Új Magyarország, 1992. november (2. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-27 / 280. szám

II. évfolyam 280. szám 1992. november 27., péntek Tütemény7 Mágikus henger Rejtély, miért szorul össze a szívem és a gyomrom, ha leülök az esedékes tévékritika megírásához. Bizonyára szerepet játszik ben­ne, hogy villámgyorsan múlnak a hetek, és a néző terméketlen és tehetetlen pozíciójából szemlélődő kritikus többnyire csak az idő múlását és az örökre elszalasztott lehetőségeket nyugtázza. A saját lehetőségeit, meg persze a televízióéit is. De mint a sokszor hirdetett mágikus henger, a tévéműsor végignyomul rajtunk, csakhogy nem összeszedi, hanem rajtunk hagyja a hajat, a szőrt, a gombot és a tűt. Bemutatja a kínaiakat Magyarországon, a Stúdió meg Japánban utazgat, Pintér Sándor rendőrfőkapitány optimista, Zalatnay hu­szonöt éve lépett pályára, Spéter Erzsébet pedig hat éve nyomult be a legyengült - akkor még szocialista - kultúrába, két oldalán Palo­tással és Czeizellel, és a díjjal, mely Miami polgármester-helyettese és a művelt világ szerint vetekszik az Oscarral. Minden megszokha­tó, az Opera után már csak a Parlament jöhet, Göncz Árpád térden állva felkínálja a koronát Erzsébet asszonynak, szinte látom a meg­ható jelenetet. Működik a mágikus henger, Bach Szilvia bármikor megbízhatóan helyettesítheti az Alapítót, aki „férfival tegeződni csak az ágyban szokott". Dől ránk a hasznos információ, csaknem folyamatos a népmese, már amennyiben a népnek mesélnek, a nyu­­lakkal, disznókkal, bikákkal s mellesleg jugoszláv csempészkonyak­kal foglalkozó tizenéves a példaképünk, és igazán megható egy dublini orvos magyar felesége, és itt a Sárga Kéz, a gyűlölet ellen, csupán egy aláírás az egész, és fellendül a Magyar Posta, összegyűlik a sok százezer aláírás, nagyszerű, aztán lehet gyűjteni az aláírásokat a többi bűn ellenzői körében is, nem feltétlenül kórházak kell hogy kezdeményezzék, mert azt a sok aláírást valahol tárolni is kell, fo­galmam sincs, mihez kezdenek az anyaggal, aki egyetért, hogy (többnyire) kék az ég és zöld a föld, küldje el egyetértő aláírását a lap címére. Láthattuk Victor Hugo után szabadon a nevető embert, Pető Ivánt az Össztűzben, láthattuk a magyarországi Rómeó és Júlia szívfacsaró történetét - „egy 28 éves cigányfiú és egy 12 éves lány szerelmének története elevenedik meg kettőjük elmondásában" -, kár, hogy itt nincs jelen Erzsébet asszony, Palotás és dr. Czeizel, esetleg beszél­gethetne a szerelmespárral Antal Imre, vagy Havas Henrik és Juszt László együtt, nem tehetek róla, hogy így keverednek a dolgok, a sajtócézárok az okai biztosan, vagy a sajtócézár belső, bizalmas uta­sításai, hogy nekem immár életem végéig Kalmár Györgyöt kell néznem, akár a német fasizmusról, akár a Vajdaságról, akár a Vol­gai németekről van szó. Kalmár Györgyre nézek, és lám, megállt az idő. A Népszabadság főmunkatársa (1957-1976) és a tévé főmun­katársa (1976-), a Jónapot Moszkva (1958) szerzője eligazít minket ma is, a fejlődő országok szakértője itthon igazán itthon van, hiszen a miénk is kezd fejlődő ország lenni, a páriák az utcán, a szent tehe­nek a Magyar Televízióban. Szakértelem? Rendszerváltozás? Hagyjuk. A tévéműsorban még Járai Judit szerepelt Kalmár helyett. Nem igaz, hogy „hull az elvtárs, mint a légy", Nagy Feró és a Be­atrice jól tudja, hogy „mégis bunda a bunda", a régi slágerek jelké­pes idézése vérfagyasztó. Vad, primitív bája van a Vidám magyarok koncertfelvételének, pedig hát beleéneklik a sötétségbe, hogy „rendszerváltozás nem volt", de azt is, hogy „soha ennyi esélyünk nem volt még, magyarok!" Szomorú magyarok, amikor ma már le­galább hatodszor hallom a talán legnépszerűbb napilap reklámját, talán nem véletlenül, ti talán értitek, mire gondolok. Nagy Feró az ő Lee feliratú trikójában, Lee feliratú zászlójával immár maga is tü­nete a kornak, akár vendégszereplője, aki azt énekli: „lányosképű állat a babám". Értem a lázadást, csakhogy ez már csak vad üvöltés. Soha ennyi esélyünk nem volt, és soha ilyen gyámoltalanok még nem voltunk - hála a médiának, a mágikus hengernek, mely vé­gigmegy rajtunk minden nap, a hülyeség legkisebb közös többszö­rösét megtestesítve és továbbörökítve. De szamárságaival együtt is ma már nélkülözhetetlen a KÉP, és a KÉP-nek vannak jó dobásai, a tévé francia napja alapjában véve jól sikerült, a kulturális játékok még akkor is kedvesek és tanulságosak voltak, ha még a francia szakos egyetemisták sem igen tudták, milyen „műszerekkel" kell fogyasztani a homárt, a garnélát és a csigát. Persze volt benne va­lami szomorú is: a szabadság második évében Párizs még mindig rettentő messze van. És lassan úgy tetszik, összesen néhány ember érzi jól magát Magyarországon, a Magyar Televízióban. Kalmár György, Antal Imre és Ernyey Béla. Ha éppen itthon vannak. Szentmihályi Szabó Péter or Az Európától - nem csak Európából Vannak kiadók, amelyek karácsony előtt egy-egy kimagaslóan értékes művel kívánják meglepni olvasóikat, s vannak, amelyek most sem csinál­nak mást, mint az év egyéb szakában: színvonalas, széles körű választékot kínálnak - ezzel a szellemes meg­állapítással kezdte könyvbemu­tatóját az Európa Kiadó tegnapi sajtótájékoztatóján Osztovits Le­vente igazgató. Mondani sem kell talán, hogy saját kiadóját a máso­dik csoportba sorolta, s talán azt sem, hogy szavainak igen nagy az igazságtartalmuk. A tartal­mas, szép, és viszonylag olcsó könyvek kiadójaként tarhatjuk számon az Európát, különösen arra gondolva, hogy míg a Téli Könyvvásár átlagos könyvárai hatszáz forint körül mozognak, a kiadó a jó könyvek sorát kínálja két- és négyszáz forint között. Legdrágább kötete , Desmond Morris Allat­esen című etológiai­­zoológiai munkája, e mű azon­ban nemcsak nézőpontját, ha­nem kivitelét, illusztrációs anya­gát tekintve is kivételes. E jelző­vel illethetjük még Ingmar Berg­man Képek című kötetét, Erasmus A keresztény fejedelem nevelte­tése című művét és a Keresztes Szent János összes verseit és válo­gatott prózáját tartalmazó gyűj­teményt. A regények sorából ki­emelkedően érdekesnek ígérke­zik John Updike Nyúlszív című, a három korábbi „Nyúl"-könyv után valószínűleg sorozatzáró munkája s a Sátáni versek szer­zőjének, Salman Rushdie-nek Há­­run és a Mesék Tengere című, rejtekhelyeken, bújkálás közben írott műve. José Aramago, Jorge Semprun, Jane Austen, Gabriel Gar­cía Marquez, Maurice Druon, Her­mann Hesse művei képviselik a többi között a huszadik századi világirodalom alkotásait, az Eu­rópa Klasszikus Regények soro­zatban ezúttal Thed­dor Fontane Effie Bries és William Makepeace Thackeray Hiúság vására I—II. cí­mű alkotása lát napvilágot. Meg­jelenik természetesen néhány szórakoztató olvasmány azok­nak, akik ki-, s néhány magvas írás azoknak, akik bekapcsolódni szeretnének. Az utóbbiak közül külön is érdemes kiemelni a nyi­lasok által megbuktatott Laka­tos-kormány külügyminiszteré­nek, Hennyey Gusztávnak Ma­gyarország sorsa Kelet és Nyugat között című memoárkötetét. P. Sz. E. KULTÚRA ­ A Belgrádban született Du. Makavejev filmrendező mo­st hat­­vanesztendős. Életműve, ehhez képest, szám szerint szerénynek mondható. Nyolc nagyfilm, né­hány dokumentumfilm. Az el­oszlása szeszélyes­ volt, hogy két egymás utáni évben készített egy-egy filmet (Szerelmi történet, 1967, Védtelen ártatlanság, 1968), de az 1974-es Sweet Novie és az 1981-es Montenegro között már hét év telik el. Filmjeit az utóbbi időben soro­zatba illesztve vetítik az Örök­mozgóban, a Magyar Filmintézet mozijában. Mindegyik munkája megkülönböztetett figyelmet vált ki a filmet nemcsak akció-, horror-, sci-fi- vagy félpornó­­mozgóképnek tekintők körében. Makavejev filmjei még közlen­dőket tartalmaznak az emberről, az emberi viszonylatokról, he­lyünkről ebben a bolond és kí­méletlen világban. Nem kényez­tet el bennünket, nézőket, mert azt is megmutatja, ami rossz, os­toba, gonosz vagy tehetségtelen bennünk. Nem kíméli a pöffesz­­kedő kiskirályokat, s nem kíméli a meghunyászkodó, sunyi kis­embert sem. Szereti azonban azokat, akik sírva-nevetve gázol­nak át az élet őrültségein és gaz­emberségein, s érje őket bármi vész, embereknek mutatkoznak, esendőségükben, gyengeségük­ben is. A Makavejev-vetítéssorozat időben visszafelé halad a rende­ző művei során. Most érkeztünk el az első nagy­játékfilmig, az 1965-ben forgatott Az ember nem madár című, fekete-fehérben és színesben készült filmig. Az ak­kori harminchárom éves Maka­vejev teljesen kész, önálló stílu­sú rendezőnek mutatkozik már ebben az első munkájában is. A forgatókönyvet is ő írta, mint majd a későbbi filmjeinél is. És már itt együtt dolgozik több, ál­landónak bizonyuló munkatár­sával - például Aleksandar Petko­­vic operatőrrel és Milena Dravic színésznővel. Az ember nem madár, ma nézve, egyszerre értelmezhető a '60-as évek jugoszláviai viszonyainak dokumentumaként, valamiféle „ellenszocreál­"-ként, s egy érzé­keny művész kísérleteként arra, hogy a legszürkébb mindenna­pokban is megmutassa a felszín alatt élő emberi szenvedélyeket, érzéseket, indulatokat. A sztori roppant egyszerű. Egy idősödő üzemmérnök, Ru­dinski (Janez Vrhovec) egy kis bá­nyászvárosba megy dolgozni, ahol hamarosan viszony alakul ki közte és szállásadóinak lánya, a fodrásznő Rajka (Milena Dra­vic) között. A nagy munkával határidő előtt végeznek, Rudins­­kit kitüntetik, de Rajka közben összejön a helyi szívtipróval, egy fiatal sofőrrel (Boris Dvornik). Az utak elválnak, Rudinski elmegy, Rajka marad. A film végén is fel­tűnik az a hipnotizőr, akinek az előadásával kezdődik is a film. (Roko, a mágus valódi személy: az ő attrakciója során hangzik el a magukat madaraknak képzelő médiumokról: az ember nem ma­dár, nem tud repülni). Makavejev azonban nemcsak ezt a történetet meséli el. Beil­leszt egy különös házaspárt (Eva Ras és Stole Arandelovic), akik a Rudinski - Rajka-szerelem ellen­mai dáridót egy dúskeblű éne­kesnővel. A kitüntetésátadási ünnepséget a IX. szimfónia Örömódájának egy óriási üzem­csarnokban történő, felemelő szárnyalású előadásával helyezi magasabb szférába. Gyilkos gúnnyal kezeli a funkcionáriu­sokat. Mindez szinte esetlegesen kerül egymás mellé. Valójában azonban Makavejev úgy szer­keszt, mint az élet: párhuzamosan történnek a dolgok, s nem mindig derül ki, mi fontos és mi nem. S ha valaki a '60-as évek cseh vagy lengyel, esetleg magyar filmjeire is gondol Az ember nem madár nézése közben, jó nyomon jár: a rokonság Forman, Passer, Fábri Zoltán, Schorm, Skolimowski és Makavejev között világosan felis­merhető. Takács István A hét filmje Az ember nem madár Janez Vrhovec és Milena Dravic ­( Lemezbörze Sopronban Grizoy Zsuzsa: Lemezbörze helyett című, majd egy évtizeden ke­resztül élő műsora tulajdonkép­pen az igényes rockzene véko­nyabb pénztárcájú híveinek szólt. Azoknak, akik a hetvenes­nyolcvanas években nem bírtak kisebb vagyonnak számító ösz­­szegeket kifizetni a hivatalos (ideológia által áthatott) lemez­kereskedelem „profiljába" nem illő, de a Múzeum körúti kapuk és az Ecseri piac standjainak ponyvái alatt kapható rockzenei ritkaságokért. Elég volt egy ka­zetta, s minden héten szombaton délután rögzíteni lehetett a heti szükséges rockzenei „anyagot". A műsor sajnos a Magyar Rádió­ban bekövetkezett szerkezetvál­tás és a nyugati típusú jogdíjfize­tési rendszer miatt az év elején megszűnt. Persze azóta sok min­den megváltozott. Az elmúlt év­tized közepén egymás után nyíl­tak a (maszek) lemezboltok, s a ritkaságok a többség számára el­érhetőbb közelségbe kerültek. A kispénzűek pedig hallgathatták tovább a régi felvételeket. A héten, vasárnap délelőtt ki­lenc és délután hat óra között Sopronban, a Vas- és Villamos­ipari Szakközépiskolában (Fe­renczi u. 7.) egy lelkes gyűjtő ve­zetésével - tudtommal először - végre országos lemezbörzét szerveznek. A belépő természe­tesen ingyenes, s a különböző rockzenei kiadványok böngé­szése közben a büfé mellett lesz lehetőség zenét is hallgatni. S mivel itt vélhetően elsősorban másodkézbe kerülő lemezeket, CD-ket és videókat lehet majd fellelni, az árak is várhatóan ala­csonyabbak lesznek. Talán né­hány kispénzű is felfrissítheti az időközben elavulttá váló gyűjte­ményét. (Jávorszky) Don Carlos a Nemzetiben A Don Carlos bemutatásának a Nemzeti Színházban hagyomá­nyai vannak. Először 1846-ban, ezt követően 1857-ben, 1881-ben, 1916-ban, 1932-ben és 1942-ben ke­rült színre. A sajtótájékoztatón megtudtuk: ötven év után - de­cember 4-én - Dieter Löbach, a né­met színházak egyik legismer­tebb rendezője állítja színre a XVI. században játszódó töténe­­tet. Löbach elmondta: napjaink­ban, amikor kevéssé hajlunk ar­ra, hogy higgyünk a jövőben, ter­veink megvalósításában, bíz­zunk gondolatainkban, merjünk érezni, különösen szükségünk van a schilleri útmutatásra. Arra a reménysugárra, amit a színmű magában rejt. A színrevitelnél pedig arra törekszik, hogy ne a színész vagy a rendező legyen a sztár, hanem a darab írója, vagyis maga a mű. A főbb szerepekben Besse­nyei Ferencet, Bartal Zsuzsát, Végh Pétert, Zolnay Zsuzsát, Sinkovits Imrét és Tóth Évát láthatjuk. (P-) Vér, veríték és könnyek Aligha gondolta Winston Chur­chill, Anglia „világháborús" min­taminiszterelnöke, hogy híres beszédének legendás mondatai - népének nem ígérhetett egye­bet, mint vért, verítéket, könnyeket - évtizedek múltán, a hatvanas évek végén is ihlető erővel hat­nak. A szigetországi rockzene progresszív vonulathoz sorolha­tó Blood, Sweat and Tears együttes azóta világhírű lett. December 20-án este hét órától a Petőfi Csarnokban a Lingua School rendezésében és kizárólagos tá­mogatásában folynak újra - vér és veríték helyett is - az (öröm)könnyek. (be) Vatikáni emlékbélyeg A vatikáni posta kedden megje­lentetett egy bélyegsorozatot a pápa 1991. évi lelkipásztori útjai­nak emlékére, közölte a Vatikáni Információs Szolgálat. A négy bélyegből álló sorozat egy-egy darabja a négy meglátogatott or­szág (Portugália, Lengyelország, Magyarország és Brazília) kon­túrját, nemzeti színeit és a pápát ábrázolja. Ezenkívül kiadtak még egy sorozatot a közelgő ka­rácsonyi ünnepek alkalmából, ezen a Santa Maria Maggiore-ba­­zilika négy, Krisztus születésé­hez kapcsolódó mozaikja látható. B.Cs. 02 U Arcélek A Bekecs és a Monarchia Szvorák Katalin Losoncon szüle­­tett, majd­ egy Ipoly menti falu­ban, Pincén cseperedett gyermek­emberré, hogy iskoláit végül Fü­leken végezze el. Tanárai - és Ág Tibor népzenekutató - biztatásá­ra behatóbban kezdett foglalkoz­ni a magyar népdalok előadásá­val, eleinte a csángó énekekkel, majd a felvidékiekkel is. Miután Magyarországra ke­rült - maga mögött tudván több népdalénekes-verseny helyezé­seit, Ki mit tud?-sikerét­­ itt is köztudomásúvá tette, hogy gö­­möri származású. A jórészt erdé­lyi hagyományból táplálkozó honi népzenei életbe talán első­ként ő „lopta be" a felvidéki dal­lamokat, muzsikás szokásokat. Első Hungaroton-lemezein a Vízöntő együttes kísérte, majd a Téka-tagokkal közösen rögzítet­te gyermeklemezét (Iglice szí­vem), s utóbb - épp egy éve - a Quint adta ki „Jelenté magát Jé­zus" című albumát. Ennek kü­lönlegessége, hogy a budapesti Hegedős együttes mellett a kas­­sai(!) Csámborgó zenekar szere­pel a kiadványon. Az már a legfrissebb fejlemé­nyek sorába tartozik, hogy idén tavasszal e két zenekarból ösz­­szeállt a Bekecs együttes, mellyel Szvorák Katalin már számos fel­vidéki és nyugat-európai sikert aratott. Első magánkiadású ka­zettájukat júliusban jelentették meg, műsorukban az egykori Osztrák-Magyar Monarchia né­peinek zenéjét (is) megszólaltat­ják. Ebből a válogatásból tarta­nak bemutatót november 27-én 19 órától a Zichy-kastélyban (Térszínház, Bp. III., Fő tér 1.) Kép és szöveg: Bankó András 11 • A nemrégiben elhunyt Szom­­ráky Sándor költő, író temetése december 3-án, negyed tizenket­tőkor lesz a kispesti Új közteme­tőben. • Határ Győző Elefántcsorda cí­mű drámájának lesz az eredeti bemutatója szombaton a Nem­zeti Színház kamarajátszóhe­lyén, a Refektóriumban. A drá­mát Ivánka Csaba rendezte. Sze­replők: Szakácsi Sándor, Hámori replők: Ildikó é­s Csurka László. • Szántó Piroska Kossuth-díjas festőművész Vas megyének ajándékozta életművét. A szer­ződést tegnap írták alá, s a szom­bathelyi képtárban megnyílt a művésznő kiállítása is. Tegnap búcsúztatták a Rákoske­resztúri új köztemetőben Vass Lajos Erkel Ferenc-díjas zene­szerzőt. A Vasas Szimfonikus Ze­nekar volt karnagya november 6- án hunyt el életének 66. évében. A ravatalnál Szokolay Sándor ze­neszerző és Fodor András író mondott búcsúszavakat. A refor­mátus egyház szertartása szerint végső búcsút vettek Vass Lajos­tól, akinek tiszteletére december 4-én, pénteken 18 órakor emlék­hangversenyt rendeznek a Vasas Dísztermében (VIII. kerület Magdolna utca 5-7.) Emizint Tamási Lajos Életének 70. életévében elhunyt Tamási Lajos költő­­ tudatta­ az MTI-vel tegnap a Magyar Író­szövetség. Elment tehát az '56-os híres vers, a „Piros a vér a pesti utcán"... írója, aki csak nemrég mondhatta el, hogy annak idején a Parlament előtti véres csütör­tök borzalmai kényszerítették a forradalom jelképévé váló költe­mény megírására. Pedig Tamási a rendszer pártfogoltja volt, 1950-től 56-ig az írószövetség titkáraként dolgozott. A forra­dalom bukása után kegyvesztett lett, a csepeli üzemi újság kegye­lemkenyerén élt. Még megérte, hogy az idő igazolja: a „Piros a vér immár történelemmé vált... (­prémi) Emlékkő Rajeczkynek Rajeczky Benjamin zenetudós, ciszterci szerzetesnek állít emlé­ket „szeretett városa", Pásztó, va­sárnap délelőtt. Szervátiusz Ti­bor szobrász alkotását, az élet­nagyságú emlékkövet András­­falvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter avatja fel.

Next