Új Magyarország, 1993. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-24 / 46. szám

III. évfolyam 46. szám­­h , 1993. február 24., szerda DOKUMENTUM Jött a tank, lőtt és eltűnt az Egy anya kálváriája - Mindenki igyekezett a Parlament elé, ezt látta az ember - emlékezik Deák Ist­vánná. - De mielőtt mi is lementünk volna, előtte leküldtem Évikét, aki ma is él, hogy hozzon a sarki üzletből vala­mit. Azzal jött vissza, hogy hát gyertek le, mert valami csodálatos, ami itt törté­nik: a szovjet tankokon magyar diákok állnak és nemzetiszínű zászló lebeg. Utólag elmondták, hogy elsétáltak egé­szen a Parlament lépcsőjéig, de elég gyorsan vissza is fordultak. Amikor a Rákóczi-szoborhoz értek, akkor kezdő­dött a lövöldözés. Én visszamaradtam és beálltam az esketőterem bejárati ka­pujába, mert hűvös szél fújt, és nem voltam melegen felöltözve. Emlékeze­tem szerint még a tank megjelenése el­őtt lőtték, vagy betörték a kapu feletti ablakot, de hogy kik és hogyan, erre nem tudnék válaszolni. Mindenesetre ekkor már mondtuk, hogy baj van. - Beszaladtak a pincébe? - Nem. Ottmaradtunk a kapuban. - Többen álltak ott? - Igen. A házból is jó néhányan, akik leszaladtak a tűrre, meg az utcáról is többen, akik befutottak. - Mikor jelent meg a tank? - Nem emlékszem, talán néhány pil­lanattal később. A Nádor utca felől jött, és a Ságvári téren állt, amikor becélozta a Kossuth Lajos teret. A meglepő az volt, hogy a feltűnésekor egy fekete ken­dővel bebugyolált férfi feje emelkedett ki belőle. A fekete kendő teljesen elta­karta a fejét, csak a szemei látszottak. Nem volt kideríthető, hogy milyen ala­kulatot képvisel. Arra is gondoltam, hogy férjem a három gyerekkel bement a Fölművelésügyi Minisztériumba; jól ismerték, mert én ott dolgoztam. Ab­ban a percben, ahogy a tank tűz alá vette a teret, rettenetes félelem fogott el min­denkit. Ezt még tetőzte, hogy valahon­nan egy fiatalember tűnt elő, akinek agyvelődarabok lógtak a kabátján. El­mondta, hogy az árkádok alól mene­kült, mert oda is lőttek. Az FM kapuját bezárták, oda nem tudtak menekülni. Szerintem tizenöt-húsz percig tartott a golyózápor, utána csend lett. - A szóban forgó tank mit csinált később? - Nem néztük ám mi azt, hogy mi történt, a tank elfordult-e, elment-e. Én kifutottam a térre, mert úgy éreztem, hogy a családdal valami történt. Tud­ják, ezt egy anya megérzi. - Mikor szaladtak ki? - Amikor egy kis csönd keletkezett! Egy hirtelen csönd, mintha a redőnyt lehúzták volna, és akkor mi rögtön ki­rohantunk. - A tank még ott állt? - Nem tudom... Rögtön az első, akibe belebotlottam, Katalin lányom volt. A földön feküdt. Egy orvos is ott állt ve­lem együtt a kapuban, orvosi táska volt nála, valahová ment volna, és ő is kijött velem, még segített is bevonszolni a gyereket a Kossuth Lajos tér 9.-be, a mai házasságkötő terem térre néző ol­dalán. Az orvos segített, s még adott is a hasfalba egy injekciót a gyereknek. - És aztán mi történt? Az orvossal mi lett? - Ment tovább segíteni, azt is jó lenne megtudni, ki volt ő, szerintem ott lakott a házban, csak nem volt már fiatal. - Mi lett a lányával? - Jöttek oda autókkal, nyitott teher­autókkal, vitték a sebesülteket, és akkor megkértem az egyiket, segítsen elvinni Katalint a Hold utcai SZTK-ba, mert hátha vért tudnak adni neki, vagy va­lamit... És elvittek minket. - Másokat is feltettek az autóra? - Nem, csak őt, egy üres, platós ko­csira, és elvittek a Hold utcába. Ott egy csomó sebesült volt akkor már, egy se­reg kétségbeesett ember, jött az orvos, mondtam, hogy mi van, megnézte a gyereket és kijelentette: nem tud segí­teni. Erre megint megkértem a teherau­tósokat, hogy most már vigyenek haza, mert olyan közel lakom, az már nem tá­volság, nem tudom hazavinni egyedül a lányomat. És akkor hazavitték a te­herautóval. - Hogy menjek be a Beloiannisz utcába teherautóval, hiszen ott az Akadémia utcai Pártházat védendő orosz tankok álltak? - Simán. Akkor már megszűnt a lö­völdözés. Olyan csend lett, mintha nem is történt volna semmi. - A téren mit tapasztalt? - Nem nagyon érdekelt engem akkor a tér, hát gondolhatják, hogy ott ültem a teherautóban és... - A kislányát hová vitte? - Haza, a lakásunkra. - És meddig maradt ott? - Egy pár napig. Egy-két napig ta­lán... Csak aztán már féltünk, hogy egy fűtött lakásban nem lehet tartani egy halottat, és levittük az udvarra. - A ház udvarára? - Igen. A háznak volt egy kis udvara, plédbe, meg nejlonba átcsomagolva le­fektettük a gyereket a földre, körberak­tuk tégladarabokkal, én pedig elmen­tem kocsit keresni az FM-be. Ismertem a gépkocsielőadót, mondtam, adjon egy autót, hogy kivihessem a lányomat valamelyik temetőbe. Azt a választ kap­tam, hogy asszonyom, én adnék szíve­sen, de nincs ember, aki ki mer menni, mert kilövik a kocsit. Nem úgy akarom kivinni, mint egy halottat - érveltem -, hanem úgy fogom beültetni a kocsiba, mintha élne... De nem tudott kocsit ad­ni... Mire hazamentünk, megdöbbenve láttuk, hogy nem volt már ott a kislá­nyunk az udvaron! Elvitték. Kérdeztem, hogy hová vitték? Kide­rült, hogy katonák jöttek és gyűjtötték össze a halottakat. Most aztán valóban így volt-e vagy a házból valaki már be­jelentette, nem tudom. A lényeg az, hogy elvitték. Azt ajánlották, hogy menjünk, próbáljuk meg a metróépít­kezésnél megkeresni. Katonák voltak ott, és valóban azon a helyen gyűjtötték össze a halottakat. Mi a halottunkra rá­tettünk egy kemény kartont, ráírtuk az a adatait, mindent, mert gondoltuk, hogy ki kell vinni valahova és nem lesz majd rögtön koporsó, hát hogy minden adat meglegyen. És akkor rátaláltunk a metróépítkezésnél. - Az ÉVM előtt? - Ott, ahol ma a József Attila-szobor van. Körülbelül azon a helyen volt az építkezési terület, amelyet katonák őriztek. - Több halott volt ott már? - Sokan voltak. Persze olyanok is, akik nem voltak így elcsomagolva, ha­nem csak úgy, ahogy bevitték oda őket. Megkértem a kiskatonát, hogy szóljon oda hozzánk, ha viszik őket, odaadtam a telefonszámot, hová menjünk utána a temetőbe. De hát nem szóltak oda, és ezután megint keresni kellett. Minden temetőben... - Melyikben? - Mindenekelőtt a Farkasrétire gon­doltunk, hogy az van közelebb, oda ki­mentünk, egy ismerősünk meg telefo­nált - Kőbányán lakott -, hogy megné­zi, nincs-e a Köztemetőben. Tőle kap­tuk aztán a hírt, hogy megtalálták, ott van kint, és akkor kimentünk Rákoske­resztúrra. De mindezt úgy képzeljék el, hogy közlekedés nuku, gyalog men­tünk mindenhová, míg végül megint megtaláltuk. -A férjével? Hát az uram az teljesen kivolt... ta­lán, talán... én bíztam jobban a temető­ben már... abban a percben, amikor a tragédia történt, úgy üvöltöttem, ő fog­ta be a számat. Később ő volt összetör­ve, akkor meg én álltam a lábamon. A temetőben az uram már nem tudott semmit sem csinálni. Én mentem ko­porsóról koporsóra. Most képzeljék el, hogy mindegyiket felnyitottam, mert kerestem a lányomat. A koporsók nem voltak leszögezve. Maguknak nem tu­dom elmondani, mit láttam! Azok a szörnyű képek! Egy öregember úgy fe­küdt, hogy még mindig szorította ma­gához az aktatáskáját, a másik egy fia­talember volt, a harmadik egy gyerek... Sohasem felejthető, szörnyű képek! A végén megtaláltam Katalint, és utána jeleztük, hogy megvan, ugyanis a temetkezések folytak, papok voltak ott és temettek, és ásták a sírgödröket, de hát ez már délután volt. Valaki meg­jegyezte a lányunk láttán: „Milyen szép!" Tizennyolc éves volt. A 18-as parcellát jelölték ki a gyerekünk számá­ra. Régi katonasírok voltak ott, ahogy megyünk balra, olasz sírok és utána magyar katonasírok, aztán egy kevésbé betöltött hely. Oda vitték Katalint is. Megásták a gödröket, de nem fért bele a koporsó, nem csúszott bele, tudják, szűkre méretezték, de hát ugye, kijárási tilalom volt, mindenki sietett volna ha­za, az emberek is, akiknek dolgozniuk kellett, a sírásóknak. Az volt a legször­nyűbb, amikor az uram odament a sír­gödörhöz, és kivette az ásót az ember kezéből, és elkezdte ásni a gödröt, hogy a gyerek koporsója beleférjen. - Most is ott van, ahová akkor temették? - Igen. Talán másnap már halottak napja volt, nem tudnám megmondani, csak azt, hogy több nap telt el a halála óta, október 30-a körül lehetett. - A halálát bejelentette valakinek? - Nem mertem bejelenteni, mert at­tól féltem, megkérdik, milyen körülmé­nyek között halt meg. Hát mit magya­rázzak ugye, de már akkor a fiamat is féltettem, aki szintén megsebesült. Fél­tem, őszintén mondom. Három hónap múlva vittem csak be talán a személy­azonosságiját a tanácshoz. - Mikor vették észre, hogy a fia is meg­sebesült? - Őt úgy vitték el, hogy nem is tud­tunk róla, él-e vagy meghalt-e, hová lett. Őt is kerestük, de nem találtuk. Ösz­­szeszedték a sebesülteket, ő mozgott, az biztos, mert hiszen teljesen észnél volt, de mondom, elvitték. És ez volt a másik borzalom, tudják, hogy az egyik meghalt, és a másik meg nincs! És nem tudjuk, hogy hol van! - Mikor került elő? - Körülbelül három napba beletelt, amikor egyszer üzenetet kaptunk a MÁV Kórházból, s akkor gyorsan le­mentünk. - A fiát hol érte a lövés? - Ő is ott feküdt pontosan „Mókus­ka" mellett - így hívtuk Katalin lányun­kat, mert borzasztó eleven volt -, csak volt ott egy nagy kockakő is, és amellé tette le a fejét, ahogy utólag elmesélte, és végighallgatta, hogyan pattognak le a kőről a lövedékek. Egymás mellett fe­küdtek. Éppen úgy járhatott volna, mint a nővére. Talán, hogyha az a kő nincs ott... - A fia mikor került haza? - Ahogy a kórházból ki tudtuk hozni, hazavittük, mert féltünk, hogy a kórhá­zakat is ellenőrzik, tudják, hogy ott se­besültek vannak, és keresik őket. - Hol sérült meg? - A combján és a vádliján, szilánkok­tól. - Meddig laktak a Beloiannisz utcában? - Két év múlva átköltöztünk a közeli Garibaldi utcába, ott volt egy nagyobb lakás. Utána, '68-ban jöttünk el onnan, és kimentünk a Hűvösvölgyi részbe. - Nem akartak végleg elköltözni a kör­nyékről rögtön utána? - Hát nézzék, nem, mert a gyerekek iskolája miatt ez nem lett volna szeren­csés. Csak én nem mentem a térnek ar­ra a részére sokáig. Az FM-be jártam dolgozni, de mindig úgy mentem be, kerülő úton, hogy ne kelljen a 2-es vo­nalát érinteni. Kő András-Nagy J. Lambert (Folytatás a szombati számunkban) A Kossuth Lajos tér újabb épülete, pontosabban a 2. sz. házasságkötő terem, amelynek bejárata a Vértanúk tere (akkor Ságvári), másik oldala a Kossuth Lajos térre néz. Az édesanya, aki annyi év után most feleleveníti a szomorú esemé­nyeket a házasságkötő terem melletti kapualjban áll, fázik, amikor egy tank jelenik meg a Nádor utcán, feltornássza magát a tér sarkáig, és akkor... A Deák család 1956. október 20-án költözött a közeli Beloiannisz (ma Zoltán) utcába. Férj, feleség és a három gyerek. Két lány és egy fiú. A két lány a mátyásföldi gimnáziumba járt, ezért is mentek le az utcára, hogy megérdeklődjék, jár-e a troli. De nemcsak ezért keveredtek le a térre... Katalin (jobboldali) barátnőjével ötvenhatban Gyász, gyertyákkal, azon a helyen, ahol nagyon sokan haltak meg Hegedűs Dénes felvétele

Next