Új Magyarország, 1993. május (3. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-19 / 115. szám
u V TV-lemény Ha észre sem vesszük Minden szolgáltatás akkor igazán jó, ha észre sem vesszük. Ugye tetszenek érteni? Az áramszolgáltatás akkor jó, ha nincs kimaradás. Ha jön a csapból a víz, eszünkbe sem jut, milyen volt legutóbb, amikor nem folyt. A televízió is akkor van a helyzet magaslatán, ha műsort ad, és nem elnöki szózatot vagy a leváltott szerkesztők névsorát. Most ebből a szempontból jó a tévéműsor. Nem foglalkozik nyilvánosan önmagával, nem szenved és agitál. Villódzik a képernyő rendesen, egymás után vetítik a régi-új műsorokat. A sorozatokat nehéz lenne abbahagyni, a magazinműsorokat másra cserélni, és őszintén szólva nehéz elgondolni, mihez kezdenének hirtelen a pártállami tévézés „mestereivel", akik érthetően minél tovább szeretnének képernyőn maradni, még akkor is, ha fenn az ernyő nincsen kas. Ki mondja meg Gyurinak, Tamásnak, Jánosnak, Józsinak, Sanyinak - itt felsorolhatnánk a teljes naptárt -, hogy ideje lenne egy kicsit változtatni, frissíteni. De minden széria lecseng egyszer, talán még a Dabas fölött is elmondhatjuk egyszer a végszót, és túlélni egy sorozatot már önmagában is fegyvertény, dicső dolog. A maradandó éppen a múló időben rejtőzködik. A Korkép műsora egy árverést mutatott be Kisújszálláson, 1992-ben. Nádasy László, Ember Judit, Zolnay Pál jegyezte a filmet, mely a késés ellenére többet mutatott meg ebből az országból és problémáiból, mint nem tudom hány híradó. Az emberi arcok, az őszinte szó, a nyílt tekintet varázsa mindig megejt. A vidéki Magyarország erőre és öntudatra ébredésének történelmi pillanatait éljük, és a mi szégyenünk, hogy oly kevés közfigyelmet szentelünk ennek, pedig erre fognak emlékezni száz év múlva is azok az utódok, akik már nem parasztnak, hanem gazdának érzik megint magukat a saját földjükön. Miként jöhet ehhez A klinika vagy a Dallas egymással szó szerint összekeverhető szirupja, egy számunkra idegen, „jobb" világ sűrítménye? Megvallom, nem szenvedhetem ezeket a sorozatokat, bármennyire tudom, mit jelentenek a mindennapok küzdelmeiben megfáradt, eltompult néző számára. Veszedelmesek éppen humortalan sematizmusuk miatt, melyet a „szocreál" után nyíltan nevezhetünk „kajareálnak", kapitalista realizmusnak. Szó se róla, a kapreál élvezhetőbb, mint szocialista elődje-társa, de éppen élvezhetősége miatt veszedelmesebb is. Mennyivel jobb szórakozást nyújt a valódi irodalom, az igazi realizmus segítségével készült film ezen a héten megmutatta ezt a Három boltoskisasszony Nagy Lajos-adaptációja, Mihályfi Imre rendezésében, Nagy-Kálózy Eszterrel a főszerepben. Ugyancsak Nagy Lajos-novellából készült a Szatírvadászat a Tölgyfaligetben, a bájos és humoros történet Félix László rendezésében álmodta képre a századforduló boldog békeidejét, amikor még rendőrnek lenni is jó lehetett... Szép rendőrfeleségnek pedig egészen bizonyosan. Érdekes, hogyan hat a múló idő a klasszikusokra. Valamikor vadítóan modern és friss volt számomra Ingmar Bergman minden filmje, hogy újranézve 1963-as filmjét, a Csendet inkább csak csodálkoztam, amikor véletlenül nem unatkoztam, a képtelennek tűnő lassúságon, a dialógusok semmitmondásán, a beállítások merevségén, a „lélektani probléma" hiteltelenségén. Nem minden filmnek tesz jót, ha három évtized múltán nézzük meg újra. De az is lehet, hogy én már csak a Disney-filmek színvonalán érzékelem a mozgóképet: a Robin Crusoe, kalandjai című amerikai film a klasszikus Defoe-történetre építve egy fiatal amerikai hadnagy kacagtató kalandjait beszélte el egy nem is annyira lakatlan szigeten, hűséges társával, egy majommal, aki egy űrkísérlet révén keveredett mellé, illetve a partra sodródott régi japán tengeralattjáróba, amikor persze megjelentek a csábos déltengeri amazonok, akik aztán... de hát nem mesélem el, hiszen a valóságtól való vidám elrugaszkodás a legfőbb vonzereje ezeknek a családi filmeknek, miként Bud Spencer is mindig ugyanazt játssza, most a Féllábbal a paradír csontban című olasz filmben amerikai taxisofőrként bunyózik a lelkéért küzdő, emberalakba bújt angyal és ördög vetélkedőjében. Soha rosszabb tévéműsort, mint amilyen volt a múlt héten, hiszen akkor jó a tévé, ha észre sem vesszük, csak működik, s elégedettségünk legfőbb forrása itt is a mértékletesség. Ha a kritikus nem viszi túlzásba a tévénézést, szinte boldog. Szentmihályi Szabó Péter l 8 III. évfolyam, 115. szám ), 1993. május 19., szerda EMn'jU XHT-. Bajor Gizi száz éve Legenda volt már életében is, legenda marad, amíg magyar színház és a magyar színháznak története lesz. Pályája töretlen volt, attól kezdve, hogy - huszonegy évesen, az akadémiát elvégezve - a Nemzeti Színházhoz szerződött, s e színház örökös tagjaként, megkapva minden kitüntetést, díjat, amit magyar színművész megkaphatott a különböző rendszerektől, ötvennnyolc évesen, negyvenkét évvel ezelőtt, olyan halált halt, amilyent színpadi szerzők szoktak kigondolni hősnőiknek. Főiskolás korában már játszott a Nemzetiben. Egyetlen évadot töltött távol a hajdani színháztól a Blaha Lujza téren. Harminchat-harmincnyolc éves pályafutása alatt eljátszott több száz szerepet. Klasszikusokat és kortárs magyar meg külföldi szerzőket, komédiát és tragédiát, a végzet asszonyát és a könnyű flörtöt szórakozásként űző úrihölgyet, az egyiptomi királynőt vagy a bolond Ásvaynét, a szeszélyes szerelmű Ziliát s a szerelem drámájának súlya alatt összeroppanó Anna Kareninát egyaránt. Színésznő volt és sztár, a szónak abban az értelmében, ahogyan azt a két világháború között gondolták, és sztár maradt akkor is, amikor az a színésznői és emberi magatartás és tartás, amelyet ő képviselt, kimondva-kimondatlanul tilos volt. Sokan vagyunk, akik láttuk őt utolsó éveiben a színpadon. És sokan lehetnek még, akik látták fiatal, lenyűgözően varázsos színésznőként. Bennem három szerepének emléke él. A kertész kutyája Diana grófnője, a Karenina Anna Annája és az Ármány és szerelem Lady Milfordja alakjában láttam diákkoromban. S hiába tudtam, hogy menynyivel idősebb a játszott hősnők színpadi koránál, hiába tudtam, hogy romló hallása nehézségeket okoz neki s a partnereinek is, feledni tudtam (mert Bajor Gizi feledtetni tudta) minden zavaró körülményt. E három, minden ízében különböző nőalakból egy valami sugárzott lefegyverző erővel: Bajor Gizi egyéniségének varázsa. Valakié, aki a játékra, a színpadra, az emberábrázolásra született, s úgy művelte a foglalkozását, mint a kiváló mesteremberek: minden alkotásán ott volt a maga mesterjegye. A hangja, a gesztusai, a pillantásai - most, hogy róla beszélek, pontosan felidéződnek előttem. ‘Lehet, hogy játékstílusa ma már túlhaladottnak tűnik, beszéde modorosnak, mozdulatai szintúgy. De akkor kétségtelenül ő volt egy stílus, sőt egy nemes hagyomány klasszikus megtestesítője. Ma lenne százéves. Ami hihetetlen - hiszen kortalan volt, kortalan tudott lenni. Talán azért, mert legenda volt már életében is, és legenda marad, amíg magyar színház és a magyar színháznak története lesz. (takács) KULTÚRA xtf- --Déi A díszlettől a szereplőkig Német portréfotográfia 1850-1918 Tizenkét csoportkép díszíti a középkori oltárképek módjára készített, aranyozott fakerettel ellátott tablót. A középkort, jelesül a gótikát idézi a középső felületen megjelenő, építészeti elemeket ábrázoló motívumegyüttes és az angyalok tartotta súlyos pecsétű oklevél is. Gót betűkkel írott a szöveg, mely szerint a müncheni Művész Énekes Egylet tagjává fogadja Joseph Holzer urat. Az alkotás 1858-ban készült, így nem is kell említeni talán, hogy a csoportképek már nem a festék vagy a rajzceruza segítségével készültek, hanem a fotográfia kezdeti évtizedeinek egyik jellegzetes technikáját, az ambrotípiát képviselik. Aligha véletlenül kapott középponti helyet ez a reprezentatív tabló a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum legújabb, szombaton megnyílt, Német portréfotográfia 1850-1918 című kiállításán. Elkészítéséhez fontos, mondhatni, az egyéni és a közösségi élet szempontjából egyaránt kiemelkedő jelentőségű esemény adott alkalmat: a művészi ambíciók a polgári élet normáival ötvöződnek. Természetes tehát, hogy egyrészt mintegy a német földön a középkor óta folyamatos egyleti élet hagyományaihoz, másrészt a képzőművészet legnemesebb tradícióihoz nyúlnak vissza a tabló készítői, amikor életre szóló emléket készíttetnek új társuknak. Természetes az is, hogy a művészet és a kézművesség sok évszázados tradícióit követve dolgozik az akkor pedig még oly fiatal mesterség, a fotográfia képviselője is. Daguerre találmánya szinte kamaszkorú még (1839-ben hozta nyilvánosságra eljárását), s csak a következő években terjed majd el igazán Talbot negatív-pozitív eljárása. A fotográfia idegen tollakkal ékeskedik meg, ahogyan persze az a réteg is, amelynek elsősorban köszönhető, hogy olyan rohamos ütemben fejlődnek a fényképezés eljárásai: a polgárság. A feljövőben lévő polgárság reprezentálni akar, ahogyan reprezentált az uralkodó, az arisztokrácia, önmaga fontosságát kívánja megmutatni, s mi lenne alkalmasabb ehhez, mint a festészethez, grafikai eljárásokhoz képest gyors, olcsó, s a kezdeti időket kivéve a könnyű sokszorosítást is lehetővé tevő eljárás, a fény írás? Az új médium fejlődésének első hét, igencsak izgalmas évtizedét idézi meg a kecskeméti tárlat, amelynek anyaga a budapesti Goethe Intézet támogatásával a stuttgarti Külföldi Kapcsolatok Intézetének köszönhetően érkezett Magyarországra. A hét évtized történetéről alkotható összképet tovább árnyalják az új és új technikai eljárások megjelenéséből, a hivatásos és az amatőr fényképészek közötti erőviszonyok változásaiból, új műhelyek indulásából, mások megszűnéséből következő módosulások, s természetesen alapvetően a fotográfia iránti igények folyamatos változása úgy az ábrázoltak, mint az ábrázolók részéről. A történelmi kosztümtől, díszletektől az egyéni vonások felmutatásának igényéig, a társadalomban elfoglalt hely szociológiai pontosságú bemutatásától az egyéniség pszichológiai mélységű megfigyeléséig vezető út története? Talán így is felfoghatjuk a német portréfényképezés első hetven évének történetét. A legjobbak műveiben persze valahogyan mindig összekapcsolódtak, emlékezetes képeket eredményezve összeötvöződtek a fotó iránti különböző igények. A hamburgi hivatásos fényképész, Rudolph Dührkoop (1848-1918) például, aki 1905- ben Hamburgi férfiak és nők a 20. század elején címmel mutatta be mappáját, a hanzaváros elitjét a régi mesterek ábrázolási modorában készített heliogravűrökön mutatja be. Az érett reneszánsz portréit idézi a tartás, a ruha, a környezet, mégis, a legfontosabb mintha mindig az lenne, amit a ruha, a díszlet körülvesz: az emberi arc, a lélek titkairól árulkodó vonások. P. Szabó Ernő ...írl Jacob Hilsdorf: Hölgykoszorú, 1897 Ingres hegedűje, a színész tolla Tóth-Máthé Miklós-est az írószövetségben Szép számmal nyüzsögtek írótársak, barátok, rokonok Tóth- Máthé Miklós írói estjén az írószövetség klubjában, de már a közönségnél is szokatlan volt, hogy nemcsak a notórius klublátogatókat látjuk. Tóth Károly református püspök, a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárai és soksok, számomra ismerős debreceni kolléga, irodalomélvező jött el tisztelegni az alkotónak. Földim, Tóth-Máthé Miklós, jelenleg a kálvinista Rómában él a családjával, a hazai ismerősöktől függetlenül, az író életútjából, eddigi életművének egynémely fejezeteiből is nyilvánvaló, hogy keresztyén hívőről, református alkotóról van szó. Ahogy az est házigazdája, Szentmihályi Szabó Péter tréfásan megjegyezte: annál nagyobb megtiszteltetés és értékesebb baráti gesztus, hogy engem, a pápistát kértél föl kérdezőbiztosodként. Az ökumené híve vagyok - hangzott a lakonikus válasz. A kálvinista hit mellett Miklós barátom másik markáns ismertetőjegye, legendáriumának szerves tartozéka, hogy nála Ingres hegedűje - úgymond - fölcserélődött az ecsettel. Ingres francia festő képein kívül arról volt ismert, hogy igen szépen hegedült, az ő emlékére nevezzük Ingres hegedűjének azt, ha egy ismert művész elkezd egy másik műnemmel kacérkodni. Tóth-Máthé Miklóst, ahogy maga elmondta, őszintén meglepte, hogy miskolci és tiszaluci 1956-os föllépése (nagyközönség előtt elszavalta saját, szovjet elnyomás ellen tiltakozó versét), s két rendbeli református lelkipásztor ősei ellenére 1957-ben fölvették a Színművészeti Főiskolára. A puha diktatúra egyik módszere: találomra kiválaszt egy-egy embert a büntetendők közül, s látványosan kegyet gyakorol iránta, hogy bizonyítsa: ez nem a kemény, a fasisztoid diktatúra már. S hogy miért cserélte föl végérvényesen a pódiumot a tollal, arról egy bizonyos mértékig a Tapshoz kérem a szereplőket című kötetében is vall. E regény (novellafüzér) élvezetes, humoros, nosztalgikus, zamatos tónusai mellett nagyon is sötét bugyrait villantja föl a diktatúrának. A színház volt az a „művelődési intézmény", amelyben a leglátványosabban, legnyíltabban mutatkozott meg a Kádár- Aczél-korszak, a három fős világ kirívó antidemokratizmusa. Érthető, hogy ezt egy kétszeres művészi érzékenységgel megvert és megáldott ember nem bírta elviselni. A konkrétabb ok: kísérteties hasonlósága Ady Endréhez. Egy ilyen arc zavaró még egy nem Adyról szóló drámában is, hát még egy vígjátékban. Az emigráció létjogosultságát bizonyítja tizenhárom kiváló, sikeres könyv. Nagy gondolati művek református személyiségekről (Karácsony György, Ráday Pál), a pangás korának egyik legjobb ifjúsági regénye, a Pecúrok,amelyet a Móra kiadó már az elfogadás után adott váratlanul vissza, érdemi indoklás nélkül, így a Református Sajtóosztály nyomtatta ki), groteszk, kitűnő prózai alkotások sorozata (A csokornyakkendős, Nábót szőlője, Világszám, Hamu a sörben), s a legutóbbi opusza, a Dobszóló a naprendszerben című gyűjteményes kötet. A színpadhoz sem lett hűtlen, drámákat is írt eddig is szép számmal, s várjuk az újabb alkotásait is. És ahogy hetyke, legényes daccal vállalta: tudja, hogy az utóbbi hazai évtizedben kialakult iszonyatos sznobéria ezt megbotránkoztatónak tartja, de ő, igenis, a humoreszkjeit nem tekinti melléktermékeknek. És arra is büszke, hogy az igényesebb műveit is szeretik az olvasók. Aggasztónak tartja azt is, hogy a tárcanovella, a rövid műfajok is snassznak számítanak bizonyos „szakmai" körökben. Elgondolkodtatóak a megjegyzései abban, hogy az emberek ennyire látványosan elfordultak az olvasástól, nem csak a viedokultúra, hanem a manier szintű avantgárd erőltetése is igencsak ludas. Milyen furcsa, ugyanezt a gondolatot egy valódi, sőt, az egyik legjelentősebb magyar avantgárd lírikus, Kárpáti Kamil szájából hallottam nem is oly régen. És ő is, akárcsak Tóth-Máthé Miklós, hangsúlyozta: nem az avantgárd ellen beszél, hanem az avantgárd ízlésterror kizárólagossága ellen tiltakozik. Azt, hogy színésznek sem utolsó, bizonyította egy Adyvers, a Harc a Nagyúrral előadásával, s azzal is, hogy besegített egykori évfolyamtársainak, Papp Évának és Mécs Károlynak művei előadásában. Pósa Zoltán A PolyGram is megérkezett Allen Daves, a multinacionális hanglemez- és szórakoztatóipari vállalatcsoport, a PolyGram International elnöke és Hegedűs László a Multimédia Kft. első embere tegnap délben a Budapesti Kongreszszusi Központban - meglehetősen egyenetlen színvonalú bemelegítő koncertek után - ünnepélyes keretek között aláírta azt a szerződést, melynek értelmében egy új, külföldi többségi tulajdonú vegyesvállalat született -a Magyar PolyGram. Ezzel az aktussal az EMI, a Warner, a BMG és a Sony után újabb nagy multinacionális cég tette be a lábát hazánkba - természetesen nem csak a pop-rock-, hanem a komolyzene területén is. Mivel azonban a PolyGram nemzetközi katalógusa nagyon erős európai ízléssel lett összeállítva, s mint ilyen nagyon közel áll a magyar zenei élethez, jelentős üzleti lehetőséget nyújt mind a külföldi, mind a hazai partnernek. A szerződés megkötésével ugyanakkor a Zebra Kiadó sztárjai bekerülhetnek a kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező cég terjesztői hálózatába, és ezáltal az egész világ zenei vérkeringésébe. (jé) Színház az utcán Bizonyára sok érdeklődőt vonz majd az Arizona Színház szombat esti évadbúcsúztatója. Az éveken át nagy sikerrel játszott Mindhalálig Beatles című darab 250. jubileumi előadásával zárja kapuit ugyanis az Arizona Színház, amelyet ezúttal nemcsak a színház szűk közönsége tekinthet meg, hiszen a nagy érdeklődésre való tekintettel a színház előtt, a Nagymező utcára is kivetítik a búcsúelőadást. A - mindken bizonnyal - tömeget vonzó estén egyébként a kulturális élet néhány jeles alakja is képviselteti magát. Az este hét órakor kezdődő előadást éjjeli koncert követi. Városligeti múzeumok A Városligetben négeymúzeun is kínál vonzó tárlatokat, programokat gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt. Nyilván átgondolták ezt a XIV. kerületben található közgyűjtemények vezetői, amikor szoros együttműködésre szánták el magukat. A múzeumi világnap rendezvénysorozatainak holdudvarához tartozott az a hétfői sajtótájékoztató is a Szépművészeti Múzeum új kiállítótermében, amelyen a közös munkáról, az újabb tárlatokról, a közművelődésről egyaránt szó esett. Újra megnyitják a Közlekedési Múzeumban a repülés történetéről szóló látványos kiállítást, újdonságnak számít majd a százhuszonöt esztendős Magyar Állami Vasút történetéről szóló tárlat. A Mezőgazdasági Múzeumban az idén is lesznek vakációs programok, s fölújítják a Vajdahunyad várában szervezett koncertek hagyományát is. A Szépművészeti Múzeumban a Közép-európai barokk című tárlat ígérkezik izgalmasnak, legalább kettőszáz kép, és szobor látható majd. Hosszú távú tervükhöz kérik a kormány, a fővárosi és a kerületi önkormányzat támogatását: a világkiállításig szeretnének létrehozni egy kulturális központot. Biztató, hogy jó ütemben halad a Műcsarnok Hősök terén álló központi épületének rekonstrukciója is. Pg-