Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

20 III. évfolyam 61. szám í­rja : 1993. március 13., szombat) A Bánk bán előadása a Nemzeti Színházban március 15-én este­­közkívánatra Ki a közlekedést gátolja, a természet ellen bűnt követ el. Közle­kedés nélkül nem volna társaság, nem volna fejlődés; az ember állaton felül nem emelkedhetett volna. Isten úgy alkotá az em­bert, hogy szüntelenül tökéletesüljön, de közlekedés nélkül a tökéletesedés képtelenség volna. Szóval státust vagy társaságot közlekedés nélkül képzelni nem lehet. Midőn az első négy, öt vagy tíz ember önbiztosítása végett társaságba lépett, előbb gondolataikat kellett egymással közleniök, mert némán, mint valami fajankók csak nem állhat­ták, különben egymással nem értekezve társaság köztük nem támadhatott volna. Legalább én nem képzelhetem, lehet, hogy a sajtó ellenzői másképp is tudnak társaságot alkotni. Minden közmunka, törvény, vallás csak viszonyos közlekedés által lé­tesülhetnek. Hogy közlekedni az embert természete ösztönzi, tanúsítandják e sorok is, melyek minden cenzúrának dacára napvilágra jőnek, sőt ha cenzúra helyett szabad sajtó létezne, talán sohasem születtek volna. (...) azt mondja a józan ész, hogy az ember minden tőle ki­gondolt és kigondolható módon közlekedhetik, beszélhet, ír­hat, gondolatait, véleményét, meggyőződését közzéteheti, mert nincs más nagyobb jogokkal a természettel ellátott ember, ki őt akadályozhatná. (Táncsics Mihály: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, 1843) Másnap, 16-án a küldöttség elrendeltetett, Pozsonyban s Bécsbe megviendő kívánatainkat. És ebben van a mi forradalmunk egyik dicsősége. Nem szé­­díti el ezt hatalmának öntudata, nem a kezdet sükere, mint szokott megvakítni egyeseket erkölcsi vagy anyagi hatalmak érzete. A forradalom kérni ment, még akkor is, midőn követel­het, kérni egy kaszt képviseletétől, kérni fejedelmétől, a hűség bizalmával (...) Midőn ezeket írnám, hallom, hogy a fővárosi küldöttség mi­képpen fogadtatok a kerületi ülésben. Nem akartam azt hinni, olvasnom, látnom kell­ az elfogadás írott szavait, szellemét. És olvasom ezt azon beszédekben, melyek a Nemzeti Újsághoz mellékelve­ közöltettek. Mi ez? kérdezem magamtól. Hát lehet így beszélni egy forradalommal szemközt, melynek tényezője követlenül csak százhatvanezer ember ugyan, de közvetőleg milliomok, s mely forradalomhoz naponként, óránként, váro­sok és kerületek csatlakoznak, távolról és közelről. Kérdem én, van a mi forradalmunk programjának 12 pontja között egyetlen betű, mely nem a kiváltságtalan nép millióinak szívvérével lett volna megírva? Ha ezt a magyar nép megta­gadja, ám legyen a fővárosi forradalom neve bizor, midőn kí­­vánatainak jogcíméül a nemzet nevét arrogálja, de hogyha e kívánatokban közvetőleg tizenöt milliónyi nép nyilatkozik, ta­lán néhány ezer kiváltságos híján, akkor e nép csakugyan úr, nemcsak minden egyes tekintélyek, nemcsak azon apostolok fölött, kik az ő nevében prédikálnak, de igenis parancsoló ura és bírája magának a törvényhozásnak is. Van-e példa rá a világon, hogy bár csak egyesek is, kik em­beri jogokért elnyomott nemzet nevében küzdöttenek, jogcím­bitorlónak bélyegeztettek volna? És ez itt százhatvanezer emberrel szemközt mondatik, mely sajtószabadságot adott egy egész nemzetnek, a forradalom er­kölcsi hatalmával, és adott tényleg, nemzetőrséget, eltörte a sorsjátékokat és dohánytrafikokat, s az osztrák színeket nem­zetiekkel váltotta fel e hazában. (Egressi Gábor: Képek a pesti forradalomból március 15-én, 1848.) Volt egyszer egy Március A szabad sajtó születése Március 15-e örök emlékezetű nap lesz ha­zánk történetében: e nap feltüntet egész Eu­rópa elejébe pompás jelenés gyanánt egy oly népet, mely az ármányos politika forté­lyai, a helytelen dicsvágy és önhaszon ve­szélyes sugallatait és a csak tirannusokhoz illő fenyegetéseket a lélek legmagasztosb érzetében megvetve a hazaszeretet és a pol­gári kötelesség nemes állhatatosságának emelt keblében örök emléket, így méltatta a magyar forradalom első nap­ját egykorú röpiratában a 20 éves Nyári Al­bert, a pesti demokrata ifjúság egyik vezető­je, aki bárói rangja ellenére elhagyta nevéből az y-t. A 145 évvel ezelőtti dicső nap törté­nései a magyar történelemnek legrészlete­sebben ismertetett (és egyúttal ismert?) ese­ményei közé tartoznak. Azon a napon, me­lyet többek között Vajda János Petőfi napjá­nak, Petőfi ünnepének nevezett, a halhatat­lan magyar költő ezt írta naplójába: „Ma szü­letett a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs... vagy van olyan egy­ügyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nél­kül lehet bármely nemzetnek szabadsága?" Hogy miként született a magyar sajtósza­badság, az az 1848-49-es forradalom és sza­badságharc történetének egyik leggyakrab­ban felidézett, legendás fejezete. Ennek el­lenére a szemtanúk korabeli beszámolói és későbbi visszaemlékezései nem egészen ugyanúgy rekonstruálják az eseményeket. Petőfi például, aki nem volt jelen az ellenzé­ki kör március 14-én este a Pilvax- más né­ven Fillinger- kávéházban tartott gyűlésén, úgy tudta dékáitól­, hogy az ősi szokás sze­rint eredménytelenül oszlott szét. Ugyanak­kor Nyári Albert említett krónikájában meg­írta, hogy a 12 pontként ismert petíció El­nyomatása ügyében nagy vita zajlott (az el­ső pont köztudomásúlag a sajtószabadságot követelte), s a bécsi forradalom hírére még 14-én késő este úgy határoztak az ifjak töb­bek között Vidács János és Vasvári Pál egye­temi hallgatók javaslatára, hogy a 12 pontba foglalt szabadságot másnap kivívják. Ebben elévülhetetlen érdeme volt a harmadik V- kezdőbetűs diáknak, a 21 évesen már ismert költőnek, Vajda Jánosnak, aki a vita hevé­ben az ajtóhoz rohant, és azt becsukván, így kiáltott: Uraim, önök mindaddig ki nem me­­nendnek innen, míg nem határoztak. Petőfi március 17-én ezt írta naplójába a 14-ről 15-re virradó éjjeléről: „Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségem­mel együtt (...) Azon tanácskoztunk: mit kell ten­ni? mert az határozottan állt előttünk, hogy ten­ni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Logikailag a forradalom legelső és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a saj­tót... azt fogjuk tenni!(...) Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? Isten ne­ki, ki várhat ennél szebb halált? E gondolattal aludtam el." Másnap délelőtt Petőfiék sorra járták az akkori pesti egyetemeket, s Pestnek elszánt ifjai a lelkesülés szent dühében elhatároz­ták, hogy a sajtóról leveszik a lakatot. Az egye­temi piacon a fellázadt ifjúság gyűlésén szó­nokolók közül Vidács javasolta, hogy leg­először a szabad sajtót vívják ki: „Dicsőbbel nem kezdhetjük meg a mai napot, mint ha a gondolat közlekedésének szabad tért nyi­tunk. Foglaljuk le először is a nyomdákat." Nyári említett krónikája szerint ez a követ­kezőképpen történt: „A Hatvani utcába özönlött az ár, egyenesen Landerer nyomdájához. Pél tizenegyre lehetett akkor, midőn a nép a nyomda előtt megállapo­dott. Foglaljuk le a sajtókat, szól az egyik a nép kö­zül, de a rendet ne tévesszük el szemeink elől! s azt indítványozd, miszerint jó lenne, ha a nép egynéhányat köréből rögtön megválasztna, kik ötét képviselve az akaratot tüstént létesítenék. Közakarattal négyen választatának meg, s e négy: Jókai, Petőfi, Vasvári, és Vidács valának. A 12 pont és Petőfi Nemzeti dalának kinyom­tatása határoztatik el. A népnek képviselői a mű­helybe lépnek. Ezek voltak Magyarországnak le­gelső népképviselői!!! Éljen a sajtószabadság hallatszott kívülről a nép ajkán; az intézetben dolgozók mennydörgő éljenekkel üdvözlék a belépő képviselőket. Vidács a legelső sajtóra tevén kezét: Ezen gépet mondd a népnek nevében lefoglalom, e pillanat­tól fogva azon korlátok, melyek a nemzet és a saj­tók között emelvék, többé nem léteznek! Tudják-e uraim szól a küldöttek elébe lépett nyomdatulajdonos mi nagy felelősséget vállaltak fel önök magukra! Meggondolták-e önök mind­azon szomorú következményeket, melyek ebből következhetnek?! Igen, uram válaszol Vasvári elhatározott han­gon. A szilárd akaratnak hódolni fogok szólt Lan­derer... s a munka elkezdődik." Néhány részletet tekintve eltérően emlé­keztek vissza a krónikások és memoárírók a sajtószabadság kivívására. Petőfi megerősíti Nyári beszámolóját, amely szerint négyen Petőfi, Jókai, Vasvári és Vidács foglalták le a sajtót a nép nevében. Degré Alajos évtize­dekkel későbbi visszaemlékezése szerint ő maga is a helyszínen volt, s ő azt állítja, hogy nem Vidács, hanem Irinyi József tette rá ke­zét az első gépre, lefoglalván azt a 12 pont és a Nemzeti dal kinyomtatására. Abban azonban minden beszámoló megegyezik, hogy a Landerer és Heckenast nyomda tu­lajdonosai engedtek a nép követelésének, s fizikai erőszak nélkül nyomatták ki a cenzú­ra nélküli első magyar sajtótermékeket, ez­által egyben eleget is téve a magyar nemzet (12 pontba foglalt) első kívánságának. Ahogy a Pesti Hírlap írta másnap: „így szü­letett március 15-én délelőtt 11 1/2 órakor a ma­gyar sajtónak törvényes, tiszta, cenzúra által meg nem fertőztetett ágyából az első ikerszülött." A fiatal magyar demokraták által, a sajtó­ról a szó szoros értelmében sajátkezűleg le­vert lakat valóban fordulópontot jelent a magyar nemzet történetében. Kossuth még 1841-ben úgy fogalmazott, hogy a szabad sajtó az egész nemzet érdeke, hiszen ez az óramutató a nemzet életében, ez élesztő fu­­galma a rejtekben csillámló szellemszikrá­nak, őre a jogszerűségnek, reményhorgo­nya a szenvedőnek, a bűnnek ostora, az ér­demnek koszorúzója. Jókai Forradalom vér nélkül címmel az Élet­képek 1848. március 19-i számában megjelent krónikája így folytatja a sajtószabadság ki­vívásának történetét, sorolta március 18-án a sajtószabadság tör­vénybe iktatását. Ám a Szemere Bertalan által megszövegezett javaslat igen magas biztosí­ték (óvadék) letételét követelte meg: politi­kai napilapok esetében 20 ezer, más esetben 10 ezer forintot. Horváth Mihály történetíró ezzel kapcsolatban rámutatott arra, hogy a plebejus, illetve a nemzetiségi mozgalmak radikalizálódásától félve a nemesi or­szággyűlés „inkább csak a cenzúrát akarta eltö­rölni, mint tényleg szabaddá tenni a sajtót." A törvényjavaslat általános felháborodást váltott ki az alig egy hete kivívott sajtósza­badság szülővárosában. A márciusi ifjak és a plebejus polgári demokraták azt állították, ezzel a törvénnyel a pozsonyi országgyűlés „tökéletesen lerombolja" a sajtószabadsá­got, hiszen a nemzet az írók, újságírók java­dalmazásáról még nem gondoskodott olyan bőven, hogy ilyen magas biztosítékot képe­sek lennének letenni. Az egyetemi ifjúság véleményét azzal is demonstrálta, hogy a városháza előtti téren nyilvánosan elégették a törvényjavaslat szövegét. Az is növelte a feszültséget Pest és Po­zsony között, hogy a Kossuth vezette nemesi liberálisok meglehetősen ridegen (sőt leke­zelően) fogadták március 19-én a főváros Hajnik Pál vezette küldöttségét, amely a 12 pontban megfogalmazott nemzeti kívána­tok figyelembevételét és pártolását kérte „esedezve" a felséges haza képviselőitől. Kos­suth kemény szavakkal „tette helyére" a fő­városi küldöttséget, mondván, hogy a nem­zet szót egyetlen város sem sajátíthatja ki magának, s ő az ország urának soha nem fogja tartani Buda-Pestet. Egyúttal kijelen­tette, hogy a 12 pont ugyan nagyon kiváló dolog, de fölösleges, mert a legtöbb kívánat már szerepel az országgyűlés törvényalko­tási programjában. Ezenkívül az utolsó rendi gyűlés - a ha­tározott és ismételt pesti kérés ellenére - nem költözött át a határszéli Pozsonyból az ország szívében lévő fővárosba. Az ódzko­dásban nyilván az a megfontolás is szerepet játszhatott, hogy a magyar nemesi vezetők is jól ismerték a „nagy" francia forradalom történetét - tudták, hogy a Párizsban ülése­ző nemzeti konvent (szemben a versailles-i nemzetgyűléssel) több ízben is a párizsi nép követeléseinek, illetve közvetlen nyomás­­gyakorlásának kényszerült engedelmesked­ni. Jellemző, hogy Egressi Gábor, a reform­kor nagy színésze, Petőfi barátja, aki szintén elhagyta nevéből demokrata módon az y-t, milyen felháborodott hangon reagált a po­zsonyi országgyűlés viselkedésére. Egyúttal arra szólította fel a törvényhozókat az Élet­képek március 26-i számában megjelent röpiratában, hogy ne vegyék semmibe a pesti forradalmat, mely néhány nappal vagy talán hónapokkal előbb és a pozsonyi küldöttek nélkül hozta létre azon reformo­kat, mikben ők fáradoznak, s amelynek programját alkotmányos szellem lengi át. Arra kérte őket, hogy ne taszítsák el azon forradalom bizalmát, mely a törvényesség és rend iránt példátlan tiszteletet tanúsít, mely előtt a személy és a tulajdon szent ma­radt, s mely fegyverét csupán a békehábo­­rítók ellen használja. A fővárosi háborgás miatt gróf Batthyány Lajos miniszterelnök személyesen lépett közbe a sajtótörvény-javaslat módosításá­ért. Az új szöveget amely felére csökkentet­te a biztosíték összegét a rendi országgyű­lés március 23-án elfogadta. A felsőtábla jó­váhagyása után az uralkodó április 7-én szentesítette, s április 11-én iktatták be az 1847/48. XVIII. törvénycikként történel­münk első sajtótörvényét. Délután a múzeum terén összegyűlt nép elhatárra a városházára menni, s ott a pol­gári kart és városi tanácsot az egyesülésre s kívánatai aláírására felszólítani. A ta­nácsterem megnyittatott, s tartatott nyilvános ülés a piacra összegyűlt nép szabad­ságmennydörgései között A tanácsnak benyújtottak a program pontjai, s a tanács­jegyző mondá, hogy azok el vannak fogadva; utána Holovics tanácsnak kívánt gon­­dolkozási időt, melyben e pontok tanácskozás alá vezethessenek. Megcáfolta őt Rot­­tenbiller alpolgármester, kimondva, hogy már egész délelőtt tanácskoztak efölött; ezután szónokolt Nyári Pál Pest megyei alispán, s a pontokat pártolta; utána Klauzál Gábor, ki az első és 11. pontok rögtöni életbeléptetését is kívánta; a pontok a tanács által aláírattak, s az ablakon át a népnek felmutattatának. E pontok azóta minden utcaszegleten olvashatók. A nép, ideiglenes választmányát a tanács és polgárság választmányával egyesítendő­ kinevezve, kívánta, hogy Stancsics Mihály, ki sajtói állítólagos vétség miatt fogva van Budán miután kimondatott, hogy cenzúrái vé­nyek nálunk nincsenek, nem is voltak soha, szabadon bocsáttassák, s a censurale collegium rögtön mentessék fel hivatalától; e kívánata teljesítésére átment Budára, s a helytartósági épület udvarán zászlója körül gyűlve állhatatosan állt jogai kívá­nata mellett, míg választmánya által kijelentetek, hogy a helytartótanács e három pontba egyezett bele: Stancsics kiadatása, cenzúra eltörlése, sajtóbíróságnak a nép közüli választása, egyúttal kimondá, hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni, ha azzal a nép saját céljai rendes kivitelére kívánna rendelkezni. Miután a márciusi ifjak és a pesti polgárok rövid úton és lelkesülten egymásra találtak, még aznap este folytatódott a­­sajtószabad­ság diadalmenete. A pesti városházán a dél­utáni rendkívüli közgyűlés által megbízott választmány - több ezer ember kíséretében - átvonult a hajóhídon (Széchenyi Lánchídja akkoriban még javában épült), fel a budai Vár­ba, a Helytartótanácshoz, amely „sápadt va­­la és reszketni méltóztatott, és öt percnyi ta­nácskozás után mindenbe beleegyezett." Azaz eltörölte a cenzúrát, kiengedte a bör­tönből Táncsicsot - „a gondolatszabadság mártírját" és ígéretet tett arra, hogy a ka­tonaság tétlen marad. „Délben az elnyomatott sajtó, estve pedig ennek megtestesített mártíri képviselője szabadíttatott ki láncaiból. Mily ter­mészetes következetességű fejlődése a dolgoknak" - írta Vahot Imre a Pesti Divatlap március 19-i számában. Míg a lelkesedés este a Nemzeti Színház­ban tetőfokára hágott - ahol színészek és nézők együtt énekelték Erkel zenéje szerint Kölcsey Hymnusát, Egressy Béni zenéje sze­rint Vörösmarty Szózatát, továbbá a Nemzeti dalt és a Hunyadi László című opera Hattyú­dalát -, aközben Pest város újdonsült vá­lasztmánya arról értesítette (természetesen már cenzúrázatlan felragaszok útján) Pest vá­ros közönsége - polgári társadalma - nevé­ben a magyar nemzetet, hogy „ami más or­szágokban polgárvérbe került, a reformot, Buda­pesten huszonnégy óra alatt, békés és törvényes úton kivívta a törvényes egyetértés." Az új ve­zetés hangsúlyozta, hogy Buda-Pest a tör­vény és a béke korlátait nem sértő meg, s a rend fenntartása hazafiúi érzelmű lakosai­nak, a polgárőröknek kezébe tétetett. A vá­lasztmány jelszavai önmagukért beszéltek: éljen a király! alkotmányos reform, szabadság, egyenlőség, béke és rend! Az aláírók között volt a választmányba beválasztott három márci­usi ifjú: Petőfi, Vasvári és Irinyi is. A forradalom másnapján a budai helytar­tótanács - a pesti városi választmánynak előző napon tett ígéretének megfelelően - rendeletet adott ki a sajtószabadságról, a megelőző cenzúra eltörléséről. Egyúttal a sajtó útján elkövethető „visszaélések és ki­hágások" megítélésére ideiglenes bizottságot állított fel... A Pozsonyban tanácskozó utolsó rendi országgyűlés halaszthatatlan feladatai közé Faggyas Sándor

Next