Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Alkotó hazaszeretet 1956 forradalmi napjaiban vetette papírra Németh László ezeket a sorokat: „Mindig nagy honaggyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre. " A nagy író-gondolkodó ismét a maga sajátos szemszögéből nézve emelte ki történelmünknek azt a korszakát, amelynek szellemiségével távolról sem nosztalgikus alapon azonosult. Eredendően idegen volt tőle mindenfajta romantikus érzelgősség; a Német László-i életmű betonalapja a racionalizmus, kötőanyaga az alkotó hazaszeretet. Ez utóbbi az a mentalitás, amely a hosszú tetszhalál állapotából kimozdította a nemzetet és 1848 március idusán talpra állította. Mindössze két évtizednyi készülődés, forradalom és szabadságharc elegendő volt annyi energia termelődéséhez, hogy kimeríthetetlen tartalékaiból minden megújulási kísérletünk idején bőségesen meríthettünk s bizonyára így lesz ez mindaddig, amíg ezen a 93 ezer négyzetkilométeren értik és énekelik a Himnuszt. Mert innen ered minden vágyunk, dilemmánk, büszkeségünk. Mert ekkor fogalmazódott meg valamennyi nemzetmentő gondolatunk, amely végül ama nevezetes 12 pontban összefoglalva öröklődött az utókorra, s amely 1956 lángoló napjaiban újra testet öltött a Budapesti Műszaki Egyetem 16 pontjában s az azt követő, naponta fölröppenő, pontokba szedett kiáltványokban. A nagy idők valamennyi gondolata napjainkig ível. Anyanyelvünk védelme, nemzeti színjátszásunk ügye, iparunk, mezőgazdaságunk, közlekedésünk korszerűsítése, oktatásunk nemzeti szellemhez történő igazítása mind-mind égetően időszerű, sürgős megoldásra vár. Honnan nyerte erejét a reformkor magyarja? Nem importálta! Lehatolt anyanyelvének, történelmi múltjának, népi hagyományainak gyökérvilágáig, s rátalált önmagára. Megalapította tudományos akadémiáját, fölépítette nemzeti színházát, nemzeti múzeumát, megírta nemzeti operáját, drámáit, megjelentette népdalainak és népmondáinak gyűjteményes köteteit, pályázatot hirdetett pogánykori ősvallásunk földerítésére egyszerre végzett kutatómunkát és szintézist. Élt és tevékenykedett az alkotó hazaszeretet lázában. Nem tűrhette tovább a megalázó félmegoldásokat, a tisztázatlan, zavaros helyzeteket. Ezzel a rebellis hajlamunkkal azóta minden ránk telepedő idegen akaratnak számolnia kell. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés. Igen, rendezünk kell mindent; Segesvártól Barguzinig. Mert nem élhetünk békén kóbor lelkek és temetetlen halottak között. Zászlós Levente Élz isten háta mögötti kis falucska református templomának kertjébe■ben kislányok, kisfiúk állnak, hallgatják az ünnepi beszédet. Alig néhány kilométerre a magyar-román határ, alig néhány kilométerre a Kőrös örvénylő, hullámzó kacskaringója, tisztapiszkos koratavaszi áradás. A márciusi koratavasz enyhe meleg hulláma. Eltűnt már a pelyhes hó, nem csillámlik már a jég sem. A rövid ujjú, fehér inges kisfiú még nem tudhatja, honnan is tudhatná, hogy alig három hónap múlva fent, magasan az égen mély zúgással apró ezüst szivarkák repülnek az égen, hogy aztán majd messze ledobják szörnyű bombaterhüket. Még azt sem tudja, hogy ez a sarkadi református templom nemcsak neki kedves és szép, de egyetlen párja van Európában, pontosan Hollandiában. De annyit már megtanult a sarkadi cukorgyári állami elemi római katolikus népiskolában, az osztatlan hatosztályos elemiben, hogy élt Petőfi Sándor, hogy nagy költő volt, hogy ő írta az Anyám tyúkját, de a Nemzeti dalt is. Hallgatja ifjú társaival a képviselő úr beszédét, nem minden mondatát, gondolatát érti ugyan, de valami forróság fut át rajta, s eszébe jut az első világháborúban négy évet frontszolgálatot töltött apjának egy mondata: Itt élned, halnod kell! A háború iszonyata átzúgott már Európán, átzúgott e kicsinyke kicsinnyé zsugorított országon, a gyermek rövid fehéringes gyerekből kiskamasz lesz, már némiképpen öntudatosan büszke diákja a Budapesti Református Gimnáziumnak, a híres Lónyainak. Emlékfoszlányaiban persze a régi otthonra is gondol, a Kőrös habjaira, fácánok pávázóan csillámló nyaktollaira, érzi még orrában a cukorrépa nyersszelet fanyar illatát, a melasz émelyítő szagát is, de túl van már ezen, bár látja még a gyönyörű református templomot is, és fülébe cseng egy-két mondat a magyar szabadságharcról, a Tizenkét pontról, a Márciusi ifjakról. És nagyon él benne az, amit az apja mondott volt: Itt élned, halnod kell! S amikor eme háború utáni március 15-e előtt a gyönyörű lelkű Lengyel Lajos osztályfőnök úr kérdi diákjaitól, mit éreznek, tudnak, gondolnak március 15-éről, azokról a márciusi napokról, akkor ez a fehér inges kiskamasz mond néhány történelmi adatot, idéz néhány verssort is, aztán egyszer csak kitör belőle valami és fülig elvörösödve elkezd beszélni a dohánybarna selyemmellényről. És fölbátorodva tanára biztató pillantásától, kicsit büszkén, kicsit szégyenlősen elmondja, hogy családja nem nagyon gazdag, és az egy szem vitrinben egy ezüst burnótszelence mellett ott fekszik egy kopott selyemmellény. Ez a selyemmellény a családi legenda szerint egy aradi vértanútól származik, és azt, de sok évtizede, úristen vagy hogy pontosan fogalmazzunk, immáron száz éve arra vár, hogy egy leszármazott érte jöjjön, s elvigye majd. És még azt is brulva-pirulva megváltja ez a kiskamasz, hogy nagyobbik testvére egyszer megkérdőjelezte ennek a selyemmellénynek a történelmi hitelét, és hogy tán ekkor fordult először elő, hogy a négy évig frontszolgálatot töltő apa elsápadt, s arcul csapta a bátyót. A kiskamasz meglepetten és boldogan látja, hogy nem nevetnek a diáktársak sem, és hogy amikor megszólal az áldott emlékű Lengyel Lajos bácsi, a bölcs tanár, akkor annak szeme kicsit elhomályosul, hangja csöppecskét megremeg, s aztán azt mondja: Köszönöm fiam, nem mindig a dátumok fontosak, és még kevésbé, hogy valaki ledarálja mind a Tizenkét pontot, anélkül, hogy tudná, mi is van mögötte. A kiskamasz zavartan leül. (Még nem tudja persze, hisz nem előrelátó bölcs, még kevésbé madárjós, hogy ez a március még a szabadság, a szabad gondolat és érzés márciusa, azt pedig a legkevésbé tudja, hogy egyszer majd évtizedekkel később megír egy családregényt, amely azt a címet viseli majd: Dohánybarna selyemmellény. Most még boldogan issza nemcsak a március melegét, de március szellemét, és még nem tudja, mi az, hogy panel, meg panelgondolkodás, szabadon szárnyalhat szellem és érzelem.) Elmúlik két év. Március 15-e van most is, az ég, mintha csak maga az ég tudna valamit, felhős. Iskolai ünnepség a már kiskamaszból nagykamasszá vált fiú még nem lát mindent kristálytisztán, még igazán belülről és őszintén, csak azt érzi, tudja, amit otthon az apjától tudott, azt a bizonyos élned, halnod kell-t, meg hát persze tudja már a kötelezően is tudni illő történelmi tényeket, már tudja, nemcsak a Márciusi ifjak ügyét-dolgát, nemcsak az elején diadalmas, aztán véresen elbukó szabadságharcot, meg az aradi vértanúkat. Él benne a dohánybarna selyemmellény is, igen, mindez van még, létezik, de nemcsak az ég borús már, borússá vált ez a félig szabad, félig tiltott, Isten tudja, milyen Március 15. De hát a nagykamasszá vált fiú és osztálytársai egyszer csak valamit mégis észrevettek, keserűen, de furcsamód boldogan is. Mert az úgynevezett osztályfőnöki órán, mely most összevonódik a történelem óráival is, a gyönyörű emlékű Lengyel Lajos tanár úr, már mindenkinek csak Tisztelt Lajos bátyám, nem mond a külső kegyetlen szorításról egyetlen szót sem, nem, nem félelemből , de tán eddig soha nem hallott tudását és bölcsességét átszövő tűzzel beszél a szabadságról, a szabadságnak nemcsak külső paragrafusos formájáról. Nem, ezen a már borús márciuson az ember lelkének belső igaz forró szabadságáról beszél, egy nemzet örök megtörhetetlen szabadságvágyáról, hatalmaktól megtiport ember és emberiség fegyverekkel ideig-óráig letörölhető, de mégis újra és újra fellobbanó makacs szándékáról, szabadság nélkül vegetálni lehet, élni, emberi életet azonban nem. Ilk sem kiabál, hangját nem emeli, meg frázis el nem hangzik, de tán sofs , ha így és ennyire nem érezte sem az az immár kiskamaszból lassan nagykamasszá váló fehér inget hordó ifjú meg társai, hogy mi az, amiért élni lehet, sőt kell, mi az a láng, amely nem aludhat ki soha. És az utolsó mondat után kérés, felszólítás nélkül az osztály feláll, elénekli a Szózatot és a Himnuszt. Sipos Tamás Emlékek, foszlányok X ?griv^v. Nm .sr III. évfolyam 61. szám 1993. március 13., szombat Volt egyszer egy Március Tavaszok emléke fiovakról kívánok szólni. Nem is tudhatom, hogy hány lóról, fs illetőleg hány valódi és hány jelképes, de nem kevésbé fontos lóról s lovalásról. Előbb beszéljünk, egy valódi hátaslóról, arról, amit Petőfi eladott. Vagy inkább arról szóljunk, ami nem volt? Ami hiányzott? Mert végül is hiányzott, nemcsak a drámabeli királynak, aki országot kínált-kiáltott érte, de a költőnek is a futáshoz, ami hiányzik, lehet, ma is, Európának a meneküléshez. Mert ugyanis jóvátevés történik szüntelen, az nem hiányzik, éppen hogy sok van belőle. Ménesnyi az! Ám most gondoljunk csak egyetlen lóra, arra, ami hiányzott, amikor Petőfi futni kezdett a kukoricásban. Talán ünneprontásnak vehető, bár nem kíván az lenni, hogy e napon, március nagy ünnepén erről szólunk. Az idő azonban arra van itt, s a most vagy soha is arra való, hogy a legfontosabbról szóljunk. Arról, ami életbe vágó, nemzetsorsot igazgat. De hát nemzetnek nem lehet lova, sok lova sem ahhoz, hogy meneküljön sorsa elől. A nemzet marad, legföljebb szembefordul, miként, Illyés Gyula szerint, Petőfi is tette. Szembefordul a dzsidás kozákkal, amikor döfnek s mellét tárja a gyilkos elé. Mert ugyan másoknak volt lova, talán közülük néhányan szóltak is a költőnek, hogy meneküljön velük. Talán szorítottak volna neki helyet a nyereg mögött, talán. De az igazságot nem tudjuk, pedig az nem „potomság". Mert a veszélyérzet alapvető önvédelmi állapot. Hasonló a fájdalom érzéséhez. Nem jó, de kell. Szükséges ez az érzékenység, mert nemcsak végtagjainkat veszíthetjük el, hanem veszélybe kerülhet az egész test, az egész szervezet. De mi a lóról, lovakról kívántunk beszélni. A valódian nem létező ló adta a gondolatot, nem is most, hanem még 1973-ban, amikor nemzetközi költőtalálkozót rendeztek Budapesten, és a Várban szóltunk arról a bizonyos valódi lóról, ami hiányzott. Nemcsak Nagy László többszöri elismerésére emlékezhetünk, hanem több külföldi költő is átgondolta annak a bizonyos lónak a jelképes voltát, ami ugyanakkor nagyon is valószerű volt. Noha annyira nem látszott kiáltó hiánya, mint azóta többször, így manapság is. Ugyanis arról a lóról volt szó a későbbiekben, amely Európának hiányzik a meneküléshez. Legalábbis ahhoz a futáshoz, netán megmaradáshoz, amire manapság népeknek volna szükségük, tőlünk délre leginkább. Ám ne higgyük, hogy csak délen fakadhat vér, kaszabolhat sikoly, nyomoríthat éhezés, betegség, ölhet golyó és éhínség. Amíg gyűlölet lovalhat egész népeket, legalábbis közülük annyit, hogy háborúság feküdhat, addig gondolni kell arra a lóra, a hajdanira, ami Petőfinek hiányzott, de a dzsidás kozáknak megvolt. Ahogy gondolni kell arra a lóra is, ami Európának hiányzik. De hát miért is kellett eladnia Petőfinek a lovát annak idején? A megélhetés miatt. Szép és pontos magyar szó ez: megélhetés. Benne a feltételes mód rejtőzködik és a bizonytalanság. Most is a szegénységről van szó. Európa szegénységéről és gazdagságáról. Hiszen nem elég a szabadság hite, ha nincs lehetőség a megvalósulásra. Nem elég e hit leválása, ha nincs ló! Azon az emlegetett költőtalálkozón még nem látszott, hogy a szegénység és a szabadság milyen szoros kapcsolatban áll egymással. Egyik a másik nélkül mennyire elhagyatott, ám igazában társulnia kell még harmadiknak, a gazdagságnak is ahhoz, hogy a szegénység megvalósíthassa a szabadságot. Mert a szabadság életképes működése a cselekvés, mely hajéktalanoknak házat épít, teret fásít, méltó jövőt tervez. A szegénység önmagában éppen úgy nem képes erre, mint a szabadság. Bizonyos jólét, gazdagság is kell ehhez. Ez a menekülés útja az elburjánzó gyűlölködés elől. A közös érdekű, fölemelő tettek, és e tetteket létrehozó eszmék. S ha már eljutottunk a valóságtól a jelképekig, másfél százada a hiányzó ló jelképezte a magyar szabadság lehetőségeit. Jelképezte, hogy mennyi valósulhat meg az akkori történelmi, társadalmi és földrajzi viszonyok között. Éppen annyi, ami megvalósult. Hiszen az országnak sem volt „lova" a meneküléshez. Ami Petőfivel történt „kicsiben", egy személyben, az történt az országgal is. Csakhogy ez az ország nem távoli föld, hanem európai volt akkor is, talán a legeurópaibb 1848-49-ben, így hát Európa lovai is hiányoztak, nemcsak a lovas nemzeté és a költőé. A lovakról szóltam húsz éve, nem is sejtve, hogy ezek a „lovak" majd mennyire hiányozhatnak később. Ugyan vannak lovak, létezik nemcsak a gazdagság, hanem a szabadság is e földrészen. Annál nyomorultabb az a táj, ahol mindezek ellenére dúlhat, pusztíthat a gyilkos őrület. Lovak helyett lovalás! Ez a szomorú szójáték is kifejezi, hogy milyen is a mai valóság. Mennyire hiányoznak Európa lovai, mennyire hiányzik a szabadság méltó képviselete. De azt is sajnos, mennyire hiányoznak az életmentő lehetőségek nőknek, gyekeknek, öregeknek, ártatlanoknak. S így már érthető, ha e napon, március 15-e közelében e dolgok együtt, egymással összefüggésben jutnak eszünkbe. A szabadság megvalósításának lehetősége nemcsak a múlt században volt gond, hanem az még most is. Mert ha meggondoljuk, talán a szabadság a leggazdagabb és legszerteágazóbb gyűjtőfogalom. Jelenti az önérzetet, öntudatot, a jogot, de a kötelességet is. Nemcsak a javak fogyasztásának jogát, hanem azok keserves előteremtésének kötelezettségét is. Vagyis így, csakis együtt hangoztatva van értelme a lehetőségnek, az esélyegyenlőségnek. Csakis így együtt fogadható el eszmeként. Ha úgy tetszik, „lóként", amely megmenthet bennünket. De hát inkább csak lovalást kaptunk és kapunk Európától, mint lovat. Ez nem baj, ezt tudnunk kell a magyar szabadság napján, Petőfi szellemében ünnepelve is. Sőt, ezt még ő is felismerte. Pesten írta 1848 februárjában a Kemény szél fúj... című versében: „Vajon most, ha eljön a nagy munka, / Meg bírjuk-e védni mi magunkat?" A jelképes ,,/ó"-ról beszélt ő is. Arról a sejtésről, hogy a szabadság a testi-lelki, szellemi és valós gazdagság és igen, erő nélkül törékeny és kiszolgáltatott. S munkának nevezi annak lényegét. Mondhatnánk: ha a szabadság szelleme a költészet, akkor a teste a munka, a tett, a konok cselekvés. De ezt is írta, ami ma sajnos, aligha igaz így, bár reméljük, napról napra igazabb lesz: „Szabad sajtót... már ezentúl / Nem féltelek nemzetem, / Szívedben a vér megindul, / S éled a félholt terem." E sorok pedig a 15-dik március, 1848 című versből valók. E verset 1848 március 16- án írta. A nagy ünnep után azonnal a lehetőségre gondolt, ha úgy tetszik, a „lovakra". Költői ráérzésével sejtve, s ezt aligha kell külön igazolni, hogy a majdani futáshoz hiányzó, saját lovára is gondolt. Mert gondolnia kellett. Már csak ezért is kell legalább e nagy ünnep napsütésében elolvasni nemcsak az ismert, nagy verseket, hanem mindazokat a költeményeket is, amelyek - mondható így - a nagy verseket előkészítették, megérlelték, majd összegezve életre hívták. Már március utolsó napjaiban megírta a Föltámadott a tenger című verset, és minden lelkesítő versében ott sötétlik a lehető rossz sejtelme, ki is kiáltja: „Megint beszélünk s csak beszélünk," s lássuk, nagyon pontos: „A nyelv mozog s a kéz pihen;/Azt akarják, hogy Magyarország / Inkább kora, mint hős legyen." És mikor ma Európa lovait emlegetjük, nem véletlen jut eszünkbe a költő hiányzó, valódi lova. Halálának egyik okozó- Él okja is volt talán e hiányzó ló, de mint valami törvényszerű, sorsszerű valóság, aligha változtathatott volna akkor a világképen az egyetlen ember sorsképe! S ahogy mondtuk, a „köznapi", a nem annyira ismert verseket is el kell olvasni és akkor pontosan látjuk, mennyire mai a vágy, a szándék és a gond, ami őt izgatta. S milyen korszerűen fogalmazott például a Miért kísérsz... című versében 1848 májusában: „Miért kísérsz minden lépten-nyomon, / Te munkás hazaszeretet?" S e mondaton belüli kapcsolatban a jelző és jelzett szó válik egy fogatommá: „munkás hazaszeretet". Vagy nem erre lenne szükségünk ma is leginkább? Lovakról kívántam beszélni, a költő lováról, az igaziról, és Európa lovairól, a jelképesekről. Pedig nem is gondoltam a menekülésre, sokkal inkább az elszánt maradásra, de kezünkben a gyeplővel! Kiss Dénes Európa lovai 23