyéb történt. Bomba találat érte a játszóteret, és csak egy mély fekete tölcsér maradt a helyén. Ugyanazon a napon meghalt az olaszok, vagyis a Kővári telep csapatkapitánya, és klubtársai gyászoltak. A texasi kapus apját pedig katonának vitték, és ettől kezdve neki kellett segíteni a család eltartásában, így hát nem maradt ideje futballozni. Mire pedig véget ért a háború, úgy szétszóródtunk, hogy ma sem találjuk egymást. Épp ezért szeretném mindazokat értesíteni, akik érdekeltek az elmaradt világbajnokság megrendezésében, hogy szereztem egy vadonatúj futball-labdát, és fáradó szívvel is kész vagyok megvédeni a kapuban csapatom becsületét! Páskándi Géza Ravasz kívánság Fut a Kígyó Róka elől, tyúkólban lel menedéket. Nem árulták el a tyúkok, szerterebbentek szegények. Csak elfogta hát a Róka az ártatlan vízi siklót, s mivel kománk nem volt éhes - mást kívánt meg: hízelgő szót. - Ki a ravaszabb, én vagy te? -Te vagy,felség, csak te lehetsz! -No, kívánj egy jóízűt nékem, úgy utadra eresztelek. Töprengett a kicsi kígyó, hogy kívánjon, mit kívánjon, hogy feje is megmaradjon, de azért tyúkot se bántson. - Tyúkot a Rókának ott az álpadláson -hát a Tyúknak mit kívánjak? Rókát sose lásson! Tetszett a Rókának Kígyó kívánsága, útjára engedte, de már meg is bánta. Elfogta futtában. -Ravasz kígyó koma, hogy fogjak é a tyúkot, ha ő nem lát soha? Így szólt a kis kígyó: - Pedig jól gondoltam. Csak ha nem vesz észre, foghatsz tyúkot ólban, hiszen ha meglátna, rögvest elrepülne. - Mélázott a Róka, és útjára küldte. Tanulság ki kíván, mit kíván - odafigyelj, egy komám. Te meg másik: ügyelj arra, legyen szavadnak két szarva, s amíg tartod egyenest, döfjön egyet jobbra s balra, mert középen így védi meg fejedet. Mesés Budapest Magyarország fővárosába előbbutóbb minden magyar gyereknek el kellene jutnia - nemcsak azért, mert „van ott látnivaló bőven," hanem azért, hogy teljesebb legyen a tudása saját népének történelméről. Budapestet látni kell. És fontos tudni, mi az, amit feltétlenül meg kell szemlélnie a magyar ember fiának-lányának Vagyis: szükség lenne némi előzetes vagy akár utólagos eligazításra. Útikönyvre. Olyanra, amelyet gyerekeknek írtak, amelyben a játszóterektől a fagylaltozóig minden „érdemleges" tudnivalót feltüntetnek az abszolút szükségesek mellett. Nos, most már van ilyen könyv. Igaz, egyelőre angol nyelven jelent meg. (Budapest for children) Szerzője az a Bob Dent, aki a legsikeresebb angol nyelvű útikönyvet írta Magyarországról (és aki évek óta a fővárosunkban él). Ha arra gondolunk, hogy a világkiállítás előtt és alatt a szokásosnál is jobban elárasztják a turisták - gyerekeikkel együtt! - a várost, akkor bizony nagyon kell örülnünk, hogy van egy könyv, amit haszonnal böngészhet az iskoláskorú „világjáró". Reméljük, hogy a könyv magyar nyelven is megjelenik. Külön kell megemlítenem, hogy a szöveget nagyon szép rajzok kísérik. Pintér József illusztrációi „pont olyannak" mutatják a fővárost, mint amilyen a valóságban - de ugyanakkor az az érzésünk, meséskönyvet olvasunk, meseillusztrációkat látunk. Ezek a rajzok még mesésebbé teszik a valóban mesés Budapestet. Addig is, amíg magyar nyelven olvashatjátok a könyvet - gyönyörködjetek néhány rajzban. Pintér József mesés Budapestjében. (Sz. G.) ■Sosem tudtam anyámnak megmagyarázni, miért maradozok el a víz partján, miért felejtem magam a nádas növényei között, olyannyira, hogy néha utánam kellett jöjjenek a szüleim, mert már gyanakodtak, elvesztem. .. Ilyenkor haragosan megcibálták a fülemet, néha pedig egészen csattanós megoldást választottak arra, hogy az emlékezőtehetségemet feljavítsák, s ösztökéljenek, hogy legközelebb idejében otthon legyek. Ó, ha én akkoriban tudtam volna azt, amit most - már két perce! - tudok. Megvédhettem volna magamat. Petik Rozi, harmadik osztályos tanuló (Budapest) verséből jöttem rá (bő harminc év késéssel), hogy mit is kereshettem a nádasban, a vízparton. Talán is rájöttök a titok nyitjára, ha elolvassátok a verset: Illemberkék Az illemberkék vigyáznak arra, Ha valahol lábtörlő van, Töröld meg a lábad. Ha ismerős jön, füledbe súgja: Köszönjél, és kérdezd meg: „Hogy van?" Ha illemberkék nem lennének, Az egész világ illetlen lenne. Hát az bizony borzalmas lenne. Ezt sejtettem meg én zsenge ifjúkoromban. Amikor a nádasban kószáltam. Mert ugye, nem kétséges, az illembereknek is lakni kell valahol?! Emlékeztek a mondókára: „Dia, berek, nádak, erek!" Hát ez az! Léteznie kell egy ILLABEREK nevű helynek, ez az iDemberkék fővárosa. Hogy hol van ILLABEREK? Valahol ott, ahol a „nádak, erek". Sajnos nem tudtam felfedezni, mert ahogy az imént említettem, ezt a szándékomat a szüleim megtorpedózták. Illa,berek, Nádak, ezek Dlaberek. Ott élnek az őlemberek. Kel ezek után még bizonygatnom, hogy annak idején engem az idemtudás vonzott a tavakra, a nádasokba?! Dlemet akartam tanulni az ilemberkéktől. Jó kapcsolatot akartam teremteni az emberiség és az illemberiség között. Csak még kicsi voltam, és nem tudtam ezt az egészet ilyen szépen elmagyarázni dühöngő apámnak. Életlenség lenne tovább dicsekednem vagy sajnálkoznom, de azt azért hangsúlyozni akarom, hogy most már tudom, mit kerestem; mostantól tehát tudatosan keresem az isemberkéket. Elveszem feleségül az idemberek királyának a lányát, enyém lesz a fele királysága, ezt Magyarországhoz csatolom. A királylány az enyém marad, az illemen osztozkodtok majd a tévé bemondóival (ők soron kívül kapnak illemberki kárpótlásjegyet, hogy tovább már ne bosszankodjon faragatlanságaikon a világ.) Jól meg leszünk illetődve! De ha magatokhoz tértek, továbbra is küldjétek az akadémiánkra vidám írásaitokat, rajzaitokat, nagyotmondásaitokat, jülentéseiteket. (Cím: Új Magyarország, 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. A borítéka írjátok rá: Bóbita) Szávai Géza Háry János Akadémia Illa, berek Utassy József Kiscica meg a gombolyag Világgá gurul a gombolyag nagymama öléből, kiscicám ugrik, hopp!-szalad, nyakon csípi az ágy alatt, ám fél még a sötéttől, kukucskálgathat kifelé, fülét hegyezi, nézdel, nagymama alszik, szundikál, szunyókálgat a fényben, így a cicáé a konyha, ki elő is óvakodik, picit megáll, mosakodik, majd egy ugrással hirtelen a gomolyag hátán terem, és hanyatt esik ott legott, ám azon nyomban talpra áll, s ijesztgeti, pofozgatja, baltázgatja a kis betyár, sőt,lehasal, farkat csóvál, már-már dorombol is neki, minden csínnyal, pajkossággal fölruházza, kitünteti: arca, szeme csupa fény, hiszen az a gombolyag ott olyan puha, olyan bársony, akárcsak egy kisegér. Gurulj, gurulj csak, gombolyag, világvégéig meg se állj, sarkadban ott fut, ott ragyog fekete-fehér kiscicám!