Új Magyarország, 1993. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-21 / 17. szám

III. évfolyam 17. szám 1993. január 21., csütörtök VILÁGGAZDASAG (­ 1 203)p 9 ECU vagy tallér? „Mi csörög majd a zsebemben?" - az Európai Közösség országai­nak polgárai türelmetlenül vár­ják a választ e kérdésre. Jacques Delors - a Brüsszelben székelő EK-bizottság elnöke - jövőbe lá­tónak bizonyult, amikor 1989- ben már bejelentette: „A közös európai pénzegység neve ECU!" Alig száradt meg a tinta a ma­­astrichti szerződésen, az „Euro­pean Currency Unit" (ECU) máris a kritika kereszttüzébe ke­rült. Kiderült ugyanis, hogy a 13. században a számtalan Lajos ki­rályok egyike ezen név alatt ho­zott forgalomba aranyérmeket. Delors bürokratikus csalafinta­sága, hogy a közös Európa fize­tőegységét francia névvel lássa el, talán nem is került volna fel­színre, ha a németeknek nem je­lentene komoly nehézséget a szomszéd nép nyelvének sajátos kiejtése. „Engem az ECU tehén­re emlékeztet (die Kuh)" - han­goztatta Helmut Kohl kancellár, majd hozzátette, hogy asszociáció aligha növeli a né­met polgárok szimpátiáját az új pénz iránt. A Keresztényszociális Unió (CSU) részéről Peter Gauweiler ki­jelentette: „Az ECU mind foneti­kusan, mind tartalmilag eszpe­rantó­ pénznek számít!" Theo Waigel pénzügyminiszter pedig így gazdagította a vitát: „A gaz­dasági közösség pénzét Euro­­márkának kell nevezni!" Michael Greuenich - a brüsszeli Gazdasági­ és Szociális Bizottság elnöke - mindezt úgy értékeli, mint a legsötétebb revizioniz­­mus jegyében folyó vitát. Ő az európaiakat frankban kívánja ki­elégíteni. A „Frank", vagy a „Franken" régen bevált pénz Franciaországban, Luxemburg­ban, Belgiumban és Svájcban. Bonn ezt az ötletet - ha nem is hivatalosan - máris a papírko­sárba továbbította. Nem jelentett meglepetést a franciák azon közleménye, hogy ők elégedettek lennének az „Eu­ro-Frank"-kal az ECU helyében. E javaslat hátterében az a takti­kai lehetőség húzódik meg, hogy az angolok esetleg a „Frank"-ra való hivatkozással nem csatlakoznának az EK pénzrendszeréhez. A szigetor­szág bizalmatlansága történelmi gyökerekből táplálkozik. A fran­cia frank annak a csatának kö­szönheti létrejöttét, amelyet 1356-ban „János, a jóságos" ví­vott az angolokkal Poitiers köze­lében. Az ütközetet elvesztette, és angol fogságba került, szaba­don bocsátásáért a győztesek magas váltságdíjat követeltek. Kiszabadításának érdekében a franciák aranyérmeket verettek, és ennek a „frank"-nak a segítsé­gével azután kiszabadították a királyt. Mindegy azonban, hogy „Frank"-ról, vagy „ECU"-ról fo­lyik a vita - mindkettő túlságo­san franciásan hangzik ahhoz, hogy az európaiak többsége ba­rátsággal fogadja. Jacques De­lors gondjait csak fokozza, hogy napról napra újabb és újabb ja­vaslatokat kap a közös pénzegy­ség elnevezésére. E ranglistán az első helyet a tallér foglalja el, az az ezüstpénz, amely a középkor­ban egész Európában a színvo­nalas fizetőeszköz szinonimáját képezte. A tallér tekintélyére jel­lemző, hogy a fiatal USA saját pénzegységének választotta­­ 250 évvel azután, hogy első alka­lommal kikerült a pénzverdéből. Az angolok az „Europ­ font" mellett kardoskodnak, a néme­tek nem engednek a márkából, amely Európában ezer éven ke­resztül 250 gramm arany vagy ezüst értékének felelt meg. Azt az ötletet viszont, hogy az EK közös pénzét „Pecunia"-nak ne­vezzék el, mindenki sértve el­utasította, sőt pimaszságnak mi­nősítette. E szó latin eredetre (pecus,szarvasmarha) nyúlik vissza, és könnyen rossz hírbe hozhatná a közös Európa alapí­tóit, azt vetve a szemükre, hogy az egyesülést az agrárpolitika hi­hetetlen összegeket felemésztő kompromisszumával hozták össze. Stefan Lázár : fré-) Ankara közelít az EK-hoz Törökország nagy lépést tett az Európai Közösséggel kialakítandó teljes vámunió felé, miután nemrégiben jelentős vámkedvezménye­ket hagyott jóvá európai kereskedelmi partnerei számára. Az új, kettős kötésű importálási rendszer január elsejével lépett életbe, és nagy kereskedelmi kedvezményekben részesíti mind az EK-orszá­­gokat, mind pedig az EFTA (Európai Szabad­kereskedelmi Társulás) tagjait. A reformot három éven át készítették elő, és bevezetésével meg­szűnik számos nem vámjellegű akadály, továbbá csökkentik a tö­rök ipar védelmét is. Törökország importjának 43 százaléka (1991- ben 14 milliárd dollár) származik az EK-országokból, exportjának pedig a fele irányul oda. A vámunió értelmében 1996-tól Törökország lebontja az összes vámkorlátot az EK felé, és átveszi az Egységes Piac harmadik or­szágok felé érvényes vámtarifáit. Az 1963-ban megkötött társulási szerződésnek megfelelően Ankara további tíz százalékos vámcsök­kentést hajt végre az úgynevezett tízéves jegyzék alapján, ami vo­natkozik a különösen érzékenynek minősített ipari cikkek huszon­két évre szóló listájára is. A törökök enyhítettek azokon a nem vám­jellegű kereskedelmi megkötéseken is, amelyek a gyakorlatban túl magas szinten tartották a török gazdaság védelmét és állandó vita tárgyát képezték a Brüsszellel folyó kereskedelmi tárgyalásokon, így például megszüntették a városi adót és a bélyegilletéket. Törökország emellett csökkenti a mezőgazdasági, valamint a vas- és acélipari termékek vámját is, noha erről korábban nem volt szó. A dán kereskedők fortélyai A dán kiskereskedők nagymére­tű akcióba kezdtek a vásárlók kegyeinek megtartásáért. Ezek ugyanis kezdtek elpártolni tő­lük, mert rájöttek, hogy az egy­séges európai piac létrejöttével jóval olcsóbban vehetnek meg sok mindent a déli határokon túl­­ Németországban. A koppenhágai központú Ser­vice-Ringen áruházlánc jár az élen, amely villamos háztartási gépek eladására szakosodott. Tíz pontból álló listát kínált föl a vásárlóknak, amelytől választ­hatnak, hogyan is fordítsák a ja­vukra a német és a dán hozzá­­adottérték-adó közötti különb­séget. A vásárló például kivá­lasztja valamelyik dán áruház­ban, amit meg akar venni, majd ezt az árut a cég valamelyik né­metországi kirendeltségéből szállítja le neki. Ott ugyanis 15 százalék ez az adó, szemben a dá­niai 25 százalékkal. A vásárlót ter­mészetesen továbbra is megilleti a dán garancia és karbantartási sza­vatosság. Viszont ily módon alkal­manként 300-600 dán koronát (48-96 dollárt) takarít meg csupán az adókülönbözeten. A dán kereskedők máris rop­pant elégedettek az eredmény­nyel, mert az eladás ennek a for­télynak köszönhetően szépen megnövekedett. Annak ellenére, hogy a vásárló köteles megfizet­ni a szállítási költségeket, mert az EK-szabályok szerint tilos a postai árurendelés - épp azért, hogy megakadályozzák a hoz­­záadottérték-adó különbözősé­géből eredő visszaéléseket. Mi több, észbe kaptak a dán szállító vállalatok is, amelyek már a kop­penhágai áruházakban hirdetik, hogy 170 dán koronáért elhoz­zák Németországból az így vásá­rolt árut, beleszámítva az adót is. A bútort, szőnyeget és villa­mos háztartási gépeket árusító többi dán áruház is siet fölzár­kózni, és máris szervezik saját el­adási hálózatukat­­ németorszá­gi szállítással. A Fleggaard cso­port, amelynek a német határ közelében vannak boltjai, telefo­non veszi fel a villamos gépekre a megrendelést. A vitorlázóknak pedig olyan választékot alakított ki hajókellékekből, hogy több ezer koronát takaríthatnak meg az adókülönbözeten. Sőt további megtakarításokat kínálnak azok­nak, akik bármely dán áruház­ban 20 ezer korona fölött vásá­rolnak. A Fleggaard cég megve­szi ezt a kiválasztott árut vala­melyik dán áruháztól, ezt formá­lisan eladja németországi áruhá­zának, és onnan számlázza le dán vásárlójának. Ez azonban erősen vitatott módszer. A megoldás persze az lenne, ha a dán kereskedőknek sikerül­ne rávenni a kormányt, hogy csökkentse a hozzáadott érték­­adót. A kormány azonban egye­lőre hajthatatlan. Villanások A probléma az, hogy a poszt­­kommunista társadalmak tag­jai úgy vélik, „mi azért va­gyunk szegények, mert szlová­kok, magyarok vagy románok vagyunk'', nem pedig azért, mert a gazdasági helyzet rossz, nem dolgozunk elég hatéko­nyan. Schöpflin György, Angliában élő társadalomtudós Amíg egy amerikai befekte­tő gutaütést kap, ha két oldal­nál hosszabb szöveget kell el­olvasnia, addig egy japán, ha nem kap kézhez legalább öt kilónyi dokumentumot, akkor komolytalannak véli az egé­szet. Akár két oldal, akár két­száz a szöveg, azt kell bemu­tatni, ami a befektetőt igazán érdekli. Ez pedig a beruházási klíma és az ország adottságai, előnyei. Abonyi Árpád, az NGKM Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Ügynökségének tanácsadója Nyugaton is szükség van változó gazdaságfilozófiára. Míg az utóbbi évtizedben di­namikus volt a gazdasági nö­vekedés, egyes rétegek nem jutottak több pénzhez. Vagyis az elosztási rendszerrel és a növekedésgerjesztő mecha­nizmusokkal van baj. Ha Nyu­gaton nem találnak újabb megoldást, félő, hogy Keletre is a rossz rendszert exportál­ják, és Kelet-Közép-Európa mindinkább marginalizálódni fog. Yves Berthelot, az ENSZ kereskedelemfejlesztési bizottságának vezetője A piaci átalakulás kezdetén meghatározó az érzelmi vi­szony, pontosabban a gyanú a tőke eredetével kapcsolatban. A Szolidaritás „emberpárti" volt. Ma nem olyan fontos a tőke forrásának a firtatása - az a fontos, hogy legyen. Nekem, a társadalomnak- Gazdagnak lenni - legitimmé vált. A „gaz­dag" vagy „szegény" megíté­léséről most folytatunk kuta­tást. A két szélső ponton a sztereotípiával találkozunk. A gazdag vagy „csal, trükközik, maffiázik" vagy nem kell sen­kitől kérdezni, hogyan szerez­te az első millióját. A piacosítás realitása: aki Á-t mond, mond­jon B-t is. Mind többen érte­nek egyet azzal, hogy a tőkét, tőkést engedni kell létezni, túl­élni. Andrzej Rychard, lengyel szociológus Mindenki­ tudja, akinek a Független Államok Közössé­gével van dolga, hogy annak a pénznek a jó része, amely ma Nyugatról megfelelő ellenőr­zés nélkül jut az egykori Szov­jetunióba, úgyszólván elszivá­rog a földben. Itt jelennek meg a maffiabankok, összegyűjtik a pénzt és felhasználják, nem utolsó sorban külföldi befekte­tésekhez. Innen származik az Oroszországból menekített tő­ke. Ezért ne pénzt, hanem nyugati szakembereket küld­jünk a FÁK országaiba, hogy megvethessék egy modern gazdaság alapjait. Ez hozhat­ná meg legbiztosabban a fel­lendülést. Habsburg Ottó Nagy létszámleépítés a Volkswagennél A legnagyobb európai autógyár, a Volkswagen AG azt tervezi, hogy 1994 végéig a 273 ezerből összesen 30 ezer munkahelyet szüntet meg a világ minden tá­ján lévő gyáraiban. Egyre inkább szűkül ugyanis a belső piaca és csökken az export is, ami a nye­reség zsugorodásával járt. A VW- csoporthoz tartozik maga a Volkswagen, az Audi AG, a spa­nyol SEAT SA és a csehországi Skoda, de azt egyelőre nem kö­zölték, hogy hol lesznek a legna­gyobb elbocsátások. Az autógyár szóvivője szerint napirenden szerepel a befektetések megkur­títása is. A Börsen-Zeitung című pénz­ügyi napilap tudni véli, hogy a 30 ezerből 12 500 magára a Volkswagenre vonatkozik, ahol a már folyamatban lévő munka­erő-csökkentést meg fogják gyorsítani, és már az idén sor ke­rül az elbocsátásokra. Emellett a gyár 5 éves befektetési program­ját 12 milliárd márkáról 6 milli­­árdra szűkíti. A Volkswagen idei termelési tervét is korrigálta: az előzetesen tervbe vett 3,5 millió autó helyett 3,2 milliót fog csak gyártani. Eredetileg úgy gondol­ták, hogy önkéntes alapon törté­nik majd a létszámleépítés, de most már világos, hogy elbocsá­tások is lesznek. A jelek szerint új korszak kez­dődik a Volkswagenben, mert a régi vezetőség még arra töreke­dett, hogy minél nagyobb részt szerezzen meg a piacból, viszont a magas termelési költségek mi­att csökkent a gyár nyereségho­zama. Az egyik legfrissebb fel­mérés szerint a Volkswagen net­tó nyeresége munkásonként 4200 DM, míg a BMW-nél 11 500 DM, a francia Peugeot Citroen­nél pedig 19 100 DM. Fricska a csúcstechnológiának Jól megfricskázta búcsúüzenetében Bush elnök gazdasági ta­nácsadó testülete a vezető amerikai iparágakat - és a hivatalba lépés előtt álló új adminisztráció egyes tagjait is -, mert záróje­lentésében egyértelműen leszögezte, hogy a csúcstechnológia állami támogatása túl költséges, és a vártnál épp ellenkező ha­tást vált ki. „Semmi okunk azt hinni, hogy egy kormánybizott­ság jobban fog választani, mint azok a magánszemélyek, akik saját tőkéjüket kockáztatják" - áll a jelentésben. Aztán ezt még meg is toldották azzal, hogy csak a naivak hiszik el, hogy a kor­mány a különböző politikai befolyástól mentesen költheti el ezeket a nagy összegeket. S az sem valószínű, hogy ez kívánatos lenne egy demokratikus rendszerben. Mérget lehet rá venni, hogy a leköszönő bölcs közgazdászok üzenetét nem fogadja kitörő örömmel az új gazdasági tanács­adó testület, amelynek elnökjelöltje az a Laura Tyson, aki nem­régiben könyvet írt arról, hogy a csúcstechnológiát alkalmazó iparágakra kivételes szüksége van a gazdaságnak, és ha ezek közül néhányat az állam támogat, abból haszna származik az egész gazdaságnak. Ezzel szemben Bush tanácsadói azzal érvelnek, hogy a kor­mánytámogatásból származó haszon aránytalanul kisebb, mint a befektetéssel járó költségek. Szemléletes példával is alátá­masztották állításukat: ha az amerikai kormány az utóbbi 25 évben támogatta volna a csúcstechnológiát kialakító iparága­kat, minden bizonnyal kiemelten kezelte volna a szuperszoni­kus utasszállító repülőgép gyártását és a rendkívüli képélessé­­gű televíziós technológia kialakítását. Pedig mind a kettőről be­bizonyosodott, hogy félresikerült. Vagyis egyik sem lett volna jó beruházás. A japánok például eddig már hétszázmillió dol­lárt költöttek erre a televíziós technológiára, de nem sok re­mény van arra, hogy elvárásaik igazolódjanak. Ugyancsak tel­jes csőddel járt a Concorde szuperszonikus repülőgép kifejlesz­tése is, amit a francia és az angol kormány finanszírozott, de a gép üzemeltetése rendkívül költséges, és alig adtak el belőle né­hányat. A leköszönő tanácsadók ennek ellenére biztosak abban, hogy a világ számos kormánya továbbra is cselekvően - és anyagi támogatásokkal együtt - részt kíván venni a kutatásban és fejlesztésben, ami káros nemzetközi versengéshez vezet majd a csúcstechnológia állami támogatásában. Éppen ezért nemzetközi szabályozórendszert kellene kialakítani - javasol­ják ők -, amely rögzítené az állami támogatás engedélyezett formáit és területeit. Erre már van is példa: az Egyesült Államok és az EK nemrégiben megállapodást kötött, amely korlátozza a repülőgépgyártás fejlesztési költségeinek állami támogatását, és megtiltja a termelési költségek átvállalását. Az üzenet elhangzott, de nem valószínű, hogy Clintonék so­kat hederítenének rá. K. B. -------------------------Wi Peru az adósságok bilincsében Nem kis meglepetést keltett a mi­nap a perui gazdasági miniszter, Carlos Bolona menesztése, hiszen két éven át ő volt a kemény sta­bilizációs politika fő irányítója. Fujimori perui elnök akkor dön­tött így, amikor az év leteltével - perui hagyomány szerint - az egész kabinet fölkínálta lemon­dását. Az elnök és gazdasági mi­nisztere között a gazdaságszilár­­dítási program folytatása körül élesedett ki az ellentét. Decem­ber derekán az elnök személye­sen járt közbe Michel Camdessus­­nél, az IMF igazgatójánál, na­gyobb rugalmasságra és megér­tésre szólítva föl a Nemzetközi Valutaalapot. Egyúttal elhalasz­totta annak az IMF-fel kötendő hitelszerződésnek az aláírását is, amelynek előkészítése a gazda­sági miniszternek két kemény hónapjába került. A perui elnök szerint 1993-ban csökkenteni kell az ország külföldi adósságának törlesztését, hogy több maradjon a belső fogyasztásra és a nyo­masztó szegénység enyhítésére, továbbá új munkaalkalmak te­remtésére közmunkák révén. A gazdasági miniszter lekö­szönő levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy állandóan arra akarták rábírni, nyomtasson mi­nél több pénzt az állami támoga­tások fedezésére és a gazdasági érdekcsoportok kedvezményei­nek további finanszírozására, s hogy engedélyezze, Peru devi­zatartalékait a magán- és állami cégek beruházásainak pénzelé­sére fordíthassák. Carlos Bolona gazdasági fundamentalizmusa különösen a katonaság körében szerzett neki sok ellenséget, de az üzletemberek is gyorsabb nö­vekedést szorgalmaztak volna. Bolona azonban a hiperinfláció elleni küzdelmet állította előtér­be. Két évvel ezelőtt ugyanis Alan Garcia pazarló rendszerétől 7 650 százalékos inflációt örököl­tek, amit tavaly 57 százalékosra sikerült leszorítani. Ennek ára azonban a gazdaság 3 százalé­kos visszaesése volt. Felgyorsult viszont az átalakulás a piacgaz­daság felé, csökkentették a vá­mokat, amire lavinaszerűen megnőtt az import. A vámeljá­rást leegyszerűsítették, az agyonszabályozott szállítást megkönnyítették és leépítették az állami hivatalnoksereget. A következő három hónap­ban Peru fontos tárgyalásoknak néz elébe a hitelezők Párizsi Klubjával a hétmilliárd dolláros külföldi adósságának átüteme­zéséről. Az ország jelentős pénz­ügyi támogatást is igényel, mert az idén várhatóan egymilliárd dolláros fizetési hiánnyal kell számolnia.

Next