Új Magyarország, 1994. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-29 / 73. szám
Ma már a kormány ellenfelei sem egészen biztosak abban, hogy a Boross Péter miniszterelnök vezette MDF-nek nem sikerül-e mégis jobb eredményt elérni, mint amit eddig gondoltak. Decemberben elhunyt elődjéhez, Antall Józsefhez képest Boross Péternek nem esik nehezére, hogy egyszerűen és a néphez közelálló módon fejezze ki magát. Ezenkívül hivatalba lépése után azonnal tárgyalásokba kezdett az ellenzék vezetőivel és ezzel kifejezésre juttatta, hogy az ilyen jellegű kapcsolatokat normális jelenségnek tartja. Az MDF és az SZDSZ közötti ideológiai árok mégis nagyon mély. Erről tanúskodik a miniszterelnök azon kijelentése is, hogy a két párt között nem tud elképzelni koalíciót, mert az „természetellenes" lenne. Az SZDSZ vezetői is kizártnak tartják az együttműködést. Az MDF februári országos gyűlése is megmutatta, hogy az ideológiai megfontolások milyen mértékben határozzák meg a politikai harcot. Az összes szónok, így az új elnök, Für Lajos is ugyanahhoz a nyelvhasználathoz tartotta magát, amely valószínűleg a választási stratégiához tartozik: a májusi választásokon két lehetőség van, vagy a nemzeti értékeket képviselő mai koalíció, vagy a baloldal, az egypártrendszer utódja. Ez úgy értelmezhető, hogy egyrészt az MSZP-nek tényleg van esélye jó eredmény elérésére, ezért ők jelennek meg fő ellenségként, másrészt pedig ezek szerint a magyar pártpolitikai palettán a keresztény-konzervatív kormány és a volt kommunisták között nincs semmi. Pedig ott van két liberális párt, a kormány által potenciális partnerként kímélt Fidesz, valamint az SZDSZ, amelyet a szocialista baloldallal igyekszik összemosni. Az első szabad választások után aránytalanul nagy számban kerültek a politikába művészek és a humán értelmiség képviselői. Az ideológiai nézetkülönbségek polemizáló megvitatása elsősorban az értelmiség dolga, de az sehol sincs leírva, hogy nézeteik és azok intenzitása a lakosság hangulatát is visszatükrözik. Az MDF-SZDSZ ellentét egyik oka a XIX. századra nyúlik vissza, s a XX. század első felében a vita népies-urbánus ellentétként vonult be a kultúrtörténetbe és ma ez folytatódik a politikában. Ennek a vitának van egy olyan oldala, amelynek minden árnyalata kényes és félreérthető: a vita látens vagy néha sajnos nyílt formában a magyar-zsidó viszonyhoz kötődik. 1867-ben a magyar parlament vita nélkül fogadta el a zsidó állampolgárok egyenjogúságát, akiknek arányszáma a liberális körülmények között megnőtt az értelmiségi foglalkozásokban és az erősödő polgárságban. A második világháború előtt már voltak megkülönböztető zsidótörvények és munkaszolgálat, de a magyarországi zsidóság többségének az élete védve volt. Az elhurcolás csak az 1944. március 19-i német megszállás után kezdődött. Ellenérzéseket kelt a zsidóságnak az 1919-es, rövid életű, terrorista Tanácsköztársaságban és főleg az 1945. utáni kommunista parancsuralmi rendszerben betöltött szerepe. Érthetetlen, hogy miért nem lehet ugyanolyan „jellemző", hogy az 1956-os forradalomnak is megvoltak a zsidó mártírjai. Az összes esetben messzemenően asszimilálódott, a zsidósághoz belső kötődéssel nem rendelkező személyekről volt szó, ami érvényes a második világháborúban életben maradt magyar zsidóság nagy részére is. Az általábanerősen világi országban a zsidó vallási közösség kocsi és befolyás nélküli. Azonban az a tudat, hogy volt egy Auschwitz, sorsközösség érzését adja a zsidó ősölkel rendelkező személyeknek. A legtöbben átlagmagyarnak érzik magukat. A nemzeti és a liberális táborban is találhatók különféle származású értelmiségiek, a problémát nem lehet a „magyarok ide, zsidók oda" sémával elintézni. Mégis tény, hogy ez a választóvonal visszatér az értelmiség politikai kettészakadásában. A koalíciónak az a gyakori megfogalmazása, hogy a „keresztény középosztály Magyarországát" akarja megalósítani, sokakat bánt, akik nem tagjai keresztény egyházaknak vagy nem állnak közel hozzájuk. Az SZDSZ-nek is több áramlata van, így nem nehéz baloldali hajlamokkal gyanúsítani őket. A rádió és televízió feletti uralomért folyó „médiaháború" célja is a „nemzeti" vagy ahogy egyszerűsítve mondják, a „liberális-kommunista" újságírók dominanciája. Ezt a harcot a kormány kétes módszerekkel a saját javára döntötte el. El kell mondani, hogy a polémia élességét illetően az SZDSZ nem marad el az MDF-től. Néhány, minden liberális toleranciát nélkülöző képviselője könnyen hajlamos az MDF-et fennhéjázva provinciálisnak nevezni. Az is tény, hogy néhány alapítójuk a marxizmustól indult, ahogy Budapesten mondják, a „Lufcncs-óvodából" és megtartotta örökségként a dogmatizmusra való hajlamot. A magyar ellenzék még nem tanulta meg azt az íratlan szabályt, hogy egy politikus külföldön vagy egy külföldi médiumnál nem támadja agresszíven saját kormányát. De az MDF sem fogja fel, hogy ezekre a jelenségekre nem az a legjobb válasz, hogy „hazaárulást" kiáltanak. Végül is egy irányzati vitáról, identitás- és alkalmazkodási válságról van szó. Az európai körforgásba való újrabelépéskor nyúlson-e az ország a különbségek nemzetközi „eltüntetése" felé, vagy ragaszkodjon saját, hozott értékeihez. Viszont érthetetlen annak a felismerésnek a mindkét oldalon való hiánya, hogy a fent vázolt két létezési és gondolkodási módnak egyaránt van létjogosultsága a magyar valóságban, amit a reálpolitikának adottságként kell elfogadnia. Érthetetlen az aziránti vakság is, hogy az új demokráciában alig megszilárdult polgári jobboldal ezzel az állóháborúval a legjobb úton halad az öngyilkosság felé és ezzel a nevető harmadiknak, a szocialistáknak adja át a terepet. Gyógyító hatású fejlődés lenne egy új, professzionális politikusi nemzedék lassú térnyerése, akik a jövőben meddő ideológiai viták helyett konkrét, tárgyszerű kérdésekkel foglalkoznának. A NOA-o Svájci vélemény: ideológiai viták uralják a magyar politikát 1 Neue Zürcher Zeitung március 19-i száma Andreas Oplatka „A magyar értelmiség '^mással ellenséges táborokban^^című cikkét köti, amelynek alcimé: „Az ideológia nyomasztó súlya a politikai harcban". Lapunk természetesen nem ért egyet a szerző minden megállapításával, de a cikk kivonatos közlését a „hallgattassék meg a másik ét is" elv érvényesítése iránti kísérletnek tekinti. IV. ÉVFOLYAM, 73. SZÁM ,MAGYARORSZAK 1994. MÁRCIUS 29., KEDD NAGYVILÁG ------------^ - Ha megengedi, nap követ úr, először a saját életpályájáról kérdezném. Úgy hallottam, nemsokára lejár a megbízatása. -1991. szeptember 2-án érkeztem ide, ha jól emlékszem, és három év leteltével befejeződik ez a megbízatás, tehát akkor augusztus végén hazamegyek. - Szabad megkérdeznem, hogyan alakult életpályája eddig? - Először is: én nem vagyok hivatásos diplomata, nekem ez az első diplomáciai feladatom, azt hiszem, az utolsó is. 1948-ban vándoroltam ki Izraelbe, két év katonai szolgálat után, 1950-ben beléptem a rendőrségbe mint közrendőr, és ott szolgáltam negyven évig, 1990-ig. Az utolsó öt évben, 1985-től kezdve Izrael országos rendőrfőkapitánya voltam, előzőleg Jeruzsálem, majd Tel-Aviv főkapitánya, az országos rendőrfőparancsnok helyettese, de szolgáltam a gazdasági és a tervezési osztályon is. Úgyhogy elég nehéz feladatokat láttam el Izraelben, háborús időkben, terrorcselekmények állandó fenyegetése közepette is. Nálunk ez már hagyomány, hogy országos rendőrfőkapitányok, miután sikeresen végrehajtották feladataikat, nagyköveti posztot kapnak - én vagyok az ötödik ilyen. Elődeim nagykövetek voltak Ausztriában, Brazíliában, Mexikóban, Kenyában. Mikor felajánlották ezt a feladatot, személyes ügynek is tekintettem, mivel tizennégy és fél éves koromban deportáltak innen; nagyon fontosnak találtam, hogy visszatérhetek ide egy független, szabad állam nagyköveteként. Nem minden nap fordul elő ilyesmi a történelemben. Számomra egy lelki kör bezárulását jelentette ez, bizonyára fájdalmas emlékeket bolygatok meg, na 1949 előtti eseményekről, családjáról, akkori életükről kérdezem. - Dunaszerdahelyen születtem. A város 1938 és 1945 között Mango két gyarországhoz álcán voltunk tartozott, testvérek, akik Auschwitzba szállítottak anyámmal együtt, én egyedül tértem vissza. Az apám munkaszolgálatos volt, 1941-től, ő túlélte a háborút, Dunaszerdahelyen maradt, sok év múlva újra megnősült, 1962-ben vándorolt la feleségével és két fiával Izraelbe, 1968-ban hunyt el Jeruzsálemben, ott is van eltemetve. Én 1948-ban feleségemmel - akit óvodás kora óta ismerek, s aki ugyancsak dunaszerdahelyi - együtt vándoroltam ki, hogy új otthont és új családot alapítsunk. Van egy lányom és egy fiam, valamint öt unokám. - Kérem, meséljen dunaszerdahelyi gyermekkori éveiről. - Nehéz békés évekről beszélni, kisgyerek voltam, amikor a német fasizmus már jelentkezett, az utolsó évek 1944-ig pedig már igen nehezek voltak, a zsidóktól bevonták az iparengedélyt, sok gondunk volt, nem mondhatom, hogy könnyű gyermekkorom volt. - És milyenek voltak azok az emberek, akiket ott megismert? - Gyermekkoromból arra emlékszem, hogy 1938-ban, amikor a csehek kimentek és a magyarok bevonultak, betörték az ablakainkat. Hogy kifélék-mifélék voltak, azt nem tudom. Mindenesetre nem volt valami békés helyzet ott akkoriban. Egy dolog nagyon megmaradt bennem. Először összetelepítették a zsidókat három utcába - az lett a gettó, aztán át kellett mennünk a templom udvarába, mindenkinél csak egy hátizsák lehetett. Elindult a menet. Ott voltak olyanok, akik szüleimmel, nagyszüleimmel együtt éltek, együtt jártak iskolába, ott voltak az én iskolatársaim... de nem nagyon vettem észre, hogy valaki is elköszönt volna tőlünk, senki nem mondta, viszontlátásra. Ezek nagyon súlyos emlékek, lelkileg, nagyon nehéz erre visszatekinteni, bár azóta már voltam ott néhányszor, leginkább a temetőben. - Manapság etnikai háborúk dúlnak, kisebbségek küzdelme zajlik nemcsak Európában, hanem az egész világon. Milyen tanulságul szolgálhat a holocaust? - Sajnos az emberiség nem sokat tanult ezekből a szörnyűségekből. Ötven év hosszú idő is, meg rövid idő is. Hosszú, mert új nemzedékek nőttek fel, megváltozott a világ, de rövid is, mert az emlékek megvannak, az emberek még mindig félnek, és az emberiség nem vonta le az események tanulságait. Az 1930- as években is így kezdődött el. Kis csoportok léptek fel, nem vették túl komolyan őket, de tudjuk, hogy mindez mivel végződött. Ha a mai eseményeket nem veszik komolyan és nem lépnek fel keményen addig, amíg lehet, nem tudhatjuk, hol fejeződik be az egész. - Világszerte megemlékeznek erről a szomorú évfordulóról. Hogyan látja nagykövet úr, Magyarországon mennyire komolyak az antiszemita jelenségek? - Sajnos, az antiszemitizmus, a fajgyűlölet és a kisebbségi lét problémáját nem társadalmi problémaként kezelik. Pedig ez nem a zsidók problémája. Ez a társadalom problémája. Ez társadalmi betegség, melyre van gyógymód, de ha csak a zsidók problémájaként nézzük, akkor a gyógymód sem lesz megfelelő. A holocaust után eltelt évek során az emberiség szégyellni kezdte, hogy ilyesmit el lehetett követni egy nép, sőt népek ellen. Ez szégyenfolt volt az emberiség lelkiismeretén. Ma már akadnak, akik nemcsak nem szégyellik, hanem le is tagadják. Azt mondják, az egészet a zsidók találták id. Pedig emiatt ma is szégyenkeznie kell az emberiségnek. Persze nem lehet azt mondani, hogy Magyarországon intézményes antiszemitizmus van. Nincs Magyarországon intézményes antiszemitizmus. A kormány politikája nem antiszemita politika. De vannak antiszemiták. És vannak antiszemita jelenségek. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy horogkereszteket festenek a falakra, hanem abban is, hogy megjelennek olyan újságcikkek, olyan írások, melyek antiszemita jellegűek. - Ilyen szempontból nagykövet úr súlyosabbnak látja a helyzetet, mint Nyugat-Európa vagy Amerika viszonylatában? - Nem hiszem, hogy itt súlyosabb a helyzet, mint a térség más országaiban vagy a nyugati országokban, de egy dolgot nem szabad elfelejteni. Magyarországon még ma is nagy zsidó közösség él, közülük nem kevesen a túlélők, akik sokkal érzékenyebbek e jelenségek iránt. Itt Magyarországon vannak olyan túlélők, akiknek elég, ha zsidózást hallanak, és egy hétig ki sem mernek menni az utcára. Ez a különbség. Persze antiszemitizmus létezik olyan helyeken is, ahol nincsenek is zsidók. Sőt ,akadnak olyanok, akik még ma is a halott zsidók ellen harcolnak. Mint például azok, akik magát a holocaustot akarják letagadni. - Mivel magyarázza azt, hogy a kommunizmus időszakában, de különösen a Kádár-korszakban úgy tűnt, ez a kérdés többé nem kerül napirendre? - Nem hiszem, hogy úgy tűnt az emberek szemében - inkább a szőnyeg alá lett söpörve a kérdés. Nem volt szabad erről beszélni Magyarországon. - Vagyis a diktatúrában nem lehetett megbeszélni mindezt, és most, a demokráciában előjött az egész? - Az természetes, hogy a demokráciában sokkal inkább elszabadulnak az indulatok. A szólásszabadság sokkal inkább megengedi, hogy bárki elmondja véleményét, felfogását, amennyiben az nem ütközik a törvénybe. De én nem hiszem, hogy ez a kommunizmus idején nem volt probléma, gondoljunk arra, milyen erős volt az antiszemitizmus a Szovjetunióban! Ebben az időszakban, a „puha diktatúra" idején azonban mindez alig jelentett beszédtémát a magyar értelmiség körében. Maguk a zsidó származásúak sem tartották lényegesnek, hogy hangsúlyozzák ezt. Soan a rendszerváltozás után után vállalták nyíltan identitásukat. - Igen, a diktatúrában hatott a félelem, a zsidók sem merték megvallani zsidóságukat, a kommunista felfogás mindenféle egyház és vallásos hit iránt ellenséges volt. És nemcsak a zsidóságuk nyílt megvallásától féltek, hanem attól is, hogy bármiféle kapcsolatukra bukkannak Izraellel, hiszen Izrael nevét szinte ki sem volt szabad ejteni. Nem volt semmiféle információ Izraelről, a felülről diktált politika parancsára, bár én tudom, hogy a magyar nép különböző rétegei nagy elismerést éreztek Izrael iránt, mely keményen helytállt a legnehezebb háborúkban, vagy Entebbe esetében, mikor a túszokat kiszabadították, s egyáltalán az a tény is tiszteletet parancsolt, hogy Izrael milliókat fogadott be és integrálta is őket. 1948-ban Izrael állam lakossága hatszázezer volt. Ma pedig ötmillió. Nem ismerek olyan történelmi példát, amire Izrael vállalkozott; az utóbbi két és fél év során félmillió bevándorlót fogadtunk be, s ez nem csekély áldozatot követelt minden izraeli állampolgártól. És szívesen, tárt karokkal vártuk őket, így és ezért alakult meg Izrael állama. - Térjünk át a magyar-izraeli kapcsolatok alakulására. A magyar népet egyfajta történelmi ronszenv fűzi a zsidó néphez, sorsuk párhuzamossága folytán is. Már a XVI. századi reformáció idején felismerték ezt a közösséget - a magyarok szétszóratása és üldöztetése az újabb korban igencsak hasonlított a választott népnek az Ószövetségben megörökített sorsához. Felesleges taglalni, miért nem voltak és lehettek kapcsolataink 1989 előtt. De 1990-től kezdve volt-e valamilyen áttörés? - 1989-ig valóban egyáltalán nem voltak kapcsolataink. 1967- ben szakadtak meg, de 1989-ben felvettük a teljes diplomáciai kapcsolatot. Meg kell mondanom, azóta Magyarország sok segítséget nyújtott nekünk, például az oroszországi zsidók bevándorlásának elősegítésével Budapesten keresztül, hiszen akkor nem volt egyenes repülőjárat Moszkvából Izraelbe. Azóta a politikai kapcsolatok igen jól fejlődtek és problémamentesek. Egészen megváltozott például a külügyminisztérium álláspontja a közel-keleti kérdések tekintetében, ez tükröződik New Yorkban az ENSZ-ben is, s abban is, milyen sok miniszteri látogatás történt Tel-Avivban és Budapesten. Érezzük a magyar részről Izrael felé irányuló nagy érdeklődést, Izrael sok tekintetben modellként szolgálhat. Ott sem dicsekedhetünk túl jó szomszédokkal, ott is biztonsági problémákkal küzdünk nap mint nap, ott is nagyon nehéz gazdasági problémákat kellett megoldanunk, négyszáz százalékos inflációt kellett a mostani tíz százalékra lehoznunk, a mezőgazdaság terén pedig Izrael valóságos csodát művelt a sivatagban, s mindez létkérdés volt Izrael számára, mely szintén kis ország, akárcsak Magyarország. Nagykövet úr bizonyára rendelkezik adatokkal a magyarországi befektetések izraeli részarányáról. Kezdjük azzal, hogy közel ötszáz magyar és kétszázötven izraeli vállalat vesz részt a magyar-izraeli kereskedelem lebonyolításában, közel ötven magyar-izraeli vegyes vállalat működik Magyarországon, a banki szférában, az egészségügyben, az élelmiszeriparban, a műanyag-feldolgozásban, a turizmus területén, az öntözési rendszerek fejlesztésében, és így tovább. 1993-ban körülbelül százmillió dolláros befektetést jelentett ez, 1990-ben ez még harmincmillió dollár alatt volt - a fejlődés iránya világos. Ezt a növekedést a továbbiakban még jobban ki lehet használni, mert Izrael földrajzi helye, a kutatások és fejlesztések eredményei, a csúcstechnológia lehetőségei révén ugyanolyan kulcsszerepet játszik, mint Magyarország Közép-Európában. Izrael sokáig el volt zárva a magyarok elől, pedig igen nagy érdeklődés mutatkozik iránta, például a szent helyek iránt. - Van-e együttműködés Magyarország és Izrael között a kisebbségi problémák megoldása terén? A vallási és etnikai kisebbségek jogainak rendezése világméretű feladat. - Van ilyen együttműködés az ENSZ keretein belül, de le kell szögeznem egy dolgot. Izraelben körülbelül kétszázötvenezer magyar anyanyelvű polgár él. De nálunk ez nem számít kisebbségnek. Izraelbe több, mint száz országból vándoroltak be, a magyar ajkúak éppúgy izraeli állampolgárok, akárcs a többiek. - A palesztin probléma rendezése mégis vezethet közösen is hasznosítható eredményekhez... - Ez egy hosszadalmas folyamat, itt egy több, mint százéves konfliktusról van szó, amit békés úton próbálunk most megoldani. Az arabok is rájöttek, hogy háborúval nem lehet rendezni a kérdést, s nekik legalább olyan nagy szükségük van a békére, mint Izraelnek. Közel-Keleten ma a legnagyobb probléma a nyomor, azt kell legyőzni. Ha létrejön a béke, akkor azt hiszem, a Közel-Kelet fejlesztésében Izraelre nagyon nagy feladat vár tapasztatai alapján, és akkor más társadalmi problémák is megoldódnak. Izraelben élnek olyan izraeli arab állampolgárok, akik 1948-ban ott maradtak Izraelben, ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a többi izraeli, a Kneszetben vannak arab képviselők, az arab nyelv a Kneszetben is elfogadott, hivatalos nyelv, az izraeli iskolákban arabul is tanulnak, megvan a lehetőség arra, hogy a két nép békében éljen együtt. Ha az izraeli-palesztin béke létrejön, az példa lehet a világ összes etnikai konfliktusának feloldására, hiszen ennél hoszszabb és véresebb konfliktus elég kevés lehetett a történelemben. De egyébként is ma a világban már nem Kelet és Nyugat között van feszültség, hanem Észak és Dél között. A szabad világ legnagyobb problémma a gazdag és szegény országok közötti feszültség. Hogy ezzel megbirkózzunk, ahhoz demokratikus rendszerekre van szükség - sajnos, a Közel-Keleten kevés akad Izraelen kívül. A diktatúrákban pedig egyetlen ember határozza el, lesz-e háború, vagy sem. Remélem, hogy a Közel- Keleten is demokratikus rendszerű államok fognak létrönni. P. Sz. Sz. (The Hungarian Observer) \uj0 \ Magyarorságon nincs intézményes antiszemitizmus Interjú Dávid Kraus izraeli nagykövettel múltról, jelenről és a két ország kapcsolatainak jövőjéről David Kraus FOTÓ: TALUM ATTILA 15