Új Magyarország, 1993. november (3. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-22 / 272. szám
Függönyrojt E. Sz. U. után Hazatértek (vagy az újabb vendégszereplések színhelyére utaztak) az Európai Színházak Uniója 2. fesztiváljának társulatai, de budapesti előadásaik még mindig élénken foglalkoztatják a honi szakmát. Hogy a kilenc színház előadásai mit adtak a magyar színházi világnak, és hogy a magyar színházi világ mit tudott adni a nálunk most megfordult európai élvonalnak (mert ha tehették, látogatták a budapesti előadásokat ők is), azt bizonyára elemzik majd terjedelmes szakcikkek, s ami még fontosabb: elemzik az előadásokat megnéző színészek, rendezők, dramaturgok, tervezők, színházvezetők. A kérdés itt és most csak annyi lehet: mit kellett észrevennünk elsősorban, mit tanulhattunk, mire figyelmeztettek bennünket az előadások, és levonhattunk-e sebtében is egy-két alapvető tanulságot. Amit legelsőként észre kellett vennünk, még a félresikerült, gyönge vagy egyenesen rossz eladásokban is (merthogy ilyenek is voltak ám!), az bizonyos szakmai precizitás. Még az olyan torzító produkciónak is, mint a düsseldorfi A szép idegen, megvolt az az erénye, hogy a vitatható elképzeléseket is roppant következetesen, kimunkáltan valósította meg. A sok szempontból csalódást keltett, mert leginkább önmaga múzeumának mutatkozó Strehler-rendezés, A terecske is, ha valamivel, ezzel a partitúra- és koreográfiapontosságú munkával ejtett ámulatba. Amit pedig Bergman Marquise de Sade rendezése e tekintetben felvonultatott, ennek a precizitásnak (s ugyanakkor, Bergmannál, az intenzitásnak is) nehezen felülmúlható példája volt. Annyi hazai slendriánság, végiggondolatlanság, ötlettelenség és stílustalanság után ezeket az előadásokat látni igazi felüdülés volt, és sokaknak talán felfedezés is: így is lehet, vagy csak így lehet és csak így érdemes. A találkozó legjobb előadása, a szentpéterváriak Gaudeamusa pedig mindezt a szakmai precizitást, kidolgozottságot, tökéletes mesterségbeli tudást megtoldotta még valamivel, ami egyedül az ő sajátjuk volt, amit a színpadon láttunk, a húsunkba vágott, belénk mart, szívünket és lelkünket tépte. Nagyon profi előadásokat is láthattunk, elsősorban a két angol színháztól, a Királyi Shakespeare és a Királyi Nemzeti társulattól. Az utóbbiak Sweeney Toddja megint csak óriási figyelmeztetés: prózai (!) színészek olyan szinten tudnak énekelni, hogy semmi nehézséget nem okoz nekik Gondheim nagyon is nehéz zenéjének nem puszta megszólaltatása, hanem az előadása. Észre kellett venni valamiféle arány- vagy értéktévesztést is. A szakma egy része (főleg színészek) elragadtatottan lelkesedett a Bulandra álmosító Goldonijáért és a spanyol Lliure üres produkciójáért. Olyan színészek is, akik maguk sokkal jobbak, mint akiket ezekben az előadásokban láthattak. Mi ez? Önbizalomhiány? Szakmai vakság? Nem tudom. S ha már a hazai reagálásokat emlegetem, csak a jelenleg is futó budapesti előadások közül néhány - A színházcsináló a Budapesti Kamarában, Marlowe 11. Edwardja ugyanott, Goldoni komédiája, Az új lakás a Katonában, Az Idő és a Szoba a Radnótin, a Katharina Blum elveszett tisztessége a Kamrában - nyugodtan helyet kaphatott volna az E. Sz. II. válogatásában (s a Katona József és a Kamra előadásai gyakorlatilag szerepelt is). Ezekkel egyáltalán nem vallottunk szégyent Európa előtt. Ami persze nem azt jelenti, hogy nálunk minden rendben van, hanem csak azt, hogy évadonként két-három előadás nálunk is megüti az európai legjobbak mércéjét. És hát országonként sokkal több nagy dobás ott sincs egy-egy évadban. (takács) III. évfolyam, 272. szám J/// 1993. november 22., hétfő ÍJ Vkiski Rq^kviem zenélő kútra ^S ütőbemutató a Nemzetiben Csillaghullás - díjkiosztás előzte meg Az ugató madár című Sütődarab Tolliszíkházi bésmutatóját. Minthogy a Sík Ferenc rendezte ősbemutató az idén nyáron a Gyulai Várszínházban zajlott le, kézenfekvő volt, hogy a Nemzeti Színházba „áttelepített", módosított változat premierjén nyújtsák át a gyulai díjakat. A Várszínházért Díjat, melyet Gyula Város Önkormányzata alapított, Raksányi Gellért és Juhász Judit vette át. Békés megye közgyűlésének Nívódíját pedig Szakácsi Sándor. A Gyulai Várszínház Őze Lajos jutalmát Sörös Sándornak ítélték, a Csongrád megyei közgyűlés díját pedig a marosvásárhelyi szerző, Sütő András nyerte el. Mindezek után fölgördült a függöny. A kritikus ezúttal elfogultságot jelent be. Teheti ezt annál is inkább, mert elemző szakbírálatot lapunk már a gyulai ősbemutatót követően megjelentetett (Szakolczay Lajos tollából). És teheti, mert maga is Marosvásárhelyen morzsolta napjait 1987 őszéig, a szerző földijeként, az Ugató madár hősének, a híresnevezetes, múlt századi műszaki zseninek, Bodor Péternek a városában. A környék akkor még kevéssé szennyezett levegőjével szívhatta magába a magyar múlt legendás történeteit, locsi gyerekként mutatták meg neki a Fő tér felső végén a székely ezermester hajdani zenélő kútjának eredeti helyét, ahol akkor már réges-rég a nagy román katedrális állott. Ám a legendák legalább olyan makacsul tartják magukat, mint a színhelyükre épített katedrálisok. Nem nagyon akadt Marosvásárhelyen „bennszülött", aki ne hallott volna Bodor Péter elmés szerkezeteiről, műszaki leleményeiről, és - mi tagadás - törvénybe ütköző bankóhamisításairól. Írói szabadság dolga hát átkölteni a valóságot, fölerősíteni a legenda dicső vonásait, tompítani a tények dokumentáris ridegségét. Sütő András majd másfél száz évvel később vetette papírra színjátékát, nyilván saját kora gondjainak szorításában. Nem annyira hősének hiteles vonásai, cselekedetei érdekelték, mint amennyire az erdélyi magyarság mai (és közelmúltbeli) sorsproblémáinak kimondási kényszere. Bodor Pétert bukott szabadságharc utáni, illegális mozgalmak szolgálatába szegődted. Hallgatom az enyhén archaizált szöveget, amely a székely adomák humorával itatja át a múlt századi emelkedettséget, és régmúlt történetek, erdélyi hangulatok érintenek meg. Elnézem a marosszéki elöljáróság kétkulacsos, hivatalosan „labanc-lojális" főhivatalnokait (a Ferenczy Csongor alakította főbírót, a Huszár László formálta királyitábla-elnököt, a főügyészt Szokolay Ottó, az ítélőmestert Kőmíves Sándor, az ülnök-elmeorvost Keresztes Sándor, a börtönparancsnokot Szélyes Imre alakításában), akik mellveregető hazafiságukat csak a boroskancsó társaságában merik hangoztatni - s akik hivatali székük féltésével sok tucatnyi kommunista kollaboráns alakját idézik föl. Mi tagadás, az erdélyi magyarság hivatallal megáldott aparatcsikjainak egyikét-másikát, ne adj' Isten, szellemi, művészi nagyságát is. Lenni vagy nem lenni, lapulni vagy árulni, nyomorogni, vagy úgy-ahogy a felszínen lebegni - ez volt a hamletinél jóval primitívebb, megalázóbb/ alantasabb kérdés. Sütő András szemmel láthatólag ma sem tudja a korábbi (talán napjainkra sem föloldott) dilemmát feledni. Meddig enged szabadjára, és meddig korlátozhat a lelkiismeret? Nem első kérdésföltevése e véritatta golyóbis író-jeleseinek - a görögöktől mindmáig. Hát még az ősidők óta lövészárok szabdalta magyar föld nagy gondolkodóinak. A nemzeti elkötelezettség, az erkölcsjobbítás örök feladat volt, s a beolvasztás veszélyének kitett kisebbségi területeken ma többszörösen is az. Nem tudtam hát elfogulatlanul figyelni Az ugató madár dramaturgiai megmódolására meg az előadás szakmai, stiláris megoldásaira vagy megoldatlanságaira felmerültem a darab morális-politikai labirintusában, még csak a főszereplő Koncz Gábor és kedvese, későbbi neje. Varga Mária (gróf Rhédey Claudia) lírai metaforákkal telitűzdelt szerelmi jelenete sem zökkentett ki az erkölcsi-politikai asszociációrendszer emlékidéző hálózatából. Egyszeriben otthon éreztem magam. Otthon, a meggyötört Marosvásárhelyen. Metz Katalin A kegyetlen kép Száztizenhat évvel ezelőtt, november 22-én született Ady Endre A hó eltakarja a sírokat. Adyét is a Kerepesi temetőben. A fehér szoboralak néma. De meg kell állni, oda kell sétálni hozzá, mert a síron gyertya virágai, mellette virágcsokor, s a szalagján ez olvasható: „A balatonboglári gimnázium leánynövendékei. " Ifjú szikekben él mindörökké. Egy szál gyertya, most járhattak nála, de az árnyékuk már suhan valahol. Botorkál az emlékezet és lerogy. S eszembe juttat egy találkozást. 16-ban ismertem meg Czigány Dezső festőművész öccsét. Ő jelentkezett. Abban az időben a Hatvan éven felüliek vetélkedőműsorát szerkesztettem a rádióban. Czigány László levelet írt, s kifejezte azon óhaját, hogy szeretné elszavalni Vörösmarty A vén cigány című versét. A levélírót néhány nappal később, Tompa utcai lakásán kerestem fel. - Szeretettel gondolok régi iskolámra - emlékezett -, ahol a drága Gaál Mózes ifjúsági író volt az osztályfőnökünk. Együtt ültünk a padban Reiner Fricivel, a későbbi nagy karmesterrel, aztán Füst Milánnal... Nem, ő másutt mi... És jólesik emlékeznem arra, hogy Reiner Frici már fiatal korában, a harmadik osztályban milyen gyönyörű koncerteket dirigált. Meg is állapították róla, napszerű muzsikus. S amikor elfáradtak, megkértek engem, hogy szavaljak. Nagyon tetszett, láttam, Shakespeare Julius Caesarja, és szavaltam Antonius monológját... („Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni...") Gaál Mózes, a drága, apánk helyett apánk, azt mondta: „Laci, hallod-e, majd szólok én Beregi Oszkárnak, aki Antoniust a Nemzeti Színházban játszotta, hallgassa meg, hogy jól mondod-e." És eljárt hozzánk Beregi Oszkár, és egy-két helyen korrigált. Füst Milánról folytattuk a társalgást, a Nyugat későbbi jellegzetes alakjáról, aki azt írta Ez mind én voltam egykor című könyvében, hogy „nincs ellenszenvesebb dolog, mint a fiatalkor higgadtsága és az öregség mohósága". Füst Milán igen okos, dinamikus fiú volt - mondta Czigány László. - Vitatkozóképes. Igaz, énnekem más volt a fölfogásom, mint az övé. Ezzel szemben a kedves, drága Reiner Frici, mint muzsikus lélek, zárkózott, csöndes, visszavonult zseni volt... Jaj, kedves emlékem... A Szondy utca 19-ben laktam én, velem szemben Reiner Frigyes, de lehet, hogy a 19- ben lakott ő, én pedig a 24-ben... Szóval a Szondy utcában lakott annak idején Nagy Bella is, az Óbudai Kisfaludy Színház művésznője. És a drága, jó Jókai odacsoszogott mindennap öt órakor a Szondy utcai házba, Nagy Bellához. Mi pedig ott járkáltunk, nagyon szerettük és nap tiszteletben tartottuk, elébe kerültünk, és köszöntöttük, s ő kedves-bájosan ránk mosolygott. Elég volt ez nekünk! Az Öreg ember nem vén ember című Jókai-regényt idéztük, amelyet az író akkor vetett papírra, amikor hetvenöt éves korában a húszéves Nagy Bellát feleségül vette. Az öregség száműzetés egy korból, mely csupa délelőttből állt. Vagy mégsem? Hogyan nézett ki Jókai akkor? - faggattam Czigány Lászlót. - Törött volt már, csoszogott. Öreg volt, de a szeme, az mindig nevetett, lehet, hogy ránk nevetett, gyerekekre. Ferencjóskában csoszogott a drága öreg, és a ferencjóska tele volt pecséttel, mi pedig ezen mulattunk, nevettünk. Ady Endre egyik portréját Czigány László bátyja, Dezső készítette a költőről. A festmény születéséről a következőket tudtam meg a Tompa utcai laksban. - A harmincadik születésnapját együtt ünnepeltük Adyval a Tavaszmező utcai kis, lugasos kocsmában, pár lépésnyire a bátyám Szűz utcai műtermétől. Ott búsult, gubbasztott a drága Ady Endre. És eszébe jutott, hogy harmincéves. Tíz évvel volt nálam idősebb, ő 1877-ben született, én 1887- ben. Engem is meghívtak, és ez a drága két jó barát ott iszogatott. És mondta Ady Endre, hogy hát: „Dezsőkém, tölts!" Erre a bátyám öntött neki bort, de nem teli. A kedves Ady felemelte a hangját: „Azt mondtam, hogy tölts, nem azt, hogy önts, tölts, az annyit jelent, hogy telitölts!" Ők iszogattak, és meg kell vallanom, hogy én maradtam csak köztük józan. Húszéves fiú voltam akkor, és az Óvári Akadémiára mentem tanulni. Felejthetetlen este volt a drága Ady Endrével... Mikor már jól eliszogattak, fölhívta a bátyám a műtermébe, és ott, villanyfénynél, lefestette Ady Endrét. Érdekes, hogy Révész Béla a teljes Ady-Léda könyvében megemlíti azt az Ady-levelet, amely a képpel függ össze (a 147. oldalon): „Czigány elkészült az új portrémmal. Esténként villanyfénynél ültem neki. Rendkívül sikerült az érdekes, de kegyetlen ki. Valósággal leleplezés, és majdnem karikatúra, ami magának biztosan nem fog tetszeni.'' Évekkel később, valamikor 1970 nyarán, a Duna-parton bolyongva ismét belebotlottam Czigány Jászlóba. Ő ismert fel, ő szólított meg: - Á, a régi, kedves ismerős... Énekelve, kissé pátoszosan beszélt, és erősen megnyomta minden egyes szó első szótagját. - Hogy van? - kérdeztem. - Megvolnék lassacskán, csak egyet nem tudok megbocsátani magának, hogy nem engedte elszavalni nekem A vén cigányt a rádióban! Többé nem láttam. Utólag tudtam meg, hogy 1971. április 21-én meghalt. " Kő András KULTÚRA Nem tudom, Tito San- a La Stampa tudósítója mennyire ismeri , a jelen és a közelmúlt magyar irodalmi és sajtóviszonyait, de hogy nem bizonyult jó interjúkészítőnek legutóbb, az bizonyos. A „hallgattassék meg a másik fél!" elve helyett a „még egy lapáttal" taktikáját alkalmazva írta le: az új MTI-igazgatótól is félti a magyar közlét tisztaságát. Lelke újságírói tisztessége rajta. Állítása egy régi képet idéz fel bennem, a hetvenes évekből: egy nem mindenhol szívesen látott fiatal író adja át korrigált elbeszélését a félhivatalos kormánylap irodalmi szerkesztőjének. A Fancsikó és Pinta egykori írója a már akkor is kiváló irodalmárnak, aki egyébként mától az MTI igazgatója. Esterházy nem kíván a rádióban szerepelni, jó néhány más, kitűnő alkotóval együtt, s ehhez joga van. Mellékes kérdés, hogy a néma leventék legnagyobb része éppen akkor nem mondott nemet, amikor igazi gesztus lett volna: a pártállam évtizedeiben. Az viszont nem mellékes kérdés, hogy a Gondolat-jel riportere csak ennek a néhány tucatnyi alkotónak a megnyilvánulását fogadja el érvényesnek, s még csak meg sem kérdezi azt a valamivel nagyobb számú írót, művészt, akik másként látnak bizonyos dolgokat. Még kevésbé mellékes kérdés, hogy az utóbbi hónapokban ez a műsor nem csupán nem kulturális, de a legkevésbé sem kulturált műsor már, meginterjúvolt vendégei között szinte még véletlenül sincs olyan, aki másként gondolkodik, s ha véletlenül akadna is egy, legfeljebb azért, hogy az újságíró rajta pótolja be, amit addig elmulasztott: olyan kérdésekkel bombázza, amelyeket, ha ütésről van szó, jobbára övön aluliaknak szoktunk nevezni. Aminek eleje, annak hátulja is van persze, s nem csak az ökölnek vannak nagy csapásai. Amilyen dühítő az egyoldalúság a színén, olyan a visszáján is: ha valamelyik párt fizetett propagandistája mutatja be a rádió fő műsoridejében, hogyan is nem szabad interjút készíteni. A sajtótisztesség ideje-e az este kilenc-tíz közötti óra, vagy a tragikomédiáé, nem tudom, ahogyan azt sem, minek nevezhetjük azt, ha a riporteri kérdéseknek láthatóan egyetlen céljuk van csak: hogy a kérdezett minél zavartalanabbul, vehemensebben ostorozhassa mindazokat, akik más nézeteket képviselnek, mint ő. A fiatal Fülep Lajos műterembeszélgetéseit idézte fel ez az interjú: ő úgy írta le a kor ünnepelt mestereinot’ minden Czazat Vittolosen, hogy közben érzékelhettük, a vendéglátóra a stupid szó a legmegfelelőbb. Nem szerencsés, ha a beszélgetés után a hallgatókban öntöntelenül az a gondolat merül fel: a jelzőt a riporterre, no meg a szerkesztőre, a beszélgetés műsorba iktatójára kell alkalmazniuk. Vannak azután szerencsésebb találkozások is riporter és riportalany között. Üdítő volt az a félóra, szombaton délután, amelynek során Tornai József és Döbrentei Kornél fejtette ki a mikrofon előtt, mit is gondolnak az irodalom, a tömegtájékoztatás, a kultúra, politika meglehetősen összezavarodott viszonyáról. Címszavakban: tolerancia, társyilagosság, egyenlő mérce alalmazása, értékközpontúság... A riporter a másik oldal véleményére is kíváncsi lett volna, a kiváló költő azonban nem kívánt részt venni a beszélgetésen. Igaz, ő akkor is mert hallgatni, amikor diktatúra volt az országban. Igazolja ez őt? Vagy növei felelősségét? Kinek az érdeke úgy feltüntetni a dolgokat, hogy a demokratikus Magyarországon rosszabb a helyzet, mint az „aczélosan puha" diktatúrában? Kinek érdeke, hogy süketek párbeszédévé váljon a másként gondolkodó alkotók szóváltása? A lelkiismeretes riportereké semmiképp. (szó m ellett KÉrdések és kérdezések Fesztivál Torinóban 100 Iolivuo Tajvani rendező nagydíjas filmje Kiküldött tudósítónk jelentése: " Pénteken este bemutatták, mi szombaton este, az ünnepélyes ti díjkiosztáson elnyerte a 20 millió (L lírával együttjáró (még a mai mnfgrációs világban sem megvetendő - ) összegű) fődíjat Tsai Ming-Lianx, az ifjú tajvani rendező a Áleon isten lázadói című, 106 perces játék- filmjével a Fiatal Filmművészet XI. Nemzetközi Fesztiválján, To-rinóban. A címével is az immár klasz fszikusnak számító Nicholas Ray- t műve, a James Dean zseniális alaskítása révén filmtörténeti jelen-rőségű Ok nélkül lázadó címűre kutató film hősei: a tajvani metro-r polis dzsungelében napjainkban ballódó fiatalok. Minden napjukat és estéjüket a csillogó-villogó elektronikus játéktermekben meg a zsúfolt görkorcsolya-palotában töltik, riasztóan bőgő hangú Yamahákon száguldoznak, s mi sem természetesebb számukra, mint hogy amikor pénzük fogytán van, éjszaka feltörik az egyik játékautomata-raktárat. A főhős testvérpár egy sivár lakótelepi bérház sokadik emeletén lakik, ahol rendszeresen felbugyog a szennyvíz a lefolyóból, s ők egykedvűen tapicskolnak az egész lakást bokáig elborító csatákban... Szerelmek helyett csömört okozó alkalmi együttlétek, barátságok helyett geng-kapcsolatok születnek csak ebben a közegben; kátyúba fut a párhuzamos szálon vezetett történetek másik főhősének, a szorgos taxisofőr egyszem, dédelgetett fiának élete is, aki abbahagyta a iskoláit, mert vonzónak látta azt a motoros-száguldásos - a semmibe vezető - életformát. „Fassbinder óta egyetlen filmrendezőnek nem sikerült még ennyi gyengédséggel és átéltséggel ábrázolnia a mai fiatalok reménytelennek látszó életformáját" - írta Tsai Ming-Liang erőteljes filmjéről Tony Rains, az egyk legismertebb angol kritikus. A nagyjátékfilmek versenyében a két különdíjat a kazahsztáni Bulat Kalinbetov és Bulat Isakov filmje, Az utolsó hideg nap, illetve a japán Kató Tetsu alkotása, A bamba-játékos nyerte el. Annak érdekében, hogy a fiatal filmesek találkozójának, nemes versengésének eseményeit minél szélesebb körben ismertté tegyék Torinóban, vasárnap este, a Juventus-Cagliari mérkőzés előtt, a Stadio Delle Alpi lelátói előtt egy gigantikus méretű vászonra vetítették a rövidfilmek versenyében első díjat nyert amerikai Michael Costanza Mama Suid című, az amerikai popkultúrát dokumentum-szekvenciák kollázsával újjáértelmező alkotását... Ez se túl gyakori esemény napjaink európai kulturális életében, hogy egy filmfesztivál díjnyertes fésfilmje másnap este csaknem százezernyi néző előtt mérettetik meg, egy futballstadionban! Zsugán István exit