Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-25 / 70. szám

III. évfolyam 70. szám 1993. március 25., csütörtök : „...Messzi utas, én, idegen Fölkapom fejem hirtelen. A csöpp megszólal magyarul, S az egész fülke dalra gyűl... Mert jaj, hiába rejteném, E gyermek nemcsak az enyém. Hiába temető, kereszt, Az Isten mindig újra kezd. Hiába tél, vagy kard vasa, Heródesek parancsszava, E menekülő Máriák ölén ring már az új világ." (Tollas Tibor: Bécs felé...) Egy súlyos betegség nyomait viselő, halk szavú, még mindig gyönyörű asszony nyitott ajtót. Csendes, merengőekintettel nézett rám. A fényező, gondtalan, fiatal élettől már nagyon távolra került... - Most olvastam apádról egy cikket. Végre boldog lehet, hogy nyilvánosságot kapott, szellemiségének a csúcsán van, teljes az élete. Mint nekem valamikor... - érte meg a csendet. - Éda néni! Megosztanád velem Iményeidet az ungvári szép napokéi, fiatalasszony-kori boldog időszakról, majd a Kárpátaljáról Németrszágig megtett gyötrelmes vándorról? Vallomásod bizonyára izgalmas és hiteles dokumentum lesz, de mégsem annyira a történelem álil rád osztott szerepre, hanem az aszsonyra, az anyára, a fiatal nőre lenék kíváncsi. Szeretném végigköveti: hogyan élted túl mindezt egy vizzonylag jómódú élet után? Hogyan riad a sok hányódást, a nélkülözőket? Hogyan tarthattad életben a tadorúton született fiadat? Kezd a legboldogabb ungvári korszak stól. Mikor költöztetek Ungvárra? - 1943 júniusában kerültünk igvárra. Nem mondhatnám így rögtön a nyakunkba ugrott, kissé bizalmatlanok voltakünk az ungváriak. Csak azértadott be oly rövid idő alatt az élő magyar értelmiségi társam, mert a ti családotoknak, az lutay családnak voltunk a baai. Őket mindenki ismerte, tűk keresztül ismertük meg a gyökeres kárpátaljaiakat, a hícsaládokat, többek között a brekeink egészségét óvó scsejkó családot is. Nagyon betartó közösségben éltünk. Ung part és a korzó volt a szelyünk. Nagyon szép napotöltöttünk el a többnemzeti város családjaival. Volt egy rosabb magyar értelmiségi , ahol a hagyományainknakfelelő kulturális életet élt, irodalmi, zenei és táncestetartottunk, de a városban élő, öüböző kultúrájú emberekkel apcsolatban álltunk. Nagyon művelt zsidó család is élt abban, velük is gyakran sétálik közösen a gyerekeinket a gró Ung parton. Latorcai volt az a városparancsnok. Emzem egy jelenetre, amikor a ■m felkapott egy gyermeket Ing parton. Magához ölelte, csókolta, dédelgette..., olyan, aranyos volt. Latorcai jött ide, másnap behívatta, és ismertette, hogy - egyenruhás tiszt létére - máskor ne tegyen ilyet. Akkor egy tisztnek még csomagot sem illett vinnie! - A második fiad is Ungváron született? - Igen. István születése és édesapám halála majdnem egybeesett. Éppen az ungvári lakásomban térdenállva imádkoztam, amikor megtudtam, hogy Budapesten beszállították a kórházba. A férjem hozta a hírt, ő a vezérkari felvételi vizsgája miatt utazott haza. Édesapával nagyon szerettük egymást. Öt napig haldoklott, s folyton engem várt. Amikor Jenő visszajött, azt mondta: „Ne apukáért imádkozz, hanem apukához..." Abban a pillanatban elapadt az anyatejem... Édesapám, nagyapámhoz, Pongrácz Béla költőhöz hasonlóan, fantasztikusan tehetséges, kötelességtudó, humánus ember volt. Gondolom, a fiaim is tőlük örökölték az irodalom iránti szeretetetüket. - Nem féltetek az oroszoktól? Hittetek-e a bevonulási híreknek? - Igen, tudtunk róla és féltünk, mert azt híresztelték, hogy bevonulás után az oroszok tarkón lövik a férjeinket. Akkor már minden este volt légiriadó. Augusztus 20-án, amikor anyuékkal sétáltunk az Ung parton, gyújtóbombákat dobtak le, megspékelték a partot. A férjem abban az időben reptérparancsnok volt, Platthyt váltotta fel. Jó kapcsolatban voltunk velük, szükségük is volt akkor a baráti szóra, mert júniusban veszítették el a lányukat. - Ti is csomagoltatok már akkor? - Én nagyon nehezen mozdultam. Először ellenálltam, én nem csomagolok, ha átjönnek az oroszok a Kárpátokon, úgy sincs hová futni. A Duna nem fogja őket megállítani. Az Ortutay család is erősen odakötött, s ők nem akarták semmi áron a szülőföldjüket elhagyni. Akkor már a németek nagyon bevadultak, teherautókkal szállították el az ukrán családokat, még a gyerekeket is. A helybeliek gyakran tartottak terepszemlét, keresték a menekülésre alkalmas pincehelyiségeket. Végül számunkra is megjött a parancs: csomagolnunk kell. 1944. szeptember 28-án hagytuk el a várost. Életem legszebb időszakát töltöttem Ungváron, ott voltam a legboldogabb feleség és anya. Amikor dél felé köröztek a repülők, tudtam: melegíthetem a levest, hamarosan itthon lesz a férjem. Úgy költöztünk Ungvárra, hogy örökké ott maradunk. -A törzslakosság közül akkor senki sem ment el? - Én sem akartam elmenni, nemhogy ők! És hittük, hogy visszatérhetünk, hiszen a repülőteret a magyarok építették, s nem is robbantották fel, a kiadott parancs ellenére. Az őslakosoknak általában az volt a véleményük: „Három hónap és túl leszünk mindenen." Nem hittek a hosszan tartó megszállásban. Mi majdnem utoljára hagytuk el Kárpátalját. Felpakoltak minket egy teherautóra, kaptunk egy kísérőt és egy revolvert. A Platthy család volt velünk a teherautón. Sátoraljaújhelyen megálltunk, mert két részeg magyar belénk kötött. Én nem sokat teketóriáztam, fogtam a revolvert és bekísértem őket a városparancsnokságra. A kísérőnk meg csak ült és hallgatott... Sajnos, amit magunkkal hoztunk, a bútorok, festmények, szőnyegek, edények, minden, ami egy polgári lakás tartozéka volt, odaveszett... -A férjed nem volt veled? - Őket előbb elvitték. Csopak volt az első állomáshelyünk, a nagyapám testvéréhez, az ő egyik manzárdszobájába kerültünk. Én 40 fokos lázzal érkeztem meg, vérhast kaptam. Közben a két gyereket állandóan etetni, pelenkázni kellett. A rokonságban - nagy bánatomra - csalódnom kellett. A nagynéném azt mondta: „Nézd, a Balaton értékes hely, én ebből akarok megélni. Hatszáz pengő egy hétre ez a manzárdszoba..." Borzasztó volt! Én lázas betegen egy rossz fazékon gubbasztottam egész nap... -A férjedről tudtál valamit? - Ő Gyöngyösön volt, és elküldte a tisztiszolgát értem, október 16-án. Úgy néztem ki a betegség után, hogy a saját férjem sem ismert rám. Megőszülve, lefogyva álltam előtte, s ő kereste a feleségét... Szegény Istvánka, a kisfiam is megkapta a vérhast, majdnem belepusztult... Aztán feljöttünk Budapestre, a keresztanyámhoz, aki a Lajos utcában lakott, s befogadott minket. Anyám ezüst evőeszközeit használtuk fizetési eszközként. - Sokáig maradtatok Budapesten ? - Nem. Felpakolták a családot és elvitték Gutára, a Csallóközbe. A kis Jenővel akkor már állapotos voltam. Az orvos figyelmeztetett a vetélés veszélyére, hiszen súlyos betegség után voltam. Hozzájárult ehhez még egy baleset is; egy német kocsi - mert sietős dolga volt -, belelökött az árokba. Akkor megindult a szülés, de szerencsére injekcióval leállították... (Az interjú befejező részét jövő csütörtöki számunkban közöljük) Ortutay Mária 11 . Az erdei tejút Anyám barátnőjéről, Mados Tonnnérről (abban az időben így hívták) szeretnék írni, aki a negyvenes évek elején az akkor még Magyarországhoz tartozó Ungvár egyik legirigyeltebb, legszebb és legboldogabb asszonya volt, Módos Jenő gyönyörű, fiatal felesége. Férjét, a Magyar Királyi Honvéd Légierő tisztjét, az ungvári repülőtér parancsnokát mindenhol ismerték, szakmailag értékelték, s már a vezérkarra is beiskolázták. Férjét bálványozták a nők, népszerűsége vetélkedett a filmsztárokéval. Szép, összeillő, boldog párt alkottak. Már lemondtam arról, hogy megfejtsem valaha, honnan volt anyámék korosztályában, az előkelő intézetekben nevelt, kényeztetett fiatalasszonyokban annyi kitartás és erő, ami táplálta azt a tüzet, ami nélkül hideg, sötét, kilátástalan lett volna a mi gyermekkorunk, ifjúságunk és felnőtt életünk. És akkor a szerencse a kezemre játszott. Levél jött anyámtól. „Látogasd meg régi, hűséges barátnőmet. Súlyos beteg volt. Mondd meg neki, hogy sokat gondolunk rá és jobbulást kívánunk. Nálunk volt, meglátogatott minket író fia, ő mesélte. Most már jobban van, de látogasd meg feltétlenül, amíg én nem mehetek. Ő volt boldog korszakom egyik szemtanúja, barátnőm és sorstársnőm. Ne felejtsd el!" -így szólt anyám üzenete. Megmagyarázhatatlan az érzés, ami elfogott. Egyre erősödött bennem az elhatározás: látnom kell, muszáj találkoznom vele. Ezt az üzenetet a sors adta a kezembe. Célja van, oka van... Talán, hogy megörökítsem és megértsem életüket. Egy-két nap múlva felkerestem Éda nénit, anyám diáktársát, majd sorstársát. ódos Jenő az első gyermekével Éda néni férjével és az édesapjával Asszonyból Mi van jó abban, ha a nők férfiak nélkül mulatnak? Mi az a plusz, ami a belső tüzet, kalandvágyat, hódítani akarást helyettesítheti? Szombat este fél kilenckor a ráckevei Savoyai kastély teljes pompájában ki van világítva. Az udvarban már alig jut hely az újonnan érkező kocsiknak. A portás kissé felvonja szemöldökét, amikor meglátja fotós kollégámat: - Ez asszonyból! Férfiak ide nem jöhetnek! - szól a szigorú intelem, s később megtudjuk: „életével fizet" az a merész, aki betolakodik az asszonyok közé! De legalábbis alsónadrágra vetkőztetik, ha nem álcázza férfi mivoltát legalább egy babos kendő felkötésével. Ezért aztán még a pincérek is pincérlánynak öltöznek: loknis parókával, divatos sminkkel, rövid kis szoknyácskával, nejlonharisnyával adták tudtunkra, „veszik a lapot". A boltíves pincehelyiség tele van hölgyekkel. Vannak bőven fiatalok, szép számban képviseli magát az „érett korosztály", de az idősebbek sem maradtak otthon, így a helyiség hamarosan szűknek bizonyul. S amikor felcsendül a Kóló együttes zenéje, pillanatok alatt teli lesz a parkett, még az asztalok között is perdülnek a lábak. Egymás derekára tett kézzel hömpölyög a székek között a nevető, kipirult arcú aszszonysereg. Ezen a bálon nem látunk dülöngélő vendégeket. Nem hallani kötekedő, indulatos beszédet, és mivel nagyon kevesen cigarettáznak, füstmentes a levegő. - Itt nincsenek lusta férjek, akiket hétökrös szekérrel sem lehet az asztal mellől kihúzni táncolni, s akik ha mégis rászánják magukat, esetlenek, botlanak, míg mind a ketten feladják! - mondja egy férjezett fiatalasszony. - Nincs férj, aki nyűgösködik, féltékenykedik, ha más is felkér. Nincsenek szurkáló megjegyzések, és nem kell senkit hazacipelni, mert berúgott. Hogy mit szólt a férjem, amikor eljöttem? Nem akarta elhinni, hogy ilyenre vetemedek! Leroskadt a karosszékbe, és elállt a lélegzete ekkora merészség láttán. De én nagyon szeretek táncolni, és itt azonnal beállok a többiek közé, ha tetszik a talpalávaló. Na, jöttök lányok kólózni? - Egyedül egy asszony nem mehet el szórakozni, pedig, ha valaki már túl van az ötvenen, még nem jelenti azt, hogy kihal belőle minden jó érzés! - mondja egy özvegyasszony. - Ezen a bálon én teljesen kikapcsolódok, elfelejtem minden bajomat, még azt is, hogy a 6500 forintos nyugdíjamból kell megélnem. Bizony, sok volt a 250 forintos belépő, de megéri! Éjfél körül fellép a Lorán Lenke, már csak az ő kedvéért is szívesen kimozdulok hazulról. Nekünk is jár egy kis búfelejtő, nem igaz? -Persze, hogy jó, ha észreveszszük, hogy tetszünk a srácoknak. De itt nem kell megjátszanunk magunkat, és felhőtlenül kikapcsolódhatunk! - állítja egy tinédzser korú lányka. Tökölön kezdték el az effajta bálozást, és lám, már a ráckeveiek is hagyományt szeretnének teremteni. A megértő férjek hajnali háromkor már gyülekeznek az ajtó előtt az asszonyokért. Mert a kólózás nagy élmény ugyan, de hazafelé mégiscsak jobb kettesben, karonfogva... Simon Mara Pályaválasztási tanácsadó? Bő negyven esztendeje az angolkisasszonyok zárdája volt a budapesti Váci út 47. szám alatti épület. Fájdalom, a fővárosi és a kerületi önkormányzattal 1989 óta nem tudnak dűlőre jutni az egykori zárda visszaadása ügyében. Pedig nagyon nehéz eredményes munkát végezni szűkös körülmények között. De azért dolgoznak: szerveztek ápolónőképzőt; a lelkészségi irodában működik az Országos Hitoktatási Bizottság konzultációs irodája. A hitoktatóképző három évfolyamán összesen mintegy százhatvanan bővítik tudásukat. Ha bármelyik házukat visszakaphatnák, akkor a nővérek valóban a Szentírás által sugallt testvéri közösségben élhetnének. Kialakíthatnák a rend központját, s a jelenlegi hét teológiai hallgatónő helyett negyvenen-ötvenen is élhetnének a kollégiumban... Teréz anya és rendje, a Szeretet Misszionáriusai néhány esztendő alatt ismertek lettek az egész világon. A „szeretetmisszionáriusok" nélkül mit sem érne a mi szociális védőhálónk - nélkülük a nyomor szakadékába zuhannának tömegek... – itt van még a Máltai Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Szeretetszolgálat és több más, emberbaráti vallásos szervezet. „A kor kórja", a munkanélküliség egyelőre egyre terjed és találékonyan kell küzdeni ellene. Felkutatva minden lehetőséget. Megeshet, hogy hívő hölgyek valamely felekezetnél, rendnél, szeretetszolgálatnál találhatnak kenyérkereső foglalkozásra. Istennek tetsző életet élve, embereken segítve... (Ujházy)