Új Magyarország, 1992. december (2. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-25 / 304. szám
Függönyrojt Roma locuta causa finita, Róma nyilatkozott, az ügy el van döntve. S bár a felsőbbség a szóban forgó ügyben nem az abszolút megfellebbezhetetlen ítéletű szentszék, hanem a fővárosi önkormányzat közgyűlése, további vitának helye nincs. Az Arizona Színház igazgatói posztjára kiírt pályázat eldöntetett - causa finita. Bármennyire lezárt azonban ez az ügy, a csatározások során felvetődött kérdések továbbra is kérdések maradtak. Még akkor is, ha a döntést néhányan úgy regisztrálják, mint a valakikkel (és nem is a pályázatot el nem nyertekkel) szembeni nagy győzelmet, így regisztrálják, s így is élik meg. A kérdések azonban túlélik a győzelmi mámort. Kérdés: mi lesz az Arizona Színház társulatával? Egy, a győztes pályázatban olvasható szerencsétlen megfogalmazású mondat ugyanis (,,...a vezetésem alatt létrejövő színház társulatában mindazoknak helyük van - tehát a jelenlegi Arizona Színház művészei közül is bárkinek -, akik mind művészi, mind emberi vonatkozásban megfelelnek a leendő színház követelményeinek..." - írta Törőcsik Mari gyakorlatilag úgy értelmezhető, hogy egy e pillanatban kielégítően nem is körvonalazott követelmény nevében majd valaki vagy valakik eldöntik, X vagy Y megfelel-e nekik. Más szóval: valamiféle minősítés várható. Ezt, főleg a szintúgy minősíthető kollégáktól, sokan nem óhajtják eltűrni. Nem óhajtják, hogy szerződtetésük vagy nem szerződtetésük efféle megítélés alapján történjen. S ha már a szerződéseket említjük: kérdés, mi lesz Sopronnal, ahol az Arizona tizenvalahány színészének a munkakönyve van - tehát akik ott vannak szerződésben? Mert azt ugyan több ízben s több helyen elmondták a soproni önkormányzati illetékesek, hogy Mikó Istvánnak öt évre szóló igazgatói megbízatása van Sopronban, a Petőfi Színházban - de arra e pillanatban senki nem tud válaszolni, lesz-e társulata is az igazgatónak? Sopronban azért döntöttek annak idején az úgynevezett Arizona-változat mellett, amikor saját színház felállításáról volt szó, mert ez a variáció nem igényelt olyan színházi infrastruktúrát, amelynek pénzügyi kihatásaival a város nem tudott volna megbirkózni. Egy teljesen önálló társulatnak színházi (díszlet-, szabó-, cipész- stb.) műhelyekre, raktáraiba, irodákra, színészlakásokra van szüksége. Sopronnak erre nem volt pénze. Most sincs. Akkor tehát mi lesz? Mégis létrejön egy teljesen önálló társulatú színház? Miből? És kikkel? Az Arizona „soproni színészei" egyszeriben, s csak úgy ukmukfukk egy vidéki színház tagjai lesznek? No de ha nem vállalják? És ha az új vezetésnek sem kellenek? Vagy az már senkit nem érdekel, mi történik ezzel a csapattal? A Színházi Dolgozók Szakszervezete s a szakmai érdekvédelmi szervezetek számára mindez közömbös volna? További kérdés: végül is mi lesz a Rock Színházzal? A dolog már azért sem egyszerű, mert az Arizona (vagy ha Várkonyi Zoltán özvegye mégis engedélyezi a névhasználatot, a Művész Színház) a fővárosi önkormányzathoz tartozik, a Rock meg a művelődési minisztériumhoz (úgynevezett tárcaszínház). Az Arizona+Rock társulás sem működött zavartalanul, de mégis, egyfajta lehetőség volt a létrejötte óta „hontalan" Rock Színház számára, hogy végre ne kelljen vándortársulatként egzisztálnia. Most megint bizonytalanságban vannak. Illetve, ha eldől, mi lesz az Operett Színházzal (ki lesz az igazgató), akkor megint csak albérletbe költöznek, s a főbérlő már előre nem szereti ezt a szituációt, mert az ő évi előadásszámának az egyharmadát kell odaengednie az albérlőnek. S külön kérdés, hogyan férnek majd meg a Művész Színházzal, amelynek a pályázata eredetileg (és gyakorlatilag) semmiféle elképzelést nem tartalmazott arra vonatkozóan, mi a szándékuk a Rock Színházzal. Roma tehát locuta - de a causa még nem finita... (takács) II. évfolyam 304. szám jelt 1992. december 28., hétfői KULTÚRA 1 Wiff. A Magyar Társaság elnöke Raymond Barret - Frankofónia és magyar kultúra Párizsban A majdnem romokban heverő, régi épületet, amelyben egy kiadóvállalat üzemelt, 1986-ban vásárolták meg az akkori művelődési miniszter, Köpeczi Béla közvetítésével. Az átalakítások, a lift beszerelése után a párizsi Magyar Intézet folyamatosan várja színvonalas programjaival a magyar kultúra barátait. Az intézet jelenlegi igazgatója Vígh Árpád, Debrecenben végzett 1967-ben francia szakon. 1980-ig a Kossuth Lajos Tudományegyetemen adott elő francia klasszikus irodalmat. Kandidátusi értekezését a magyar retorika történetéből írta, majd négy évre Strasbourgba vitt az útja, ahol az egyetemen magyar nyelvet tanított. Újabb fordulatot jelzett 1985: Pécsre hívták meg nem kisebb megbízatással, mint hogy csináljon egy francia tanszéket. Pécsett létrehívta - első ízben Közép-Európában - a világ összes francia nyelvű kultúrájával foglalkozó, úgynevezett frankofon tanszéket, ami akkor még az anyaországokban sem volt divat. De erről már személyesen beszélgetünk párizsi irodájában. - A frankofon, vagyis a Franciaországon kívüli francia nyelvű civilizációk, ezeken belül elsősorban az irodalmak mintegy tíz-tizenöt éve hívták fel magukra fokozottabb mértékben a figyelmet - magyarázza Vígh Árpád. - Ennek oka javarészt a kultúrák, főleg a kisebbségi kultúrák önállósodási folyamata. -A belga, a kanadai francia nyelvű irodalmak, az afrikai irodalmak identitáskeresése nyilvánul meg a frankofónia gyűjtőnév alatt? - Úgy van. Svájc vagy az Antillák francia nyelven írott művei ma már egyértelműen nem a francia, hanem a frankofón jelzőt viselik. A pécsi tanszék megalapításánál szabad kezet kaptam, nem másoltam, nem is hasonlít a többi tanszékre, a francia nyelvű kisebbségi irodalmak tanításában egyedülálló. Vígh Árpád, szavait hangsúlyozandó, egy folyóiratot tesz elém az íróasztalra, a Cahiers Francophons, a közép-európai frankofon füzetek egy példányát, amelyet a bécsi egyetemmel közösen jelentetnek meg. Az első szám Kanadának szentelt, Quebec szavai címen, a második füzet napokon belül kerül a nyilvánosság elé, s a kisebbségi kultúrák túlélési konfliktusai a tárgyadó anyagok. - Gondolom, ahogy a frankofónia nem ismer határokat, úgy a magyar kultúra is egységes egész. Ön betekintést nyert a többnemzetiségű államokban a kisebbségi kultúrák egymáshoz viszonyulásában, ami modell értékű lehet számunkra is. - Idejövetelem óta radikálisan megváltozott az intézet irányítása. Pártállás, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül szélesre tárt ajtók várják a magyar kultúra szimpatizánsait. Közel egy év előkészítő munka után asztalhoz sikerült ültetnünk tizenöt magyar párizsi szervezet vezetőit, akik egyhangú szavazással megalapították a Magyar Intézet Baráti Társaságát, amely francia egyesületként első közgyűlését is megtartotta még decemberben, s a volt miniszterelnököt, Raymond Barre-t kértük fel az elnöki tisztség vállalására. - Mit tart a legfontosabbnak az intézet működésében? - Erre könnyű a válasz. Az összmagyarság kultúráját reprezentálni a megfelelő arányosítással. Nem kiválasztva ezt vagy azt az áramlatot, egyeseket nem előnyben részesítve mások hátrányára, hanem az arányos képviselet a célunk. A nemrég rendezett, Erdéllyel kapcsolatos történészvitáról beszámoltak a hazai lapok is. Francia, román, magyar tudósok kerekasztalnál vitatták meg neuralgikus térségünk gondjait. A műsorfüzet borítóját maga Vasarely tervezte. Jövőre a programajánló prospektus is átalakul magyar kulturális folyóirattá. Mielőtt még a kulturális ajánlatokról érdeklődnénk, franciaországi politikai megítélésünkről kérdezem Vígh Árpád igazgatót. - A változás évéig, '89-ig a franciák sokat foglalkoztak a magyar gulyásszocializmussal. Ám az örömünnep végén, hogy köztársaság lettünk, s napvilágra kerültek súlyos gazdasági problémáink, Európa mintha megijedt volna helyzetünktől. A Nyugat struccpolitikát folytat. Fejüket a homokba dugják a segélykérések elől. - Nem érez csalódottságot azokkal az emberekkel szemben, akik felelősséggel vannak országunk jövője iránt? - Inkább szégyenkezést a tehetetlenségük miatt. Nézze, nagyfokú a dezinformáltság a francia sajtóban. Például a Le Monde tudósításaiban kizárólag az ellenzékkel foglalkozik, Magyarország megítélése kevésbé hízelgő. Az infláció, a súlyos gazdasági gondok, Csurka, az antiszemitizmus a sulykolt témák. - jövő tavasszal parlamenti választások lesznek Franciaországban. Az utcán már lépten-nyomon Vetez szavazz erre és arra a személyre cédulácskákat nyomnak a járókelők kezébe. - Igen, a választási lázhoz asszisztálhatunk. Az országban hárommillió munkanélküli van, de a gazdasági feszültségek mérséklődtek, sikerült az inflációt négy-öt százalékra visszafogni. - Nem kérek választási előrejelzést a kulturális intézet igazgatójától... - No is! A legutóbbi választásokon meglepő volt a szélsőjobb előretörése. Hasonló meglepődést keltett a környezetvédők voksainak megszaporodása. Mintha itt is fokozódna a tradicionális pártokból való kiábrándulás. Hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Sok faktor dönt róla. Én egyet mondhatok: Párizsban a magyar kultúrával foglalkozni, annak képviselőivel találkozni nagy élményt jelent. Nem áldozatot, hanem szolgálatot. A francia értelmiség egy része, a barátaink változatlan érdeklődést mutatnak a Magyar Intézet programjai iránt. Problémáival együtt szeretik ezt a feszült, sok kérdőjelű térséget. * Térségünk kultúrában utazgató nagykövetei, az 1993-ban meghívottak a Magyar Intézet részéről, Gulyás Dénes és Makovecz Imre, Durkó Zsolt és a Péceli Fúvósötös. Itt tartják Petrovics Emil II. Vonósnégyesének ősbemutatóját. Márciusban a Magyar Rádió elektroakusztikai stúdiója mutatkozik be. A kiállítások közül bizonyára nagy érdeklődésre tarthat számot a magyar kastélyokról és várakról készült reprezentatív anyag és az első magyar szabadkőműves- páholy megalakulásának kétszázötvenedik évfordulójára október-novemberben megrendezendő tárlat. A Nemzeti Színház évente kétszer mutatkozik be. Jövőre Illyés Gyula különce kerül a közönség elé. A határainkon kívül élő szerzőktől, Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiája és Fintál Győző Elefántcsorda című darabjának őszi bemutatóját tervezik. 1993 lesz az éve annak is, hogy megalapítják a párizsi magyar ipar- és képzőművészek biennáléját, májusban, kerámiakiállítással egybekötve. Vígh Árpádtól távozva, a földszinten fiatalok csoportjába ütközünk. Magyarul tanuló francia diákok órája ért éppen véget. Pardi Anna Rue Bonaparte 92. A Luxembourg park, s a nevezetes Saint Sulpice- templom szomszédságában, a Latin negyed szívében áll egy palota, amely a magyar állam tulajdona. A párizsi Magyar Intézet l&M. IStbo Az elfeledett negyedik Századunk zenei életének alapvető meghatározói az ikercsillagok: Bartók Béla és Kodály Zoltán. Azonban nem kevesen vannak, akik a „Nagy Triászt" emlegetik, Dohnányi Ernőt is ideszámítva, hiszen az ő munkásságát csak itthon sújtotta az agyonhallgatás, az elefeledés-elfeledtetés, méltó elismerést „csak" külföldön arathatott. Aratott is, világszerte, csakúgy, mint zenei sorstársa, a hazájában többnyire ellenszélbe kényszerülő Lajtha László. Csakhogy Lajtha mindenáron szülőföldjén akart helytállni, ezért nem vihette végérvényesen külföldre eme szorító szükségszerűség, sem a fényes pálya lehetősége. Itthon aztán méltatlan homály borította be előadóművészi, zenetörténészi, népzenekutatói és zeneszerzői tevékenységét éppúgy, mint eredményeit. Pedig - mondjuk - a Magyar Rádió zeneigazgatójaként olyan műsorszerkezetet hozott létre, amelyben elődje maga Dohnányi volt, s követője mindmáig senki... Lajtha László születésének századik évfordulóján életműve feltárására már az első kísérlet meg is történt: zenei életünk egyik nagy adósságát törlesztendő látott napvilágot Breuer Jánostól egy hiánypótló összefoglalás. A Fejezetek Lajtha Lászlóról címet viselő kötet nem a minden részletre kiterjedő monográfia igényével készült. A bibliográfiával és a művek jegyzékével is ellátott kis könyv írója, szándéka szerint az életút és a munkásság bemutatását célozza. Ezzel bizonnyal fel is kelti az érdeklődést századunk magyar zenetörténetének elfeledett negyedik nagysága, Lajtha László iránt. (viámi) ( N wmmmmmmammmmmmsm TÉNY • Kocsis Zoltán zongoraművész és a Liszt Ferenc Kamarazenekar Mozart három zongoraversenyéről készült felvételét az év legjobb lemezei közé sorolja a Le Monde francia napilap. „ Vibrálóan lendületes és könnyed muzsikálás" - így minősíti a magyar művészek produkcióját. • Schwajda György színműve, a Himnusz a franciaországi Reims színházának műsorán szerepel. Az idén létrehozott stúdiószínháznak ez volt az egyik bemutatkozása, és a kritikák szerint igen nagy sikert aratott. A Libération szerint Schwajdát az osztrák Kroetz, a cseh Havel és a románfrancia Ionesco társaságában kell elhelyezni. • Franciaországban is megbukott a nálunk már a nyáron botrányos körülmények között szerepelt Aida-produkció. A kedvezőtlen időjárás miatt több szabadtéri előadás elmaradt, és a sok tízezer nézőnek a jegyek árát sem tudták visszatéríteni, de nem fizették ki a társulat szállodaszámláit, szállítási költségeit, a díszletek raktározási díjait és a több száz tagú együttest sem. Karácsonyi orgonaszó Az ünnepekre jelent meg Virágh András orgonaművész Karácsonyi orgonaszó kazettája a salgótarjáni Mecénás Alapítvány támogatásával. Virágh 1981-ben diplomázott a Zeneakadémián, azóta a salgótarjáni zeneiskola orgonatanára. Magyarország és Európa több híres templomában és koncerttermében szerepelt. 1983-ban a II. Liszt Ferenc Nemzetközi Orgonaversenyen, amelyet Budapesten rendeztek meg, a Cziffra Alapítvány különdíját kapta Liszt műveinek legkiválóbb interpretálásáért. A Karácsonyi orgonaszó felvételén a művésztanár a zeneirodalom különböző korszakainak gyöngyszemeiből válogat. Bach korálelőjátéka, C-dúr prelúdiuma és fúgája mellett felcsendül Harmat Artúr feldolgozásában a népszerű Csendes éj is. Liszt Angelus (Angyali üdvözlet) fantáziájának interpretálása jól tükrözi a rögtönzésszerű, kötetlen formavilágot. Zárószámként Virágh András Koloss István Magyar karácsony című művét szólaltatja meg. Ez öt népi dallamból épül fel és a tavalyi karácsonyi lemezpiacon már nagy sikert aratott. A művész pedagógusi munkája mellett a Budapesti Kórus korrepetitora, az Állami Hangversenyzenekar, a Szent IstvánBazilika és a Budapest-belvárosi főplébániatemplom egyik orgonistája. R. T. rádiói mellett História a Dunaszauruszról 1986 tavaszán harminc ellenzéki fizetett hirdetést jelentetett meg a bécsi Die Pressében, amely felhívta az osztrákok figyelmét és felelősségét arra az ökológiai veszélyre, amit a bős-nagymarosi vízlépcső okoz. A rádió História című műsora ennek az eseménynek hátteréről kérdezte az akkori résztvevőket - immár mint történelemre visszatekintve. (Akkor még a barikád ugyanazon oldalán állt a mai kormánypárti és ellenzéki, így például Bába Iván és Haraszti Miklós.) Azt természetesen tudtuk eddig is, hogy a hirdetés nem egyszerűen a Duna Kör természetvédelmi akciója volt, hanem politikai ügy is. S valóban, jelentős hullámokat vert, de inkább külföldön, a magyar nagyközönséghez - a hírzárlat miatt - alig jutott el a hír. Még kevésbé jutott el annak a híre, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, szintén fizetett hirdetésben, válaszolt rá, és cáfolta annak állításait. Természetesen nem az Akadémia válaszolt, és nem is az Akadémia érdekében, hanem Szabó János - Berend T. Iván inspirációi alapján. (Ezt már végképp nem tudtuk.) A rogyadozó pártállam is közbeavatkozott, Kádártól kezdve az agit-prop. osztályig, de valójában már csak bágyadt elhárító mechanizmusok léptek életbe. És ettől kezdve az események kikerültek a rádió ellenőrzése alól. Igazi Dunaszaurusszá lett az ügy, ami felfal és megmérgez mindent. A pártállam utolsó „szakértő" kormánya már szintén hozott határozatokat a vízlépcső megépítése ellen - de azokat vagy nem tudta, vagy nem akarta végrehajtani. Az ügy már végképp nem természetvédelmi-gazdasági kérdés lett, nem is csak politikai, hanem személyi, presztízs- és hatalmi kérdés. Az önállóságra törekvő Szlovákia nemzeti identitásának jelképét látta benne és ravaszul hajthatatlan maradt. (Ha nem ennyire a mi bőrünkre menne a játék, talán még meg is értenénk.) A Számvevőszék jelentése szerint az eddigi veszteség Bős-Nagymarossal kapcsolatban százmilliárd forint. (A tágabb értelemben vett veszteség felmérhetetlen.) Ha netán lehetőség adódna az eredeti állapot megközelítő visszaállítására - amiben csak reménykedhetünk -, az sem lenne olcsóbb. Szóval, ha ez ügyben senki nem csinált volna semmit, csak lustán heverészik a napon, akkor is gazdagabbak lennénk kétszázmilliárd forinttal, így múlik el az életünk. Az embernek sírni támad kedve. Fazekas László