Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
20 III. évfolyam 61. szám írja : 1993. március 13., szombat) A Bánk bán előadása a Nemzeti Színházban március 15-én esteközkívánatra Ki a közlekedést gátolja, a természet ellen bűnt követ el. Közlekedés nélkül nem volna társaság, nem volna fejlődés; az ember állaton felül nem emelkedhetett volna. Isten úgy alkotá az embert, hogy szüntelenül tökéletesüljön, de közlekedés nélkül a tökéletesedés képtelenség volna. Szóval státust vagy társaságot közlekedés nélkül képzelni nem lehet. Midőn az első négy, öt vagy tíz ember önbiztosítása végett társaságba lépett, előbb gondolataikat kellett egymással közleniök, mert némán, mint valami fajankók csak nem állhatták, különben egymással nem értekezve társaság köztük nem támadhatott volna. Legalább én nem képzelhetem, lehet, hogy a sajtó ellenzői másképp is tudnak társaságot alkotni. Minden közmunka, törvény, vallás csak viszonyos közlekedés által létesülhetnek. Hogy közlekedni az embert természete ösztönzi, tanúsítandják e sorok is, melyek minden cenzúrának dacára napvilágra jőnek, sőt ha cenzúra helyett szabad sajtó létezne, talán sohasem születtek volna. (...) azt mondja a józan ész, hogy az ember minden tőle kigondolt és kigondolható módon közlekedhetik, beszélhet, írhat, gondolatait, véleményét, meggyőződését közzéteheti, mert nincs más nagyobb jogokkal a természettel ellátott ember, ki őt akadályozhatná. (Táncsics Mihály: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, 1843) Másnap, 16-án a küldöttség elrendeltetett, Pozsonyban s Bécsbe megviendő kívánatainkat. És ebben van a mi forradalmunk egyik dicsősége. Nem szédíti el ezt hatalmának öntudata, nem a kezdet sükere, mint szokott megvakítni egyeseket erkölcsi vagy anyagi hatalmak érzete. A forradalom kérni ment, még akkor is, midőn követelhet, kérni egy kaszt képviseletétől, kérni fejedelmétől, a hűség bizalmával (...) Midőn ezeket írnám, hallom, hogy a fővárosi küldöttség miképpen fogadtatok a kerületi ülésben. Nem akartam azt hinni, olvasnom, látnom kell az elfogadás írott szavait, szellemét. És olvasom ezt azon beszédekben, melyek a Nemzeti Újsághoz mellékelve közöltettek. Mi ez? kérdezem magamtól. Hát lehet így beszélni egy forradalommal szemközt, melynek tényezője követlenül csak százhatvanezer ember ugyan, de közvetőleg milliomok, s mely forradalomhoz naponként, óránként, városok és kerületek csatlakoznak, távolról és közelről. Kérdem én, van a mi forradalmunk programjának 12 pontja között egyetlen betű, mely nem a kiváltságtalan nép millióinak szívvérével lett volna megírva? Ha ezt a magyar nép megtagadja, ám legyen a fővárosi forradalom neve bizor, midőn kívánatainak jogcíméül a nemzet nevét arrogálja, de hogyha e kívánatokban közvetőleg tizenöt milliónyi nép nyilatkozik, talán néhány ezer kiváltságos híján, akkor e nép csakugyan úr, nemcsak minden egyes tekintélyek, nemcsak azon apostolok fölött, kik az ő nevében prédikálnak, de igenis parancsoló ura és bírája magának a törvényhozásnak is. Van-e példa rá a világon, hogy bár csak egyesek is, kik emberi jogokért elnyomott nemzet nevében küzdöttenek, jogcímbitorlónak bélyegeztettek volna? És ez itt százhatvanezer emberrel szemközt mondatik, mely sajtószabadságot adott egy egész nemzetnek, a forradalom erkölcsi hatalmával, és adott tényleg, nemzetőrséget, eltörte a sorsjátékokat és dohánytrafikokat, s az osztrák színeket nemzetiekkel váltotta fel e hazában. (Egressi Gábor: Képek a pesti forradalomból március 15-én, 1848.) Volt egyszer egy Március A szabad sajtó születése Március 15-e örök emlékezetű nap lesz hazánk történetében: e nap feltüntet egész Európa elejébe pompás jelenés gyanánt egy oly népet, mely az ármányos politika fortélyai, a helytelen dicsvágy és önhaszon veszélyes sugallatait és a csak tirannusokhoz illő fenyegetéseket a lélek legmagasztosb érzetében megvetve a hazaszeretet és a polgári kötelesség nemes állhatatosságának emelt keblében örök emléket, így méltatta a magyar forradalom első napját egykorú röpiratában a 20 éves Nyári Albert, a pesti demokrata ifjúság egyik vezetője, aki bárói rangja ellenére elhagyta nevéből az y-t. A 145 évvel ezelőtti dicső nap történései a magyar történelemnek legrészletesebben ismertetett (és egyúttal ismert?) eseményei közé tartoznak. Azon a napon, melyet többek között Vajda János Petőfi napjának, Petőfi ünnepének nevezett, a halhatatlan magyar költő ezt írta naplójába: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?" Hogy miként született a magyar sajtószabadság, az az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetének egyik leggyakrabban felidézett, legendás fejezete. Ennek ellenére a szemtanúk korabeli beszámolói és későbbi visszaemlékezései nem egészen ugyanúgy rekonstruálják az eseményeket. Petőfi például, aki nem volt jelen az ellenzéki kör március 14-én este a Pilvax- más néven Fillinger- kávéházban tartott gyűlésén, úgy tudta dékáitól, hogy az ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. Ugyanakkor Nyári Albert említett krónikájában megírta, hogy a 12 pontként ismert petíció Elnyomatása ügyében nagy vita zajlott (az első pont köztudomásúlag a sajtószabadságot követelte), s a bécsi forradalom hírére még 14-én késő este úgy határoztak az ifjak többek között Vidács János és Vasvári Pál egyetemi hallgatók javaslatára, hogy a 12 pontba foglalt szabadságot másnap kivívják. Ebben elévülhetetlen érdeme volt a harmadik V- kezdőbetűs diáknak, a 21 évesen már ismert költőnek, Vajda Jánosnak, aki a vita hevében az ajtóhoz rohant, és azt becsukván, így kiáltott: Uraim, önök mindaddig ki nem menendnek innen, míg nem határoztak. Petőfi március 17-én ezt írta naplójába a 14-ről 15-re virradó éjjeléről: „Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt (...) Azon tanácskoztunk: mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Logikailag a forradalom legelső és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót... azt fogjuk tenni!(...) Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? Isten neki, ki várhat ennél szebb halált? E gondolattal aludtam el." Másnap délelőtt Petőfiék sorra járták az akkori pesti egyetemeket, s Pestnek elszánt ifjai a lelkesülés szent dühében elhatározták, hogy a sajtóról leveszik a lakatot. Az egyetemi piacon a fellázadt ifjúság gyűlésén szónokolók közül Vidács javasolta, hogy legelőször a szabad sajtót vívják ki: „Dicsőbbel nem kezdhetjük meg a mai napot, mint ha a gondolat közlekedésének szabad tért nyitunk. Foglaljuk le először is a nyomdákat." Nyári említett krónikája szerint ez a következőképpen történt: „A Hatvani utcába özönlött az ár, egyenesen Landerer nyomdájához. Pél tizenegyre lehetett akkor, midőn a nép a nyomda előtt megállapodott. Foglaljuk le a sajtókat, szól az egyik a nép közül, de a rendet ne tévesszük el szemeink elől! s azt indítványozd, miszerint jó lenne, ha a nép egynéhányat köréből rögtön megválasztna, kik ötét képviselve az akaratot tüstént létesítenék. Közakarattal négyen választatának meg, s e négy: Jókai, Petőfi, Vasvári, és Vidács valának. A 12 pont és Petőfi Nemzeti dalának kinyomtatása határoztatik el. A népnek képviselői a műhelybe lépnek. Ezek voltak Magyarországnak legelső népképviselői!!! Éljen a sajtószabadság hallatszott kívülről a nép ajkán; az intézetben dolgozók mennydörgő éljenekkel üdvözlék a belépő képviselőket. Vidács a legelső sajtóra tevén kezét: Ezen gépet mondd a népnek nevében lefoglalom, e pillanattól fogva azon korlátok, melyek a nemzet és a sajtók között emelvék, többé nem léteznek! Tudják-e uraim szól a küldöttek elébe lépett nyomdatulajdonos mi nagy felelősséget vállaltak fel önök magukra! Meggondolták-e önök mindazon szomorú következményeket, melyek ebből következhetnek?! Igen, uram válaszol Vasvári elhatározott hangon. A szilárd akaratnak hódolni fogok szólt Landerer... s a munka elkezdődik." Néhány részletet tekintve eltérően emlékeztek vissza a krónikások és memoárírók a sajtószabadság kivívására. Petőfi megerősíti Nyári beszámolóját, amely szerint négyen Petőfi, Jókai, Vasvári és Vidács foglalták le a sajtót a nép nevében. Degré Alajos évtizedekkel későbbi visszaemlékezése szerint ő maga is a helyszínen volt, s ő azt állítja, hogy nem Vidács, hanem Irinyi József tette rá kezét az első gépre, lefoglalván azt a 12 pont és a Nemzeti dal kinyomtatására. Abban azonban minden beszámoló megegyezik, hogy a Landerer és Heckenast nyomda tulajdonosai engedtek a nép követelésének, s fizikai erőszak nélkül nyomatták ki a cenzúra nélküli első magyar sajtótermékeket, ezáltal egyben eleget is téve a magyar nemzet (12 pontba foglalt) első kívánságának. Ahogy a Pesti Hírlap írta másnap: „így született március 15-én délelőtt 11 1/2 órakor a magyar sajtónak törvényes, tiszta, cenzúra által meg nem fertőztetett ágyából az első ikerszülött." A fiatal magyar demokraták által, a sajtóról a szó szoros értelmében sajátkezűleg levert lakat valóban fordulópontot jelent a magyar nemzet történetében. Kossuth még 1841-ben úgy fogalmazott, hogy a szabad sajtó az egész nemzet érdeke, hiszen ez az óramutató a nemzet életében, ez élesztő fugalma a rejtekben csillámló szellemszikrának, őre a jogszerűségnek, reményhorgonya a szenvedőnek, a bűnnek ostora, az érdemnek koszorúzója. Jókai Forradalom vér nélkül címmel az Életképek 1848. március 19-i számában megjelent krónikája így folytatja a sajtószabadság kivívásának történetét, sorolta március 18-án a sajtószabadság törvénybe iktatását. Ám a Szemere Bertalan által megszövegezett javaslat igen magas biztosíték (óvadék) letételét követelte meg: politikai napilapok esetében 20 ezer, más esetben 10 ezer forintot. Horváth Mihály történetíró ezzel kapcsolatban rámutatott arra, hogy a plebejus, illetve a nemzetiségi mozgalmak radikalizálódásától félve a nemesi országgyűlés „inkább csak a cenzúrát akarta eltörölni, mint tényleg szabaddá tenni a sajtót." A törvényjavaslat általános felháborodást váltott ki az alig egy hete kivívott sajtószabadság szülővárosában. A márciusi ifjak és a plebejus polgári demokraták azt állították, ezzel a törvénnyel a pozsonyi országgyűlés „tökéletesen lerombolja" a sajtószabadságot, hiszen a nemzet az írók, újságírók javadalmazásáról még nem gondoskodott olyan bőven, hogy ilyen magas biztosítékot képesek lennének letenni. Az egyetemi ifjúság véleményét azzal is demonstrálta, hogy a városháza előtti téren nyilvánosan elégették a törvényjavaslat szövegét. Az is növelte a feszültséget Pest és Pozsony között, hogy a Kossuth vezette nemesi liberálisok meglehetősen ridegen (sőt lekezelően) fogadták március 19-én a főváros Hajnik Pál vezette küldöttségét, amely a 12 pontban megfogalmazott nemzeti kívánatok figyelembevételét és pártolását kérte „esedezve" a felséges haza képviselőitől. Kossuth kemény szavakkal „tette helyére" a fővárosi küldöttséget, mondván, hogy a nemzet szót egyetlen város sem sajátíthatja ki magának, s ő az ország urának soha nem fogja tartani Buda-Pestet. Egyúttal kijelentette, hogy a 12 pont ugyan nagyon kiváló dolog, de fölösleges, mert a legtöbb kívánat már szerepel az országgyűlés törvényalkotási programjában. Ezenkívül az utolsó rendi gyűlés - a határozott és ismételt pesti kérés ellenére - nem költözött át a határszéli Pozsonyból az ország szívében lévő fővárosba. Az ódzkodásban nyilván az a megfontolás is szerepet játszhatott, hogy a magyar nemesi vezetők is jól ismerték a „nagy" francia forradalom történetét - tudták, hogy a Párizsban ülésező nemzeti konvent (szemben a versailles-i nemzetgyűléssel) több ízben is a párizsi nép követeléseinek, illetve közvetlen nyomásgyakorlásának kényszerült engedelmeskedni. Jellemző, hogy Egressi Gábor, a reformkor nagy színésze, Petőfi barátja, aki szintén elhagyta nevéből demokrata módon az y-t, milyen felháborodott hangon reagált a pozsonyi országgyűlés viselkedésére. Egyúttal arra szólította fel a törvényhozókat az Életképek március 26-i számában megjelent röpiratában, hogy ne vegyék semmibe a pesti forradalmat, mely néhány nappal vagy talán hónapokkal előbb és a pozsonyi küldöttek nélkül hozta létre azon reformokat, mikben ők fáradoznak, s amelynek programját alkotmányos szellem lengi át. Arra kérte őket, hogy ne taszítsák el azon forradalom bizalmát, mely a törvényesség és rend iránt példátlan tiszteletet tanúsít, mely előtt a személy és a tulajdon szent maradt, s mely fegyverét csupán a békeháborítók ellen használja. A fővárosi háborgás miatt gróf Batthyány Lajos miniszterelnök személyesen lépett közbe a sajtótörvény-javaslat módosításáért. Az új szöveget amely felére csökkentette a biztosíték összegét a rendi országgyűlés március 23-án elfogadta. A felsőtábla jóváhagyása után az uralkodó április 7-én szentesítette, s április 11-én iktatták be az 1847/48. XVIII. törvénycikként történelmünk első sajtótörvényét. Délután a múzeum terén összegyűlt nép elhatárra a városházára menni, s ott a polgári kart és városi tanácsot az egyesülésre s kívánatai aláírására felszólítani. A tanácsterem megnyittatott, s tartatott nyilvános ülés a piacra összegyűlt nép szabadságmennydörgései között A tanácsnak benyújtottak a program pontjai, s a tanácsjegyző mondá, hogy azok el vannak fogadva; utána Holovics tanácsnak kívánt gondolkozási időt, melyben e pontok tanácskozás alá vezethessenek. Megcáfolta őt Rottenbiller alpolgármester, kimondva, hogy már egész délelőtt tanácskoztak efölött; ezután szónokolt Nyári Pál Pest megyei alispán, s a pontokat pártolta; utána Klauzál Gábor, ki az első és 11. pontok rögtöni életbeléptetését is kívánta; a pontok a tanács által aláírattak, s az ablakon át a népnek felmutattatának. E pontok azóta minden utcaszegleten olvashatók. A nép, ideiglenes választmányát a tanács és polgárság választmányával egyesítendő kinevezve, kívánta, hogy Stancsics Mihály, ki sajtói állítólagos vétség miatt fogva van Budán miután kimondatott, hogy cenzúrái vények nálunk nincsenek, nem is voltak soha, szabadon bocsáttassák, s a censurale collegium rögtön mentessék fel hivatalától; e kívánata teljesítésére átment Budára, s a helytartósági épület udvarán zászlója körül gyűlve állhatatosan állt jogai kívánata mellett, míg választmánya által kijelentetek, hogy a helytartótanács e három pontba egyezett bele: Stancsics kiadatása, cenzúra eltörlése, sajtóbíróságnak a nép közüli választása, egyúttal kimondá, hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni, ha azzal a nép saját céljai rendes kivitelére kívánna rendelkezni. Miután a márciusi ifjak és a pesti polgárok rövid úton és lelkesülten egymásra találtak, még aznap este folytatódott asajtószabadság diadalmenete. A pesti városházán a délutáni rendkívüli közgyűlés által megbízott választmány - több ezer ember kíséretében - átvonult a hajóhídon (Széchenyi Lánchídja akkoriban még javában épült), fel a budai Várba, a Helytartótanácshoz, amely „sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett." Azaz eltörölte a cenzúrát, kiengedte a börtönből Táncsicsot - „a gondolatszabadság mártírját" és ígéretet tett arra, hogy a katonaság tétlen marad. „Délben az elnyomatott sajtó, estve pedig ennek megtestesített mártíri képviselője szabadíttatott ki láncaiból. Mily természetes következetességű fejlődése a dolgoknak" - írta Vahot Imre a Pesti Divatlap március 19-i számában. Míg a lelkesedés este a Nemzeti Színházban tetőfokára hágott - ahol színészek és nézők együtt énekelték Erkel zenéje szerint Kölcsey Hymnusát, Egressy Béni zenéje szerint Vörösmarty Szózatát, továbbá a Nemzeti dalt és a Hunyadi László című opera Hattyúdalát -, aközben Pest város újdonsült választmánya arról értesítette (természetesen már cenzúrázatlan felragaszok útján) Pest város közönsége - polgári társadalma - nevében a magyar nemzetet, hogy „ami más országokban polgárvérbe került, a reformot, Budapesten huszonnégy óra alatt, békés és törvényes úton kivívta a törvényes egyetértés." Az új vezetés hangsúlyozta, hogy Buda-Pest a törvény és a béke korlátait nem sértő meg, s a rend fenntartása hazafiúi érzelmű lakosainak, a polgárőröknek kezébe tétetett. A választmány jelszavai önmagukért beszéltek: éljen a király! alkotmányos reform, szabadság, egyenlőség, béke és rend! Az aláírók között volt a választmányba beválasztott három márciusi ifjú: Petőfi, Vasvári és Irinyi is. A forradalom másnapján a budai helytartótanács - a pesti városi választmánynak előző napon tett ígéretének megfelelően - rendeletet adott ki a sajtószabadságról, a megelőző cenzúra eltörléséről. Egyúttal a sajtó útján elkövethető „visszaélések és kihágások" megítélésére ideiglenes bizottságot állított fel... A Pozsonyban tanácskozó utolsó rendi országgyűlés halaszthatatlan feladatai közé Faggyas Sándor