Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

22 X3$i ^ *H/IX. is.­ III. évfolyam 61. szám j//j\\ 1993. március 13., szombat Volt egyszer egy Március A nemzet (történelmi) olvasókönyve Változatok ’48-ra Március 15-e eszméjét az elmúlt közel másfél évszázad alatt már sokszor megpróbálták elsik­kasztani, államosítani, vagy ki­sajátítani. Az elkövetkezőkben történelmünk e nagy eseménye hányatott, nem kevés abszurdi­tással is tarkított történetének a mindenkori új generáció tudati fejlődésére meghatározó jelen­tőségű tankönyvi „lenyomata­it" igyekszünk röviden bemu­tatni. Az 1848-as események megítélé­se az 1867-es kiegyezés előtt gya­korlatilag hasonlóan alakult, mint 1956 megítélése Pozsgay Imre nevezetes bejelentéséig. Mivel a bécsi kormányzat is épp­úgy abszolutisztikus uralomra tört, mint Kádárék, a forradalom mindkét esetben hivatalosan el­ítéltnek számított, s ezért az ese­mények leírásánál is nagyon ész­nél kellett lenniük a tankönyv­­szerzőknek. Sokan ezért inkább a hallgatás módszerét választot­ták, de azért akadtak olyanok is - és ez jelentős különbség a ho­mogenizált kommunista érához képest -, akik nemcsak elítélően, hanem pozitív felhanggal írtak róla. Fraknói Vilmos ugyan - a ha­talom szája íze szerint - 1863-ban azt veti papírra, hogy „az 1848/49-iki forradalom... a békés fej­lődést megakasztá. A forradalom a nemzeti átalakulás örvendetesen elő­rehaladott munkáját megsemmisí­tette. [1] Azon szerencsétlen ese­mény által előidézett bajok mindek­koráig nincsenek orvosolva." Kör­­nyei János 1864-ben írt könyvé­ben azonban lényegesen tárgyi­­lagosabb hangnemben szólal meg: „Rövid idő alatt bekövetkezett a gyász­emlékű forradalom... Ferenc József vette át népei kormányát. A forradalom elnyomatott." Vachott Sándorné pedig már egyenesen lázító szellemben emlékezik meg az eseményekről: „A nemzet szép reményei.. . nagyrészt elhervadtak. (de) Nem meríthetünk-e a nemzet nyolcszáz éves múltjából erős bizo­dalmat a jövő iránt... Nincsenek-e lelkes honleányaink?... mi sem csüg­gedhetnénk nehéz időkben sem..." (Érdekesség, hogy az 1867 előtti időkből hat szerző nyolc könyve áll rendelkezésünkre, s ezek kö­zül mindössze egy elítélő a forra­dalommal kapcsolatban.) Az elsikkasztott ünnep Bár - természetesen - lénye­gesen megváltozott a helyzet az 1867-es kiegyezést követően, március 15-e, érthető okok miatt, mégsem lehetett hivatalos nem­zeti ünnep. A forradalom vi­szont ekkor már a tankönyvek­ben is egyértelműen pozitív jel­zővel ellátott (történelmi) ese­mény lett. A már említett Környei János 1880-ban például már „di­cső honvéd seregünkről" beszél, s azt írja, hogy „legnemesebb honfia­ink bitón vagy katonák golyói által vesztették életüket. E közgyász kö­zött az ország alkotmánya megsem­­misíttetett." Mangold Lajos szerint (1887-ben): „A bécsi udvari párt ár­mányt szőtt a nemzet ellen. E czélra felhasználta a magyarországi nem­zetiségek féltékenységét. " Ezekből a szemelvényekből is világosan ki­vehető, hogy már nevén lehetett nevezni a dolgokat. Az ellenség azonban ekkor még „szerbek, hor­­vátok", a „reactio emberei", „fellází­tott románok", „bécsi minisztéri­um ", „ bécsi udvari párt" - tehát so­sem a király, illetve a császár. Az államosított ünnep A monarchia szétesése után még sokáig nem született döntés március 15. hivatalos ünneppé nyilvánításáról. Az 1903 óta hú­zódó, még a fővárosi közgyűlés által kezdeményezett Kossuth­­szobrot csak 1927. november 6- án avatják fel a Parlament előtt, s a felsőház is csak ekkor fogadja el azt a törvényt, amely végre ki­mondja, hogy máricus idusa nemzeti ünnepünk. Az 1940-ben kiadott Betűbokré­ta (Magyar olvasókönyv a kato­likus népiskolák III. osztálya szá­mára) című kiadványban már erősen érezhető az időközben kitört második világháború ha­tása, a trianoni békediktátum következtében elvesztett ország­részek (további) visszacsatolásá­nak vágya. A márciusi esemé­nyekről - melyen egy öregem­ber „elcsukló hangon "meséli, hogy visszacsatolják Magyarországhoz a szépséges Erdélyt - két fiú boldogan siet haza. - Édesanyám! Készítsen nekem is kokárdát! - Minek az neked, édes fiam? - Mindenki viseli, aki magyar ember! Hadd legyen az én szívem fölött is háromszínű szalag! Estére az egész országot átjárta a lelkesedés tüze. Kivilágították a vá­rosokat, fellobogózták a házakat. Ne­vezetes nap lett örökre 1848. márci­us 15-e. Nemsokára ismét találkozott a két fiú. Az utcán éppen nemzetőrök vo­nultak gyakorlatozásra. - Köztük van az én bátyám is - mondta büszkén Pista. - Az én bátyám is beállt honvéd­nek. Ha kell, vérével is megpecsételi a magyar szabadságot. - Hát mégis Széchenyi Istvánnak lesz igaza! MAGYARORSZÁG NEM VOLT, HANEM LESZ!" E (hazafias tettre) lelkesítő tör­ténet után pedig egy szintén (hazafias tettre) lelkesítő versike található. Március nagy napja adj a szívbe lángot! Tanítsd csodatettre a hős ifjúsá­got! Ahogy tudott akkor szabadságot nyerni, Tanulja meg mostan földjét visszavenni. Ezeréves földjét, ami az övé volt, Boldog örömében hadd sírjon az égbolt. A kisajátított ünnep A világégést követő új, de­mokratikus alapra helyeződő kormány egyik első intézkedé­seként, az 1390/1945. évi minisz­teri rendelettel megerősítették: március 15-e a nemzet ünnepe. 1948-ban a kommunista párt - Magyar Dolgozók Pártja név alatt - azonban már megpróbál­ta teljesen kisajátítani magának. 1951-ben pedig egy miniszterta­nácsi rendelettel törli is a mun­kaszünettel járó napok sorából. A tankönyvekben 1949-ben „a burzsoázia (természetesen) már félt a poletariátustól, amely az eddigi harcokban megmutatta erejét. A Batthyány-kormány pol­itikájá­nak tengelyében a birtokos nemesség uralkodó helyzetének biztosítása és az Ausztriával való békés kiegyezés állott. Nem ismerte fel, hogy "az el­lenforradalommal szemben nincs kompromisszum." És ekkor már nem hiányozhat Marx és Engels értékelése sem, akik „a 48-as európai forradalmak aktív harcosai voltak, s a fegyvertárs együttérzésével fordultak a magyar szabadságharc felé. A magyarok nemzeti felszabadítása és az európai munkásosztály forradalma közötti kapcsolatot hirdették." Az Új Raj­nai Újság hasábjain a következő­ket írták (és ezt a tankönyv idé­zi): „1793 óta első ízben az 1848-as forradalmi mozgalomban meri szembeszegezni egy nemzet, melyet körülzárt az ellenforradalmi túlerő, a gyáva ellenforradalmi dühvel a forradalmi szenvedélyt, a fehérter­rorral a vörösterrort." Kossuthot és tevékenységét így jellemez­ték: „Hosszú idő óta első ízben aka­dunk egy valóban forradalmi jellem­re, egy férfire, aki népe nevében fel meri venni a kétségbeesett harc kesz­tyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben." És hogy mit gondoltak ebben a korszakban a '48-as örökség­ről? „Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vereséget szenvedett. Vereségét - mon­dotta Rákosi Mátyás -, főleg ide­gen, reakciós erők okozták, ame­lyek a magyar nép belső ellensé­geinek külföldről jöttek segít­ségre. Nem elsősorban a saját belső gyengéi, hanem a nemzetközi viszo­nyok kedvezőtlen alakulása verte le három évszázadon át a magyar szabadságharcokat." A nemzetközi reakció túlere­jén kívül a vereséghez az is hoz­zájárult, hogy a forradalom ve­zetői nem tudták következete­sen demokratikus módon meg­oldani a földkérdést és a nemzetisé­gi kérdést, nem semmisítették meg a megalkuvó ,békepártot", amely mindenáron ki akart egyezni az ellenséggel. A szocializmust építő magyar nép számára tehát 1848 tanulsá­ga az, hogy minden erejével szembe kell szállnia a jólétét és füg­getlenségét veszélyeztető imperialis­ták támadó szándékaival, hogy a mezőgazdaság szocialista átala­kításával fel kell emelnie a pa­rasztságot, hogy meg kell valósí­tani az országban élő nemzetisé­giek egyenjogúságon alapuló szabad testvéri együttélését. A magyar nép mai harcának sike­rét az tette lehetővé, hogy e ta­nulságokat megszívlelve építi szabad hazáját, és szilárdan helytáll a nagy Szovjetunió vezette béketáborban." (A kiemelések ko­rabeliek.)* Amint láthattuk tehát, 1848 szellemét sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni. A ma­gyarság azonban 1860, a pesti diáktüntetés óta nemzeti ünne­­pnek tekinti - függetlenül attól,­ogy az államhatalom hajlandó­­­ ezt tudomásul venni, vagy sem. Ahogy Gerő András törté­nész találóan megfogalmazta, annak ellenére, hogy ez a nap ebben az országban volt minden és semmi, félminden és félsem­mi, azért megmaradt annak, aminek a magyar társadalom annak idején választotta: nem­zeti szabadságünnepnek, amely - tartalma, története és a válasz­tás jogán - a magyar társadalo­mé. Jávorszky Béla Szilárd A szociáldemokraták ünnepsége a Petőfi-szobornál 1925-ben. Far­kas István képviselő beszél Centenáriumi dekoráció Sopronban a Magyar Kommunista Párt városi szervezetének épületen Koszorúzás a Kossuth-szobornál 1957. március 15-én A Petőfi-szoborhoz vonuló fiatalok 1977. március 15-én Szabadságharcunk A szabadságharc eseményei hat évtized múltán már-már nép­mesévé formálódva kerültek be a tankönyvekbe. Van a mi ezredéves történetünkben egy olyan idődarabka, amely­ről, ha beszél az ember, úgy hangzik, mintha mesélne a tengerlépő cipőkről és a foggal született tündérről. Másfél esztendőnyi időda­rabka ez. Az a neve, hogy: magyar szabadságharc. Akkortájban két nagy részből állott a magyar nemzet: a ne­mesekből és a parasztokból. A nemes nem fizetett adót, nem kellett katonáskodnia, lehetett szolgabíró, viceispán, követ, sőt még kormány­helytartó is. Úr volt mindenképpen. A paraszt ellen­ben fizetett adót, robotolt, fiát elfogták katonának kötéllel, s nem lehetett belőle semmi más, csak mindig paraszt. Sok igaz embernek a szíve vérzett ezen az igazságtalansá­gon. Ilyen volt elsősorban Kossuth Lajos, aki nem szűnt meg kérni a nemes urakat, hogy jóságos lélekkel bánjanak a szegény parasztokkal. Ebben az időtájban a nemes uraknak is panaszos volt az ál­­lapotjuk. A király csak Bécsben lakott és az osztrák urak tanácsa szerint cselekedett. Nekiestek hazánknak, kifosztották minden jövedelméből és koldussá tették. Kincseinket elvitték Ausztri­ába, legény fiainkat pedig idegen földre hullatni vérüket. Ekkor emelkedett ki az ismeretlenségből egy huszárkapitány s azt ki­áltotta a nemzetnek: ébredj, nem látod mi történik veled? Ez volt: gróf Széchenyi István. A két ember: Széchenyi és Kossuth megmozdították a nem­zetet. Széchenyi ruhát akart ráadni, hogy meg ne fázzék a zi­vatarban és így szólt: előre! Kossuth ellenben a kezébe adott egy meggyújtott fáklyát, annak a lángja messze tájékot bevilágított s adott neki tengerlépő cipőket és így szólt: jör utánam! 1848. március 15-én Pozsonyból egy küldöttség ment Bécsbe a királyhoz. Azt akarta kérni a királytól, hogy az országba ne küldjön idegen embereket kormányozni, hanem csak magya­rokat. Ezeket aztán nevezze ki minisztereknek, akiket mi ide­haza számadásra, felelősségre szólíthatunk. Ugyanezen a napon nemes és nem nemes emberek megje­lentek Pest utcáin s nemzeti színű kokárdát tűztek a mellükre. Sok ezren voltak. Az eső szakadt, de az arcukról nem moshatta le a lelkesedést. Egy költő, Vörösmarty Mihály azt mondta: ma­gyarok akarunk lenni! És sok ezer nép énekelte az ő dalát: „Ha­zádnak rendületlenül!"... Egy másik író, Vasváry Pál, odakiál­totta a népnek: „szabadok akarunk lenni és egyenlőid" A harma­dik­­Jókai Mór­­, ő pedig azt kiáltotta: „testvérek leszünk" Hogy égett már ekkor minden arc, hogy dobogtak a szívek és hogy ölelték át egymást az emberek testvéri szeretetben! De a nagy elhatározás még hiányzott. Ekkor Petőfi Sándor, aki úgy tűnt föl lángeszével a magyarnak, mint egy égő tűzcsillag, a nép elé állott és elszavalta az ő legújabb költeményét, a Nemzeti dalt: „Talpra magyar, hí a haza..." Széchenyi ruhát adott a mesebeli emberre: a nemzetre­­ Kos­suth felhúzta lábára a tengerlépő cipőket, a március 15-i ifjúság p­edig szárnyakat adott neki, hogy még jobban haladhasson é s haladt is. Amerre ment, rózsák termettek a nyomában, a sza­badság és testvériség illatos rózsái s a szabadságharc vérrózsái... De a tündérmeséknek sincs mindig szerencsés folytatásuk. Az osztrák urak, amint kiszabadultak a halálos veszedelemből, nagy vígan érezték magukat. Először felizgatták a magyar föl­dön élő, de nem magyarul beszélő nemzetiségeket. Lángba bo­rult az egész ország köröskörül. A lázadók fölgyújtották háza­inkat s véres gyilokkal estek a szíveinknek. Az osztrák urak kár­örvendezve nézték. A mesebeli ember közel állott a halálhoz. Mindenki csügge­­dezett, csak egy ember állott ki a viharjárás ellen: Kossuth La­jos. Azt mondta, hogy katona ellen katonát kell küldeni, fegy­ver ellen fegyvert. Csakhamar együtt volt a magyar honvédség. Kossuth bejárta az országot, fegyverre szólítva mindenkit, aki­nek erő volt a karjában. 60 éves öreg­emberek meg 14 éves ifjak egymás mellett állottak csatasorba. Eleinte bizony nem nagy szerencsével folyt a szabadságharc. Annyi ellenség közt voltunk, hogy azt se tudtuk, melyik ellen forduljunk. De a mesebeli ember fölkelt a földről, amelyre leütötték, megforgatta a kardját . Hatvan, Bicske, Isaszegh, Vácz, Nagy­sarló, Komárom mellett egymásután diadalmas csata után dia­dalmas csatát vívott. Micsoda hősi csata volt Branyiszkónál! Az­tán bevették Budavárát is. Szabad lett az ország megint. Mi­csoda öröm és gyönyörűség volt ez! De nem nyugodtak ám Bécsben se. A megijedt osztrákok se­gítséget kértek a muszka cártól s az küldött is ellenünk kétszáz­ezer embert. A mesebeli ember vére árán védett meg minden talpalatnyi földet. A vége mégis az lett, hogy a tízszerte nagyobb erő legyőzte a szabadüghősöket és zsarnok uralom nehezedett Magyarország­ra. Tizenhárom hős tábornokunkat akasztófára húzták Aradon október 6-án, vitézeinket rabláncra fűzték és sötét börtönökbe ve­tették Kossuth és vele sokan idegen országba menekültek (Részlet. M­agyar Nemzeti Olvasókönyv a népfőiskolák IV. osztálya számára. Szerkesztette Schön József és Trattler Károly, 1906)

Next