Űj Magyarország, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-01 / 76. szám
00 cuc. Az erdei tejút „...Messzi utas, én, idegen Fölkapom fejem hirtelen. A csöpp megszólal magyarul, S az egész pike dalra gyúl... Mert jaj, hiába rejteném, E gyermek nemcsak az enyém. Hiába temető, kereszt. Az Isten mindig újra kezd. Hiába tél, vagy kard vasa, Heródesek parancsszava, A menekülő Máriák ölén ring már az új világ." (Tollas Tibor: Bécs felé...) Anyámék a gyerekekkel egy kastélyban voltak elszállásolva, a férjem pedig tüdőgyulladással feküdt a szomszéd kórteremben. Futárszolgálatra küldték Székesfehérvárra, de akkorra az oroszok már elfoglalták a katonai repülőteret. A férjem repülőgépét lelőtték, s kényszerleszállást hajtott végre. A mocsár mentette meg, szerencsére életben maradt. Aztán elindultunk mi is Ausztria felé... Jenőt útközben szültem. Ahol megálltunk, mindig orvost kerestünk. Nehéz szüléseim voltak, mindegyiknél vágtak, erősen vérzékeny voltam. Erre figyelmeztettem az orvosnőt is, s odaadtam neki a féltve őrzött novokaint, hogy legyen nála, amikor gátat vág.öbb se kellett neki! A földhöz vágta a gyógyszert és azt ordította: ne merészeljek ilyet kérni, ha a katonákat már érzéstelenítő nélkül amputálják, mert nincs elég gyógyszer, akkor a nők is szenvedjenek. Ez a nők háborúja is! Harminckét öltéssel varrta össze a gumikesztyűjével repesztett gátat... A visszaemlékezéstől még ma is indulatba jövök ma is belém sajdul a fájdalom... Öt napot töltöttem a kórházban. Gonosz volt velem az a nő, de a gyereket megfelelően ellátták. Aztán folytattuk az utat, gyorsan haladtunk előre. Az oroszok nem számítottak ilyen könnyű előrenyomulásra. Az osztrákok szinte semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, ezt a szerepet a magyaroktól várták. Vándorlásunk közben a szent korona és az aranykincsek szállítóival is találkoztunk. A táborhelyünk belseje mászkalmával és papírral volt kibélelve. Folyton fáztunk, állandóan betegeskedtünk, gyakran volt tüdőgaladásunk Vándorlásunk során, 1945 tavaszán közel jártunk a pokolhoz. Egy erdőben bujkáltunk, amikor egy örök életre szóló lelki sérüléseket okozó tűzharcba kerültünk. - Képes vagy most erről beszélni? - Igen. A tanyát, ahol emberek éltek, lángba borították a németek; ez a menekülésüket segítette elő. Hiába rakták ki a házakra a fehér lobogót, felgyújtották az egész falut. A férjem, az a vezérkarhoz készült, nagy harcászati tapasztalatokkal rendelkezett. Ő menekítette az embereket, irányította a civilek mozgását. Egy völgykatlanban húzódtunk meg. Sok menekült volt velünk, sok tehén és sok parasztember, szemben velünk pedig égett a vidék. És akkor jöttek az amerikai páncélosok... Mint egy gyors mozgókép, úgy játszódott le előttem minden... Iszonyú volt! A fejünk felett egy amerikai helikopter jelezte, hogy mozgás van az erdőben. Azt hitték, hogy SS- tisztek bújtak oda, s ezért aknatüzet zúdítottak ránk. Április 29- én huszonnégy órán át voltunk aknatűzben. Sohasem felejtem el... A gyerekeinket a testünkkel védtük. A kisfiamat szoptatnom kellett, tudtam, ha elapad a tetem éhen hal. Imádkoztam, könyörögtem Istenhez... Engem mindig a hit segített át a legkritikusabb helyzeteken. A visítozások, halálsikolyok, állathörgések közepette imádkoztam térden állva az Istenhez, hogy mentsen meg minket. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy még egyszer biztonságba helyezhessem a gyerekeket, fedél legyen a fejünk fölött. Aztán egyszer csak vége lett a harcnak. Éjszakára mi is behúzódtunk a még épen maradt falusi házakba. Engem ebben az elgyötört állapotban erősen kínzott egy arc-, homloküreg- és mandulagyulladás, a férjemet pedig hol egyenruhába bújtattuk, majd civil ruhát adtunk rá. Nem tudtuk eldönteni, mi lesz a jobb? Ha civilben találják, partizánnak vélik, ha egyenruhában, akkor ellenségnek. Az elhatározásnak pedig meg kellett születnie, mert az amerikai hangszórók állandóan üvöltözték fenyegetéseiket, aki nem akarja felkoncoltatni önmagát és az egész családját, az adja le a katonaszökevényeket. Az az osztrák család, ahol meghúzódtunk, kirakott bennünket, így hát jobbnak láttuk elmenni az amerikai parancsnokságra, ahol a férjem elmondta, ez nem egy harcoló alakulat, ő csak kísérője menekülő, beteg családjának. A férjem öt nyelven beszélt, s felajánlotta, talán segíthetne nekik fordítani. Nagyvonalúaknak látszottak, együtt pezsgőztek vele, aztán bevágták az első büntetőlágerbe. Nem volt vele semmi kiegészítő ruha, csak,a szarvasbőr kesztyűje és a tetüntetései... Még zsebkendőt sem tudtam adni neki. Három-négy hónapig díszruhában volt a szabad ég alatt, ha esett, ha fújt... Sokat szenvedett. Az amerikaiak nem számítottak ennyi hadifogolyra, a táborban naponta egy kanál konzerv volt az ellátmány. - Hogyan éltetek tovább? Mi tartott benneteket életben? - Megszerveztük az életünket mi, asszonyok. Volt egy ládánk, amiben a fehérneműt tároltuk, a lepedőkből pelenkákat csináltunk. A környezetünkben nyolc osztrák asszony - sofőrök, repülősök hozzátartozói, feleségei - állapotos volt, szülésre készültek. Volt közöttünk egy 80 éves bábaasszony, aki csodálatosan levezette a szüléseket az én asszisztálásom mellett. Disznózsírral kenegette a gátakat, egy sem repedt be, gyönyörűen megszültek az asszonyok. - Volt egyáltalán valami ennivalótok? - Kevés élelmiszer-tartalékunk volt, de ami volt, azt öszszegyűjtöttük és elosztottuk személyenként. Szerencsére maradt még avas szalonnánk, az nagyon kellett a gyerekeknek, hiszen A és D vitamint tartalmazott. A bajor-osztrák határ mentén táboroztunk le. A bajor erdőn keresztül átjártam Gottzdorfba, ott szereztem be a gyerekeknek a tejet. Egy pár csizmáért adtak néhány litert. Rendszeresen bejártam a templomba, hálát adni az Istennek, áldoztam is, és a férjem hazatéréséért könyörögtem az Istenhez. Az ő overallját hordtam, a hajam cipőzsinórral volt átkötve, így jártam át a félelmetes erdőn. Csak nők maradtak velünk, minden férfit elvittek. S mit tesz Isten... Ewik nap hallom, hogy: „Frau Módos, itt egy levél a férjétől!" A levélben az állt, hogy a passaui hadikórházban van, Passau nem volt messze tőlünk. A kórház összekötő tisztje és tolmácsa, aki egyben a levelet is átadta nekem, Ozdry Pál volt, ő jött segítségemre. Egy igazoló papirost kellett szereznünk a település polgármesterétől, hogy a család itt van és mi felelősséget vállalunk érte. A polgármester egy osztrák gróf volt, aki megértette a helyzetünket és segített. Így tudtam elhozni Jenőt a határon át. Neustiftbe szólt a papírom, nem tudták, hogy a határon át viszem (van ilyen település Ausztriában és Németországban is). A férjem a zöld határon jött át, addig én az amerikai őrséggel beszélgettem, hogy eltereljem a figyelmüket. - Volt egy-két boldog napotok? - Nem volt rá érkezésünk, mert jött a következő hír: „Holnap ezt a helyet át kell adni az oroszoknak!" - Ez bekövetkezett? - Igen. Pár nap múlva bejöttek az oroszok. Az első vonalból valók. Nagyon féltem, hogy megbecstelenítenek, de nem nyúltak hozzám. Én továbbra is jártam erdei „tejutamat", a gyerekek számára a tej nélkülözhetetlen volt. A férjem pedig jelentkezett az orosz parancsnokágon, s felajánlotta tolmácsi szolgálatait. Jól beszélte a szláv nyelveket és az ottani német dialektust is ismerte. Művelt, európai kultúrájú ember volt a parancsnok, nem bántott minket. De ahol tudtunk, elindultunk hazafelé. Soksok megpróbáltatáson mentünk keresztül. Sopronban megkérdezték tőlünk, hogy miért jöttünk haza, miért nem menekülünk? Így, ennyi gyerekkel, s ilyen megviselten? - válaszoltam nekik. Akkor már az összeroppanás szélén álltunk. De éltünk, megmaradtunk... - Mi tartott lábon mégis? - A felelősségtudat... A gyermekeim... Egy március 15-ei ünnepi nyilatkozatban hallottam azt az igazságot, hol megszakadt nemzetünk emlékezete, mert a szülők nem beszéltek, illetve keveset meséltek gyermekeiknek. Pótoljuk tehát! Most már nem kell félnünk, már nem vagyunk alattvalók! Emlékezzünk a múltra, hogy reménykedhessünk a jövőben. Úgy, ahogy azt a családjuk és nemzedékek tiszteletét kiérdemlő asszonyok tették. Ők megtették a nekik kijelölt utat. Rajtunk a sor (Vége) Ortutay Mária Éda néni az édesanyjával és öt gyermekével A legnevesebb, legnagyobb olvasottságú ökológiai magazin, a The Ecologist Feminizmus, természet, fejlődés címmel januárfebruári számában összeállítást közölt, melynek anyagait a nemzetközi nőmozgalom legjelesebbjei írták: tudós asszonyok, elismert személyiségek, egyetemi előadók. A szerzők a nő kapcsolatát elemzik a természettel, a gazdasággal, a fejlődéssel, önmagukkal és a férfitársadalommal. Ezek az eszmefuttatások többnyire kesernyés hangulatúak, és ez a kesernyésség - hogy ne mondjunk keserűséget - jobbára abból fakad, hogy az okok, amelyek életre hívták a feminista mozgalmat, nem akarnak szűnni. I. e. 4000-ben a kínai Ching ben már megfogalmazták, hogy kétféle női, illetve férfitulajdonságok léteznek. Ez a megállapítás átszőtte a világ filozófiáit, kultúráit, módosult és különféle árnyalatokat kapott a történelem hullámverésében. Míg a dinamizmus, a hajthatatlanság, a kreativitás, a tettrekészség - férfitulajdonságok, ezek ellentétei a passzivitás, a képlékenység, a fogékonyság, az alkalmazkodóképesség, „női" minősítést kaptak, tetézve azzal, hogy a férfi racionális - míg a nő intuitív, azaz: a gondolatiság inkább a férfiakat jellemzi, a nőké pedig az érzelmi átélés képessége. A férfi lineárisan gondolkodik, a nő holisztikusan, átfogóan érez. Nem is lenne gond ezekkel a rangsorolásokkal, ha rá nem döbbentek volna a nők: mindezt a férfiak építették így fel. S talán nem túlzás azt állítani: saját érdekeik védelmében. Ekkor született meg a feminizmus. Hogy az ökofeminizmus, mint mozgalom, mikor jött létre, talán nem is határolható be pontosan. Mint megnevezéséből is egyértelműen következtethető, a feminizmus és az ökológia ötvözetéből teremtődött ez az új irányzat. A kifejezést Francoise d’Eaubonne francia írónő használta először 1974-ben, de ha tartalmát elemezzük, nyilvánvalóvá válik: mielőtt még nevet kapott volna, alkotóeleme volt számos olyan társadalmi mozgalomnak, amelyben a nők tekintélyesen kivették a részüket. „Amióta világ a világ, generációk adják tovább egymásnak - írja a lapszám egyik szerzője, Antta Eight -, hogy a férfiaké a közélet, a nőké a magánélet." A kormányzás, a kereskedelem, a jogrend érvényesítése, a vallás, az oktatás férfimunka, a nők dolga pedig az, hogy a gyerekeket a közélet intézményeinek tiszteletben tartására neveljék. „A patriarchátus árnyéka vetődik a környezetvédő mozgalomra is - írja Pam Simmons, a The Ecologist vezércikkében -, mert késlekedik beismerni és bírálni kapcsolatát a férfihatalommal és annak előjogaival." „Nem is az a gond - folytatjuk a gondolatot Pam Simmons -, hogy a mozgalom közismert alakjai túlnyomórészt férfiak, míg legtöbb aktivista nő, s még az sem, hogy a férfiak - az ő szemléletük és munkastílusuk - uralják a kampányokat és találkozókat. A probléma mélyebben gyökerezik. Nem lehet ugyanis a környezetvédelem problémáját a feminizmus mellőzésével tárgyalni. Ha a mozgalom nem számolja fel saját patriarchális alapjait - írja a szerző -, kirekeszti számba jöhető szövetségeseit miközben egy elavult hierarchiát épít fel rá. A hierarchián belül elengedhetetlen lojalitás a hasonszőrűeket fűzi össze és nem azokhoz köti a jóválasztottakat, akik érdekeik képviseletében megbízták őket. Ez aztán olyan kompromiszszumokhoz vezet, amelyeknek nincs társadalmi megalapozottsága. Zárt üléstermekben eladják a természetet az ott élő emberek jogainak és életének árán. A kritika eltompul a jövendő karriertelátások és a partnerekkel fenntartandó jó kapcsolatok figyelembevételén. Ez általában férfijátszma, ők uralják és az ő szabályaik szerint játsszák, azaz: az ellenőrzött verseny az ésszerű vita szabályai szerint, a jó összeköttetések felhasználásával folyik. (Folytatjuk) Szávai Ilona Ökofeminizmus Z. Minacová fotómontázsa III. évfolyam 76. szám HÖLGY-VALASZ 1993. április 1., csütörtök 15 MOGYORÓHÉJBAN Csend... élet... violaillat... Hetek óta kínoz legutóbbi írásom ígérettel terhes emléke; nagyon is földi teendőim szabtak gátat rákívánkozó gondolataimnak. Ma végre hites szándékkal vettem hátamra képzeletbeli kamerám; adj Istenem puha szárnyakat, beérni a gyermekkor emlékeit és erőt, megkapaszkodni abban a szúrós-rózsás rengetegben és ringatózni, ringatózni... Szorongat a kétely: miért gondolod, hogy bárkit is éredekelhetnek a te gyermekálmaid?... Nem gondolom... De mégis mondod... Mert tekívánkozik... Mindenkinek volt gyermekkora, a tiéd talán érdekesebb?... Jaj, dehogy... És mégis elragad a képzelet... Csíkszereda... Gyermekvilág... Mesevilág... Újra ott állok a mélyzöld szúrós komló alól kukucskáló kis ház előtt és ezúttal belépek „kamerámmal" Tóni bácsi és Guszta mama szívet dobogtató birodalmába.Itt töltöttem gyermekéveim két legboldogabbikát, majd cseperedve itt lubickoltam minden évben a nyaralás nyakig érő örömeiben. Ez a gyermektelen házaspár nem pénzből, gazdagságból, hanem gondoskodó odaadásból és megmérhetetlen szeretetből varázsolt tündérvilágot. Volt türelmük élni, volt idejük szeretni.) Bárhová néz „kamerám", képeskönyv-illusztrációt látok; jobb felől zöld lugas, előttem bővizű kis kút. A házacska alatt hideget lehelő titokzatos, bújócskára kiválóan alkalmas pince. Kitámasztott ajtaja mögött ott sorakoznak a borvizes cserépkorsók, nagyok, kövérek, pocakosak, mellettük ott fénylik fontossága teljes tudatában a virágmázas picike csicseskorsó. Ő az enyém. Igazi ünnep! Kirándulunk Csíksomlyóra, a borvízforráshoz. Ámulat! A forrás körül minden rozsdaszínű. Megtölthetem kis korsómat a forrásnál és szabad innom a csobogó vízből! Guszta mama óvó karjai őriznek az izgalmas művelet közben. Micsoda íz! Micsoda illat! Hazafelé meglátogatjuk a csodatevő Máriát, ő ottlatok a nagy, Somlyói templomban. Nehezen kapaszkodom egyre feljebb a keskeny, sokszáz alázatos kérelmező lába nyomától kifényesedett kanyargó falépcsőn, körülöttem hálaadó, köszönő márványtáblák sokasága. Gondos kezek vigyázzák utamat a térdeplőig. Gyermeki csodálattal bámulom a hatalmasan fölém tornyosuló faasszony évszázadokból rám tekintő szelíd-bölcs arcát. „Látod a begörbített tusujját?" - hallom Guszta mama suttogását. „Látod tusujján a gyűrűt? Egy tatár katona akarta lehúzni, akkor görbítette be. És látod a sebet az arcán? A tatár fejsze nyomán vér serkent..." - hal el a suttogás. (Én felnőtt koromban is minden évben gyermeki áhítattal zarándokoltam el hozzá, a csodatevő Máriához... egészen 1977-ig...) „Kamerám" a pince mellett kis nyári konyhát fedez fel, oldalához simuló, igazi kenyérsütő kemencével. A kis búbossal kapcsolatos kora hajnalok titkait csak Guszta mama ismerte. Számunkra ünneplő illatot, friss lángost és „kenyérmadárkát" jelentett az a különös nap, no meg köménymagos, nagy zöld lapulevélen sült friss kenyeret, amilyet azóta sem ettem. A duzzadó kenyerektől elszakadva most a hatalmas vackorfát bámuljuk „kamerám" meg én. Lábamhoz fehér tóscica simul és miközben a lombok közt játszó türkiz napsugarat nézem, hallom, ahogy kismalac visít boldog várakozásában, Tóni bácsi érkezik a friss moslékkal... A döngölt padlatú nyári konyha előtt tóscsibék, kiskacsák követelőznek, készül a friss vagdalt kevert... Hátranézünk a vackorfa mögé. Hívogat a menta- és violaillatú kis kert. És ott van mélyen, virágok és lombok közé rejtve Tóni bácsi mesterműve, a faragott „bababudi". Ennek a barátságos kis háznak volt egy - számunkra, gyerekek számára - tilos helyisége, a zöld homályú tornác kanyarulata után, ott a legvégén, a titokzatos, a félelmetesen veszélyes „potyogtató". Akár a mesékben a tizenharmadik ajtó. Halkan lépkedek fel a lépcsőn, s hogy a varázs ne bomoljon, csendben nyitom meg a szobaajtót „kamerám" előtt. A kereveten egy két év körüli kislány, díszpárnák közé ágyazva (én vagyok). A gyermek mellett ül Guszta mama. Fehér haja simára fésülve, egyszerű ruhája sötét, nyakát csontszínű kis csipkegallér öleli. Ő maga a szorgalom, a melegség, a jóság. Mondd drágaságom, jó ez a szép néni? - hallom a hangját. A fényképről szép fiatal nő tekint rájuk magabiztosan. A gyermek, elmaradhatatlan cuclijával a szájában válaszol: „Lép néni." „Kamerám" most aggódó szemekre szűkül. „Mondd szépen, édesanyám!" A cucli mögül engedelmes a válasz: „Édesanyám." Guszta mama boldog mosollyal nyugtázza a sikert és bizakodva teszi a gyermek elé a következő „feladatot", egy kicsinyített érettségi tablót. „Most ezen keressük meg, melyik az édesanyád?" - hallom és látom, amint a kövér ujjacska a legszebb lányarcra bök: „Ez a nép néni." „Várj, drágaságom, vegyük mégegyszer", hallom a csendes, türelmes hangot és érzem benne a feladat fontosságát, tudatosítani ebben a kis lényben, hogy van egy személy, valahol messze, akit úgy hívnak: édesanya és akit szeretni illene. Guszta mama fáradhatatlan. Újra a gyermek elé teszi a fényképeket: „Nézd akkor újra ezt, te ez a szép néni?" „Édesanyám" - vágja te most a kislány meglepetésszerűen. „Istenem, hála legyen neked Istenem" - fordítja maga felé kis tanítványát Guszta mama, „te drága, te kis ügyes! Csak ne szeretnélek annyira, Istenem!" - és szenvedélyesen ölel, ölel... Kamerámmost Tóni bácsira les, aki aggódón néz fel szemüvege mögül és mélyet, nagyon mélyet sóhajt. Nem volt gyerekük, csak én voltam nekik, a sors kegyetlenédes ajándékaként. Édesanyám sorsán könnyítendő, már jó ideje neveltek, kényeztettek. De meddig? Tudták mindketten, hogy eljön egyszer a nap, amikor... Én persze nem sejtettem semmit. Csak fürödtem e két ember sugárzó szeretetében... Tanai Bella