Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Sinkó Péter Svédasztal A humoristák között keringő haknitörténetek között igen előkelő helyet foglal el Keleti Palika egyik pendlijének a sztorija. A pendli - a showszakmában járatlanabbak kedvéért - olyan műsor, amikor két egymás melletti faluban egyszerre kezdődik az előadás. Az egyik helyen a műsor első felével kezdenek, a másikon a másodikkal. Aztán a szünetben a színészek kocsiba ugranak, és a két rész helyet cserél egymással. Ez a dolog egy kicsit izgalmas és mozgalmas, viszont rendkívül jövedelmező. A két falut összekötő műút mellett volt egy laktanya, és annak rendje, módja szerint a fakabát előtt őr állt. A pendli miatt az egyébként meglehetősen forgalomszegény úton igen nagy volt a jövés-menés. Az őr eleinte mindezt eléggé egykedvűen szemlélte. Talán ez bújtatta az ördögöt Keleti Palikába, aki a volánnál ült, miközben hátul különböző képernyőkről ismerős arcok bámultak ki az ablakon. Palika azt találta ki, hogy akárhányszor elment az őr mellett, beletaposott a fékbe, katonás léptekkel odament a katonához, és a képébe kiabálta: Éljen Keleti Pál! Aztán visszaugrott a kocsiba, és elviharzottak. Ez elsőre jó vicc volt. A negyediknél a kiskatona már riadtan várta az autót, a hetediknél pedig már együtt mondta a szöveget Palikával... Azért mesélem most ezt el, mert újabban engem állandóan arról akarnak meggyőzni, hogy ez az egész médiadolog erősen fel van fújva. Hát hogy képzelem azt, hogy itt az emberek hagyják magukat befolyásolni akármilyen rádió- vagy tévéműsor által, hogy normális országban az emberek azt sem tudják, hogy hívják a tévé vagy a rádió elnökét... Lehet. Normális országban lehet. Mindössze az a baj, hogy nálunk az embereket folyton pavlovi kutyákká varázsolják különböző szemfényvesztők. A reklámszakemberek - akiknek reklámstratégiájuk van, tehát ellenfélként határozzák meg a hallgatót, nézőt, amikor a tudatalattijukra akarnak hatni -, nos ők is tudják, hogy az ismétlés a tudás anyja és a reklámprofit nénikéje. Szilágyi János mondta egyszer nekem, hogy ha lenne egy műsor, ami abból állna, hogy a műsorvezető a nyílt színen letolná a nadrágját, akkor először iszonyatos nagy botrány lenne belőle. Vérbe mártott cikkek, nézői levelek árasztanák el a sajtót. Aztán az ötödik adás után lenne valaki, aki megjegyezné, hogy milyen jópofa mindez. A tizedik után már arról tárgyalnának, hogy ma mintha egy kicsit sápadtabb lenne az illető feneke, csak nincs valami baja... És ha az ötvenedik adás után abbahagyták, tiltakozási hullám, aláírásgyűjtés, Szabadság téri tüntetés lenne belőle. V. Károly francia királyról jegyezték fel, hogy furcsa próba elé állította a fiát. Két asztalt hozatott elő, az egyikre a koronát és a jogart tette, a másikra pedig egy csupasz kardot és egy vassisakot helyeztetett. Behívatta a fiút, hogy válaszszon. A fiatal herceg nem sokáig teketóriázott, azonnal a kardhoz és sisakhoz nyúlt. Mikor kérdezte a király, hogy miért, a fiú azt felelte: Ezek által lehet jutni azokhoz... Aktuális vízió: Két közéleti svédasztal körül tolong ma mindenki. Az egyiken gusztusos tányérokon a hatalom, a másikon kevésbé gusztusos papírtányérokon a médiák... És hol előkelően, eltartott kisujjal, hol pedig tülekedve, csámcsogva folyik a zaba. Uraim! Van szalvéta is! Eltérő utak - Hová igyekszel? - Egy árverésen próbálok szerezni valamit. És te? - Én zárveréssel próbálkozom... Hiába - Megvettem több számítógépet a fiamnak, mégis gyenge matekból. - Lehet, hogy ámítógépet vettél. Fásítás - Csak dísznövényeket veszek, semmi kedvem metszeni, permetezni. - Legyen a kerted neve „magyarország"! Álmodozó politikus - Miniszterelnök szeretnék lenni. - Révedni emberi dolog. Új cím - A főkapitány tíz rendőrt léptetett elő. - Tudom, mostanában ő a rangadó. Elismerés - Hogy ízlik az új kávé? - Granulálok hozzá... Kovács József Mátyás III. évfolyam, 61. szám 1//j\\ 11■ s 1993. március 13., szombat 27 Tóth-Máthé Miklós XA5''V Hogyan legyünk borúlátóbbak? A rendszerváltozás óta eltelt évek alatt sokan igyekeztek minket borúlátókká tenni. De manapság mintha már csak erőlködnének. Kezdenek kifogyni a jó borúlátós ötletekből. Nemegyszer önismétlésekbe bocsátkoznak. Hát kérem, ezen ne múljon! Tudok én nekik tippeket adni, hogy egy kis friss gondolatátömlesztéssel újra a borúlátás kezdeti magasságába kapaszkodhassanak. 1. Gazdaság. Változatlanul ebből lehet a legtöbbet kihozni borúlátás terén. Csak naponta össze kell hasonlítani a miénket, mondjuk az Arab Emirátusokkal. Ott mennyi az egy főre eső jövedelem, és itt mennyi? Milyen autóval jár egy olajsejk, és milyennel Kovács Emil magyar munkanélküli? Mennyibe került ott egy buszjegy, és mennyibe itt? Hogy lehet ott lakáshoz, telefonhoz... jutni, és hogy itt? Aranyban, ezüstben, platinában ők hogy állnak, és mi hogy állunk? Ki fog derülni, hogy nálunk bizony még sok a tennivaló. És hogy belátható időn belül elérjük azt a szintet, nem ártana itt is olajra bukkanni. 2. Egészségügy. Ez is könnyű terep borúlátóinknak. Elegendő lenne naponta közölni az újságok első oldalán a halálozási statisztikát. Hányan haltak meg az elmúlt napon az országban? Kor és nemek szerinti megosztásban, a halál okának részletes ismertetésével. Fotókkal illusztrálva. A rádióban és a televízióban ezt a statisztikát akár óránként is felolvashatják gyászzene kíséretében. Garantáltan sokan elkeserednének, és lennének bőven, akik sokkot kapnának ettől. A mentőszolgálat munkája megszaporodna. Borúlátásban nagyot léphetnénk előre. 3. Oktatás. Itt az a lényeg, hogy a káoszt sugalljuk. Különös tekintettel az állami kontra egyházi iskolákra. Mi az, már itt minden gyerekből hívőt akarnak csinálni? Meg a volt párttitkárok, munkásőrök leszármazottaiból is? Mi lesz így a szegény ateistákból? Ezzel kapcsolatban nem árt állandóan a „keresztény kurzust" emlegetni. Mi lesz, ha az bekövetkezik? Mindenki szent lesz ebben az országban? És ugye minden szentnek maga felé hajlik a keze. Tűrjük ezt? Az ateista antivilágban erről szó sem lehetett. Másról se. 4. Kultúra. Ez valóságos táptalaja a borúlátásnak. Főleg ha azt hangoztatjuk, hogy a magyar kultúra fokozatosan elnyomja az egyetemest. Bizonyos körök csak a magyar értékeket favorizálnák nyakra-főre, nem átallják állandóan Arany Jánost, Adyt, Móriczot, Kodályt, Bartókot emlegetni, és közben fittyet hánynak az internacionális műveltségnek. Na jó, régen sem volt itt minden rendben, de akkor nem is lehetett. Most azonban nem kell mindenbe beletörődni, és aki Marxot akar olvasni, annak ne nyomják a kezébe Bibót. És aki a Bánk bán helyett szívesebben nézi az albán alternatívok árnyjátékát a falon, akkor nézhesse azt. És na a Psalmus Hungaricusnál jobban szeretne hallgatni indonéz vízizenét egy uszodában, hát akkor hallgathassa azt. Na még ilyet! 5. Politika. Borúlátóink itt aztán alapsan kiélhetik borús szenvedélyüket, nem kell egyebet tenniük, csak dicsérni a kormányt. Nem elírás, kérem, mert valóban dicsérniük muszáj, most már a saját érdekükben. Ugyanis annyit csepülték, ócsárolták, szidták eddig, hogy a társadalom ez ügyben immunissá vált. De ha most hirtelen elkezdik dicsérni, akkor az emberek eltöprengenek a dolgon. Miért dicsérik most azok, akik eddig szapultak? Mit akarnak ezzel elérni? Mi van emögött? Olyan rossz már, hogy nyugodtan dicsérhetik? Akkor itt valami nagy baj van! Katasztrófa! És a nép végképp hátat fordít az agyondicsért kormánynak. Borúlátóink pedig elégedetten dörzsölhetik a kezüket, hogy ilyen ügyesen megoldották a problémát. Attól kezdve lehetnek akár derűlátók is - egészen a következő választásokig. aBORSSZEM Ranko Szerkeszti Szalay Károly A magyar karikatúra aranykönyvéből ötven évet sem élt meg Pérely Imre, a két háború közötti magyar rajz mestere. Főleg lapokban jelentek meg munkái, a karaktert jól megragadó, expreszszív karikatúrái. Kodolányi János Karikatúratanulmányok Terencsényi Györgyről, Szekula Jenőről, Garai Ferencről, Lakatos Lászlóról és Szabó Dezsőről (Coriolán Mille). Ez utóbbi verse portréjához: Azt, ki szelíd mint két birka Dühösnek mondja e firka Inkább vadkan mintsem pille Neve Coriolán Mille. Az író megjegyzése a rajzhoz: Na jó. Legyen neked igazad! És az ellenségeimnek. Hökkenetek - Én egy emberként kiállok a vezetőség mellett - jelenti be ünnepélyesen az egyszemélyes kft. vezetője, és hálásan mosolyog önmagára. - Nem valami olvasmányos - motyogja ásítva a szemüveg, és orrom hegyén fészkelődik egy kicsit. - Lapozzunk - mondaná még, de már nincs kinek. - Élni szeretnék a lehetőséggel. Hazajövök meghalni - mondja meghatódva az agg amerikás magyar, és a hazai rokonok szemében is megcsillan a meghatódás.* - Ez mind én vagyok! - mosolyodik el a plakátarc, látván rengeteg magabiztos hasonmását szerte a városban. - Énránk szavazzatok! * - Illik tudni, hogy ez egy ország. Nemzet. Haza - suttogja alig hallhatóan a zászló, majd egy nagyobb széllökésnél még hozzáteszi: - És nem működési terület! - Na, ne viccelj! - mondja megrökönyödve a szakállas poén, látván, hogy nem akar lepottyanni a tantusz. - Talán mégis törölnöm kellett volna bizonyos neveket - tűnődik a megsárgult káderlista, és először sajnálja, hogy nem válhatott mártírrá a történelmi zúzdagépen. - Kapcsoljátok ki a lámpákat, elég lesz a dicsfény! - kiáltja hunyorogva a kamera, és megpróbál visszamosolyogni a kegyes nyilatkozóra. Tónagy Sándor TV Panek Zoltán Az ígéretek földje Költőnk és kora" szerint a pékek hajnalban kelnek. Február 10-én hajnali négy előtt néhány perccel ébredek, egy volt pékkel, ahol a rádióban beszél. Semmi dolgom ily korán, hacsak az nem, hogy a hajléktalan, tizennyolc éve hajléktalan pékkel és még jó néhány magyarral együtt túléljem az egyre ocsmányabb Európát. Aki hallja, adja át, aki magyar, velünk tart. Mindenekelőtt az ígéretekkel dugig telt nemzeti padlást kellene lesöpörni, de nem azokkal együtt, akik tudják, merik és csak teszik-veszik. A nem panaszkodó, csupán tényfeltáró, nyilatkozó pék a nemzeti fogyókúra egyik túlélő bajnoka. Tizennyolc éve („meghalt a feleségem, odalett az életem") naponta egy-egy kevés felvágottat eszik, egy-két deci bort iszik, ennek ellenére máig is él. Lakása nincs, ugyancsak tizennyolc esztendeje, nyáron a grund, télen vasúti várótermekbe húzódik. Úgyszólván világutazó, a reménytelep egy helyben toporgás világutasa Európában. Valamikor volt lakása, de abból a fia kitette, mondván, hogy ő, mármint a fia, nem közösködik senkivel. Megígérte, hogy átadja neki, fiának, a lakást, hát betartotta az ígéretét. Nem úgy villan eszembe, mint az az Ügyész-es képviselőnő, aki izzó gyűlölettel lépett fel a világkiállítás gondolata ellen, nemzeti magamutogatásnak tartván. Nyilvánosan kijelentette, hogy amennyiben a világkiállítás rendezését elhatározzák, ő vidékre költözik. Természetesen azóta sem költözött vidékre. Pedig Magyarországon már rég nincs röghöz kötöttség, legfeljebb rögeszmékhez való kötődés. Az Ügyész-pártiak azért selypítenek és sziszegnek pártnevükben is, mert még kiscsoportosak. És az ígérgetéseket csakugyan szép szónak tartják. Magyar hölgynek lenni ma is nagy és nemes gondolat, mint írták volt a reformkorban. (És ha nem nő valaki?) Egyébként jellemző, hogy ma már csak egy valószínűleg jó családból való politikai szobacicás karolja fel ezt az eszmét. Szerintem egy csinosabb nő ne tegyen könnyelmű ígéreteket, különösen ne az ígéretek földjén, amit most nem kívánok megnevezni. Nem jut eszembe a hölgy neve, akiről azóta sem olvastam, hogy már vidékre bújdosott volna a világkiállítás elől. Nem tudom a koplalóművész hajléktalan pék nevét sem. Honfitársaim ők, akik mindketten bizonyára tudják, milyen csodálatos dolog az ígéret. Egyfelől becsületbeli ügy beváltani, másrészt viszont ha nekünk ígérnek valamit, az ember az ígéret elhangzása pillanatában úgy érzi, hogy az emberiség csupa remény, az élet szép, élni jó. (Ha fogják az ember kezét - teszi hozzá Erdélyi József.) Hát nem csodálatos dolog az ígéretünket megtartani? Az ember elmegy a gyermeke(i) életéből, amikor már terhükre lenne netán. Átadja nekik a lakását, mert ő már „jó nekem itt is" alapon meghúzódik a világ egy szegletében, elég nagy város Budapest például. És nem keresi fel a magyar felvágottipart, hogy reklámul ajánlkozzék: tizennyolc éve magyar felvágottat fogyaszt, igaz, naponta csak keveset, és íme, még mindig életben van. Lova nincs, hogy Csehov fiákereséhez hasonlóan esténként legalább annak elmondhatná a gondjátbaját. Marad a rádió. Én nem tudom, hogy William Shakespeare hová járt dokumentálódni a darabjaiban üvöltő rengeteg emberi szörnyűséghez, én csak a családomba, baráti körömbe, országomba, kettőbe is, és ebbe a rozoga-rohadt és újra meg újra életveszélyes Európába. Ott én mindig megkaptam a magamét. És remélem, hogy effélékben ezután sem szenvedek hiányt. Európa újra hangos, Európa újra ígér. Szegény rádióriporter, aki a kisemmizett pékkel beszélgetett, azzal búcsúzott, reméli, hogy jól szórakoztunk. Nyilván az egész éjszakai műsorára értette, de hát ki-ki úgy értheti, ahogy akarja, hiszen szabadság volna, vagy mi a fene. Mindenesetre kellene egy újság, amely egész oldalon naponta addig közli az ígéreteket újra meg újra, amíg vagy beváltják, vagy egy újabb ígéretre váltják. Tegyük ki semmiféle csalódásban nem kérgesülő lelkünket! Egész figyelmünket fordítsuk az ígéretek földje délibábos jövője felé, dolgozzunk lankadatlan szorgalommal a jelenünk kiszabadításáért a kukákból. Hirtelenjében nem jut eszembe a vidékre költözéssel fenyegetőző Ügyész-képviselőnő neve. Egyen-e fene, örüljünk, hogy legalább a neve elfeledéséhez marad még erőnk. . -—^ Fordul a kocka? Elképzelek egy olyan frissen kiszivárogtatott hírt az Egyesült Államokból, mely szerint a világvége két éve észrevétlenül lezajlott, és azóta a világeleje elhárítására folynak már el a dollármilliárdok. Átmeneti korunkra ez átmenetileg átmeneti magyarázatot adhatna: minden előjel ellenére se világvége nem lesz egyhamar, megint, se újabb, bűntelen világ eleje, hanem marad változatlanul az amerikanizmus fővárosa, főországa Amerika, a világ közepe. Ez akár megnyugtató is lehetne, bár világvallásnak azért édeskevés, világháborúnak keserűen sok, világválságnak meg hát ilyen... Persze Amerikában sem minden Amerika, nem is teljesen Európa fölöslege, de visszatérve a cikk elejére, nem értem, hogyan tudták ezt a világméretű vállalkozást - a világvégét -, az egész világot behálózó-beszóró tévéláncolattal, sugárzással észrevétlenné tenni? Úgy, hogy egy az egyben, egyenesben közvetítették szóról szóra, betűről betűre, képről képre a világvégét, elejétől a végéig? (Ez már önmagában is...) Arra bazíroztak, hogy mi, ezt a bűnös végzetet, végzetes bűnösségünket - megdolgozásuk eredményeképpen, már úgysem érzékeljük? Mert már nem hiszünk...? (A tulajdon szemünknek sem...?) A szemünk is tulajdon lett? A lelkünk sem „közvagyon"? A „lelkizés" meg végképp... miközben lelki szemeinkkel figyelik, figyeljük, ahogy „a vér kivonul a világból". S az újabb bevonulásokkal bevonul majd a tőke is... a leendő szerb-horvát, de főleg amerikai tengerpartra... vont halak közé...? Ez lesz az újabb legendás partraszállás...? A belpolitikai rovatokban - 1993. március ötödikén - néha egy-egy előrejelzés innen-onnan, a következő választások eredményét illetően... arra az esetre is, ha fordulna a kocka... De mintha az élek nem éleződnének tovább... Legalábbis nem élezik..., mert már túlságosan... Kérdés, kiknek kedvez ez? Ha könnyebben fordul a kocka... ha az élek lecsiszoltabbak... hangtompítottabbak... el-eltünedeznek... Ha a kocka nem fordul, hanem gurul majd... Persze e kis hazai a nagypolitikának a függvénye, még Szexárd is... és - állítólag - a kocka el van vetve... arat is... a válogatott kegyetlenkedésű tömegmészárlás, háborús bűntudat nélkül ítélünk, hát megítéltettünk. Csaknem földgolyó általi halálra?! * Remélhetőleg „Családunkban a jó a jövevény..." S az érdek, mint a gazda, nem igazgat. (Ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag? ...ma már sejteni kezdi sok szegény.) Lászlóffy Aladár mai közhangulatunkat, közös vágyunkat is kifejezi: „Összefognék, ha volna kivel..." Volna... Még mindig...!