Űj Magyarország, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-01 / 76. szám

0­0 cuc. Az erdei tejút „...Messzi utas, én, idegen Fölkapom fejem hirtelen. A csöpp megszólal magyarul, S az egész pike dalra gyúl... Mert jaj, hiába rejteném, E gyermek nemcsak az enyém. Hiába temető, kereszt. Az Isten mindig újra kezd. Hiába tél, vagy kard vasa, Heródesek parancsszava, A menekülő Máriák ölén ring már az új világ." (Tollas Tibor: Bécs felé...)­ ­ Anyámék a gyerekekkel egy kastélyban voltak elszállásolva, a férjem pedig tüdőgyulladással feküdt a szomszéd kórterem­ben. Futárszolgálatra küldték Székesfehérvárra, de akkorra az oroszok már elfoglalták a kato­nai repülőteret. A férjem repülő­gépét lelőtték, s kényszerleszál­lást hajtott végre. A mocsár men­tette meg, szerencsére életben maradt. Aztán elindultunk mi is Ausztria felé... Jenőt útközben szültem. Ahol megálltunk, min­dig orvost kerestünk. Nehéz szüléseim voltak, mindegyiknél vágtak, erősen vérzékeny vol­tam. Erre figyelmeztettem az or­vosnőt is, s odaadtam neki a félt­ve őrzött novokaint, hogy le­gyen nála, amikor gátat vág.­öbb se kellett neki! A földhöz vágta a gyógyszert és azt ordí­totta: ne merészeljek ilyet kérni, ha a katonákat már érzéstelenítő nélkül amputálják, mert nincs elég gyógyszer, akkor a nők is szenvedjenek. Ez a nők háború­ja is! Harminckét öltéssel varrta össze a gumikesztyűjével repesz­­tett gátat... A visszaemlékezéstől még ma is indulatba jövök ma is belém sajdul a fájdalom... Öt na­pot töltöttem a kórházban. Go­nosz volt velem az a nő, de a gye­reket megfelelően ellátták. Aztán folytattuk az utat, gyorsan halad­tunk előre. Az oroszok nem szá­mítottak ilyen könnyű előrenyo­mulásra. Az osztrákok szinte sem­miféle ellenállást nem tanúsítot­tak, ezt a szerepet a magyaroktól várták. Vándorlásunk közben a szent korona és az aranykincsek szállítóival is találkoztunk. A tá­borhelyünk belseje mászkalmával és papírral volt kibélelve. Folyton fáztunk, állandóan betegesked­tünk, gyakran volt tüdőgaladá­­sunk­ Vándorlásunk során, 1945 tavaszán közel jártunk a pokol­hoz. Egy erdőben bujkáltunk, amikor egy örök életre szóló lelki sérüléseket okozó tűzharcba ke­rültünk. - Képes vagy most erről beszélni? - Igen. A tanyát, ahol emberek éltek, lángba borították a néme­tek; ez a menekülésüket segítet­te elő. Hiába rakták ki a házakra a feh­ér lobogót, felgyújtották az egész falut. A férjem, az a vezér­karhoz készült, nagy harcászati tapasztalatokkal rendelkezett. Ő menekítette az embereket, irá­nyította a civilek mozgását. Egy völgykatlanban húzódtunk meg. Sok menekült volt velünk, sok tehén és sok parasztember, szemben velünk pedig égett a vidék. És akkor jöttek az ameri­kai páncélosok... Mint egy gyors mozgókép, úgy játszódott le el­őttem minden... Iszonyú volt! A fejünk felett egy amerikai heli­kopter jelezte, hogy mozgás van az erdőben. Azt hitték, hogy SS- tisztek bújtak oda, s ezért akna­­tüzet zúdítottak ránk. Április 29- én huszonnégy órán át voltunk aknatűzben. Sohasem felejtem el... A gyerekeinket a testünkkel védtük. A kisfiamat szoptatnom kellett, tudtam, ha elapad a te­tem­­ éhen hal. Imádkoztam, kö­nyörögtem Istenhez... Engem mindig a hit segített át a legkri­tikusabb helyzeteken. A visíto­­zások, halálsikolyok, állathörgé­­sek közepette imádkoztam tér­den állva az Istenhez, hogy mentsen meg minket. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy még egyszer biztonságba helyezhessem a gyerekeket, fe­dél legyen a fejünk fölött. Aztán egyszer csak vége lett a harcnak. Éjszakára mi is behúzódtunk a még épen maradt falusi házak­ba. Engem ebben az elgyötört ál­lapotban erősen kínzott egy arc-, homloküreg- és mandulagyulla­dás, a férjemet pedig hol egyen­ruhába bújtattuk, majd civil ru­hát adtunk rá. Nem tudtuk el­dönteni, mi lesz a jobb? Ha civil­ben találják, partizánnak vélik, ha egyenruhában, akkor ellen­ségnek. Az elhatározásnak pe­dig meg kellett születnie, mert az amerikai hangszórók állandó­an üvöltözték fenyegetéseiket, aki nem akarja felkoncoltatni önmagát és az egész családját, az adja le a katonaszökevényeket. Az az osztrák család, ahol meg­húzódtunk, kirakott bennünket, így hát jobbnak láttuk elmenni az amerikai parancsnokságra, ahol a férjem elmondta, ez nem egy harcoló alakulat, ő csak kísé­rője menekülő, beteg családjá­nak. A férjem öt nyelven beszélt, s felajánlotta, talán segíthetne nekik fordítani. Nagyvonalúak­nak látszottak, együtt pezsgőz­tek vele, aztán bevágták az első büntetőlágerbe. Nem volt vele semmi kiegészítő ruha, csak,a szarvasbőr kesztyűje és a tetü­n­­tetései... Még zsebkendőt sem tudtam adni neki. Három-négy hónapig díszruhában volt a sza­bad ég alatt, ha esett, ha fújt... Sokat szenvedett. Az amerikaiak nem számítottak ennyi hadifo­golyra, a táborban naponta egy kanál konzerv volt az ellátmány. - Hogyan éltetek tovább? Mi tar­tott benneteket életben? - Megszerveztük az életünket mi, asszonyok. Volt egy ládánk, amiben a fehérneműt tároltuk, a lepedőkből pelenkákat csinál­tunk. A környezetünkben nyolc osztrák asszony - sofőrök, repü­lősök hozzátartozói, feleségei - állapotos volt, szülésre készül­tek. Volt közöttünk egy 80 éves bábaasszony, aki csodálatosan levezette a szüléseket az én asszisztálásom mellett. Disznó­zsírral kenegette a gátakat, egy sem repedt be, gyönyörűen megszültek az asszonyok. - Volt egyáltalán valami enniva­lótok? - Kevés élelmiszer-tartalé­kunk volt, de ami volt, azt ösz­­szegyűjtöttük és elosztottuk sze­mélyenként. Szerencsére ma­radt még avas szalonnánk, az nagyon kellett a gyerekeknek, hiszen A és D vitamint tartalma­zott. A bajor-osztrák határ men­tén táboroztunk le. A bajor er­dőn keresztül átjártam Gottz­­dorfba, ott szereztem be a gyere­keknek a tejet. Egy pár csizmáért adtak néhány litert. Rendszere­sen bejártam a templomba, hálát adni az Istennek, áldoztam is, és a férjem hazatéréséért könyö­rögtem az Istenhez. Az ő overall­­ját hordtam, a hajam cipőzsinór­ral volt átkötve, így jártam át a félelmetes erdőn. Csak nők ma­radtak velünk, minden férfit el­vittek. S mit tesz Isten... Ewik nap hallom, hogy: „Frau Módos, itt egy levél a férjétől!" A levél­ben az állt, hogy a passaui hadi­kórházban van, Passau nem volt messze tőlünk. A kórház össze­kötő tisztje és tolmácsa, aki egy­ben a levelet is átadta nekem, Ozdry Pál volt, ő jött segítségem­re. Egy igazoló papirost kellett szereznünk a település polgár­­mesterétől, hogy a család itt van és mi felelősséget vállalunk érte. A polgármester egy osztrák gróf volt, aki megértette a helyzetün­ket és segített. Így tudtam elhoz­ni Jenőt a határon át. Neustiftbe szólt a papírom, nem tudták, hogy a határon át viszem (van ilyen település Ausztriában és Németországban is). A férjem a zöld határon jött át, addig én az amerikai őrséggel beszélgettem, hogy eltereljem a figyelmüket. - Volt egy-két boldog napotok? - Nem volt rá érkezésünk, mert jött a következő hír: „Hol­nap ezt a helyet át kell adni az oroszoknak!" - Ez bekövetkezett? - Igen. Pár nap múlva bejöttek az oroszok. Az első vonalból va­lók. Nagyon féltem, hogy meg­­becstelenítenek, de nem nyúltak hozzám. Én továbbra is jártam erdei „tejutamat", a gyerekek számára a tej nélkülözhetetlen volt. A férjem pedig jelentkezett az orosz parancsnokágon, s fel­ajánlotta tolmácsi szolgálatait. Jól beszélte a szláv nyelveket és az ottani német dialektust is is­merte. Művelt, európai kultúrá­jú ember volt a parancsnok, nem bántott minket. De ahol tud­tunk, elindultunk hazafelé. Sok­sok megpróbáltatáson mentünk keresztül. Sopronban megkér­dezték tőlünk, hogy miért jöt­tünk haza, miért nem menekü­lünk? Így, ennyi gyerekkel, s ilyen megviselten? - válaszol­tam nekik. Akkor már az össze­roppanás szélén álltunk. De él­tünk, megmaradtunk... - Mi tartott lábon mégis? - A felelősségtudat... A gyer­mekeim... Egy március 15-ei ünnepi nyi­latkozatban hallottam azt az igazságot, hol megszakadt nemzetünk emlékezete, mert a szülők nem beszéltek, illetve ke­veset meséltek gyermekeiknek. Pótoljuk tehát! Most már nem kell félnünk, már nem vagyunk alattvalók! Emlékezzünk a múlt­ra, hogy reménykedhessünk a jövőben. Úgy, ahogy azt a csa­ládjuk és nemzedékek tiszteletét kiérdemlő asszonyok tették. Ők megtették a nekik kijelölt utat. Rajtunk a sor (Vége) Ortutay Mária Éda néni az édesanyjával és öt gyermekével A legnevesebb, legnagyobb olva­sottságú ökológiai magazin, a The Ecologist Feminizmus, ter­mészet, fejlődés címmel január­februári számában összeállítást közölt, mely­nek anyagait a nemzetközi nőmozgalom legjelesebbjei írták: tudós asszonyok, elis­mert személyiségek, egyetemi előadók. A szerzők a nő kapcsolatát elemzik a termé­szettel, a gazdasággal, a fejlődéssel, önma­gukkal és a férfitársadalommal. Ezek az esz­mefuttatások többnyire kesernyés hangula­túak, és ez a kesernyésség - hogy ne mond­junk keserűséget - jobbára abból fakad, hogy az okok, amelyek életre hívták a femi­nista mozgalmat, nem akarnak szűnni. I. e. 4000-ben a kínai­­ Ching­ ben már megfogalmazták, hogy kétféle­­ női, illetve férfitulajdonságok léteznek. Ez a megállapí­tás átszőtte a világ filozófiáit, kultúráit, mó­dosult és különféle árnyalatokat kapott a történelem hullámverésében. Míg a dina­mizmus, a hajthatatlanság, a kreativitás, a tettrekészség - férfitulajdonságok, ezek el­lentétei­­ a passzivitás, a képlékenység, a fo­gékonyság, az alkalmazkodóképesség, „női" minősítést kaptak, tetézve azzal, hogy a férfi racionális - míg a nő intuitív, azaz: a gondolatiság inkább a férfiakat jellemzi, a nőké pedig az érzelmi átélés képessége. A férfi lineárisan gondolkodik, a nő­ holiszti­kusan, átfogóan érez. Nem is lenne gond ezekkel a rangsorolá­sokkal, ha rá nem döbbentek volna a nők: mindezt a férfiak építették így fel. S talán nem túlzás azt állítani: saját érdekeik védel­mében. Ekkor született meg a feminizmus. Hogy az ökofeminizmus, mint mozga­lom, mikor jött létre, talán nem is határol­ható be pontosan. Mint megnevezéséből is egyértelműen következtethető, a feminiz­mus és az ökológia ötvözetéből teremtődött ez az új irányzat. A kifejezést Francoise d’Eaubonne francia írónő használta először 1974-ben, de ha tartalmát elemezzük, nyil­vánvalóvá válik: mielőtt még nevet kapott volna, alkotóeleme volt számos olyan társa­dalmi mozgalomnak, amelyben a nők tekin­télyesen kivették a részüket. „Amióta világ a világ, generációk adják tovább egymásnak - írja a lapszám egyik szerzője, Antta Eight -, hogy a férfiaké a köz­élet, a nőké a magánélet." A kormányzás, a kereskedelem, a jogrend érvényesítése, a vallás, az oktatás férfimunka, a nők dolga pedig az, hogy a gyerekeket a közélet intéz­ményeinek tiszteletben tartására neveljék. „A patriarchátus árnyéka ve­tődik a környezetvédő mozga­lomra is - írja Pam Simmons, a The Ecologist vezércikkében -, mert késlekedik beismerni és bírálni kapcso­latát a férfihatalommal és annak előjogai­val." „Nem is az a gond - folytatjuk a gon­dolatot Pam Simmons -, hogy a mozgalom közismert alakjai túlnyomórészt férfiak, míg legtöbb aktivista nő, s még az sem, hogy a férfiak - az ő szemléletük és munkastílusuk - uralják a kampányokat és találkozókat. A probléma mélyebben gyökerezik. Nem le­het ugyanis a környezetvédelem problémá­ját a feminizmus mellőzésével tárgyalni. Ha a mozgalom nem számolja fel saját patriar­chális alapjait - írja a szerző -, kirekeszti számba jöhető szövetségeseit miközben egy elavult hierarchiát épít fel rá. A hierarchián belül elengedhetetlen lojalitás a hasonsző­rűeket fűzi össze és nem azokhoz köti a jó­választottakat, akik érdekeik képviseletében megbízták őket. Ez aztán olyan kompromisz­­szumokhoz vezet, amelyeknek nincs társa­dalmi megalapozottsága. Zárt üléstermek­ben eladják a természetet az ott élő emberek jogainak és életének árán. A kritika eltom­pul a jövendő karriertelátások és a partne­rekkel fenntartandó jó kapcsolatok figye­lembevételén. Ez általában férfijátszma, ők uralják és az ő szabályaik szerint játsszák, azaz: az ellenőrzött verseny az ésszerű vita szabályai szerint, a jó összeköttetések fel­­használásával folyik. (Folytatjuk) Szávai Ilona Ökofeminizmus Z. Minacová fotómontázsa III. évfolyam 76. szám HÖLGY-VALASZ 1993. április 1., csütörtök 15 MOGYORÓHÉJBAN Csend... élet... violaillat... Hetek óta kínoz legutóbbi írásom ígérettel terhes emléke; na­gyon is földi teendőim szabtak gátat rákívánkozó gondolataim­nak. Ma végre hites szándékkal vettem hátamra képzeletbeli kamerám; adj Istenem puha szárnyakat, beérni a gyermekkor emlékeit és erőt, megkapaszkodni abban a szúrós-rózsás renge­tegben és ringatózni, ringatózni... Szorongat a kétely: miért gondolod, hogy bárkit is éredekel­­hetnek a te gyermekálmaid?... Nem gondolom... De mégis mon­dod... Mert tekívánkozik... Mindenkinek volt gyermekkora, a tiéd talán érdekesebb?... Jaj, dehogy... És mégis elragad a képze­let... Csíkszereda... Gyermekvilág... Mesevilág... Újra ott állok a mélyzöld szúrós komló alól kukucskáló kis ház előtt és ezúttal belépek „kamerámmal" Tóni bácsi és Guszta ma­ma szívet dobogtató birodalmába.­­Itt töltöttem gyermekéveim két legboldogabbikát, majd cseperedve itt lubickoltam minden évben a nyaralás nyakig érő örömeiben. Ez a gyermektelen há­zaspár nem pénzből, gazdagságból, hanem gondoskodó oda­adásból és megmérhetetlen szeretetből varázsolt tündérvilágot. Volt türelmük élni, volt idejük szeretni.) Bárhová néz „kame­rám", képeskönyv-illusztrációt látok; jobb felől zöld lugas, előt­tem bővizű kis kút. A házacska alatt hideget lehelő titokzatos, bújócskára kiválóan alkalmas pince. Kitámasztott ajtaja mögött ott sorakoznak a borvizes cserépkorsók, nagyok, kövérek, poca­kosak, mellettük ott fénylik fontossága teljes tudatában a virág­mázas picike csicseskorsó. Ő az enyém. Igazi ünnep! Kirándulunk Csíksomlyóra, a borvízforráshoz. Ámulat! A forrás körül minden rozsdaszínű. Megtölthetem kis korsómat a forrásnál és szabad innom a csobogó vízből! Guszta mama óvó karjai őriznek az izgalmas művelet közben. Micsoda íz! Micsoda illat! Hazafelé meglátogatjuk a csodatevő Máriát, ő ottlatok a nagy, Somlyói templomban. Nehezen kapaszkodom egyre feljebb a keskeny, sokszáz alázatos kérelmező lába nyo­mától kifényesedett kanyargó falépcsőn, körülöttem hálaadó, köszönő márványtáblák sokasága. Gondos kezek vigyázzák utamat a térdeplőig. Gyermeki csodálattal bámulom a hatalma­san fölém tornyosuló faasszony évszázadokból rám tekintő sze­líd-bölcs arcát. „Látod a begörbített tusujját?" - hallom Guszta mama suttogását. „Látod tusujján a gyűrűt? Egy tatár katona akarta lehúzni, akkor görbítette be. És látod a sebet az arcán? A tatár fejsze nyomán vér serkent..." - hal el a suttogás. (Én felnőtt koromban is minden évben gyermeki áhítattal zarándokoltam el hozzá, a csodatevő Máriához... egészen 1977-ig...) „Kamerám" a pince mellett kis nyári konyhát fedez fel, olda­lához simuló, igazi kenyérsütő kemencével. A kis búbossal kap­csolatos kora hajnalok titkait csak Guszta mama ismerte. Szá­munkra ünneplő illatot, friss lángost és „kenyérmadárkát" je­lentett az a különös nap, no meg köménymagos, nagy zöld la­pulevélen sült friss kenyeret, amilyet azóta sem ettem. A duzza­dó kenyerektől elszakadva most a hatalmas vackorfát bámuljuk „kamerám" meg én. Lábamhoz fehér tóscica simul és miközben a lombok közt játszó türkiz napsugarat nézem, hallom, ahogy kismalac visít boldog várakozásában, Tóni bácsi érkezik a friss moslékkal... A döngölt padlatú nyári konyha előtt tóscsibék, kis­kacsák követelőznek, készül a friss vagdalt­ kevert... Hátrané­zünk a vackorfa mögé. Hívogat a menta- és violaillatú kis kert. És ott van mélyen, virágok és lombok közé rejtve Tóni bácsi mesterműve, a faragott „bababudi". Ennek a barátságos kis ház­nak volt egy - számunkra, gyerekek számára - tilos helyisége, a zöld homályú tornác kanyarulata után, ott a legvégén, a titok­zatos, a félelmetesen veszélyes „potyogtató". Akár a mesékben a tizenharmadik ajtó. Halkan lépkedek fel a lépcsőn, s hogy a varázs ne bomoljon, csendben nyitom meg a szobaajtót „kamerám" előtt. A kereve­­ten egy két év körüli kislány, díszpárnák közé ágyazva (én va­gyok). A gyermek mellett ül Guszta mama. Fehér haja simára fésülve, egyszerű ruhája sötét, nyakát csontszínű kis csipkegal­lér öleli. Ő maga a szorgalom, a melegség, a jóság. Mondd drá­gaságom, jó ez a szép néni? - hallom a hangját. A fényképről szép fiatal nő tekint rájuk magabiztosan. A gyermek, elmarad­hatatlan cuclijával a szájában válaszol: „Lép néni." „Kamerám" most aggódó szemekre szűkül. „Mondd szépen, édesanyám!" A cucli mögül engedelmes a válasz: „Édesanyám." Guszta ma­ma boldog mosollyal nyugtázza a sikert és bizakodva teszi a gyermek elé a következő „feladatot", egy kicsinyített érettségi tablót. „Most ezen keressük meg, melyik az édesanyád?" - hal­lom­­ és látom, amint a kövér ujjacska a legszebb lányarcra bök: „Ez­ a nép néni." „Várj, drágaságom, vegyük mégegyszer", hal­lom a csendes, türelmes hangot és érzem benne a feladat fon­tosságát, tudatosítani ebben a kis lényben, hogy van egy sze­mély, valahol messze, akit úgy hívnak: édesanya és akit szeretni illene. Guszta mama fáradhatatlan. Újra a gyermek elé teszi a fényképeket: „Nézd akkor újra ezt, te ez a szép néni?" „Édes­anyám" - vágja te most a kislány meglepetésszerűen. „Istenem, hála legyen neked Istenem" - fordítja maga felé kis tanítványát Guszta mama, „te drága, te kis ügyes! Csak ne szeretnélek annyira, Istenem!" - és szenvedélyesen ölel, ölel... Kamerám­­most Tóni bácsira les, aki aggódón néz fel szemüvege mögül és mélyet, nagyon mélyet sóhajt. Nem volt gyerekük, csak én voltam nekik, a sors kegyetlen­édes ajándékaként. Édesanyám sorsán könnyítendő, már jó ide­je neveltek, kényeztettek. De meddig? Tudták mindketten, hogy eljön egyszer a nap, amikor... Én persze nem sejtettem semmit. Csak fürödtem e két ember sugárzó szeretetében... Tanai Bella

Next