Új Magyarország, 1994. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-29 / 73. szám

14 LELKI ISMERET Cím és rang Az egyes ember életét sokan úgy képzelik el, mint felfelé haladást valami végtelen lépcsőfokon vagy létrán, s a különböző nyelvek kifejezé­sei is „előléptetésről", előre­haladásról, /('//(.'/cemelkedés­­ről szólnak, s kisgyermekko­runktól kezdve különböző korlátokat és akadályokat ál­lít elénk a társadalom, me­lyeket sikerrel kell átlép­nünk és leküzdenünk, kü­lönböző vizsgák és elismeré­sek jutalmával, grádicsról grádicsra. A régi társadal­mak különösen szigorú­an j il szabályozták ezt a lehetséges utat, a hierarchia állomásait, a kasztok, rendek, osztályok, munka- és érdekcsoportok sajátos rendje és rítusai sze­rint. Sok-sok évezredes alá- és fölérendeltség, uraság és szol­gaság szerepei öröklődtek át mai, szabadabb korunkba, melyben a francia forradalom óta egyre kevesebb elismerés jut a passzha, tehát a születés által szerzett rímeknek és ran­goknak, s a művelt világban a jogegyenlőség annyira elfo­gadott, hogy már axiómasze­rű, s bizonygatni sem érde­mes. Bár a mai hajléktalan munkanélküli talán rosszabb körülmények közt tengeti életét, mint kétezer éve a rab­szolgák, jogi értelemben véve szabad, s - legalább elvben - a milliomosokra is ugyanazok a törvények vonatkoznak. Az emberi természet azonban igényli a megkü­lönböztetést, miként a divat is évente újjászületik. A hiú­ság és a tekintélyimádat cí­meket és rangokat követel ma is. Idős, sokat próbált embe­rek elsírják magukat, ha egy kis szalagon fityegő fémda­rabot tűznek a mellükre, s nagyon gazdag emberek megbolondulnak az öröm­től, ha tiszteletbeli elnökei lehetnek valamilyen jelen­téktelen társaságnak. Min­den társadalom megteremti sajátos jelbeszédét, mellyel megszünteti a terhesnek tű­nő egyenlőséget, és címeket, rangokat adományoz a nagy földi versenyfutásban, mely már az óvodában kezdődik, az iskolai érdemjegyekkel folytatódik, s akkor még nem szóltunk a sportlétesít­mények és a különböző ver­senyek és vetélkedők díjai­ról. Ez a szédült versenyfu­tás távolról szemlélve tragi­komikus, de ajkunkra fagy a mosoly, ha belegondolunk, rang és cím milyen tényle­ges hatalommal is jár ma is, különösen, ha egyenruhával párosul. Bár tudjuk, hogy a túlvi­lágra senki sem viheti magá­val címeit és rangját, pán­t nincsenek doktorok és őr­mesterek, grófok és főtaná­csosok, nem szeretnék er­kölcsprédikációt tartani a földi hívságokról, sőt! A cím és rang a földi társadalmi lé­tezés erős motorja, a (néha mégoly hamis) tekintély is hasznosabb lehet, mint a cél­talanság és zűrzavar. Ha már nem győzhetjük le em­beri gyöngeségeinket, hát jobb, ha közös megegyezés­sel nevükön nevezzük őket. Legyünk hát fő-fő akármik, ha ez a vágyunk, s érzéke­nyüljünk el, ha keblünkre tűznek ezt-azt embertársa­ink... de legyünk abban is biztosak, csupán egyetlen­egy kitüntetést vihetünk az Úr színe elé. Azt, amelyet a temetésünk után szétoszló tömegben lehet majd hallani talán. „Derék ember volt, kár érte..." Ezt a legmaga­sabb címet, és rangot azon­ban semmiféle állami vagy akadémiai bizottság nem ítélheti senkinek. Sz. Sz. P. IV. ÉVFOLYAM, 73. SZÁMMÖRÜJJ 1994. MÁRCIUS 29., KEDD A zsidó és a keresztény húsvét Hogy ki a zsidó (vallású) és ki Jézus kö­vetője? - az nem csak a Péter­­ Pál közötti vita tanúit izgatta, hanem a kortársi zsidó közvéleményt is. Az 1. század utolsó harmadában műkö­dő Gamliél rabbi, a „jabnei" előírja, hogy a pészah ünnepén - amikor arra emlékez­nek, hogy Isten miként szabadította ki a zsidó népet a megalázó egyiptomi rab­szolgaságból - feltétlenül hangozzék el az emlékezés tartalmát biztosító három szó: pészah, mácót, márót. A Tóra magyarázata szerint azért van ez, mert „elkerülte­m ,pészah' Izráel fiai­nak házait Egyiptomban, midőn Egyipto­mot sújtotta." (Kivon. 12,27) A macót, melyhez megsütése előtt vízen kívül semmi más anyagot nem tesznek, s ezért „lehem­óninak" , „a nyomorúság kenye­rének" is nevezik, a Tóra szerint arra em­lékeztet, hogy az egyiptomi zsidóság ke­nyértésztája még meg sem kelhetett. Is­ten már ki is szabadította népét szolgasá­gából. (Kivon. 12,39) A márór­­ a keserű gyökér arra emlékezteti fogyasztóját, hogy az egyiptomiak miként keserítették meg alávetettségük idején a zsidóságot, jóllehet a Tóra korábban már szabá­lyozta a pészah rituáléját, az­ áldozatot, a hóméc tilalmát , a kovászos kenyér fo­gyasztását, a macót kötelezettségét, a má­­rór­ ételt és az ünnep jelentőségének megmagyarázását gyermekeik számára, de azt, hogy a három szót ki kell ejteni - nem. Miért írta elő mégis Gaml­él? Mi késztethette rá a jabnei szinhedrion elnö­két (80-117)? Amikor átvette hivatalát, a zsidóság vallási egységének felbomlásá­tól kellett tartania, noha az ellentétek nem érintették hitük lényegét. Az alap érintetlen: az Istenhit ősi fogalma, a Tóra törvényeinek szentsége és a hagyomány törésmentes folytonosságának elismeré­se­­ mindkét táborban vitán felül állt. Volt azonban egy másik jelenség, amely a legnagyobb veszéllyel fenyegette ezt a féltett egységet a zsidóságon belül: a fiatal kereszténység. Megváltoztatta az ősi istenfogalmat, hatályon kívül helyez­te a Tórát és elvetette a hagyományt. An­nak ellenére, hogy e felfogás vallói magu­kat is zsidóknak, „zsidó-keresztények­nek" minősítették. Fellépésük merőben új helyzetet teremtett - a szakadás nem volt föltartóz­tatható. A zsidó-keresztények Jézusra emlékez­ve, példáját követve az első pészah­ estét a szokásos előírás szerint ünnepelték. Csakhogy teljesen más alapra fektették azt, új gondolatot leheltek bele, merőben más szellem járta át őket. Ezen a pésza­­hon már minden Jézus körül forgott, ő volt a tengelye az egész, ünnepi szertar­tásnak­­ az­ ősi, történeti zsidó emlékezés­nek nyoma sincs. Az evangéliumi jelen­tések szerint (Mt 26,20-29; Mk 14,7-23; Lk 22,14-38; és Pál levele 1 Kor 11,23) Jé­zus - megtartván tanítványaival a pé­­szah-széderesti lakomát - vette a kenye­ret , a macot, megáldotta , azaz elmondta bráchót, darabkákra törte és így szólt: „Ve­gyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely értetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Majd hálákat mon­dott a borral teli kelyhekre , elmondta a b­ráchót és így szólt: „Igyátok, ez az én vé­rem, az újszövetség vére, mely sokakért kiontatik." Az áldozati bárány e kijelentés értelmében maga Jézus, akinek szenvedé­se és önfeláldozása a megváltás forrása. Egészen pontosan: maga a megváltás. (1 Kor 5; 1 Pét 1,19) Ő az „agnus Dei", a mes­siási eszme és eszmény megtestesülése és megvalósulása. A zsidó-keresztények számára tehát a pészah-áldozat, melyet ettek a Jézusra való emlékezés; a macót és a bor, melyet ittak. Jézus testének és vérének emlékezete; a márór­a keserű gyökér pedig Jézus szen­vedéseinek emlékezete. A pészah-lako­­ma ily értelemben a keresztény egyház alapításának ünnepe, a Jézushívők kö­zösségének alapítása. Aki tehát e három­féle eledelt e hit alapján vette magához, azt nem nevezhették zsidónak, még ha annak vallotta is magát - az ősi, hagyo­mányos, történeti hűségű zsidó nem te­kinthette és tekintette annak. Rabban Gamliél pedig­­ a zsidóság egysége megőrzése érdekében - tudni akarta, ki zsidó, ki nem. Ez az oka intéz­kedésének, s így érthető, hogy szinhed­­riális társai támogatását is élvezte intéz­kedése, ítélete. Mert aki ezt a három szót nem "úgy l ép­,­telmezte, miként a misna­p a szóbeli tan törvénygyűjteménye, azaz ahogy Gamli­el részletezte, hanem más valakinek, vagy más valaminek „emlékezeté"-t, az „nem teljesítette kötelességét", nem tar­totta a pészah-vacsorát, hanem „az Úrva­csorát". Az olyan, kizárta magát a zsidó­ság köréből. (Ugyanakkor a zsidó-keresz­tények is kizárták mindazokat az „Úrva­csora" részvételéből, akik nem keresztel­­kedtek meg, s anélkül ülték körül az em­lékezés asztalát.) Történeti rálátással azt is méltányol­nunk kell, hogy Gamliel rabbi ezen intéz­kedésében nyoma sem volt a vallási into­leranciának. Kizárólag a zsidóság vallási törvényeinek és hagyományainak tiszta fenntartása és a közösség egységének megóvása lebegett a szeme előtt. • Somlyói Tibor Megjelent az 1994-es Pápai Év­könyv, az Annuario Pontificio. Az évkönyv tartalmazza többek között a megváltozott magyar egyházmegyék új adatait, meg­tudható, hogy tavaly 113 új püspököt neveztek ki, így az év végéig élő püspökök száma 4116 volt, ebből 2330 egyház­megyés, 1055 címzetes, 731 pe­dig nyugdíjas. A világon műkö­dő papok együttes száma 2,8 százalékkal csökkent, jelenleg közel 405 ezren vannak, 50 szá­zalékuk pedig európai. ♦ Meisner bíboros, Köln érse­ke február végén egy vasárnap estét kijelölt, hogy telefaxon bárki kérdéseket tegyen fel ne­ki, illetve megírhassa vélemé­nyét, amire rögtön választ is kapott. A kezdeményezés annyira sikeresnek bizonyult, hogy a hívásokat fogadó 12 te­lefax csupán jóval éjfél után hagyhatta abba a munkát. A felvetett kérdések között leggyakrabban a nők helyzete az egyházban, a szexuális er­kölcs, a papi cölibátus témája szerepelt.­ Az ókor egyetlen, eredeti ál­lapotban fennmaradt épülete ismét kultúrák találkozásának színhelye lett: a római Panthe­onban többé-kevésbé rendsze­res időközönként újra isten­tiszteleteket tartanak. A Hadri­anus császár (117-138) által emelt épületben oltárokat he­lyeztek el, és az­ istentisztelete­ken a résztvevők ismét grego­rián dallamokat hallhatnak. Az­ olasz állam tulajdonát képező Pantheon jelenleg egy 12 főből álló káptalan kezelésében áll, az istentiszteleteket Antonio Tedesco, a német zarándokok lelkipásztora látja el. * Több tájékoztatási iroda szerint „A kirekesztettek teoló­giája" néven új teológiai irány­zat lépett fel Brazíliában. Meg­figyelők szerint az irányzat a „felszabadítás teológiáját" kí­vánja helyettesíteni. A Brazil Püspökkari Konferencia jezsu­ita elnök szerint kirekesztettek mindazok, akik éppen olyan emberi és Isten-gyermeki mél­­tósággal rendelkeznek, mint bárki más, de az­ emberhez mél­tó élet mezsgyéjére szorultak. Az érsek szerint a szűkölkö­­dőkkel való törődés nem új teológia, hiszen evangéliumi gyökerű.* Izrael távközlési minisztere betiltotta a tengerentúli eroti­kus telefonhívásokat. Mi több, a két legtekintélyesebb napilap sem közölheti a sokak által áhí­tott telefonszámot, nem részle­tezheti a különféle szolgáltatá­sokat. Ez­ érzékeny veszteség a lapok reklámosztályainak, de még nagyobb áll izraeli eroti­kus telefontársaságnak, me­lyeknek főként amerikai és an­gol ügyfelei voltak. * Megkezdődik a tanúkihall­gatás Mindszenty bíboros bol­doggá avatási ügyében. Az ügy posztulátora Szőke János szalé­­z­i atya, a bíróság ügyésze Erdő Péter professzor, jegyző pedig Süllei László érseki sz­ertartó. Azok, akik tanúként szeretné­nek nyilatkozni az ügyben, je­lentkezzenek a Főegyházme­gyei Hivatalban: 1014 Buda­pest, Úri u. 62.* Nézz vissza és dönts a címe annak az összeállításnak, me­lyet­­ a választásokra való fel­készülést segítendő - Gyulay Endre szeged-csanádi megyés­püspök adott ki. A füzet az el­múlt négy esztendő parlamenti felszólalásaiból idézi az egy­házra vonatkozó részeket. Zsoltár címmel megjelent a Református Egyházzenészek Munkaközösségének negyed­éves lapja. Megrendelhető a ReZeM címén: 1­192 Budapest, Ráday u. 28. Előfizetési díj egy évre 200 Ft. A református egyházon be­lül működő Doktorok Kollégi­uma megalakította a Pasztorál­­pszichológiai Szakosztályt, mely legközelebb április 11-én, délelőtt fél 10-kor, Budapesten a Gyulay Pál utcai gyülekezeti teremben tartja tanácskozását. A szakosztály megalakulása kapcsán Gyökössy Endre lel­kész-pszichológus Illyés Gyula kijelentését idézte: „A négymil­lió koldus országából négymil­lió depressziós országa let­tünk." A szakosztály minden hónap első hétfőjén lelkigon­dozói szemináriumán fél 10-től fél 12-ig, ugyanazon a helyszí­nen várja az érdeklődőket. Sz. Sz. HITELET Az Ecseri úti Szent Kereszt plé­bániatemplom ünnepi „tízórás" miséjét tömegek keresik. Az örömhír jóvolta mindig felra­gyog Zsirai Szabó Zoltán pap-fes­tőművész keresetlen szavai nyo­mán. Korunk ellenerőivel küzd szavaival, képeivel. Azonnali győzelmet nem ígér, s mindezek ellenére az őt hallgatók remé­nyeikben, hitükben megerősöd­ve távoznak a mindennapok ke­resztény pontjaira. A tanúságte­vés hétköznapjaiban,­­ járatlan utakon, divatos kifeje­zettekkel élve, kihívásoknak engedel­meskedve, választotta Jézus tigijének közvetlen szolgálatát az országszer­te ismert művész-pap. - Talán pontosítással kezde­ném: nem ki-, hanem meghívás­nak engedelmeskedtem, a pap­ság kegyelmének elfogadásával. S ott, a győri szemináriumban Somogy­i Antal, a jeles egyházmű­­vészet-történész fölfedezett. Ugyanakkor ez a helyi fókuszba kerülés még korántsem jelentet­te a módszeres felkészülés kez­detét. Mint fiatal káplán kezdet­ben minden támogatást nélkü­löztem. Manuductorra a papság kiemelt ünnepnapjain van szük­ség, a művészi készségek biztos kiformálására azonban elenged­hetetlen a szinte napi beavatko­zás. Egy artista mester naponkén­ti korrigálása. A győri Borsa Antal - számos templom, szakrális szobor ars sacrában látó, érző formálója - műhelyében csak­nem tíz éven át szívhattam a m­esterségbéli tudás oxgigénjét. Élete múltával is végtelen hálá­val tartozom neki. Atyámnak te­kintettem a szó lelki és művészi értelmében egyaránt. Bánk Józsefnek, az akkori győri segédpüspöknek és később Lékai László bíborosnak a körülmé­nyek hatalmának legyőzésében nyújtott támogatásukért vagyok mindmáig hálás. Az ELTE mű­vészettörténeti szakát már dere­­sedő fejjel elvégezhettem. Zádor Anna és Németh Lajos professzo­rok irányításával pedig szakdol­gozatom doktori disszertációvá fejlődött - a 11. világháború utáni egyházművészetről írva (mely „Templomépítészetünk ma" címmel hamarosan megjelent - a szerzőséggel nem személye­met tisztelte meg a könyv „sajtó alá rendezője"...) - Ha az országot kelet-nyugati irányban átszeljük, számos települé­sen liturgikus terekben látjuk annak nyomát, hogy­ a megrendelések, megbízások nem kerülik el. - Valóban. Noha önmagam menedzselésére vagyok utalva. Hogy csak néhányat említsek: templomi falképek festése, res­taurálása Fenyőfőn, Bakony­­szentlászlón, Kiscsőszön, Csá­­fordjánosfán, Szekszárdon. Li­turgikus tértervezés: Tárká­­nyon, Zsirán - szülőfalumban. De monumentális mozaikot is terveztem a Metró Szálló előte­rébe. - Az utolsó év­ekben, immár a rendszerváltoztatás óta, ismereteim legalább tucatnyi önálló kiállításra utalnak bel- és külföldön egyaránt. Hogyan egyeztethető össze a mű­vész élete a lelkipásztoréval? - A dilemma majdnem egy­idős azzal, amióta elhivatottsá­got érzek az isteni kegyelem sa­játságos többletének láttatására. Kispapként még nem tudtam er­re „színvonalasan" válaszolni. Talán ezért is bizonyultak erő­sebbnek az egyházi körökben je­lentkező fékező tendenciák. Má­ra, mindez elhalványult, noha megszűnéséről nem beszélhe­tek. Úgy vélem, artificiális ké­pességeimmel is Istent szolgá­lom. Két nyelven szólok róla mindennap: a művészetén és a hétköznapi miséimen is elmon­dott prédikációimmal a lelki­­pásztoron is. Mi több! Három kö­zépiskolában, zömmel fiatal fér­fiakat próbálok a szeretet szótári egységeire tanítani. E misszióm­ban - mert én annak tekintem - hallatlanul segít a közös hang megtalálásában az az adottság, amely a szó szoros értelmében láttatni képes... - Az éppen készülő, vagy a frissen készült képeket nézve, feltűnik, hogy a kifejezés klasszikus értelmében a Szabó Zoltán-i piktúra csak töredé­kében „ecclesiasticus".­­ Ha nagyon egyháziasan akarnék válaszolni, akkor azt mondanám: nekem s Szent Ta­­más-i istenbizonyítékok közül az ötödik a legmegnyerőbb. Szá­momra ugyanis Isten létét már egy búzaszál is bizonyítja. Vagy a katángkóró esztétikuma. A portrékban az arc formáinak megfigyelésein túl a lélek rezdü­*­­léseit keresem. Végső soron min­den visszautal a legnagyobb mű­vészre: Istenre. Rászlai Tibor­ ­R„Az el nem ásott talentum” Piéta Ahogy a keresztről levették, inkább hörögve, mint zokogva, halott fiának drága testét, szikkadt melléhez szorította. Szájával ajkát megkereste, s ringatta, ahogy tette régen, de nem vígan, örömrepesve, szelíd reménnyel a szívében, hanem hatalmasan kegyetlen szomorúsággal - mely halál írtát. S mert mindez olyan érthetetlen volt, a sebekbe belevájkált, vadul kutatva belenézett a felfordult, meredt szemekbe,­­ aztán felfogta az egészet, s a holtat még jobban szerette. Toldalaghy Pál

Next