Új Magyarország, 1994. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-17 / 40. szám

IV. évfolyam, 40. szám i)í 1994. február 17., csütörtök 13 RIPORT \ ..Mit ér a szó idegen ég alatt?” CI M Beszélgetés Tollas Tiborral Tollas Tibor külföldnn .«1« twiigysf'költő alkotásai elindultak vi- lőufjukra, s minél több helyen olvassák, minél több nyel­ven megjelennek, s minél nagyobb sikert hoznak szerzőjének, an­nál jobban segítik hitünket és reményünket az emberi együttmű­ködésben. Váratlan telefonja szilveszteri készülődésünket szakí­totta meg. „Itt voltam a határ közelében és nem tudtam úgy elmenni, hogy ne köszöntselek benneteket!" - közölte, s ez elég volt ahhoz, hogy budapesti barátainak népes tábora azonnal hoz­zákezdjen rögtönzött programja megszervezéséhez. A vele való beszélgetés számomra mindig emlékezetes. Úgy ér­zem - s hozzám hasonlóan bizonyára más barátai is -, hogy „fel­emeli lelkünket". Mert olyan ember ő, aki mindenkiben megta­lálja az elismerésre méltó tulajdonságokat, sőt keresi és meg is erősíti azokat. Fáradhatatlan, körberepüli a világot. Személyes kapcsolatokat keres és ápol, nem önmaga, hanem Magyarország javára. Előadókörutakat tesz; inspirálja és motiválja az embere­ket, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést hazánk javára.- A magyar líra népszerűsítésén kí­vül, milyen küldetéssel utazott Ame­rikába?- Mint mindig, ezúttal is az emberek, intézmények, városok és falvak közötti kapcsolatok lét­rehozásán fáradoztam. Ez nem látványos dolog, de már érzékel­jük az eredményét. Az amerikai városok - az ott lakó magyarok kezdeményezésére - magyar testvérvárosokat és falvakat ke­resnek. El tudja képzelni egy ha­zai, felvidéki, kárpátaljai vagy erdélyi vidéki közösség örömét, amikor egy amerikai város, illet­ve a falu az építkezéstől kezdve az élelmezésig mindenben segí­tő kezet nyújt nekik? Több évti­zedes tapasztalataim azt bizo­nyítják, hogy csak a személyes ismeretség hoz eredményeket.- Mi foglalkoztatja most legin­kább az anyaországtól távol élő ma­gyarságot? Egységes kultúránkon kívül, milyen gondok, törekvések forrasztanak bennünket egybe?- A „hogyan tovább?" kérdé­se. A beszélgetéseink mindig er­re irányultak, s a fórumoknak is központi kérdése volt a közelgő választások előtti magyar helyzet.- Az emigráció hogyan látja ezt? Milyen fela^tokon ßradozik?- Úgy látja, hogy szétesöben van a nemzet, s a hite is csök­kent. Úgy vélik, hogy aktivizálni kell a magyarságot, meg bátorí­tani! Ha a választásokon a ma­gyar nép passzivitásba süllyed és nem fejezi ki az álláspontját, nagy hibát követ el! Hiszen olyan döntés előtt állunk, amely nem négy-öt évre, hanem hat évtizedre is meghatározhatja hazánk sorsát. Mindenkinek éreznie kell felelősségét és köte­lességét!- Még a határon túl élő magyar­ságnak is, akik pedig köztudottan nem jogosultak a szavazásra?- Még nekik is! Mert mi is fel­elősséggel tartozunk azért, hogy milyen idők jönnek Magyaror­szágon. Nehéz időket élünk, most minden a Kárpát-meden­cében dől el. Az a legfontosabb kérdés, hogy mi módon lehet a biztonságot, a nyugalmat, a fej­lődést továbbvinni. Azon gon­dolkodtunk minden nyilvános fórumon és baráti beszélgetések során hogy miként lehetne ritkí­tani a veszekedést és gyorsítani az építést. Hiszen ez minden magyar érdeke.- Az irodalmi estek keretén belül is ezek a kérdések domináltak?- Minden gondolat a cselek­vésre és a jövő reményére irá­nyult. Persze azért az új verseim is terítékre kerültek... Az egyik legnagyobb sikert annak a vers­nek az előadása okozta, amit Le- zsák Sándorhoz írtam. E költe­mény születésének élményéhez az is hozzátartozik, hogy amikor súlyos betegen feküdtem egy hazámtól távoli kórházban, Le- zsák Sándor, akit fiamként sze­retek, elküldött nekem „gyógy­szerként" egy frissen fogalma­zott költeményt. Én verssel vála­szoltam neki, amelyben az érzé­seimen kívül megfogalmaztam az általam tapasztalt és érzékelt helyzetet; voltaképpen az akkori idők és az akkori hazai hangulat Tollas Tibor és Beregszászi Olga színművész krónikása szerettem volna lenni, ott, a betegágyon, szinte valami meghatározhatatlan kozmikus sugallatot tolmácsolva.- Beigazolódtak a betegágyán megfogalmazott meglátásai?- Erőteljesen! És annak örülök a legjobban, hogy ez a versem nagy visszhangra talált a fiatalok körében. Csoda történt, amire annyira vártam; mindig szeret­tem volna közel kerülni az utá- narri jövő korosztály érzelemvi­lágához, s ez valóra vált. A szlo­vákiai Komáromban például, ahol hatszáz magyar fiatal tanul egy iskolában, a fiatalok az én versemet választották életveze­tésük mottójául: „...Ha végtelen­nek tűnik is a tél, / s mint kötél, a félelem fojtogat, / szívd magadba a tavaszt, s ne félj! / Fagy bölcsőjéből is felkél a Nap..." (Tavaszi üzenet) Most is hiszek abban, hogy... „Ha kút mélyébe taszít is a gond, / s rideg betonként gyűrűz a magány, / -ha nincs kinek, - a versed az éjbe mondd, / gyertyafény lesz majd a társak asztalán..."- Csak „tudjunk naponta újra kezdeni"!- Mindenképpen! Mert „tudd, holnap felkel újra a Nap!"- Ez is igazolja, hogy vannak megérzései?- Inkább azt rnondanám, hogy én minden versemmel sze­gényebb leszek, de gazdagabb is egyúttal, mert adtam valamit. Nekem egy ismeretlen súgja a verseket, én csak továbbadom a szavait ... Nem én találom ki őket; valami meghatározhatat­lan szellemi-érzelmi kapcsolatot érzek, a kommunikáció létét és kényszerét Valakivel. Talán rá­dió-, vagy csillaghullámok köt­nek össze bennünket. S tudom, hogy nemcsak az ember az em­berrel, hanem az ember a min- denséggel is összefonódott... Bennem folyton izzanak a gon­dolatok és az érzések, amiket fel­tétlenül ki kell mondanom. Én költő vagyok és verseket írok, mert hiszek abban, hogy az élet szebb és jobb lesz, s az örök ér­tékek nem pusztulnak el. Pedig a legsötétebb korszakomban. visszaüt mint egy bumeráng. Rossz útra visz. Érdemesebb len­ne ezt az energiát munkára vál­tani...- De azzal bizonyára egyetért, hogy a történelmi múltat, az igazsá­got fel kell mutatni a jövő nemzedé­kének!- Ez a két dolog nem függ össze, ezeket el kell választani egymástól. Amikor én beszámo­lok valahol nagy nyilvánosság előtt a gyötrelmes börtönéveim­ről, az ottani körülményekről, az emberi méltóság meggyalázásá- ról, akkor minden esetben fi­gyelmeztetem a közönségemet emlékezésem céljáról is. Nem azért mondom el, nem azért idé­zem fel a múltat, hogy a sebei­met mutogassam mint régen a római katonák, hanem azért, hoOT ilyen világ ne legyen soha többé! S ez nem gyűlöUcödés, ha­nem a kor igaz feltárása. Az ok és okozat kérdése: ha nem vigyá­zunk, ha nem figyelmeztetünk a rossz és a sötétig terjedésének mechanizmusára, akkor újból el- vehetik a fényt, akkor ismét „be- bádogoznak minden ablakot"...- Mi volt a múlt év legszebb köl­tői élménye az ön számára?- Amikor azt érzékeltem, hogy a fiatalok mennyire értik és szeretik a verseimet. Pár napja Kaliforniában jártam, ahol nyári meleg volt, csodálatos idő és ra­gyogó napsütés... Találkoztam Szörényi Évával, aki az ottani el­őadóestemet megszervezte, és mozgatója volt egész körutam- nak. Ó készített fel hat-nyolc magyar színésznőt a verseim el­őadására. Egy templomban volt az előadóest, majd magánhá­zakban folytattuk a késő éjsza­kába nyúló baráti beszélgetése­ket. Csodálatos élmény volt!- És most itt van újra, magyar- országi barátai körében...- Es szeretnék rájönni: mi az, amit én még adhatnék az olva­sóimnak és a barátaimnak. Talán kevés időm van már hátra ah­hoz, hogy rájöjjek: nekik mi len­ne a letíontosabb. De azt már tudom, hogy nekem mi a legfon­tosabb: „Mtt ér a szó idegen ég alatt, - szabad lehet tán, de fészek- telen"... Ahhoz, hogy naponta új­ra tudjak kezdeni, „visszatük­rözni hitet, sugarat"; ahhoz ne­kem haza kellett jönnöm, ha csak néhány napra is... Mert aki­ket szeretsz, „meggyötört telkedre szárnyat ők szegeznek..." r . Ortutay Mária Fotó: Csicsay Gaudia 1947-ben, már én is feladtam a reményt, nem hittem, hogy még egyszer emberi hangon szólnak majd hozzánk, s még egyszer felnézhetünk - gorom­ba hangok kísérete nélkül - a csillagos égre: „Az életből csak ennyi fény maradt. / Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. / Ezt vártuk nap-nap, homályos falak / Üregéből esténként-délután.! S elvették ezt is, a tenyérnyi napot, / Bebádogoztak minden ablakot..." Kiszabadulva a pokolból, most már tudom, hogy csak hitet szabad adni az embereknek. Csak hitet! Mert aki mást ad, az mérget kever. Csak erre van szüksége az em­bernek: hitre és önmaga felfede­zésére!- És ha valóságérzetünk nem je­lez semmiféle reményt?- Mindig van remény! „...Hiá­ba temető, kereszt, az Isten mindig újra kezd..." Hittel, reménnyel minden megoldható! Gyűlölkö­déssel viszont semmi! A gyűlöl­ködés a tehetetlenségből adódik és nem old meg semmit. Mérge­ző energia ez, amely mindig Besztihetsz a nagyvilággal A közelmúlt hóviharos idő­szakában a székesfehérvári híradóezred segítségével tudtak két szülő kismamát kórházba szállítani. Akkor, a szinte kataszt­rofális napokban a katonák ál­landó kapcsolatban álltak a Fe­hérvárt körülölelő települések­kel, a helyi kórházzal, az orvo­sokkal és a rendőrséggel. A nagyvilág elől elzárt lakta­nyában február elején nagy volt a jövés-menés. A Honvédelmi Minisztérium társadalmi kap­csolatok és sajtófőosztálya által koordinált „Nyitott laktanyák" sorozat eseményeként a sajtó munkatársai ezúttal a Magyar Honvédség 43. számú Nagysán­tébe nyerheFétt bepillarifast. Az udvaron felsorakoztatott technika glső látásra, mintha a volt szovjet hadsereg által ittha­gyott harcászati eszközök sereg­szemléje lenne. A feltételezés nem véletlen, mivel a volt Varsói Szerződés tagállamaként a hadi- technikai eszközök beszerzése is hasonlóan uniformizált volt, éppúgy, mint minden egyéb. Ka- licz Tibor ezredes, a híradóezred parancsnoka, amikor feladataik­ra terelődik a szó, maga is azt erősíti meg, bár a korábbi táma­dópolitika utáfT a védelmi struk­túra eleve más elképzeléseket kí­vánna híradós berkekben is. A technika zöme valóban régi, de azért az utóbbi egy-két évben ju­tott némi forintfejlesztésre is. A lokátoros autó és a távmáso­ló a hatvanas években került az ezredhez, ennek ellenére még ma is modemnek számítanak, s alkalmasak arra, hogy akár bé­keidőben, akár mozgósításkor igen rövid időn belül megte­remtsék a szükséges összekötte­téseket. Ennél nagyobb gond az. hogy egyre távolabbinak tűnik az állomány illetményének, s életkörülményeinek javítása. Reménykedve várják a katonák jogállásáról készülő új jogsza­bályt, amely végre-valahára fel­oldaná hosszú évek feszültséget. Kalicz Tibor ezek közül a jég­hegy csúcsaként ismerteti átlag­illetményük alakulását; a közal­kalmazotti állomány - a volt pol­gári alkalmazottak - 14 762 fo­rintot kapnak kézhez havonta átlagosan. Csak zárójelben jegy­zi meg, hogy többségük mérnök, technikus, hiszen az ezred jelle­géből adódóan elsősorban ilyen végzettségű munkaerőre van szükségük. A tiszhelyettesek ha­vi átlagilletménye 19 630 forint, míg a tiszteké 25 715. Az értékek nettó összeget jelentenek ugyan, de így is hihetetlenül kevésnek tűnnek. A tárgyszerűséghez hozzátartozik az a tény is, hogy az átlagéletkor 32-35 év, bár eh­hez viszonyítva sem mondhatnék, hogy túlzottan elkényeztetnék Székesfehérvárott a katonákat. A fenti számok tükrében szin­te nem is lepődünk meg azon, hogy a hivatásos állomány 40 százaléka, a közalkalmazottak közül pedig kétharmaduk él a létminimum alatt. A sorállo­mány békeidőben 560 fő, s jó­részt a város környékéről, vagy legalábbis a megye területéről vonultatják be a fiatalokat. Az utóbbi években azonban egyre többször kellett az újonclétszám feltöltése érdekében kissé távo­labbra tekinteniük: így Hajdú- Bihar, Pest, és Heves megye te­rületeire is. Az ezredparancsnoktól tud­juk, hogy a híradósokhoz a jobb képességű fiatalokat szokás be­vonultatni. Hogy a gyakorlatban mennyire lehet ennek az elvá­rásnak megfelelni, íme néhány adat: hárman végeztek az újon­cok közül felsőfokú tanintézet­ben, 123-an érettségiztek, 317-en szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkeznek, 117-en pedig mindössze 8 általános iskolai végzettséggel jöttek. Ennél is többet mond az a tény, hogy kö­zülük csaknem háromszázan munkanélküliként öltötték fel az egyenruhát, s a néhány nap múlva leszerelő öreg bakák kö­zül is csaknem háromszázan nem tudják, mire mennek haza. Ezek után szinte felüdülés volt hallani Kalicz ezredes lelkes tájékoztatását mindarról: mire képes az ezred békeidőben, s mi­lyen elvárásoknak kell megfelel­niük mozgósítás alkalmával. A kijelölt térséggel, a vezérkarral történő szinte azonnali kapcso­latteremtés mellett egy-egy mozgósítás során létszámuk a háromszorosára bővül. A riasz­tástól számított harmadik napon pedig már valamennyi mozgósí­tott tartalékosnak is teljes me­netkészültségben kell fogadnia a parancsokat. Azt hihetnénk, a híradósoknak szinte arany éle­tük van, ám itt, a helyszínen kis­sé más a kép. Egy-egy sorkato­nának jó esetben is legalább há­rom gépkocsiról kell gondos­kodnia, s a több ezer különböző technikai felszerelés kezelése is rájuk vár. A körletbe bepillantva egyéb­ként semmi különöset nem tu­dott az avatatlan szem felfedez­ni. A kínos rendnél talán a még kínosabb zsúfoltság volt na­gyobb. Húsz-huszonkét fiatal kényszerül egy éven át megosz­tani hálóhelyét a többiekkel. Még jó, hogy ma már nem olyan szigorú a szolgálati előírás,, mint apáik idejében, így a legtöbb hét végét otthon vagy legalábbis a laktanyától távolabb tölthetik. Azért a helyi könyvtár, múzeum és klubszoba is hozzájárul vala­mennyire a szabadidő kelleme­sebb eltöltéséhez. A bevonulás után az egyik újonc édesanyja látva a sokbonyo­lult szerkent^t, azzal búcsúzott a fiától: Milyen jó helyre kerültél kisfiam! Amíg itt katonáskodsz, legalább az egész világgal szót váltasz. Szó ami szó, legalább ez az örömük valóban megadatik... Rozgics Mária u­V

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék