Űj Magyarország, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-30 / 100. szám

Gönczi (Frühof) Sándor: Angyalföldi madonna (1930.) ­JBartis Ferenc: A sóhegyi temetőben Anyák napja van, s ajándék helyett magam hoztam el Neked... Helyettesíthető-e egy csokornyi mezei virág egy emberrel, még akkor is, ha Te szülted? Szültél lázadónak és rabnak, röghöz­ kötöttnek és világjárónak, aki csak fényképről ismerem sírodat... Naponta megcsókolom fényképedet, s titokban el-elsírom magam, pedig már apa, sőt nagyapa vagyok... De árva vagyok, Anyám! Valamikor örömet és szabadságot ígértem Neked, s jaj, későn jött a beteljesülés (...) Sorsomba pusztultál bele... Az édesanyák mindig idő előtt hagyják el gyermekeiket... S mióta meghaltál, már nem szeretid­, hanem imádlak. Anyám. Ezért imádkozom Hozzád, hallgasd meg könyörgésemet: segíts, hogy higgyek örök életedben, mert én, a fiad, múlandó vagyok... (Budapest, 1993 tavaszán) Tollas Tibor: Anyám Hiába fedi testedet a föld,­­ minden nap látom. Magamba így temettelek, s viszlek át hét határon. Ahogy te hordtál engemet, úgy hordtak,­­ mégis érzem hiányod, bennem fáj, remeg, amíg ki nem beszélem! Tízéves voltam, még gyerek, hogy tőled elszakadtam. Magányomban kerestelek, s máig árvád maradtam. Ozttr ágadról, nyers gyümölcs, a sors korán letépett, s nyaranként fiad meggyötört szemed fényében érett. Szép arcod így lett fényesebb, válladra hullt az árnyék. Minden utam feléd vezet, vakon is rád találnék. Hiányod szaggat szüntelen, s ahogy múlnak az évek, egyre közelebb tűnsz nekem, már karommal elérlek. Szomorúfüz-emlékeim fürtökben rádhajolnak, sugárzó gyermekéveim velem halnak maholnap. Addig arcodnak sugarat, a túlról öröklöttet, útravalóul adom át a fényre éhezőknek. S gyötrő versekbe foglalom,­­ gyűrű a ritka gyöngyöt - amit kurta gyermekkorom tündöklő Napként őrzött. (Kempfenhausen­ klinika, 1987.) III. évfolyam 100. szám­ai­g ANYÁK NAPJA W­i^V­íy'+fj/i-ÍNYAk! Amikor masatokhoz öl ÉDASANYAK! Amikor magatokhal ölelitek a benneteket köszöntő gyermekeiteket, gondoljatok a szomszédban élő boszniai anyákra is, akik közül, sokaknak már nem adatik meg ez az öröm. Együttérzésetek kifejezéseként helyezzetek ablakotokba szombaton - anyák napja előestéjén - égő gyertyát az ártatlan áldozatok emlékére, hogy hirdesse: Ne lőjj a gyermekekre! új Magyarország szerkesztősége és az MDF Nőfóruma 1993. április 30., péntek Szerfizetével a spányítana sorsomat Két fénykép fekszik előttem. Ki­csit sárgák, töredezett szélűek. Az egyik szüleim életének legboldo­gabb napján készült. Próbálom el­képzelni, milyenek voltak, ami­kor először léptek az oltár elé, hogy örök hűségre és emberi szo­lidaritásra, jóban és rosszban való közös életre esküdjenek. Fény és pompa, rokonok, barátok előkelő serege, a Fő utcai Szent Flórián­­templom varázsa és barokk han­gulata. Vajon gondoltak-e arra azon a boldog napon, hogy milyen küz­delmek elé néznek? Iszonyú erőfeszítés kell ahhoz, hogy anyám helyébe képzeljem magam. Hogy azokra az időkre gondoljak, amikor „látogató" kör­­útját járta a börtönökben mind­addig, amíg apám közel volt, s még nem vitték el évekre Szibéri­ába. Közben albérletekben élt, férfitámasz nélkül, s robotmun­kával kereste meg a­ mindennapit. És remény sem volt a változtatás­ra... Emlékszem, egy napon arra éb­redtünk, hogy nincs fedél a fe­jünk fölött. Magában még csak el­van valahogy az ember, ha ilyen helyzetbe kerül, de négy gyerek­kel már aggódni kezd. A legki­sebb másfél éves, a legidősebb hatéves volt akkor. Apámat az egyház miatt küld­ték el az ungvári gimnáziumból. Híre ment, hogy magyar és görög katolikus pap létére (már akkor határon túli területen éltünk) a templomban is szentesíti hivatá­sát: imával „fertőzi" meg a híveit. Behívatták. Elmondták, hogy ők igazán nem szólnak bele az egy­házhoz való viszonyába, de azért csak írjon alá egy lemondási nyi­latkozatot. Jobb, ha önkéntesen aláírja. Apám nem írta alá... Már akkor tudta, milyen útra lépett, mi vár rá és a családjára. A nyíláson beszűrődő fényben, gyermektudatom örökre feljegy­zett egy képet. Ülünk egymás mellett, fakó-kopott pulóverben egy cellafolyosón, ahol civil, egyen-, és rabruhák keverednek. A rabruhás férfi átölel négy gyer­meket és könnytől csillog a sze­me. A civil ruhás nő egyenes de­rékkal áll, és nagy, merengő sze­mével nézi a jelenetet. Nem sír, csak vacog, nem tudom, hogy a hidegtől-e, vagy a félelemtől. Az egyenruhás őr kényszeredetten mosolyog. Életemben először és utoljára láttam ilyen félelmetesen mosolygó rabőrt. Vajon miért mosolygott? Talán eszébe jutot­tak a saját gyermekei? Azokban az időkben az értel­miség színe-java rács mögé került Kárpátalján. Az apákat zár mögé tették, de az anyai erőt nem tud­ták megsemmisíteni. A mi anyá­inknak erős lelkük volt. Hogyan reagáltak arra, ami tör­tént? Mi volt a lelkük legmélyén? Először is fájdalom és elször­­nyedés attól, ami folyik körülöt­tük. A másik reakciójuk pragma­­tikusabb volt. Tudták, hogy össze kell szorítani a fogaikat és tenni valamit, már csak a gyermekek életben maradásának érdekében is. Remény nélkül nincs élet, s ők reményt adtak. Most sem tudom, honnan, miből merítették az erőt? Mi kellett ahhoz, hogy elvi­seljék a jelent és még a jövőre is gondoljanak? Erő? Hit? Fiatal­ság? Hiszen a társak is szétszéled­tek... De a legtöbben maradtak és vártak. Anyám is maradt és várt, pedig másként is cselekedhetett volna. Választhatott volna könnyebb sorsot is. Ő megmaradt az apám mellett. Most már értem: ott kellett ma­radnia. Erre tett esküt, erre tette fel az életét. A másik kép 1953-ban készült. Anyám van ezen is a négy gyermekével. Nézem­ újra az esküvői képet. Egy fiatal házaspár a negyvenes évekből. Magyarország a negyve­nes években. Micsoda szépség, nyugalom és ragyogás! Több, mint ötven év telt el azóta. Hol van az a idő? És miért kell még most is emle­getni? - gondolhatják sokan. Azért, mert embert próbáló idő volt, s ők helytálltak. Anyám, akit én szeretek, így tett. Azt akartam mindig megtudni tőle, hogy bol­dog volt-e anyaként? „Semmi és senki nem adhatott volna annyi örömöt, mint a gyermekeim!" - válaszolta, majd halkan, pátosz nélkül hozzátette: „Mindig arra kértem az Istent, hogy adja meg nektek a hit erejét és a szeretet boldogságát, meg az adás örö­mét". Anyám nem szereti a nyilvá­nosságot, a reflektorokat, a hírne­vet, kerüli a zajos, nyüzsgő embe­reket, de mindig szeretettel fogja meg azok kezét, akik sötétségben botorkálnak és segítségre várnak. Még ma is. Gondoljunk anyák napján rá­juk, anyáinkra! Fiatalokra és öregekre, a nehéz sorsban edzettekre. És kívánjuk, hogy Isten adjon mindannyiunk­nak az övékéhez hasonló erőt, nyugalmat és szerető nagy csalá­dot! Ortutay Mária Anyámról Ha borotválkozás közben farkasszemet nézek tükörképemmel, csak önmagam ösztövér, meg­öregedett férfiarcát látom elszomorodva, mert benne semmiképp sem tudom felfedezni anyám vonásait. Az ő arca megdöbbentően a fiaméban élt tovább, bár ezt csak akkor fedeztem fel, ami­kor fiam halála napján a két bekeretezett arcké­pet egymás mellé tettem. A korán megérett ka­maszarc és anyám szép asszonyarca döbbenete­sen egyforma volt. (Anyámat öt évvel korábban vesztettük el. Emberöltőn jó idő telt el azóta.) Nem, anyám arca nem tekint rám tükörké­pemből, a lelkem tükrözi vissza őt nekem. A ke­vésbé szép nők is megszépülnek várandóssá­guk idején, mintegy hirdetve az eljövendő anyaság csodálatos és magasztos voltát. Milyen lehetett anyám, aki gyönyörű volt, amikor a szí­ve alatt hordozott? Nem tudom. Csak azt, hogy mindvégig büszke voltam szépségére. Igaz, az édesanyák egy láthatatlan, belső szépséggel is rendelkeznek, az anyai lélek ragyogásával, amelynek fénye mellett szinte már nem is szá­mítanak a test külső jegyei. Az ősi, ösztönös gyermek utáni vágynak gátat szabni - az én szememben - főbenjáró bűn, halálos vétek. Apám másként gondolkodott, így lettem én ké­sei, s egyetlen gyermek. Így ütöttem én világ­rajövetelemmel szüleim házasságán az első rést, melyből aztán tizenkét éves koromra már áthi­dalhatatlan szakadék támadt. Régi május volt, régi vasárnap, május első va­sárnapja - anyák napja, a régesrégi Csehszlová­kiában. Szülővárosom vadgesztenye-fasoros ut­cájában, a házunk közelében sétáltam apám­mal. - Elválunk - mondta sejtésemet igazolva. - Anyád lemond a nőtartásról, én pedig rólad mondok le anyád javára. Megértettem: két évvel korábban elhalálozott dúsgazdag nagybátyám engem tett meg általá­nos örökösévé. - Ezentúl neked kell anyádra vigyáznod, ne­ked kell anyáddal törődnöd! - kemény tekintet fúródott a szemembe. - Értem - bólintottam. - Jól van - ütött lovaggá apám, kard helyett kurta időre a kezét helyezte a vállamra. Szem­befordulva álltunk egymással. A gótikus temp­lomot vagy lovagtermet a zöldellő vadgeszte­nyefák pótolták; a zene, a harsonaszó helyett valahonnét hirtelen egy gerlepár búgott fel szo­morúan... Nem, nem kellett féltérdre ereszkednem e ce­remóniához, mely tonnányi súlyt helyezett a vállamra: egy asszony féltését, egy asszonyét, aki az anyám. A kisvárosi légkör nem kedvezett - legalábbis akkoriban - megváltozott családi állapotunk­nak. Anyámmal elutaztunk. Sokat utaztunk. Gyönyörű anyám még gyönyörűbbé lett a meg­foghatatlan szomorúság által, melyet szavakkal sosem fejezett ki, homloka mögé rejtett gondo­latai kimondhatatlanok maradtak - és nekem kellett reá vigyáznom. De hogyan? Olykor, s bizony jó néhányszor, oly mélyen, messzire úszott be a tengerbe, hogy riasztanom kellett a parti őrséget... Szerettem volna később férjhez adni, hogy így próbáljak megszabadulni a rám nehezedő roppant tehertől, de ő a fejét rázta, mondván, elég volt egy sikerületlen há­zasság is. „Lovagi esküm" alól tehát nem nyer­tem föloldozást, így éltünk, furcsa, de szép szeretetben: ő fél­tett engem, én vigyáztam rá. 1944 őszén - már húszéves voltam! - a német katonai várospa­rancsnokot szállásolták be hozzánk. Keresztül­­kasul futóárkokat ásatott a kertben, és megtil­totta, hogy légiriadók idején a pincébe men­jünk. „Nincs rosszabb, mint elevenen eltemetve lenni!" - mondta az anyám. Nem hallgattam rá és az első nagy bombázáskor a pincében keres­tünk menedéket. Igaz, csak egy életmentő po­fon árán sikerült erre anyámat rávennem. Sokat gondolok erre a pofonra, az életet men­tőre, amely szeretetből, féltésből, aggódásból csattant el az arcán. A futóárkok eltűntek mind, s a ház is megroggyant, félig összedőlt, de a pin­ce nem omlott be. Megmenekültünk, s még gazdag voltam. Azt hittem, újjáépíthetek mindent. Ám a gazdagsá­got elfújta a változás szele, ráadásul a szülőföl­dünket is elvesztettük, magyarországi áttelepí­tésre jelöltettünk ki. Már házasember voltam, sőt családos is. Anyám velünk élt, szegénysé­günkben egymás támaszaivá váltunk. Mi eltar­tottuk, ő a háztartásunkat vezette, a gyerekein­ket nevelte, gondozta. Nagymama volt és ház­tartási robotgép ő, aki hajdan csak egy úri, nagy háztartás karmestere volt. Vajon gondolta-e va­laha, hogy egyszer mindenessé válik? S honnét merítette mindehhez az erőt? Még életében jöttem rá, hogy az anyaságból fakadt ez a nagy erő, hogy valójában édesanya volt gyermekeim nagymamája. A meg nem szü­letett gyermekeit szerette unokáiban. Nem vol­tam féltékeny, örültem ennek, és holtában is kö­szönetet mondok neki érte. Igazi édesanya volt az én édesanyám, akit harminchat éves fejemmel temettem el, s akit ti­zenkét évesen kellett elvállalnom. Ma már tu­dom, hogy az együtt töltött huszonnégy keser­ves esztendő valójában egy nagy ünnep volt. Egyetlen nagy anyák napja, mely nélkül ma én lennék a világ legszegényebb embere. Tordon Ákos

Next