Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

24 III. évfolyam 61. szám Ily 1993. március 13., szombat Volt egyszer egy Március Március öröksége Erdélyben • * • • SZEME­ a magyaré.­BKTta nagybajnokf­il 11-n 10és órakor éjjel ostrommal vette azt be,­a’ gy­őzedet­em annál nagyobb, mert az eredmény dús h­arczot a magyar seregek körülbelül 5 ezer muszkák ellen küzdöt­ték - több ágyuk - töltény szekerek, és több száz fegyverek vétettek el az el­lenségtől, a* foglyok között né­hány muszka foglyok is vagynak — részletesebb tudásit­ás ezután fog következni; mert azt az­ események rohamában az idő rövidsége miatt a csata zajban megírni mm lehetett — Éljen!! BEM a' hős Bajnok é* eljen annak vitéz serege. Kell Kolozsvárt mart. f-én árakor regnel, m-m, l. h. Matos, CHA.W­EAKZ.ÉO m­.k. Az erdélyi magyarság, nyomban azután, hogy a pest-budai forradalom híre megérke­zett Kolozsvárra és Marosvásárhelyre, azo­nosult március 15-e eszméivel és eszménye­ivel. Természetes volt ez az azonosulás, mi­vel az erdélyi magyarság mindig a magyar nemzet integráns részének tudta magát, és a nevezetes Tizenkét Pont is hangot adott an­nak a követelésnek, hogy Erdély és az anya­ország ismét államjogi közösséget alkosson. Az erdélyi magyarok ezért lelkes öröm­mel fogadták a magyar fővárosból érkező híreket. A Kolozsvárott megjelenő Erdélyi Híradó így nyilatkozott március 21-én: „Nemzetek Istene add, hogy e napot évfordulati ünnepe gyanánt ülhessük meg, és ülhessék meg unokáinknak is unokái, az idők végtelenségéig, amaz üdvhozó igék megtestesülésének emlékeze­tére, melyeket e napon Kolozsvár város lelkes pol­gársága s vele összehangzólag Erdély értelmesb és vagyonosb osztályának nagy része, feledve pártszínezetet, feledve a véleménytusák keserű emlékeit, egy szívvel lélekkel kimondott." E lelkesült nyilatkozatot aztán az itt kö­vetkező - bizalomtól áthatott - jövendölés zárta le: „A magyarnak jövendője van, mert e nemzet még tud nagy dolgok iránt lelkesedni s a mely nemzet a közelgő rész hírére nem süti le fe­jét, gyáva odaengedéssel várná bé a háborúk öl­döklő démonának pallosát vagy a szolgaság gya­lázatos jármát, sőt nemes hévvel lángolva szedi össze erejét, s egységen dolgozván jogokban, kö­telességek­ és érdekekben, ez által örök biztosítékú pecséttel szilárdítja ama polgári nagy szövetsé­get, mely azt tartja, hogy minden, ki e haza szent földének áldásait élvezi, honáért, királyáért élni s ha kell halni is kész legyen,­­ ilyen nemzetnek nem lehet, hogy meg legyenek napjai számlálva, annak élni kell és virágozni." Ettől kezdve a magyar március mindig hozzátartozott Erdély történetéhez: a „sza­badság, egyenlőség, testvériség" eszméire ala­pozott politikai hagyomány az erdélyi ma­gyarság lelki örökségének része lett. Az er­délyi hadjáratban küzdő és életét áldozó Pe­tőfi kései versei ugyanúgy ezt az örökséget képviselték, mint a marosvásárhelyi termé­szettudós-költő, Mentovich Ferenc vagy a dé­­si református lelkész, M­edgy­es Lajos politikai költészete. Vagy éppen az Erdély peremvi­dékéről származó Arany János Erdély múlt­ját és jelenét megszólító versei. Ezek a köl­tők egyszerre köszöntötték a népfelszabadí­tó forradalmat és a Magyarország, valamint Erdély unióját kimondó törvényeket. Mel­lettük Kővári László historikus művei vagy Czetz Jánosnak a székely népfelkelők harcait felidéző emlékiratai örökítették meg a negy­vennyolcas forradalom és a rákövetkező szabadságharc eseményeit. Erdélyben az unió megvalósítása együtt­járt a polgári szabadság diadalával, hiszen a negyvennyolcas törvényekben rögzített ál­lampolgári jogegyenlőség a román parasz­tokra és a szász polgárokra is vonatkozott. Az, hogy a havasi románok felkeltek a ma­gyar kormány ellen, s véres leszámolásba kezdtek, amelynek igen sok dél-erdélyi ma­gyar vált áldozatává, valamint az, hogy az erdélyi szászok nagy része a bécsi kamaril­­lához csatlakozott, a császári kormány ár­mányainak és a nemzetiségi vezetők rövid­látásának a következménye volt. A magyar kormányzat ennek ellenére a románok és szászok megbékítésére törekedett. Beöthy Ödön erdélyi kormánybiztos 1849. január 6-i felhívásában a következőket jelentette ki: „a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltat­lanságot és polgáriasság elleni tényt követtek lé­gyen is ellene, hasonló mértékkel vissza nem fi­zetni,­­ mert ezt sem históriai nevezetessége, sem világszerte ismeretes becsületes jelleme meg nem engedi. Feladatásunk nem hódítás, feladatásunk kibékítés, és meggyőzni mindenkit arról, hogy e honnak jövője és mindene az uniótörvénynek szi­lárdításában rejlik." Március öröksége több mint egy fél évszá­zadon keresztül - a világosi fegyverletétel és a trianoni békeszerződés között - az erdélyi szabadelvűség máskülönben is erős hagyo­mányait gazdagította s egészítette ki. Erdély a szabad vallásgyakorlat igen korai - először az 1557-es tordai országgyűlésen történt - kimondása következtében mindig az euró­pai szabadelvűség tűzhelye és műhelye volt. Nos, ezek a szabadelvű hagyományok kaptak erősebben nemzeti színezetet a negyvennyolcas forradalom szellemi örök­ségének vállalásával, a többi között Gyulai Pálnál, Kemény Zsigmondnál, Tolnai Lajosnál és kivált Ady Endrénél, aki éppen Erdélyben - az erdélyi hagyományoknál és az ottani politikai kultúrában - kereste a magyarság életerejét megújító forrásokat. A negyvennyolcas hagyományok által táplált szabadelvűség volt az erdélyi ma­gyarság szellemi támasza 1918 után, midőn a kisebbségi sors terhét hordozva kellett megtalálni a megmaradás lehetőségeit. Pe­tőfi Sándor, Bem tábornok vagy a székely ágyúöntő, Gábor Áron alakja több alkalom­mal is megjelent a születő kisebbségi ma­­ i Lihegve fordult vissza. Már ha itt vagy, hát szemből, Halál! (Nemcsak ő­s hona: tenhazád, is vérzik itt - tudod, kozák?) Nem ágyban, nem párnák között. De így se! - Nagy kötést kötött - hol a kivívott diadal? melyért még az ő fiatal élete sem kár! semmi se! ha hősökért zeng gyászmise, hősökért, akik istenek módjára erőt vettenek a zsarnokságon! - Ó, de így! ravasz, alattomos, irigy sors martalékaként! - Ha már halni kell: hát szemből, Halál! Az öröklétre valót így keresi meg­­ a halott. II Papírok, szétszórt iratok a test mellett. Nem­ siratott hulla - egy a többi között, hisz végképpen levetkőzött - levetkőztették! - e tüzes életből. - Távozol - fizess! Halál, a szörnyű uzsorás! - Hisz úgyis őrölte a láz, a lelki, testi — kell-e még idézni izzó szellemét-----­gyar irodalomban. Március örökségét olyan írók ébresztgették, mint Tabéry Géza, aki A Frimont palota című regényében a reformkor és a szabadságharc vagy Makkai Sándor, aki Mi Ernyeiek című nagy történelmi freskójá­ban a szabadságharc és az önkényuralom erdélyi eseményeit idézte fel. Ezek a regé­nyek hitelesen jelenítik meg az erdélyi ma­gyarság életét és törekvéseit, közöttük azt, hogy mindig lelki, kulturális és politikai egységben kívánt maradni az anyaország­ban élő testvéreivel. A szabadelvű hagyományokat keltette életre Reményik Sándor erőteljes költeménye, a Petrovics ítél, midőn a szerb apától és szlo­vák anyától származó Petőfi példáját állítot­ta szembe a fajelméletet és idegengyűlöletet hirdető ideológiával: „Fent, a legfőbb Semmí­­tőszékben / Ül minden földi bíróság fölött / Ama más néven ismert Petrovics. / Mi legfőbb bírónk minden faji perben: / A vér: a semmi. A Lélek: a Minden." Az Erdélyből elszármazott, mégis mindig visszatérő s önmagát következetesen erdé-dehogy. Itt van. Hívatlanul. Örök plebejus: ő az úr. III Civil őrnagy. Nincs lova se. S reménytelen szerelmese a szabadságnak. Lásd, kozák, tiédnek is. Elátkozád, „fogva, husztázva"­­ és ölöd. Itt, Fejéregyháza fölött. Kortársaid legjobbikát döfi át bosszuló pikád. IV Napszállta? - már ki éri meg? Még visszanéz. Szalad. Liheg. Van út - kiút nincsen. - Ha már halni kell. Hát szemből. Halál! Szemből, szívem, egyem, valóm. Hadd lássalak még meghalón. Érezzelek, tapintsalak. Aztán nincs már kín, nincs salak, verejték, szégyen, semmi gond. Mért fut az élet, a bolond? utolsó percig!­­ Nincsen íz rá, toll, tinta, kéz, amely leírná, egy, hogy fölfogja, lássa szem. „El vagyok veszve, azt hiszem."­lyi költőnek tartó Jékely Zoltán a havasokban legyilkolt Vasvári Pál végzetének tükrében mutatta meg az erdélyi magyarság tragé­diáktól terhes történetét. Vasvári Pál nyomá­ban című költeményének tragédiákba illő dallama van, az erdélyi magyar önvédelem nem egyszer vérbefojtott hősiességét idézi fel, s a történelemnek azt a szinte végzetsze­rű kíméletlenségét, amely újra és újra eltor­­laszolta az utat az erdélyi magyar felemel­kedés előtt. A negyvennyolcas örökség Erdélyben mindig a helytállásra figyelmeztetett: egy­szerre kínált történelmi tanulságokat és biz­tató erkölcsi példát. Ezt a példát kívánta mozgósítani az 1943-ban Kolozsvárott ki­adott 48-as Erdély című „zsebkönyv", amely a transzilvanista elveknek elkötelezett kiváló közíró, Krenner Miklós (Spectator) szerkesz­tésében március hagyományaival próbálta felvértezni a megint nagy történelmi fordu­lat előtt álló erdélyi magyarságot. A kis kötet a régiek közül Petőfi Sándor, Táncsics Mi­hály, Medgyes Lajos, Szentiváni Mihály és Kő­vári László, a kortársak közül Reményik Sán­dor, Berde Mária, Janovics Jenő, Jékely Zoltán és Balogh Edgár írásainak tükrében mutatta be az 1848-1849-es erdélyi eseményeket és hagyományokat. Az 1944 végére bekövetkezett fordulat után, midőn az erdélyi magyarság ismét a bukaresti kormány fennhatósága alá került, a negyvennyolcas hagyományok súlya és szerepe csak növekedett. Olyan írók élesz­tették ezeket a hagyományokat, mint Ba­logh Edgár, Bözödi György, Beke György vagy Benkő Samu, akik történeti és szépirodalmi műveikben egyaránt a forradalom és a sza­badságharc erdélyi hőseinek és küzdelmei­nek emlékét ápolták. Különösen a sokszor méltatlanul elhallgatott és üldözött Bözödi György, aki szinte egész 1945 utáni életmű­vét a negyvennyolcas erdélyi hagyományok megvilágításának szentelte. De megjelentek ezek a hagyományok a fiatalabb nemzedék műveiben is. Kányádi Sándor A kökösi hídon című versében Gábor Áron példájára hivatkozva beszélt az erdé­lyi magyarság nagy hagyományairól. Szilá­gyi Domokos Héjjasfalva felé című költemé­nyében a hősi halálba induló Petőfi alakját idézte fel, a végső elszántság és helytállás erkölcsi példájaként. Kocsis István Széchenyi István című drámája a „legnagyobb magyar" 1848-as belső küzdelmeit jelenítette meg egy képzeletbeli színpadon. Az erdélyi magyar irodalom ma is híven őrzi azt a szellemi örökséget, amit március 15-i és a rá következő szabadságharc képvi­selt és jelent. Ez az örökség ma is a megma­radásért folytatott küzdelmekhez ad erőt. Pomogáts Béla Szilágyi Domokos: ^ ~—y\\ Héjjasfalva felé Arany János: Erdély ! Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél - Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély! Nyomorává gyötre százados rabságod, Tört erőd nem bírja meg a szabadságot. Láncaid lehulltak s­em azontúl soká Félve lépdel lábad, amikép megszoká. Gazdagon sütött rád a szabad napfénye, S még mindig szemedben börtönödnek éje. Kialudt, kiégett vulkán vagy ma,­­ benned Anna régi lángból egy szikra sem gerjed. És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna, Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva. Megesett,­­ ha nem is, amit érdemeltél,­­ Aminek szükségkép esni kellett, Erdély.­­ Avagy a történet nincsen-e megírva, És nem emlékeznél régi napjaidra? Elfeledted volna múltad annyi hősét - Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség? Elfeledted volna - hiszen nem volt régen - A vergődő sast az oroszlány körmében? És hogy akinek most lába szennyét nyalod, Fejét ingatá az óriásnak karod? Fájdalom s gyalázat! igen, elfeledted, Az idők hulláma összecsap feletted: A történet elhagy s lapjain fenéked Nem szentel jövőre egy betű emléket. Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen Nagysága beárnyaz törpe tételedben: Ah, e dönthetetlen sziklái a múltnak, Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak! Szív valál a múltban, mely szünetlen vertél, A szent szabadságért lángoló szív, Erdély: Mikor zsibbadás ült minden külső tagon, Te valál az, aki lüktettél szabadon. Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb; Tehetetlenségnek szolgasága néz rád: Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni, Megtanulta már, hogy­­ nem bírsz szabad lenni! 1848. november Petőfi Sándor: Az erdélyi hadsereg Mi ne győznénk? hisz Bem a tüzérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. Ott megy ő, az ősz vezér, szakálla Mint egy fehér zászló lengedez. A kivívott diadal utáni Békeségnek a jelképe ez. Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjúsága mi, így kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar? Egy a célunk: a közös bilincset összetörni, melyet hordozónk, S összetörjük, esküszünk piros mély Sebeidre, megcsufolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramia, Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestekbül építsünk hidat. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. Bánfihunyad, 1849. március 26-27.

Next