Új Magyarország, 1993. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-21 / 17. szám
III. évfolyam 17. szám 1993. január 21., csütörtök VILÁGGAZDASAG ( 1 203)p 9 ECU vagy tallér? „Mi csörög majd a zsebemben?" - az Európai Közösség országainak polgárai türelmetlenül várják a választ e kérdésre. Jacques Delors - a Brüsszelben székelő EK-bizottság elnöke - jövőbe látónak bizonyult, amikor 1989- ben már bejelentette: „A közös európai pénzegység neve ECU!" Alig száradt meg a tinta a maastrichti szerződésen, az „European Currency Unit" (ECU) máris a kritika kereszttüzébe került. Kiderült ugyanis, hogy a 13. században a számtalan Lajos királyok egyike ezen név alatt hozott forgalomba aranyérmeket. Delors bürokratikus csalafintasága, hogy a közös Európa fizetőegységét francia névvel lássa el, talán nem is került volna felszínre, ha a németeknek nem jelentene komoly nehézséget a szomszéd nép nyelvének sajátos kiejtése. „Engem az ECU tehénre emlékeztet (die Kuh)" - hangoztatta Helmut Kohl kancellár, majd hozzátette, hogy asszociáció aligha növeli a német polgárok szimpátiáját az új pénz iránt. A Keresztényszociális Unió (CSU) részéről Peter Gauweiler kijelentette: „Az ECU mind fonetikusan, mind tartalmilag eszperantó pénznek számít!" Theo Waigel pénzügyminiszter pedig így gazdagította a vitát: „A gazdasági közösség pénzét Euromárkának kell nevezni!" Michael Greuenich - a brüsszeli Gazdasági és Szociális Bizottság elnöke - mindezt úgy értékeli, mint a legsötétebb revizionizmus jegyében folyó vitát. Ő az európaiakat frankban kívánja kielégíteni. A „Frank", vagy a „Franken" régen bevált pénz Franciaországban, Luxemburgban, Belgiumban és Svájcban. Bonn ezt az ötletet - ha nem is hivatalosan - máris a papírkosárba továbbította. Nem jelentett meglepetést a franciák azon közleménye, hogy ők elégedettek lennének az „Euro-Frank"-kal az ECU helyében. E javaslat hátterében az a taktikai lehetőség húzódik meg, hogy az angolok esetleg a „Frank"-ra való hivatkozással nem csatlakoznának az EK pénzrendszeréhez. A szigetország bizalmatlansága történelmi gyökerekből táplálkozik. A francia frank annak a csatának köszönheti létrejöttét, amelyet 1356-ban „János, a jóságos" vívott az angolokkal Poitiers közelében. Az ütközetet elvesztette, és angol fogságba került, szabadon bocsátásáért a győztesek magas váltságdíjat követeltek. Kiszabadításának érdekében a franciák aranyérmeket verettek, és ennek a „frank"-nak a segítségével azután kiszabadították a királyt. Mindegy azonban, hogy „Frank"-ról, vagy „ECU"-ról folyik a vita - mindkettő túlságosan franciásan hangzik ahhoz, hogy az európaiak többsége barátsággal fogadja. Jacques Delors gondjait csak fokozza, hogy napról napra újabb és újabb javaslatokat kap a közös pénzegység elnevezésére. E ranglistán az első helyet a tallér foglalja el, az az ezüstpénz, amely a középkorban egész Európában a színvonalas fizetőeszköz szinonimáját képezte. A tallér tekintélyére jellemző, hogy a fiatal USA saját pénzegységének választotta 250 évvel azután, hogy első alkalommal kikerült a pénzverdéből. Az angolok az „Europ font" mellett kardoskodnak, a németek nem engednek a márkából, amely Európában ezer éven keresztül 250 gramm arany vagy ezüst értékének felelt meg. Azt az ötletet viszont, hogy az EK közös pénzét „Pecunia"-nak nevezzék el, mindenki sértve elutasította, sőt pimaszságnak minősítette. E szó latin eredetre (pecus,szarvasmarha) nyúlik vissza, és könnyen rossz hírbe hozhatná a közös Európa alapítóit, azt vetve a szemükre, hogy az egyesülést az agrárpolitika hihetetlen összegeket felemésztő kompromisszumával hozták össze. Stefan Lázár : fré-) Ankara közelít az EK-hoz Törökország nagy lépést tett az Európai Közösséggel kialakítandó teljes vámunió felé, miután nemrégiben jelentős vámkedvezményeket hagyott jóvá európai kereskedelmi partnerei számára. Az új, kettős kötésű importálási rendszer január elsejével lépett életbe, és nagy kereskedelmi kedvezményekben részesíti mind az EK-országokat, mind pedig az EFTA (Európai Szabadkereskedelmi Társulás) tagjait. A reformot három éven át készítették elő, és bevezetésével megszűnik számos nem vámjellegű akadály, továbbá csökkentik a török ipar védelmét is. Törökország importjának 43 százaléka (1991- ben 14 milliárd dollár) származik az EK-országokból, exportjának pedig a fele irányul oda. A vámunió értelmében 1996-tól Törökország lebontja az összes vámkorlátot az EK felé, és átveszi az Egységes Piac harmadik országok felé érvényes vámtarifáit. Az 1963-ban megkötött társulási szerződésnek megfelelően Ankara további tíz százalékos vámcsökkentést hajt végre az úgynevezett tízéves jegyzék alapján, ami vonatkozik a különösen érzékenynek minősített ipari cikkek huszonkét évre szóló listájára is. A törökök enyhítettek azokon a nem vámjellegű kereskedelmi megkötéseken is, amelyek a gyakorlatban túl magas szinten tartották a török gazdaság védelmét és állandó vita tárgyát képezték a Brüsszellel folyó kereskedelmi tárgyalásokon, így például megszüntették a városi adót és a bélyegilletéket. Törökország emellett csökkenti a mezőgazdasági, valamint a vas- és acélipari termékek vámját is, noha erről korábban nem volt szó. A dán kereskedők fortélyai A dán kiskereskedők nagyméretű akcióba kezdtek a vásárlók kegyeinek megtartásáért. Ezek ugyanis kezdtek elpártolni tőlük, mert rájöttek, hogy az egységes európai piac létrejöttével jóval olcsóbban vehetnek meg sok mindent a déli határokon túl Németországban. A koppenhágai központú Service-Ringen áruházlánc jár az élen, amely villamos háztartási gépek eladására szakosodott. Tíz pontból álló listát kínált föl a vásárlóknak, amelytől választhatnak, hogyan is fordítsák a javukra a német és a dán hozzáadottérték-adó közötti különbséget. A vásárló például kiválasztja valamelyik dán áruházban, amit meg akar venni, majd ezt az árut a cég valamelyik németországi kirendeltségéből szállítja le neki. Ott ugyanis 15 százalék ez az adó, szemben a dániai 25 százalékkal. A vásárlót természetesen továbbra is megilleti a dán garancia és karbantartási szavatosság. Viszont ily módon alkalmanként 300-600 dán koronát (48-96 dollárt) takarít meg csupán az adókülönbözeten. A dán kereskedők máris roppant elégedettek az eredménynyel, mert az eladás ennek a fortélynak köszönhetően szépen megnövekedett. Annak ellenére, hogy a vásárló köteles megfizetni a szállítási költségeket, mert az EK-szabályok szerint tilos a postai árurendelés - épp azért, hogy megakadályozzák a hozzáadottérték-adó különbözőségéből eredő visszaéléseket. Mi több, észbe kaptak a dán szállító vállalatok is, amelyek már a koppenhágai áruházakban hirdetik, hogy 170 dán koronáért elhozzák Németországból az így vásárolt árut, beleszámítva az adót is. A bútort, szőnyeget és villamos háztartási gépeket árusító többi dán áruház is siet fölzárkózni, és máris szervezik saját eladási hálózatukat németországi szállítással. A Fleggaard csoport, amelynek a német határ közelében vannak boltjai, telefonon veszi fel a villamos gépekre a megrendelést. A vitorlázóknak pedig olyan választékot alakított ki hajókellékekből, hogy több ezer koronát takaríthatnak meg az adókülönbözeten. Sőt további megtakarításokat kínálnak azoknak, akik bármely dán áruházban 20 ezer korona fölött vásárolnak. A Fleggaard cég megveszi ezt a kiválasztott árut valamelyik dán áruháztól, ezt formálisan eladja németországi áruházának, és onnan számlázza le dán vásárlójának. Ez azonban erősen vitatott módszer. A megoldás persze az lenne, ha a dán kereskedőknek sikerülne rávenni a kormányt, hogy csökkentse a hozzáadott értékadót. A kormány azonban egyelőre hajthatatlan. Villanások A probléma az, hogy a posztkommunista társadalmak tagjai úgy vélik, „mi azért vagyunk szegények, mert szlovákok, magyarok vagy románok vagyunk'', nem pedig azért, mert a gazdasági helyzet rossz, nem dolgozunk elég hatékonyan. Schöpflin György, Angliában élő társadalomtudós Amíg egy amerikai befektető gutaütést kap, ha két oldalnál hosszabb szöveget kell elolvasnia, addig egy japán, ha nem kap kézhez legalább öt kilónyi dokumentumot, akkor komolytalannak véli az egészet. Akár két oldal, akár kétszáz a szöveg, azt kell bemutatni, ami a befektetőt igazán érdekli. Ez pedig a beruházási klíma és az ország adottságai, előnyei. Abonyi Árpád, az NGKM Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Ügynökségének tanácsadója Nyugaton is szükség van változó gazdaságfilozófiára. Míg az utóbbi évtizedben dinamikus volt a gazdasági növekedés, egyes rétegek nem jutottak több pénzhez. Vagyis az elosztási rendszerrel és a növekedésgerjesztő mechanizmusokkal van baj. Ha Nyugaton nem találnak újabb megoldást, félő, hogy Keletre is a rossz rendszert exportálják, és Kelet-Közép-Európa mindinkább marginalizálódni fog. Yves Berthelot, az ENSZ kereskedelemfejlesztési bizottságának vezetője A piaci átalakulás kezdetén meghatározó az érzelmi viszony, pontosabban a gyanú a tőke eredetével kapcsolatban. A Szolidaritás „emberpárti" volt. Ma nem olyan fontos a tőke forrásának a firtatása - az a fontos, hogy legyen. Nekem, a társadalomnak- Gazdagnak lenni - legitimmé vált. A „gazdag" vagy „szegény" megítéléséről most folytatunk kutatást. A két szélső ponton a sztereotípiával találkozunk. A gazdag vagy „csal, trükközik, maffiázik" vagy nem kell senkitől kérdezni, hogyan szerezte az első millióját. A piacosítás realitása: aki Á-t mond, mondjon B-t is. Mind többen értenek egyet azzal, hogy a tőkét, tőkést engedni kell létezni, túlélni. Andrzej Rychard, lengyel szociológus Mindenki tudja, akinek a Független Államok Közösségével van dolga, hogy annak a pénznek a jó része, amely ma Nyugatról megfelelő ellenőrzés nélkül jut az egykori Szovjetunióba, úgyszólván elszivárog a földben. Itt jelennek meg a maffiabankok, összegyűjtik a pénzt és felhasználják, nem utolsó sorban külföldi befektetésekhez. Innen származik az Oroszországból menekített tőke. Ezért ne pénzt, hanem nyugati szakembereket küldjünk a FÁK országaiba, hogy megvethessék egy modern gazdaság alapjait. Ez hozhatná meg legbiztosabban a fellendülést. Habsburg Ottó Nagy létszámleépítés a Volkswagennél A legnagyobb európai autógyár, a Volkswagen AG azt tervezi, hogy 1994 végéig a 273 ezerből összesen 30 ezer munkahelyet szüntet meg a világ minden táján lévő gyáraiban. Egyre inkább szűkül ugyanis a belső piaca és csökken az export is, ami a nyereség zsugorodásával járt. A VW- csoporthoz tartozik maga a Volkswagen, az Audi AG, a spanyol SEAT SA és a csehországi Skoda, de azt egyelőre nem közölték, hogy hol lesznek a legnagyobb elbocsátások. Az autógyár szóvivője szerint napirenden szerepel a befektetések megkurtítása is. A Börsen-Zeitung című pénzügyi napilap tudni véli, hogy a 30 ezerből 12 500 magára a Volkswagenre vonatkozik, ahol a már folyamatban lévő munkaerő-csökkentést meg fogják gyorsítani, és már az idén sor kerül az elbocsátásokra. Emellett a gyár 5 éves befektetési programját 12 milliárd márkáról 6 milliárdra szűkíti. A Volkswagen idei termelési tervét is korrigálta: az előzetesen tervbe vett 3,5 millió autó helyett 3,2 milliót fog csak gyártani. Eredetileg úgy gondolták, hogy önkéntes alapon történik majd a létszámleépítés, de most már világos, hogy elbocsátások is lesznek. A jelek szerint új korszak kezdődik a Volkswagenben, mert a régi vezetőség még arra törekedett, hogy minél nagyobb részt szerezzen meg a piacból, viszont a magas termelési költségek miatt csökkent a gyár nyereséghozama. Az egyik legfrissebb felmérés szerint a Volkswagen nettó nyeresége munkásonként 4200 DM, míg a BMW-nél 11 500 DM, a francia Peugeot Citroennél pedig 19 100 DM. Fricska a csúcstechnológiának Jól megfricskázta búcsúüzenetében Bush elnök gazdasági tanácsadó testülete a vezető amerikai iparágakat - és a hivatalba lépés előtt álló új adminisztráció egyes tagjait is -, mert zárójelentésében egyértelműen leszögezte, hogy a csúcstechnológia állami támogatása túl költséges, és a vártnál épp ellenkező hatást vált ki. „Semmi okunk azt hinni, hogy egy kormánybizottság jobban fog választani, mint azok a magánszemélyek, akik saját tőkéjüket kockáztatják" - áll a jelentésben. Aztán ezt még meg is toldották azzal, hogy csak a naivak hiszik el, hogy a kormány a különböző politikai befolyástól mentesen költheti el ezeket a nagy összegeket. S az sem valószínű, hogy ez kívánatos lenne egy demokratikus rendszerben. Mérget lehet rá venni, hogy a leköszönő bölcs közgazdászok üzenetét nem fogadja kitörő örömmel az új gazdasági tanácsadó testület, amelynek elnökjelöltje az a Laura Tyson, aki nemrégiben könyvet írt arról, hogy a csúcstechnológiát alkalmazó iparágakra kivételes szüksége van a gazdaságnak, és ha ezek közül néhányat az állam támogat, abból haszna származik az egész gazdaságnak. Ezzel szemben Bush tanácsadói azzal érvelnek, hogy a kormánytámogatásból származó haszon aránytalanul kisebb, mint a befektetéssel járó költségek. Szemléletes példával is alátámasztották állításukat: ha az amerikai kormány az utóbbi 25 évben támogatta volna a csúcstechnológiát kialakító iparágakat, minden bizonnyal kiemelten kezelte volna a szuperszonikus utasszállító repülőgép gyártását és a rendkívüli képélességű televíziós technológia kialakítását. Pedig mind a kettőről bebizonyosodott, hogy félresikerült. Vagyis egyik sem lett volna jó beruházás. A japánok például eddig már hétszázmillió dollárt költöttek erre a televíziós technológiára, de nem sok remény van arra, hogy elvárásaik igazolódjanak. Ugyancsak teljes csőddel járt a Concorde szuperszonikus repülőgép kifejlesztése is, amit a francia és az angol kormány finanszírozott, de a gép üzemeltetése rendkívül költséges, és alig adtak el belőle néhányat. A leköszönő tanácsadók ennek ellenére biztosak abban, hogy a világ számos kormánya továbbra is cselekvően - és anyagi támogatásokkal együtt - részt kíván venni a kutatásban és fejlesztésben, ami káros nemzetközi versengéshez vezet majd a csúcstechnológia állami támogatásában. Éppen ezért nemzetközi szabályozórendszert kellene kialakítani - javasolják ők -, amely rögzítené az állami támogatás engedélyezett formáit és területeit. Erre már van is példa: az Egyesült Államok és az EK nemrégiben megállapodást kötött, amely korlátozza a repülőgépgyártás fejlesztési költségeinek állami támogatását, és megtiltja a termelési költségek átvállalását. Az üzenet elhangzott, de nem valószínű, hogy Clintonék sokat hederítenének rá. K. B. -------------------------Wi Peru az adósságok bilincsében Nem kis meglepetést keltett a minap a perui gazdasági miniszter, Carlos Bolona menesztése, hiszen két éven át ő volt a kemény stabilizációs politika fő irányítója. Fujimori perui elnök akkor döntött így, amikor az év leteltével - perui hagyomány szerint - az egész kabinet fölkínálta lemondását. Az elnök és gazdasági minisztere között a gazdaságszilárdítási program folytatása körül élesedett ki az ellentét. December derekán az elnök személyesen járt közbe Michel Camdessusnél, az IMF igazgatójánál, nagyobb rugalmasságra és megértésre szólítva föl a Nemzetközi Valutaalapot. Egyúttal elhalasztotta annak az IMF-fel kötendő hitelszerződésnek az aláírását is, amelynek előkészítése a gazdasági miniszternek két kemény hónapjába került. A perui elnök szerint 1993-ban csökkenteni kell az ország külföldi adósságának törlesztését, hogy több maradjon a belső fogyasztásra és a nyomasztó szegénység enyhítésére, továbbá új munkaalkalmak teremtésére közmunkák révén. A gazdasági miniszter leköszönő levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy állandóan arra akarták rábírni, nyomtasson minél több pénzt az állami támogatások fedezésére és a gazdasági érdekcsoportok kedvezményeinek további finanszírozására, s hogy engedélyezze, Peru devizatartalékait a magán- és állami cégek beruházásainak pénzelésére fordíthassák. Carlos Bolona gazdasági fundamentalizmusa különösen a katonaság körében szerzett neki sok ellenséget, de az üzletemberek is gyorsabb növekedést szorgalmaztak volna. Bolona azonban a hiperinfláció elleni küzdelmet állította előtérbe. Két évvel ezelőtt ugyanis Alan Garcia pazarló rendszerétől 7 650 százalékos inflációt örököltek, amit tavaly 57 százalékosra sikerült leszorítani. Ennek ára azonban a gazdaság 3 százalékos visszaesése volt. Felgyorsult viszont az átalakulás a piacgazdaság felé, csökkentették a vámokat, amire lavinaszerűen megnőtt az import. A vámeljárást leegyszerűsítették, az agyonszabályozott szállítást megkönnyítették és leépítették az állami hivatalnoksereget. A következő három hónapban Peru fontos tárgyalásoknak néz elébe a hitelezők Párizsi Klubjával a hétmilliárd dolláros külföldi adósságának átütemezéséről. Az ország jelentős pénzügyi támogatást is igényel, mert az idén várhatóan egymilliárd dolláros fizetési hiánnyal kell számolnia.