Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

Sinkó Péter Svédasztal A humoristák között ke­ringő haknitörténetek között igen előkelő helyet foglal el Keleti Palika egyik pendlijének a szto­rija. A pendli - a show­­szakmában járatlanabbak kedvéért - olyan műsor, amikor két egymás mel­letti faluban egyszerre kezdődik az előadás. Az egyik helyen a műsor első felével kezdenek, a mási­kon a másodikkal. Aztán a szünetben a színészek kocsiba ugranak, és a két rész helyet cserél egy­mással. Ez a dolog egy ki­­csit izgalmas és mozgal­mas, viszont rendkívül jövedelmező. A két falut összekötő műút mellett volt egy laktanya, és an­nak rendje, módja szerint a fakabát előtt őr állt. A pendli miatt az egyéb­ként meglehetősen forga­lomszegény úton igen nagy volt a jövés-menés. Az őr eleinte mindezt eléggé egykedvűen szemlélte. Talán ez búj­tatta az ördögöt Keleti Pa­likába, aki a volánnál ült, miközben hátul különbö­ző képernyőkről ismerős arcok bámultak ki az abla­kon. Palika azt találta ki, hogy akárhányszor el­ment az őr mellett, beleta­posott a fékbe, katonás léptekkel odament a ka­tonához, és a képébe ki­abálta: Éljen Keleti Pál! Aztán visszaugrott a ko­csiba, és elviharzottak. Ez elsőre jó vicc volt. A ne­gyediknél a kiskatona már riadtan várta az au­tót, a hetediknél pedig már együtt mondta a szö­veget Palikával... Azért mesélem most ezt el, mert újabban en­gem állandóan arról akar­nak meggyőzni, hogy ez az egész médiadolog erő­sen fel van fújva. Hát hogy képzelem azt, hogy itt az emberek hagyják magukat befolyásolni akármilyen rádió- vagy tévéműsor által, hogy normális országban az emberek azt sem tudják, hogy hívják a tévé vagy a rádió elnökét... Lehet. Normális országban le­het. Mindössze az a baj, hogy nálunk az embere­ket folyton pavlovi ku­tyákká varázsolják külön­böző szemfényvesztők. A reklámszakemberek - akiknek reklámstratégiá­juk van, tehát ellenfél­ként határozzák meg a hallgatót, nézőt, amikor a tudatalattijukra akarnak hatni -, nos ők is tudják, hogy az ismétlés a tudás anyja és a reklámprofit nénikéje. Szilágyi János mondta egyszer nekem, hogy ha lenne egy műsor, ami abból állna, hogy a műsorvezető a nyílt szí­nen letolná a nadrágját, akkor először iszonyatos nagy botrány lenne belő­le. Vérbe mártott cikkek, nézői levelek árasztanák el a sajtót. Aztán az ötödik adás után lenne valaki, aki megjegyezné, hogy milyen jópofa mindez. A tizedik után már arról tár­gyalnának, hogy ma mintha egy kicsit sápad­­tabb lenne az illető fene­ke, csak nincs valami ba­ja... És ha az ötvenedik adás után abbahagyták, tiltakozási hullám, alá­írásgyűjtés, Szabadság té­ri tüntetés lenne belőle. V. Károly francia ki­rályról jegyezték fel, hogy furcsa próba elé állí­totta a fiát. Két asztalt ho­zatott elő, az egyikre a ko­ronát és a jogart tette, a másikra pedig egy csu­pasz kardot és egy vassi­sakot helyeztetett. Behí­vatta a fiút, hogy válasz­­szon. A fiatal herceg nem sokáig teketóriázott, azonnal a kardhoz és si­sakhoz nyúlt. Mikor kér­dezte a király, hogy miért, a fiú azt felelte: Ezek által lehet jutni azokhoz... Aktuális vízió: Két köz­életi svédasztal körül to­long ma mindenki. Az egyiken gusztusos tányé­rokon a hatalom, a mási­kon kevésbé gusztusos­ papírtányérokon a médi­ák... És hol előkelően, el­tartott kisujjal, hol pedig tülekedve, csámcsogva folyik a zaba. Uraim! Van szalvéta is! Eltérő utak - Hová igyekszel? - Egy árverésen próbálok szerezni valamit. És te? - Én zárveréssel próbálkozom... Hiába - Megvettem több számítógépet a fiamnak, mégis gyenge matekból. - Lehet, hogy ámítógépet vettél. Fásítás - Csak dísznövényeket veszek, semmi kedvem metszeni, permetez­ni. - Legyen a kerted neve „magyar­ország"! Álmodozó politikus - Miniszterelnök szeretnék lenni. - Révedni emberi dolog. Új cím - A főkapitány tíz rendőrt lépte­tett elő. - Tudom, mostanában ő a ranga­dó. Elismerés - Hogy ízlik az új kávé? - Granulálok hozzá... Kovács József Mátyás III. évfolyam, 61. szám 1//j\\ 11■ s 1993. március 13., szombat 27 Tóth-Máthé Miklós XA5''V Hogyan legyünk borúlátóbbak? A rendszerváltozás óta eltelt évek alatt sokan igyekeztek minket borúlátókká tenni. De manapság mintha már csak erőlködnének. Kezdenek kifogyni a jó borúlátós ötletekből. Nemegyszer önis­métlésekbe bocsátkoznak. Hát kérem, ezen ne múljon! Tudok én nekik tippe­ket adni, hogy egy kis friss gondolatát­­ömlesztéssel újra a borúlátás kezdeti magasságába kapaszkodhassanak. 1. Gazdaság. Változatlanul ebből le­het a legtöbbet kihozni borúlátás terén. Csak naponta össze kell hasonlítani a miénket, mondjuk az Arab Emirátusok­kal. Ott mennyi az egy főre eső jövede­lem, és itt mennyi? Milyen autóval jár egy olajsejk, és milyennel Kovács Emil magyar munkanélküli? Mennyibe ke­rült ott egy buszjegy, és mennyibe itt? Hogy lehet ott lakáshoz, telefonhoz... jutni, és hogy itt? Aranyban, ezüstben, platinában ők hogy állnak, és mi hogy állunk? Ki fog derülni, hogy nálunk bi­zony még sok a tennivaló. És hogy be­látható időn belül elérjük azt a szintet, nem ártana itt is olajra bukkanni. 2. Egészségügy. Ez is könnyű terep borúlátóinknak. Elegendő lenne na­ponta közölni az újságok első oldalán a halálozási statisztikát. Hányan haltak meg az elmúlt napon az országban? Kor és nemek szerinti megosztásban, a halál okának részletes ismertetésével. Fotók­kal illusztrálva. A rádióban és a televízi­óban ezt a statisztikát akár óránként is felolvashatják gyászzene kíséretében. Garantáltan sokan elkeserednének, és lennének bőven, akik sokkot kapnának ettől. A mentőszolgálat munkája meg­szaporodna. Borúlátásban nagyot lép­hetnénk előre. 3. Oktatás. Itt az a lényeg, hogy a ká­oszt sugalljuk. Különös tekintettel az ál­lami kontra egyházi iskolákra. Mi az, már itt minden gyerekből hívőt akar­nak csinálni? Meg a volt párttitkárok, munkásőrök leszármazottaiból is? Mi lesz így a szegény ateistákból? Ezzel kapcsolatban nem árt állandóan a „ke­resztény kurzust" emlegetni. Mi lesz, ha az bekövetkezik? Mindenki szent lesz ebben az országban? És ugye min­den szentnek maga felé hajlik a keze. T­űrjük ezt? Az ateista antivilágban erről szó sem lehetett. Másról se. 4. Kultúra. Ez valóságos táptalaja a borúlátásnak. Főleg ha azt hangoztat­juk, hogy a magyar kultúra fokozatosan elnyomja az egyetemest. Bizonyos kö­rök csak a magyar értékeket favorizál­nák nyakra-főre, nem átallják állandó­an Arany Jánost, Adyt, Móriczot, Ko­dályt, Bartókot emlegetni, és közben fittyet hánynak az internacionális mű­veltségnek. Na jó, régen sem volt itt minden rendben, de akkor nem is lehe­tett. Most azonban nem kell mindenbe beletörődni, és aki Marxot akar olvasni, annak ne nyomják a kezébe Bibót. És aki a Bánk bán helyett szívesebben nézi az albán alternatívok árnyjátékát a fa­lon, akkor nézhesse azt. És na a Psalmus Hungaricusnál jobban szeretne hallgat­ni indonéz vízizenét egy uszodában, hát akkor hallgathassa azt. Na még ilyet! 5. Politika. Borúlátóink itt aztán ala­­psan kiélhetik borús szenvedélyüket, nem kell egyebet tenniük, csak dicsérni a kormányt. Nem elírás, kérem, mert valóban dicsérniük muszáj, most már a saját érdekükben. Ugyanis annyit cse­­pülték, ócsárolták, szidták eddig, hogy a társadalom ez ügyben immunissá vált. De ha most hirtelen elkezdik di­csérni, akkor az emberek eltöprenge­nek a dolgon. Miért dicsérik most azok, akik eddig szapultak? Mit akarnak ez­zel elérni? Mi van emögött? Olyan rossz már, hogy nyugodtan dicsérhetik? Ak­kor itt valami nagy baj van! Katasztrófa! És a nép végképp hátat fordít az agyon­dicsért kormánynak. Borúlátóink pedig elégedetten dörzsölhetik a kezüket, hogy ilyen ügyesen megoldották a problémát. Attól kezdve lehetnek akár derűlátók is - egészen a következő vá­lasztásokig.­­ aBORSSZEM Ranko Szerkeszti Szalay Károly A magyar karikatúra aranykönyvéből ötven évet sem élt meg Pérely Imre, a két háború közötti magyar rajz mestere. Főleg lapokban jelen­tek meg munkái, a karaktert jól megragadó, expresz­­szív karikatúrái. Kodolányi János Karikatúratanulmányok Terencsényi Györgyről, Sze­­kula Jenőről, Garai Ferencről, Lakatos Lászlóról és Szabó Dezsőről (Coriolán Mille). Ez utóbbi verse portréjához: Azt, ki szelíd mint két birka Dühösnek mondja e firka Inkább vadkan mintsem pille Neve Coriolán Mille. Az író megjegyzése a rajzhoz: Na jó. Legyen neked igazad! És az ellenségeimnek. Hökkenetek - Én egy emberként kiállok a vezetőség mellett - jelenti be ünnepélyesen az egyszemélyes kft. ve­zetője, és hálásan mosolyog önmagára. - Nem valami olvasmányos - motyogja ásítva a szemüveg, és orrom hegyén fészkelődik egy ki­csit. - Lapozzunk - mondaná még, de már nincs kinek. - Élni szeretnék a lehetőséggel. Hazajövök meg­halni - mondja meghatódva az agg amerikás ma­gyar, és a hazai rokonok szemében is megcsillan a meghatódás.* - Ez mind én vagyok! - mosolyodik el a plakát­arc, látván rengeteg magabiztos hasonmását szer­te a városban. - Énránk szavazzatok! * - Illik tudni, hogy ez egy ország. Nemzet. Haza - suttogja alig hallhatóan a zászló, majd egy na­gyobb széllökésnél még hozzáteszi: - És nem mű­ködési terület! - Na, ne viccelj! - mondja megrökönyödve a szakállas poén, látván, hogy nem akar lepottyan­­ni a tantusz. - Talán mégis törölnöm kellett volna bizonyos neveket - tűnődik a megsárgult káderlista, és elő­ször sajnálja, hogy nem válhatott mártírrá a törté­nelmi zúzdagépen. - Kapcsoljátok ki a lámpákat, elég lesz a dics­fény! - kiáltja hunyorogva a kamera, és megpró­bál visszamosolyogni a kegyes nyilatkozóra. Tónagy Sándor T­V Panek Zoltán Az ígéretek földje Költőnk és kora" szerint a pékek haj­nalban kelnek. Február 10-én hajnali négy előtt néhány perccel ébredek, egy volt pékkel, ahol a rádióban beszél. Semmi dolgom ily korán, hacsak az nem, hogy a hajléktalan, tizennyolc éve hajléktalan pékkel és még jó né­hány magyarral együtt túléljem az egyre ocsmányabb Európát. Aki hall­ja, adja át, aki magyar, velünk tart. Mindenekelőtt az ígéretekkel dugig telt nemzeti padlást kellene lesöpör­ni, de nem azokkal együtt, akik tud­ják, merik és csak teszik-veszik. A nem panaszkodó, csupán tény­feltáró, nyilatkozó pék a nemzeti fo­gyókúra egyik túlélő bajnoka. Tizen­nyolc éve („meghalt a feleségem, odalett az életem") naponta egy-egy kevés felvágottat eszik, egy-két deci bort iszik, ennek ellenére máig is él. Lakása nincs, ugyancsak tizennyolc esztendeje, nyáron a grund, télen vasúti várótermekbe húzódik. Úgy­szólván világutazó, a reménytelep egy helyben toporgás világutasa Eu­rópában. Valamikor volt lakása, de abból a fia kitette, mondván, hogy ő, mármint a fia, nem közösködik sen­kivel. Megígérte, hogy átadja neki, fiá­nak, a lakást, hát betartotta az ígére­tét. Nem úgy­­ villan eszembe­­, mint az az Ügyész-es képviselőnő, aki izzó gyűlölettel lépett fel a világkiállítás gondolata ellen, nemzeti magamuto­gatásnak tartván. Nyilvánosan kije­lentette, hogy amennyiben a világki­állítás rendezését elhatározzák, ő vi­dékre költözik. Természetesen azóta sem költözött vidékre. Pedig Ma­gyarországon már rég nincs röghöz kötöttség, legfeljebb rögeszmékhez való kötődés. Az Ügyész-pártiak azért selypíte­nek és sziszegnek pártnevükben is, mert még kiscsoportosak. És az ígér­getéseket csakugyan szép szónak tartják. Magyar hölgynek lenni ma is nagy és nemes gondolat, mint írták volt a reformkorban. (És ha nem nő valaki?) Egyébként jellemző, hogy ma már csak egy valószínűleg jó csa­ládból való politikai szobacicás karol­ja fel ezt az eszmét. Szerintem egy csi­nosabb nő ne tegyen könnyelmű ígé­reteket, különösen ne az ígéretek földjén, amit most nem kívánok meg­nevezni. Nem jut eszembe a hölgy neve, akiről azóta sem olvastam, hogy már vidékre bújdosott volna a világkiállítás elől. Nem tudom a kop­lalóművész hajléktalan pék nevét sem. Honfitársaim ők, akik mindket­ten bizonyára tudják, milyen csodá­latos dolog az ígéret. Egyfelől becsü­letbeli ügy beváltani, másrészt vi­szont ha nekünk ígérnek valamit, az ember az ígéret elhangzása pillanatá­ban úgy érzi, hogy az emberiség csu­pa remény, az élet szép, élni jó. (Ha fogják az ember kezét - teszi hozzá Erdélyi József.) Hát nem csodálatos dolog az ígére­tünket megtartani? Az ember elmegy a gyermeke(i) életéből, amikor már terhükre lenne netán. Átadja nekik a lakását, mert ő már „jó nekem itt is" alapon meghúzódik a világ egy szeg­letében, elég nagy város Budapest például. És nem keresi fel a magyar felvágottipart, hogy reklámul ajánl­kozzék: tizennyolc éve magyar felvá­gottat fogyaszt, igaz, naponta csak keveset, és íme, még mindig életben van. Lova nincs, hogy Csehov fiáke­­reséhez hasonlóan esténként lega­lább annak elmondhatná a gondját­­baját. Marad a rádió. Én nem tudom, hogy William Shakespeare hová járt dokumentá­­lódni a darabjaiban üvöltő rengeteg emberi szörnyűséghez, én csak a csa­ládomba, baráti körömbe, országom­ba, kettőbe is, és ebbe a rozoga-ro­­hadt és újra meg újra életveszélyes Európába. Ott én mindig megkap­tam a magamét. És remélem, hogy ef­félékben ezután sem szenvedek hi­ányt. Európa újra hangos, Európa újra ígér. Szegény rádióriporter, aki a ki­semmizett pékkel beszélgetett, azzal búcsúzott, reméli, hogy jól szórakoz­tunk. Nyilván az egész éjszakai mű­sorára értette, de hát ki-ki úgy értheti, ahogy akarja, hiszen szabadság vol­na, vagy mi a fene. Mindenesetre kel­lene egy újság, amely egész oldalon naponta addig közli az ígéreteket új­ra meg újra, amíg vagy beváltják, vagy egy újabb ígéretre váltják. Tegyük ki semmiféle csalódásban nem kérgesülő lelkünket! Egész fi­gyelmünket fordítsuk az ígéretek földje délibábos jövője felé, dolgoz­zunk lankadatlan szorgalommal a je­lenünk kiszabadításáért a kukákból. Hirtelenjében nem jut eszembe a vi­dékre költözéssel fenyegetőző Ügyész-képviselőnő neve. Egyen-e fene, örüljünk, hogy legalább a neve elfeledéséhez marad még erőnk. . -—^ Fordul a kocka? Elképzelek egy olyan frissen kiszivárogtatott hírt az Egyesült Államokból, mely szerint a világvége két éve­ észre­vétlenül lezajlott, és azóta a világeleje elhárítására folynak már el a­ dollármilliárdok. Átmeneti korunkra ez átmenetileg átmeneti magyarázatot adhatna: minden előjel ellenére se világvége nem lesz egyhamar, megint, se újabb, bűntelen világ eleje, hanem marad változatlanul az amerikanizmus fő­városa, főországa Amerika, a világ közepe. Ez akár megnyugtató is lehetne, bár világvallásnak azért édeskevés, világháborúnak keserűen sok, világválságnak meg hát ilyen... Persze Amerikában sem minden Amerika, nem is teljesen Európa fö­löslege, de visszatérve a cikk elejére, nem értem, hogyan tudták ezt a világméretű vállalkozást - a világvégét -, az egész világot behálózó-be­­szóró tévéláncolattal, sugárzással észrevétlenné tenni? Úgy, hogy egy az egyben, egyenesben közvetítették szóról szóra, betűről betűre, képről képre a világvégét, elejétől a végéig? (Ez már önmagában is...) Arra bazíroztak, hogy mi, ezt a bűnös végzetet, végzetes bűnösségün­ket - megdolgozásuk eredményeképpen­­, már úgysem érzékeljük? Mert már nem hiszünk...? (A tulajdon szemünknek sem...?) A szemünk is tulajdon lett? A lelkünk sem „közvagyon"? A „lelkizés" meg végképp... miközben lelki szemeinkkel figyelik, figyeljük, ahogy „a vér kivonul a világból". S az újabb bevonulásokkal bevonul majd a tőke is... a leendő szerb-horvát, de főleg amerikai tengerpartra... vont halak közé...? Ez lesz az újabb legendás partraszállás...? A belpolitikai rovatokban - 1993. március ötödikén - néha egy-egy előrejelzés innen-onnan, a következő választások eredményét illetően... arra az esetre is, ha fordulna a kocka... De mintha az élek nem éleződnének tovább... Legalábbis nem élezik..., mert már túlságosan... Kérdés, kiknek kedvez ez? Ha könnyebben fordul a kocka... ha az élek lecsiszoltabbak... hangtompítottabbak... el-eltüne­­deznek... Ha a kocka nem fordul, hanem gurul majd... Persze e kis hazai a nagypolitikának a függvénye, még Szexárd is... és - állítólag - a kocka el van vetve... arat is... a válogatott kegyetlenkedésű tömegmészárlás, háborús bűntudat nélkül­ ítélünk, hát megítéltettünk. Csaknem földgolyó­ általi halálra?! * Remélhetőleg „Családunkban a jó a jövevény..." S az érdek, mint a gazda, nem igazgat. (Ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag? ...ma már sejteni kezdi sok szegény.) Lászlóffy Aladár mai közhangulatunkat, közös vágyunkat is kifejezi: „Összefognék, ha volna kivel..." Volna... Még mindig...!

Next