Űj Magyarország, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
Gönczi (Frühof) Sándor: Angyalföldi madonna (1930.) JBartis Ferenc: A sóhegyi temetőben Anyák napja van, s ajándék helyett magam hoztam el Neked... Helyettesíthető-e egy csokornyi mezei virág egy emberrel, még akkor is, ha Te szülted? Szültél lázadónak és rabnak, röghöz kötöttnek és világjárónak, aki csak fényképről ismerem sírodat... Naponta megcsókolom fényképedet, s titokban el-elsírom magam, pedig már apa, sőt nagyapa vagyok... De árva vagyok, Anyám! Valamikor örömet és szabadságot ígértem Neked, s jaj, későn jött a beteljesülés (...) Sorsomba pusztultál bele... Az édesanyák mindig idő előtt hagyják el gyermekeiket... S mióta meghaltál, már nem szeretid, hanem imádlak. Anyám. Ezért imádkozom Hozzád, hallgasd meg könyörgésemet: segíts, hogy higgyek örök életedben, mert én, a fiad, múlandó vagyok... (Budapest, 1993 tavaszán) Tollas Tibor: Anyám Hiába fedi testedet a föld, minden nap látom. Magamba így temettelek, s viszlek át hét határon. Ahogy te hordtál engemet, úgy hordtak, mégis érzem hiányod, bennem fáj, remeg, amíg ki nem beszélem! Tízéves voltam, még gyerek, hogy tőled elszakadtam. Magányomban kerestelek, s máig árvád maradtam. Ozttr ágadról, nyers gyümölcs, a sors korán letépett, s nyaranként fiad meggyötört szemed fényében érett. Szép arcod így lett fényesebb, válladra hullt az árnyék. Minden utam feléd vezet, vakon is rád találnék. Hiányod szaggat szüntelen, s ahogy múlnak az évek, egyre közelebb tűnsz nekem, már karommal elérlek. Szomorúfüz-emlékeim fürtökben rádhajolnak, sugárzó gyermekéveim velem halnak maholnap. Addig arcodnak sugarat, a túlról öröklöttet, útravalóul adom át a fényre éhezőknek. S gyötrő versekbe foglalom, gyűrű a ritka gyöngyöt - amit kurta gyermekkorom tündöklő Napként őrzött. (Kempfenhausen klinika, 1987.) III. évfolyam 100. számaig ANYÁK NAPJA Wi^Víy'+fj/i-ÍNYAk! Amikor masatokhoz öl ÉDASANYAK! Amikor magatokhal ölelitek a benneteket köszöntő gyermekeiteket, gondoljatok a szomszédban élő boszniai anyákra is, akik közül, sokaknak már nem adatik meg ez az öröm. Együttérzésetek kifejezéseként helyezzetek ablakotokba szombaton - anyák napja előestéjén - égő gyertyát az ártatlan áldozatok emlékére, hogy hirdesse: Ne lőjj a gyermekekre! új Magyarország szerkesztősége és az MDF Nőfóruma 1993. április 30., péntek Szerfizetével a spányítana sorsomat Két fénykép fekszik előttem. Kicsit sárgák, töredezett szélűek. Az egyik szüleim életének legboldogabb napján készült. Próbálom elképzelni, milyenek voltak, amikor először léptek az oltár elé, hogy örök hűségre és emberi szolidaritásra, jóban és rosszban való közös életre esküdjenek. Fény és pompa, rokonok, barátok előkelő serege, a Fő utcai Szent Flóriántemplom varázsa és barokk hangulata. Vajon gondoltak-e arra azon a boldog napon, hogy milyen küzdelmek elé néznek? Iszonyú erőfeszítés kell ahhoz, hogy anyám helyébe képzeljem magam. Hogy azokra az időkre gondoljak, amikor „látogató" körútját járta a börtönökben mindaddig, amíg apám közel volt, s még nem vitték el évekre Szibériába. Közben albérletekben élt, férfitámasz nélkül, s robotmunkával kereste meg a mindennapit. És remény sem volt a változtatásra... Emlékszem, egy napon arra ébredtünk, hogy nincs fedél a fejünk fölött. Magában még csak elvan valahogy az ember, ha ilyen helyzetbe kerül, de négy gyerekkel már aggódni kezd. A legkisebb másfél éves, a legidősebb hatéves volt akkor. Apámat az egyház miatt küldték el az ungvári gimnáziumból. Híre ment, hogy magyar és görög katolikus pap létére (már akkor határon túli területen éltünk) a templomban is szentesíti hivatását: imával „fertőzi" meg a híveit. Behívatták. Elmondták, hogy ők igazán nem szólnak bele az egyházhoz való viszonyába, de azért csak írjon alá egy lemondási nyilatkozatot. Jobb, ha önkéntesen aláírja. Apám nem írta alá... Már akkor tudta, milyen útra lépett, mi vár rá és a családjára. A nyíláson beszűrődő fényben, gyermektudatom örökre feljegyzett egy képet. Ülünk egymás mellett, fakó-kopott pulóverben egy cellafolyosón, ahol civil, egyen-, és rabruhák keverednek. A rabruhás férfi átölel négy gyermeket és könnytől csillog a szeme. A civil ruhás nő egyenes derékkal áll, és nagy, merengő szemével nézi a jelenetet. Nem sír, csak vacog, nem tudom, hogy a hidegtől-e, vagy a félelemtől. Az egyenruhás őr kényszeredetten mosolyog. Életemben először és utoljára láttam ilyen félelmetesen mosolygó rabőrt. Vajon miért mosolygott? Talán eszébe jutottak a saját gyermekei? Azokban az időkben az értelmiség színe-java rács mögé került Kárpátalján. Az apákat zár mögé tették, de az anyai erőt nem tudták megsemmisíteni. A mi anyáinknak erős lelkük volt. Hogyan reagáltak arra, ami történt? Mi volt a lelkük legmélyén? Először is fájdalom és elszörnyedés attól, ami folyik körülöttük. A másik reakciójuk pragmatikusabb volt. Tudták, hogy össze kell szorítani a fogaikat és tenni valamit, már csak a gyermekek életben maradásának érdekében is. Remény nélkül nincs élet, s ők reményt adtak. Most sem tudom, honnan, miből merítették az erőt? Mi kellett ahhoz, hogy elviseljék a jelent és még a jövőre is gondoljanak? Erő? Hit? Fiatalság? Hiszen a társak is szétszéledtek... De a legtöbben maradtak és vártak. Anyám is maradt és várt, pedig másként is cselekedhetett volna. Választhatott volna könnyebb sorsot is. Ő megmaradt az apám mellett. Most már értem: ott kellett maradnia. Erre tett esküt, erre tette fel az életét. A másik kép 1953-ban készült. Anyám van ezen is a négy gyermekével. Nézem újra az esküvői képet. Egy fiatal házaspár a negyvenes évekből. Magyarország a negyvenes években. Micsoda szépség, nyugalom és ragyogás! Több, mint ötven év telt el azóta. Hol van az a idő? És miért kell még most is emlegetni? - gondolhatják sokan. Azért, mert embert próbáló idő volt, s ők helytálltak. Anyám, akit én szeretek, így tett. Azt akartam mindig megtudni tőle, hogy boldog volt-e anyaként? „Semmi és senki nem adhatott volna annyi örömöt, mint a gyermekeim!" - válaszolta, majd halkan, pátosz nélkül hozzátette: „Mindig arra kértem az Istent, hogy adja meg nektek a hit erejét és a szeretet boldogságát, meg az adás örömét". Anyám nem szereti a nyilvánosságot, a reflektorokat, a hírnevet, kerüli a zajos, nyüzsgő embereket, de mindig szeretettel fogja meg azok kezét, akik sötétségben botorkálnak és segítségre várnak. Még ma is. Gondoljunk anyák napján rájuk, anyáinkra! Fiatalokra és öregekre, a nehéz sorsban edzettekre. És kívánjuk, hogy Isten adjon mindannyiunknak az övékéhez hasonló erőt, nyugalmat és szerető nagy családot! Ortutay Mária Anyámról Ha borotválkozás közben farkasszemet nézek tükörképemmel, csak önmagam ösztövér, megöregedett férfiarcát látom elszomorodva, mert benne semmiképp sem tudom felfedezni anyám vonásait. Az ő arca megdöbbentően a fiaméban élt tovább, bár ezt csak akkor fedeztem fel, amikor fiam halála napján a két bekeretezett arcképet egymás mellé tettem. A korán megérett kamaszarc és anyám szép asszonyarca döbbenetesen egyforma volt. (Anyámat öt évvel korábban vesztettük el. Emberöltőn jó idő telt el azóta.) Nem, anyám arca nem tekint rám tükörképemből, a lelkem tükrözi vissza őt nekem. A kevésbé szép nők is megszépülnek várandósságuk idején, mintegy hirdetve az eljövendő anyaság csodálatos és magasztos voltát. Milyen lehetett anyám, aki gyönyörű volt, amikor a szíve alatt hordozott? Nem tudom. Csak azt, hogy mindvégig büszke voltam szépségére. Igaz, az édesanyák egy láthatatlan, belső szépséggel is rendelkeznek, az anyai lélek ragyogásával, amelynek fénye mellett szinte már nem is számítanak a test külső jegyei. Az ősi, ösztönös gyermek utáni vágynak gátat szabni - az én szememben - főbenjáró bűn, halálos vétek. Apám másként gondolkodott, így lettem én kései, s egyetlen gyermek. Így ütöttem én világrajövetelemmel szüleim házasságán az első rést, melyből aztán tizenkét éves koromra már áthidalhatatlan szakadék támadt. Régi május volt, régi vasárnap, május első vasárnapja - anyák napja, a régesrégi Csehszlovákiában. Szülővárosom vadgesztenye-fasoros utcájában, a házunk közelében sétáltam apámmal. - Elválunk - mondta sejtésemet igazolva. - Anyád lemond a nőtartásról, én pedig rólad mondok le anyád javára. Megértettem: két évvel korábban elhalálozott dúsgazdag nagybátyám engem tett meg általános örökösévé. - Ezentúl neked kell anyádra vigyáznod, neked kell anyáddal törődnöd! - kemény tekintet fúródott a szemembe. - Értem - bólintottam. - Jól van - ütött lovaggá apám, kard helyett kurta időre a kezét helyezte a vállamra. Szembefordulva álltunk egymással. A gótikus templomot vagy lovagtermet a zöldellő vadgesztenyefák pótolták; a zene, a harsonaszó helyett valahonnét hirtelen egy gerlepár búgott fel szomorúan... Nem, nem kellett féltérdre ereszkednem e ceremóniához, mely tonnányi súlyt helyezett a vállamra: egy asszony féltését, egy asszonyét, aki az anyám. A kisvárosi légkör nem kedvezett - legalábbis akkoriban - megváltozott családi állapotunknak. Anyámmal elutaztunk. Sokat utaztunk. Gyönyörű anyám még gyönyörűbbé lett a megfoghatatlan szomorúság által, melyet szavakkal sosem fejezett ki, homloka mögé rejtett gondolatai kimondhatatlanok maradtak - és nekem kellett reá vigyáznom. De hogyan? Olykor, s bizony jó néhányszor, oly mélyen, messzire úszott be a tengerbe, hogy riasztanom kellett a parti őrséget... Szerettem volna később férjhez adni, hogy így próbáljak megszabadulni a rám nehezedő roppant tehertől, de ő a fejét rázta, mondván, elég volt egy sikerületlen házasság is. „Lovagi esküm" alól tehát nem nyertem föloldozást, így éltünk, furcsa, de szép szeretetben: ő féltett engem, én vigyáztam rá. 1944 őszén - már húszéves voltam! - a német katonai városparancsnokot szállásolták be hozzánk. Keresztülkasul futóárkokat ásatott a kertben, és megtiltotta, hogy légiriadók idején a pincébe menjünk. „Nincs rosszabb, mint elevenen eltemetve lenni!" - mondta az anyám. Nem hallgattam rá és az első nagy bombázáskor a pincében kerestünk menedéket. Igaz, csak egy életmentő pofon árán sikerült erre anyámat rávennem. Sokat gondolok erre a pofonra, az életet mentőre, amely szeretetből, féltésből, aggódásból csattant el az arcán. A futóárkok eltűntek mind, s a ház is megroggyant, félig összedőlt, de a pince nem omlott be. Megmenekültünk, s még gazdag voltam. Azt hittem, újjáépíthetek mindent. Ám a gazdagságot elfújta a változás szele, ráadásul a szülőföldünket is elvesztettük, magyarországi áttelepítésre jelöltettünk ki. Már házasember voltam, sőt családos is. Anyám velünk élt, szegénységünkben egymás támaszaivá váltunk. Mi eltartottuk, ő a háztartásunkat vezette, a gyerekeinket nevelte, gondozta. Nagymama volt és háztartási robotgép ő, aki hajdan csak egy úri, nagy háztartás karmestere volt. Vajon gondolta-e valaha, hogy egyszer mindenessé válik? S honnét merítette mindehhez az erőt? Még életében jöttem rá, hogy az anyaságból fakadt ez a nagy erő, hogy valójában édesanya volt gyermekeim nagymamája. A meg nem született gyermekeit szerette unokáiban. Nem voltam féltékeny, örültem ennek, és holtában is köszönetet mondok neki érte. Igazi édesanya volt az én édesanyám, akit harminchat éves fejemmel temettem el, s akit tizenkét évesen kellett elvállalnom. Ma már tudom, hogy az együtt töltött huszonnégy keserves esztendő valójában egy nagy ünnep volt. Egyetlen nagy anyák napja, mely nélkül ma én lennék a világ legszegényebb embere. Tordon Ákos