Új Magyarország, 1994. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-29 / 73. szám

Ma már a kormány ellenfelei sem egé­szen biztosak abban, hogy a Boross Péter miniszterelnök vezette MDF-nek nem sikerül-e mégis jobb eredményt elérni, mint amit eddig gondoltak. December­ben elhunyt elődjéhez, Antall Józsefh­ez képest Boross Péternek nem esik nehe­zére, hogy egyszerűen és a néphez kö­zelálló módon fejezze ki magát. Ezenkí­vül hivatalba lépése után azonnal tár­gyalásokba kezdett az ellenzék vezetői­vel és ezzel kifejezésre juttatta, hogy az ilyen jellegű kapcsolatokat normális je­lenségnek tartja. Az MDF és az SZDSZ közötti ideoló­giai árok mégis nagyon mély. Erről ta­núskodik a miniszterelnök azon kije­lentése is, hogy a két párt között nem tud elképzelni koalíciót, mert az „ter­mészetellenes" lenne. Az SZDSZ veze­tői is kizártnak tartják az együttműkö­dést. Az MDF februári országos gyűlése is megmutatta, hogy az ideológiai meg­fontolások milyen mértékben határoz­zák meg a politikai harcot. Az összes szónok, így az új elnök, Für Lajos is ugyanahhoz a nyelvhasználathoz tar­totta magát, amely valószínűleg a vá­lasztási stratégiához tartozik: a májusi választásokon két lehetőség van, vagy a nemzeti értékeket képviselő mai koa­líció, vagy a baloldal, az egypártrend­­szer utódja. Ez úgy értelmezhető, hogy egyrészt az MSZP-nek tényleg van esélye jó eredmény elérésére, ezért ők jelennek meg fő ellenségként, másrészt pedig ezek szerint a magyar pártpolitikai pa­lettán a keresztény-konzervatív kor­mány és a volt kommunisták között nincs semmi. Pedig ott van két liberális párt, a kormány által potenciális part­nerként kímélt Fidesz, valamint az SZDSZ, amelyet a szocialista baloldallal igyekszik összemosni. Az első szabad választások után aránytalanul nagy számban kerültek a politikába művé­szek és a humán értelmiség képviselői. Az ideológiai nézetkülönbségek pole­mizáló megvitatása elsősorban az értel­miség dolga, de az sehol sincs leírva, hogy nézeteik és azok intenzitása a la­kosság hangulatát is visszatükrözik. Az MDF-SZDSZ ellentét egyik oka a XIX. századra nyúlik vissza, s a XX. század első felében a vita népies-urbánus el­lentétként vonult be a kultúrtörténetbe és ma ez folytatódik a politikában. Ennek a vitának van egy olyan olda­la, amelynek minden árnyalata kényes és félreérthető: a vita látens vagy néha sajnos nyílt formában a magyar-zsidó viszonyhoz kötődik. 1867-ben a magyar parlament vita nélkül fogadta el a zsidó állampolgárok egyenjogúságát, akiknek arányszáma a liberális körülmények között megnőtt az értelmiségi foglalkozásokban és az erősödő polgárságban. A második világháború előtt már vol­tak megkülönböztető zsidótörvények és munkaszolgálat, de a magyarországi zsidóság többségének az élete védve volt. Az elhurcolás csak az 1944. márci­us 19-i német megszállás után kezdő­dött. Ellenérzéseket kelt a zsidóságnak az 1919-es, rövid életű, terrorista Tanács­­köztársaságban és főleg az 1945. utáni kommunista parancsuralmi rendszer­ben betöltött szerepe. Érthetetlen, hogy miért nem lehet ugyanolyan „jellem­ző", hogy az 1956-os forradalomnak is megvoltak a zsidó mártírjai. Az összes esetben messzemenően asszimilálódott, a zsidósághoz belső kötődéssel nem rendelkező személyek­ről volt szó, ami érvényes a második vi­lágháborúban életben maradt magyar zsidóság nagy részére is. Az általában­­erősen világi országban a zsidó vallási közösség kocsi és befolyás nélküli. Azonban az a tudat, hogy volt egy Auschwitz, sorsközösség érzését adja a zsidó ősölkel rendelkező személyek­nek. A legtöbben átlagmagyarnak érzik magukat. A nemzeti és a liberális táborban is ta­lálhatók különféle származású értelmi­ségiek, a problémát nem lehet a „ma­gyarok ide, zsidók oda" sémával elin­tézni. Mégis tény, hogy ez a választó­­vonal visszatér az értelmiség politikai kettészakadásában. A koalíciónak az a gyakori megfogal­mazása, hogy a „keresztény középosz­tály Magyarországát" akarja megaló­­sítani, sokakat bánt, akik nem tagjai ke­resztény egyházaknak vagy nem állnak közel hozzájuk. Az SZDSZ-nek is több áramlata van, így nem nehéz baloldali hajlamokkal gyanúsítani őket. A rádió és televízió feletti uralomért folyó „médiaháború" célja is a „nemzeti" vagy ahogy egysze­rűsítve mondják, a „liberális-kommu­­nista" újságírók dominanciája. Ezt a harcot a kormány kétes módszerekkel a saját javára döntötte el. El kell mondani, hogy a polémia éles­ségét illetően az SZDSZ nem marad el az MDF-től. Néhány, minden liberális toleranciát nélkülöző­­ képviselője könnyen hajlamos az MDF-et fennhé­jázva provinciálisnak nevezni. Az is tény, hogy néhány alapítójuk a marxiz­mustól indult, ahogy Budapesten mondják, a „Lufcncs-óvodából" és meg­tartotta örökségként a dogmatizmusra való hajlamot. A magyar ellenzék még nem tanulta meg azt az íratlan szabályt, hogy egy politikus külföldön vagy egy külföldi médiumnál nem támadja agresszíven saját kormányát. De az MDF sem fogja fel, hogy ezekre a jelenségekre nem az a legjobb válasz, hogy „hazaárulást" ki­áltanak. Végül is egy irányzati vitáról, identi­tás- és alkalmazkodási válságról van szó. Az európai körforgásba való újra­­belépéskor nyúlson-e az ország a kü­lönbségek nemzetközi „eltüntetése" felé, vagy ragaszkodjon saját, hozott ér­tékeihez. Viszont érthetetlen annak a felisme­résnek a mindkét oldalon való hiánya, hogy a fent vázolt két létezési és gon­dolkodási módnak egyaránt van létjo­gosultsága a magyar valóságban, amit a reálpolitikának adottságként kell elfo­gadnia. Érthetetlen az aziránti vakság is, hogy az új demokráciában alig meg­szilárdult polgári jobboldal ezzel az ál­lóháborúval a legjobb úton halad az ön­­gyilkosság felé és ezzel a nevető harma­diknak, a szocialistáknak adja át a tere­pet. Gyógyító hatású fejlődés lenne egy új, professzionális politikusi nemzedék lassú térnyerése, akik a jövőben meddő ideológiai viták helyett konkrét, tárgy­szerű kérdésekkel foglalkoznának. A NOA-o Svájci vélemény: ideológiai viták uralják a magyar politikát 1 Neue Zürcher Zeitung március 19-i száma Andreas Oplatka „A magyar értelmiség '^mással ellenséges táborokban^^című cikkét köti, amelynek alcimé: „Az ideológia nyomasztó súlya a politikai harcban". Lapunk természetesen nem ért egyet a szerző minden megállapításával, de a cikk kivonatos közlését a „hallgattassék meg a másik ét is" elv érvényesítése iránti kísérletnek tekinti. IV. ÉVFOLYAM, 73. SZÁM ,­MAG­YARORSZAK­ 1994. MÁRCIUS 29., KEDD NAGYVILÁG ------------^ - Ha megengedi, nap követ úr, először a saját életpályájáról kérdez­ném. Úgy hallottam, nemsokára le­jár a megbízatása. -1991. szeptember 2-án érkez­tem ide, ha jól emlékszem, és három év leteltével befejeződik ez a megbízatás, tehát akkor augusztus végén hazamegyek. - Szabad megkérdeznem, hogyan alakult életpályája eddig? - Először is: én nem vagyok hivatásos diplomata, nekem ez az első diplomáciai feladatom, azt hiszem, az utolsó is. 1948-ban vándoroltam ki Izraelbe, két év katonai szolgálat után, 1950-ben beléptem a rendőrségbe mint közrendőr, és ott szolgáltam negyven évig, 1990-ig. Az utolsó öt évben, 1985-től kezdve Izrael országos rendőrfőkapitánya vol­tam, előzőleg Jeruzsálem, majd Tel-Aviv főkapitánya, az orszá­gos rendőrfőparancsnok helyet­tese, de szolgáltam a gazdasági és a tervezési osztályon is. Úgy­hogy elég nehéz feladatokat lát­tam el Izraelben, háborús idők­ben, terrorcselekmények állan­­dó fenyegetése közepette is. Ná­lunk ez már hagyomány, hogy országos rendőrfőkapitá­nyok, miután sikeresen végre­hajtották feladataikat, nagykö­veti posztot kapnak - én vagyok az ötödik ilyen. Elődeim nagy­követek voltak Ausztriában, Bra­zíliában, Mexikóban, Kenyában. Mikor felajánlották ezt a fel­adatot, személyes ügynek is te­kintettem, mivel tizennégy és fél éves koromban deportáltak in­nen; nagyon fontosnak találtam, hogy visszatérhetek ide egy füg­getlen, szabad állam nagyköve­teként. Nem minden nap fordul elő ilyesmi a történelemben. Számomra egy lelki kör bezáru­­lását jelentette ez,­­ bizonyára fájdalmas emlékeket bolygatok meg, na 1949 előtti esemé­nyekről, családjáról, akkori életükről kérdezem. - Dunaszerdahelyen szület­tem. A város 1938 és 1945 között Ma­­ngo két gyarországhoz álcán voltunk tartozott, testvérek, akik Auschwitzba szállítottak anyámmal együtt, én egyedül tértem vissza. Az apám munka­szolgálatos volt, 1941-től, ő túlél­te a háborút, Dunaszerdahelyen maradt, sok év múlva újra meg­nősült, 1962-ben vándorolt la feleségével és két fiával Izraelbe, 1968-ban hunyt el Jeruzsálem­ben, ott is van eltemetve. Én 1948-ban feleségemmel - akit óvodás kora óta ismerek, s aki ugyancsak dunaszerdahelyi - együtt vándoroltam ki, hogy új otthont és új családot alapít­sunk. Van egy lányom és egy fiam, valamint öt unokám. - Kérem, meséljen dunaszerdahe­­lyi gyermekkori éveiről. - Nehéz békés évekről beszél­ni, kisgyerek voltam, amikor a német fasizmus már jelentke­zett, az utolsó évek 19­44-ig pe­dig már igen nehezek voltak, a zsidóktól bevonták az iparenge­délyt, sok gondunk volt, nem mondhatom, hogy könnyű gyermekkorom volt. - És milyenek voltak azok az em­berek, akiket ott megismert? - Gyermekkoromból arra em­lékszem, hogy 1938-ban, amikor a csehek kimentek és a magya­rok bevonultak, betörték az ab­lakainkat. Hogy kifélék-mifélék voltak, azt nem tudom. Minden­esetre nem volt valami békés helyzet ott akkoriban. Egy dolog nagyon megmaradt bennem. Először összetelepítették a zsi­dókat három utcába - az lett a gettó, aztán át kellett mennünk a templom udvarába, mindenki­nél csak egy hátizsák lehetett. El­indult a menet. Ott voltak olya­nok, akik szüleimmel, nagyszü­­leimmel együtt éltek, együtt jár­tak iskolába, ott voltak az én is­kolatársaim... de nem nagyon vettem észre, hogy valaki is el­köszönt volna tőlünk, senki nem mondta, viszontlátásra. Ezek na­gyon súlyos emlékek, lelkileg, nagyon nehéz erre visszatekin­teni, bár azóta már voltam ott néhányszor, leginkább a temető­ben. - Manapság etnikai háborúk dúl­nak, kisebbségek küzdelme zajlik nemcsak Európában, hanem az egész világon. Milyen tanulságul szolgálhat a holocaust? - Sajnos az emberiség nem so­kat tanult ezekből a szörnyűsé­gekből. Ötven év hosszú idő is, meg rövid idő is. Hosszú, mert új nemzedékek nőttek fel, meg­változott a világ, de rövid is, mert az emlékek megvannak, az emberek még mindig félnek, és az emberiség nem vonta le az események tanulságait. Az 1930- as években is így kezdődött el. Kis csoportok léptek fel, nem vették túl komolyan őket, de tudjuk, hogy mindez mivel vég­ződött. Ha a mai eseményeket nem veszik komolyan és nem lépnek fel keményen addig, amíg lehet, nem tudhatjuk, hol fejeződik be az egész. - Világszerte megemlékeznek er­ről a szomorú évfordulóról. Hogyan látja nagykövet úr, Magyarorszá­gon mennyire komolyak az antisze­mita jelenségek? - Sajnos, az antiszemitizmus, a fajgyűlölet és a kisebbségi lét problémáját nem társadalmi problémaként kezelik. Pedig ez nem a zsidók problémája. Ez a társadalom problémája. Ez tár­sadalmi betegség, melyre van gyógymód, de ha csak a zsidók problémájaként nézzük, akkor a gyógymód sem lesz megfelelő. A holocaust után eltelt évek so­rán az emberiség szégyellni kezdte, hogy ilyesmit el lehetett követni egy nép, sőt népek ellen. Ez szégyenfolt volt az emberiség lelkiismeretén. Ma már akadnak, akik nemcsak nem szégyellik, hanem le is tagadják. Azt mond­ják, az egészet a zsidók találták id. Pedig emiatt ma is szégyen­keznie kell az emberiségnek. Persze nem lehet azt mondani, hogy Magyarországon intézmé­nyes antiszemitizmus van. Nincs Magyarországon intéz­ményes antiszemitizmus. A kor­mány politikája nem antiszemita politika. De vannak antiszemi­ták. És vannak antiszemita jelen­ségek. Ez nemcsak abban mutat­kozik meg, hogy horogkereszte­ket festenek a falakra, hanem ab­ban is, hogy megjelennek olyan újságcikkek, olyan írások, me­lyek antiszemita jellegűek. - Ilyen szempontból nagykövet úr súlyosabbnak látja a helyzetet, mint Nyugat-Európa vagy Amerika vi­szonylatában? - Nem hiszem, hogy itt súlyo­sabb a helyzet, mint a térség más országaiban vagy a nyugati or­szágokban, de egy dolgot nem szabad elfelejteni. Magyarorszá­gon még ma is nagy zsidó kö­zösség él, közülük nem kevesen a túlélők, akik sokkal érzéke­nyebbek e jelenségek iránt. Itt Magyarországon vannak olyan túlélők, akiknek elég, ha zsidó­zást hallanak, és egy hétig ki sem mernek menni az utcára. Ez a különbség. Persze antiszemitiz­mus létezik olyan helyeken is, ahol nincsenek is zsidók. Sőt ,akadnak olyanok, akik még ma is a halott zsidók ellen harcol­nak. Mint például azok, akik ma­gát a holocaustot akarják leta­gadni. - Mivel magyarázza azt, hogy a kommunizmus időszakában, de kü­lönösen a Kádár-korszakban úgy tűnt, ez a kérdés többé nem kerül na­pirendre? - Nem hiszem, hogy úgy tűnt az emberek szemében - inkább a szőnyeg alá lett söpörve a kér­dés. Nem volt szabad erről be­szélni Magyarországon. - Vagyis a diktatúrában nem le­hetett megbeszélni mindezt, és most, a demokráciában előjött az egész? - Az természetes, hogy a de­mokráciában sokkal inkább el­szabadulnak az indulatok. A szólásszabadság sokkal inkább megengedi, hogy bárki elmond­ja véleményét, felfogását, amennyiben az nem ütközik a törvénybe. De én nem hiszem, hogy ez a kommunizmus idején nem volt probléma, gondoljunk arra, milyen erős volt az antisze­mitizmus a Szovjetunióban!­­ Ebben az időszakban, a „puha diktatúra" idején azonban mindez alig jelentett beszédtémát a magyar értelmiség körében. Maguk a zsidó származásúak sem tartották lénye­g­­esnek, hogy hangsúlyozzák ezt. So­­an a rendszerváltozás után után vállal­ták nyíltan identitásukat. - Igen, a diktatúrában hatott a félelem, a zsidók sem merték megvallani zsidóságukat, a kommunista felfogás mindenfé­le egyház és vallásos hit iránt el­lenséges volt. És nemcsak a zsi­dóságuk nyílt megvallásától fél­tek, hanem attól is, hogy bármi­féle kapcsolatukra bukkannak Izraellel, hiszen Izrael nevét szinte ki sem volt szabad ejteni. Nem volt semmiféle információ Izraelről, a felülről diktált politi­ka parancsára, bár én tudom, hogy a magyar nép különböző rétegei nagy elismerést éreztek Izrael iránt, mely keményen helyt­állt a legnehe­zebb háborúk­ban, vagy Enteb­be esetében, mi­kor a túszokat ki­szabadították, s egyáltalán az a tény is tiszteletet parancsolt, hogy Izrael milliókat fogadott be és in­tegrálta is őket. 1948-ban Izrael állam lakossága hatszázezer volt. Ma pedig ötmil­lió. Nem ismerek olyan történelmi példát, amire Iz­rael vállalkozott; az utóbbi két és fél év során félmillió bevándor­lót fogadtunk be, s ez nem cse­kély áldozatot követelt minden izraeli állampolgártól. És szíve­sen, tárt karokkal vártuk őket, így és ezért alakult meg Izrael ál­lama. - Térjünk át a magyar-izraeli kapcsolatok alakulására. A magyar népet egyfajta történelmi r­on­­szenv fűzi a zsidó néphez, sorsuk párhuzamossága folytán is. Már a XVI. századi reformáció idején felis­merték ezt a közösséget - a magya­rok szétszóratása és üldöztetése az újabb korban igencsak hasonlított a választott népnek az Ószövetségben megörökített sorsához. Felesleges taglalni, miért nem voltak és lehet­tek kapcsolataink 1989 előtt. De 1990-től kezdve volt-e valamilyen áttörés? - 1989-ig valóban egyáltalán nem voltak kapcsolataink. 1967- ben szakadtak meg, de 1989-ben felvettük a teljes diplomáciai kapcsolatot. Meg kell monda­nom, azóta Magyarország sok segítséget nyújtott nekünk, pél­dául az oroszországi zsidók be­vándorlásának elősegítésével Budapesten keresztül, hiszen akkor nem volt egyenes repülő­járat Moszkvából Izraelbe. Azóta a politikai kapcsolatok igen jól fejlődtek és problémamentesek. Egészen megváltozott például a külügyminisztérium álláspontja a közel-keleti kérdések tekinte­tében, ez tükröződik New York­ban az ENSZ-ben is, s abban is, milyen sok miniszteri látogatás történt Tel-Avivban és Budapes­ten. Érezzük a magyar részről Iz­rael felé irányuló nagy érdeklő­dést, Izrael sok tekintetben mo­dellként szolgálhat. Ott sem di­csekedhetünk túl jó szomszé­dokkal, ott is biztonsági problé­mákkal küzdünk nap mint nap, ott is nagyon nehéz gazdasági problémákat kellett megolda­nunk, négyszáz százalékos inflá­ciót kellett a mostani tíz száza­lékra lehoznunk, a mezőgazda­ság terén pedig Izrael valóságos csodát művelt a sivatagban, s mindez létkérdés volt Izrael szá­mára, mely szintén kis ország, akárcsak Magyarország.­­ Nagykövet úr bizonyára rendel­kezik adatokkal a magyarországi be­fektetések izraeli részarányáról.­­ Kezdjük azzal, hogy közel ötszáz magyar és kétszázötven izraeli vállalat vesz részt a ma­gyar-izraeli kereskedelem lebo­nyolításában, közel ötven ma­gyar-izraeli vegyes vállalat mű­ködik Magyarországon, a banki szférában, az egészségügyben, az élelmiszeriparban, a mű­anyag-feldolgozásban, a turiz­mus területén, az öntözési rend­szerek fejlesztésében, és így to­vább. 1993-ban körülbelül száz­­­­millió dolláros befektetést jelen­tett ez, 1990-ben ez még har­mincmillió dollár alatt volt - a fejlődés iránya világos. Ezt a nö­vekedést a továbbiakban még jobban ki lehet használni, mert Izrael földrajzi helye, a kutatá­sok és fejlesztések eredményei, a csúcstechnológia lehetőségei ré­vén ugyanolyan kulcsszerepet játszik, mint Magyarország Kö­­zép-Európában. Izrael sokáig el volt zárva a magyarok elől, pedig igen nagy érdeklődés mutatkozik iránta, például a szent helyek iránt. - Van-e együttműködés Magyar­­ország és Izrael között a kisebbségi problémák megoldása terén? A val­lási és etnikai kisebbségek jogainak rendezése világméretű feladat. - Van ilyen együttműködés az ENSZ keretein belül, de le kell szögeznem egy dolgot. Izrael­ben körülbelül kétszázötvenezer magyar anyanyelvű polgár él. De nálunk ez nem számít ki­sebbségnek. Izraelbe több, mint száz országból vándoroltak be, a magyar ajkúak éppúgy izraeli állampolgárok, akárcs­ a többi­ek. - A palesztin probléma rendezése mégis vezethet közösen is hasznosít­ható eredményekhez... - Ez egy hosszadalmas folya­mat, itt egy több, mint százéves konfliktusról van szó, amit békés úton próbálunk most megolda­ni. Az arabok is rájöttek, hogy háborúval nem lehet rendezni a kérdést, s nekik legalább olyan nagy szükségük van a békére, mint Izraelnek. Közel-Keleten ma a legnagyobb probléma a nyomor, azt kell legyőzni. Ha létrejön a béke, akkor azt hi­szem, a Közel-Kelet fejlesztésé­ben Izraelre nagyon nagy fel­adat vár tapaszt­atai alapján, és akkor más társadalmi problé­mák is megoldódnak. Izraelben élnek olyan izraeli arab állam­polgárok, akik 1948-ban ott ma­radtak Izraelben, ugyanolyan jo­gokkal rendelkeznek, mint a többi izraeli, a Kneszetben van­nak arab képviselők, az arab nyelv a Kneszetben is elfoga­dott, hivatalos nyelv, az izraeli iskolákban arabul is tanulnak, megvan a lehetőség arra, hogy a két nép békében éljen együtt. Ha az izraeli-palesztin béke lét­rejön, az példa lehet a világ összes etnikai konfliktusának feloldására, hiszen ennél hosz­­szabb és véresebb konfliktus elég kevés lehetett a történelem­ben. De egyébként is ma a világ­ban már nem Kelet és Nyugat között van feszültség, hanem Észak és Dél között. A szabad vi­lág legnagyobb problémma a gazdag és szegény országok kö­zötti feszültség. Hogy ezzel megbirkózzunk, ahhoz demok­ratikus rendszerekre van szük­ség - sajnos, a Közel-Keleten ke­vés akad Izraelen kívül. A dikta­túrákban pedig egyetlen ember határozza el, lesz-e háború, vagy sem. Remélem, hogy a Közel- Keleten is demokratikus rend­szerű államok fognak létr­önni. P. Sz. Sz. (The Hungarian Observer) \uj­0 \ Magyarorságon nincs intézményes antiszemitizmus Interjú Dávid Kraus izraeli nagykövettel múltról, jelenről és a két ország kapcsolatainak jövőjéről David Kraus FOTÓ: TALUM ATTILA 15

Next