Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

Alkotó hazaszeretet 1956 forradalmi napjaiban vetet­te papírra Németh László ezeket a sorokat: „Mindig nagy hon­­aggyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtize­dekre. " A nagy író-gondolkodó ismét a maga sajátos szemszögéből nézve emelte ki történelmünk­nek azt a korszakát, amelynek szellemiségével távolról sem nosztalgikus alapon azonosult. Eredendően idegen volt tőle mindenfajta romantikus érzel­gősség; a Német László-i életmű betonalapja a racionalizmus, kö­tőanyaga az alkotó hazaszeretet. Ez utóbbi az a mentalitás, amely a hosszú tetszhalál állapo­tából kimozdította a nemzetet és 1848 március idusán talpra állí­totta. Mindössze két évtizednyi készülődés, forradalom és sza­badságharc elegendő volt annyi energia termelődéséhez, hogy kimeríthetetlen tartalékaiból minden megújulási kísérletünk idején bőségesen meríthettünk s bizonyára így lesz ez mindad­dig, amíg ezen a 93 ezer négy­zetkilométeren értik és énekelik a Himnuszt. Mert innen ered minden vá­gyunk, dilemmánk, büszkesé­günk. Mert ekkor fogalmazódott meg valamennyi nemzetmentő gondolatunk, amely végül ama nevezetes 12 pontban összefog­lalva öröklődött az utókorra, s amely 1956 lángoló napjaiban újra testet öltött a Budapesti Mű­szaki Egyetem 16 pontjában s az azt követő, naponta fölröppenő, pontokba szedett kiáltványok­ban. A nagy idők valamennyi gondolata napjainkig ível. Anya­nyelvünk védelme, nemzeti színjátszásunk ügye, iparunk, mezőgazdaságunk, közlekedé­sünk korszerűsítése, oktatásunk nemzeti szellemhez történő iga­zítása mind-mind égetően idő­szerű, sürgős megoldásra vár. Honnan nyerte erejét a re­formkor magyarja? Nem impor­tálta! Lehatolt anyanyelvének, történelmi múltjának, népi ha­gyományainak gyökérvilágáig, s rátalált önmagára. Megalapítot­ta tudományos akadémiáját, föl­építette nemzeti színházát, nem­zeti múzeumát, megírta nemzeti operáját, drámáit, megjelentette népdalainak és népmondáinak gyűjteményes köteteit, pályáza­tot hirdetett pogánykori ősvallá­sunk földerítésére egyszerre végzett kutatómunkát és szinté­zist. Élt és tevékenykedett az al­kotó hazaszeretet lázában. Nem tűrhette tovább a megalázó fél­megoldásokat, a tisztázatlan, za­varos helyzeteket. Ezzel a rebel­lis hajlamunkkal azóta minden ránk telepedő idegen akaratnak számolnia kell. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés. Igen, rendezünk kell min­dent; Segesvártól Barguzinig. Mert nem élhetünk békén kóbor lelkek és temetetlen halottak kö­zött. Zászlós Levente Él­z isten háta mögötti kis falucska református templomának kertjé­­be■ben kislányok, kisfiúk állnak, hallgatják az ünnepi beszédet. Alig né­hány kilométerre a magyar-román ha­tár, alig néhány kilométerre a Kőrös ör­vénylő, hullámzó kacskaringója, tiszta­piszkos koratavaszi áradás. A márciusi koratavasz enyhe meleg hulláma. El­tűnt már a pelyhes hó, nem csillámlik már a jég sem. A rövid ujjú, fehér inges kisfiú még nem tudhatja, honnan is tudhatná, hogy alig három hónap múlva fent, magasan az égen mély zúgással apró ezüst szivarkák repülnek az égen, hogy aztán majd messze ledobják szörnyű bombaterhüket. Még azt sem tudja, hogy ez a sarkadi református templom nemcsak neki kedves és szép, de egyet­len párja van Európában, pontosan Hollandiában. De annyit már megta­nult a sarkadi cukorgyári állami elemi római katolikus népiskolában, az osz­tatlan hatosztályos elemiben, hogy élt Petőfi Sándor, hogy nagy költő volt, hogy ő írta az Anyám tyúkját, de a Nemzeti dalt is. Hallgatja ifjú társaival a képviselő úr beszédét, nem minden mondatát, gon­dolatát érti ugyan, de valami forróság fut át rajta, s eszébe jut az első világhá­borúban négy évet frontszolgálatot töl­tött apjának egy mondata: Itt élned, halnod kell! A háború iszonyata átzúgott már Eu­rópán, átzúgott e kicsinyke kicsinnyé zsugorított országon, a gyermek rövid fehéringes gyerekből kiskamasz lesz, már némiképpen öntudatosan büszke diákja a Budapesti Református Gimná­ziumnak, a híres Lónyainak. Emlék­foszlányaiban persze a régi otthonra is gondol, a Kőrös habjaira, fácánok pává­­zóan csillámló nyaktollaira, érzi még orrában a cukorrépa nyersszelet fanyar illatát, a melasz émelyítő szagát is, de túl van már ezen, bár látja még a gyö­nyörű református templomot is, és fü­lébe cseng egy-két mondat a magyar szabadságharcról, a Tizenkét pontról, a Márciusi ifjakról. És nagyon él benne az, amit az apja mondott volt: Itt élned, halnod kell! S amikor eme háború utáni március 15-e előtt a gyönyörű lelkű Lengyel Lajos osztályfőnök úr kérdi diákjaitól, mit éreznek, tudnak, gon­dolnak március 15-éről, azokról a már­ciusi napokról, akkor ez a fehér inges kiskamasz mond néhány történelmi adatot, idéz néhány verssort is, aztán egyszer csak kitör belőle valami és fülig elvörösödve elkezd beszélni a dohány­barna selyemmellényről. És fölbátorod­va tanára biztató pillantásától, kicsit büszkén, kicsit szégyenlősen elmondja, hogy családja nem nagyon gazdag, és az egy szem vitrinben egy ezüst bur­­nótszelence mellett ott fekszik egy ko­pott selyemmellény. Ez a selyemmellény a családi legenda szerint egy aradi vértanútól származik, és azt, de sok évtizede, úristen vagy hogy pontosan fogalmazzunk, immá­ron száz éve arra vár, hogy egy leszár­mazott érte jöjjön, s elvigye majd. És még azt is brulva-pirulva megváltja ez a kiskamasz, hogy nagyobbik testvére egyszer megkérdőjelezte ennek a se­lyemmellénynek a történelmi hitelét, és hogy tán ekkor fordult először elő, hogy a négy évig frontszolgálatot töltő apa elsápadt, s arcul csapta a bátyót. A kiskamasz meglepetten és boldogan látja, hogy nem nevetnek a diáktársak sem, és hogy amikor megszólal az ál­dott emlékű Lengyel Lajos bácsi, a bölcs tanár, akkor annak szeme kicsit elhomályosul, hangja csöppecskét megremeg, s aztán azt mondja: Köszö­nöm fiam, nem mindig a dátumok fon­tosak, és még kevésbé, hogy valaki le­darálja mind a Tizenkét pontot, anél­kül, hogy tudná, mi is van mögötte. A kiskamasz zavartan leül. (Még nem tudja persze, hisz nem előrelátó bölcs, még kevésbé madárjós, hogy ez a már­cius még a szabadság, a szabad gondo­lat és érzés márciusa, azt pedig a legke­vésbé tudja, hogy egyszer majd évtize­dekkel később megír egy családre­gényt, amely azt a címet viseli majd: Dohánybarna selyemmellény. Most még boldogan issza nemcsak a március melegét, de március szellemét, és még nem tudja, mi az, hogy panel, meg pa­nelgondolkodás, szabadon szárnyalhat szellem és érzelem.) Elmúlik két év. Március 15-e van most is, az ég, mintha csak maga az ég tudna valamit, felhős. Iskolai ünnep­ség a már kiskamaszból nagykamasszá vált fiú még nem lát mindent kristály­­tisztán, még igazán belülről és őszintén, csak azt érzi, tudja, amit otthon az ap­jától tudott, azt a bizonyos élned, hal­nod kell-t, meg hát persze tudja már a kötelezően is tudni illő történelmi té­nyeket, már tudja, nemcsak a Márciusi ifjak ügyét-dolgát, nemcsak az elején diadalmas, aztán véresen elbukó sza­badságharcot, meg az aradi vértanúkat. Él benne a dohánybarna selyemmel­lény is, igen, mindez van még, létezik, de nemcsak az ég borús már, borússá vált ez a félig szabad, félig tiltott, Isten tudja, milyen Március 15. De hát a nagykamasszá vált fiú és osztálytársai egyszer csak valamit mégis észrevettek, keserűen, de furcsamód boldogan is. Mert az úgynevezett osztályfőnöki órán, mely most összevonódik a törté­nelem óráival is, a gyönyörű emlékű Lengyel Lajos tanár úr, már mindenki­nek csak Tisztelt Lajos bátyám, nem mond a külső kegyetlen szorításról egyetlen szót sem­­, nem, nem féle­lemből , de tán eddig soha nem hallott tudását és bölcsességét átszövő tűzzel beszél a szabadságról, a szabadságnak nemcsak külső paragrafusos formájá­ról. Nem, ezen a már borús márciuson az ember lelkének belső igaz forró sza­badságáról beszél, egy nemzet örök megtörhetetlen szabadságvágyáról, ha­talmaktól megtiport ember és emberi­ség fegyverekkel ideig-óráig letörölhe­tő, de mégis újra és újra fellobbanó ma­kacs szándékáról, szabadság nélkül ve­getálni lehet, élni, emberi életet azon­ban nem. Ilk sem kiabál, hangját nem emeli, meg frázis el nem hangzik, de tán so­fs , ha így és ennyire nem érezte sem az az immár kiskamaszból lassan nagy­kamasszá váló fehér inget hordó ifjú meg társai, hogy mi az, amiért élni lehet, sőt kell, mi az a láng, amely nem aludhat ki soha. És az utolsó mondat után kérés, felszólítás nélkül az osztály feláll, elé­­nekli a Szózatot és a Himnuszt. Sipos Tamás Emlékek, foszlányok X ?griv^­v. Nm­ .­sr III. évfolyam 61. szám 1993. március 13., szombat Volt egyszer egy Március Tavaszok emléke fi­ovakról kívánok szólni. Nem is tudhatom, hogy hány lóról, fs illetőleg hány valódi és hány jelképes, de nem kevésbé fontos lóról s lovalásról. Előbb beszéljünk, egy valódi hátaslóról, arról, amit Petőfi eladott. Vagy inkább arról szóljunk, ami nem volt? Ami hiányzott? Mert végül is hiányzott, nemcsak a drámabeli király­nak, aki országot kínált-kiáltott érte, de a költőnek is a futáshoz, ami hiányzik, lehet, ma is, Európának a meneküléshez. Mert ugyanis jóvátevés történik szüntelen, az nem hiányzik, éppen hogy sok van belőle. Ménesnyi az! Ám most gondoljunk csak egyetlen lóra, arra, ami hiányzott, amikor Petőfi futni kezdett a kukoricásban. Talán ünneprontás­nak vehető, bár nem kíván az lenni, hogy e napon, március nagy ünnepén erről szólunk. Az idő azonban arra van itt, s a most vagy soha is arra való, hogy a legfontosabbról szóljunk. Arról, ami életbe vágó, nemzetsorsot igazgat. De hát nemzetnek nem lehet lova, sok lova sem ahhoz, hogy meneküljön sorsa elől. A nemzet ma­rad, legföljebb szembefordul, miként, Illyés Gyula szerint, Petőfi is tette. Szembefordul a dzsidás kozákkal, amikor döf­nek s mellét tárja a gyilkos elé. Mert ugyan másoknak volt lo­va, talán közülük néhányan szóltak is a költőnek, hogy me­neküljön velük. Talán szorítottak volna neki helyet a nyereg mö­gött, talán. De az igazságot nem tudjuk, pedig az nem „potomság". Mert a veszélyérzet alapvető önvédelmi állapot. Hasonló a fájdalom érzéséhez. Nem jó, de kell. Szükséges ez az érzékenység, mert nemcsak végtagjainkat veszíthetjük el, hanem veszélybe ke­rülhet az egész test, az egész szervezet. De mi a lóról, lovakról kívántunk beszélni. A valódian nem lé­tező ló adta a gondolatot, nem is most, hanem még 1973-ban, amikor nemzetközi költőtalálkozót rendeztek Budapesten, és a Várban szóltunk arról a bizonyos valódi lóról, ami hiányzott. Nemcsak Nagy László többszöri elismerésére emlékezhetünk, ha­nem több külföldi költő is átgondolta annak a bizonyos lónak a jelképes voltát, ami ugyanakkor nagyon is valószerű volt. Noha annyira nem látszott kiáltó hiánya, mint azóta többször, így ma­napság is. Ugyanis arról a lóról volt szó a későbbiekben, amely Európának hiányzik a meneküléshez. Legalábbis ahhoz a futáshoz, netán megmaradáshoz, amire manapság népeknek volna szük­ségük, tőlünk délre leginkább. Ám ne higgyük, hogy csak délen fakadhat vér, kaszabolhat sikoly, nyomoríthat éhezés, betegség, ölhet golyó és éhínség. Amíg gyűlölet lovalhat egész népeket, legalábbis közülük annyit, hogy háborúság feküdhat, addig gon­dolni kell arra a lóra, a hajdanira, ami Petőfinek hiányzott, de a dzsidás kozáknak megvolt. Ahogy gondolni kell arra a lóra is, ami Európának hiányzik. De hát miért is kellett eladnia Petőfinek a lovát annak idején? A megélhetés miatt. Szép és pontos magyar szó ez: meg­élhetés. Benne a feltételes mód rejtőzködik és a bizonytalanság. Most is a szegénységről van szó. Európa szegénységéről és gazdagságá­ról. Hiszen nem elég a szabadság hite, ha nincs lehetőség a meg­valósulásra. Nem elég e hit leválása, ha nincs ló! Azon az emlegetett költőtalálkozón még nem látszott, hogy a szegénység és a szabadság milyen szoros kapcsolatban áll egy­mással. Egyik a másik nélkül mennyire elhagyatott, ám igazában társulnia kell még harmadiknak, a gazdagságnak is ahhoz, hogy a szegénység megvalósíthassa a szabadságot. Mert a szabadság életképes működése a cselekvés, mely hajéktalanoknak házat épít, te­ret fásít, méltó jövőt tervez. A szegénység önmagában éppen úgy nem képes erre, mint a szabadság. Bizonyos jólét, gazdagság is kell ehhez. Ez a menekülés útja az elburjánzó gyűlölködés elől. A közös érdekű, fölemelő tettek, és e tetteket létrehozó eszmék. S ha már eljutottunk a valóságtól a jelképekig, másfél százada a hiányzó ló jelképezte a magyar szabadság lehetőségeit. Jelképez­te, hogy mennyi valósulhat meg az akkori történelmi, társadalmi és földrajzi viszonyok között. Éppen annyi, ami megvalósult. Hi­szen az országnak sem volt „lova" a meneküléshez. Ami Petőfivel történt „kicsiben", egy személyben, az történt az országgal is. Csakhogy ez az ország nem távoli föld, hanem európai volt akkor is, talán a legeurópaibb 1848-49-ben, így hát Európa lovai is hiá­nyoztak, nemcsak a lovas nemzeté és a költőé. A lovakról szóltam húsz éve, nem is sejtve, hogy ezek a „lovak" majd mennyire hiányozhatnak később. Ugyan vannak lovak, lé­tezik nemcsak a gazdagság, hanem a szabadság is e földrészen. Annál nyomorultabb az a táj, ahol mindezek ellenére dúlhat, pusztíthat a gyilkos őrület. Lovak helyett lovalás! Ez a szomorú szó­játék is kifejezi, hogy milyen is a mai valóság. Mennyire hiányoz­nak Európa lovai, mennyire hiányzik a szabadság méltó képvi­selete. De azt is sajnos, mennyire hiányoznak az életmentő lehe­tőségek nőknek, gyekeknek, öregeknek, ártatlanoknak. S így már érthető, ha e napon, március 15-e közelében e dolgok együtt, egy­mással összefüggésben jutnak eszünkbe. A szabadság megvaló­sításának lehetősége nemcsak a múlt században volt gond, ha­nem az még most is. Mert ha meggondoljuk, talán a szabadság a leggazdagabb és legszerteágazóbb gyűjtőfogalom. Jelenti az önér­zetet, öntudatot, a jogot, de a kötelességet is. Nemcsak a ja­vak fogyasztásának jogát, ha­nem azok keserves előterem­tésének kötelezettségét is. Vagyis így, csakis együtt han­goztatva van értelme a lehetőségnek, az esélyegyenlőségnek. Csakis így együtt fogadható el eszmeként. Ha úgy tetszik, „ló­ként", amely megmenthet bennünket. De hát inkább csak lovalást kaptunk és kapunk Európától, mint lovat. Ez nem baj, ezt tud­nunk kell a magyar szabadság napján, Petőfi szellemében ünne­pelve is. Sőt, ezt még ő is felismerte. Pesten írta 1848 februárjában a Kemény szél fúj... című versében: „Vajon most, ha eljön a nagy mun­ka, / Meg bírjuk-e védni mi magunkat?" A jelképes ,,/ó"-ról beszélt ő is. Arról a sejtésről, hogy a szabadság a testi-lelki, szellemi és valós gazdagság és igen, erő nélkül törékeny és kiszolgáltatott. S munká­nak nevezi annak lényegét. Mondhatnánk: ha a szabadság szelleme a költészet, akkor a teste a munka, a tett, a konok cselekvés. De ezt is írta, ami ma sajnos, aligha igaz így, bár reméljük, napról napra igazabb lesz: „Szabad sajtót... már ezentúl / Nem féltelek nemzetem, / Szívedben a vér megindul, / S éled a félholt terem." E sorok pedig a 15-dik március, 1848 című versből valók. E verset 1848 március 16- án írta. A nagy ünnep után azonnal a lehetőségre gondolt, ha úgy tetszik, a „lovakra". Költői ráérzésével sejtve, s ezt aligha kell külön igazolni, hogy a majdani futáshoz hiányzó, saját lovára is gondolt. Mert gondolnia kellett. Már csak ezért is kell legalább e nagy ünnep napsütésében elolvasni nemcsak az ismert, nagy verseket, hanem mindazokat a költeményeket is, amelyek - mondható így - a nagy verseket előkészítették, megérlelték, majd összegezve életre hívták. Már március utolsó napjaiban megírta a Föltámadott a tenger című verset, és minden lelkesítő versében ott sötétlik a lehető rossz sejtelme, ki is kiáltja: „Megint beszélünk s csak beszélünk," s lássuk, nagyon pontos: „A nyelv mozog s a kéz pihen;/Azt akarják, hogy Magyarország / Inkább kora, mint hős legyen." És mikor ma Európa lovait emlegetjük, nem véletlen jut eszünk­be a költő hiányzó, valódi lova. Halálának egyik okozó- Él ok­ja is volt talán e hiányzó ló, de mint valami törvényszerű, sorsszerű valóság, aligha változtathatott volna akkor a világképen az egyetlen ember sorsképe! S ahogy mondtuk, a „köznapi", a nem annyira ismert verseket is el kell olvasni és akkor pontosan látjuk, mennyire mai a vágy, a szándék és a gond, ami őt izgatta. S milyen korszerűen fogalmazott például a Miért kísérsz... című versében 1848 májusában: „Miért kísérsz minden lépten-nyomon, / Te munkás hazaszeretet?" S e mondaton belüli kapcsolatban a jelző és jelzett szó válik egy fogatommá: „munkás hazaszeretet". Vagy nem erre lenne szükségünk ma is leginkább? Lovakról kívántam beszélni, a költő lováról, az igaziról, és Eu­rópa lovairól, a jelképesekről. Pedig nem is gondoltam a mene­külésre, sokkal inkább az elszánt maradásra, de kezünkben a gyeplővel! Kiss Dénes Európa lovai 23

Next