Új Magyarország, 1994. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-07 / 55. szám
Függönyrojt Bombák Ophelia: hír, hogy megijedek, atyám! Colonius: Mitől, az istenért? Nagyjából itt, a főkamarás atya s szelíd leánya jeleneténél tar,itt a múlt kedden a Várszínházán a Hamlet felújításának bemuatója, amikor egy Shakespeare álal nem említett szereplő, a dala rendezője lépett színre, és ara kérte a közönséget, rendbenrendben és gyorsan hagyják el a zínházat. Pár nappal korábban a Zenekadémián játszódott le hasonló ülenet: a Liszt Ferenc Kamarazeekar koncertjét kellett félbeszartani, és ott is, miként a Várzínházban, mindenki azonnal adta: valaki telefonálhatott, egy az épületben bombát hevezett el, amely bármikor rohanhat. Pánik egyik helyen sem eletkezett, és ez óriási szerense, főleg a Várszínházban, melynek egyetlen szűk kapu ajárata. Ha valaki elveszíti a fejét, kizúduló tömeg egymást taposatta volna agyon a kapuban. A gondos tűzszerészek végül sehol nem találtak bombát, mint annyiszor, a bejelentés nem bizonyult tényleges vetélynek. Csak hát ezt nem lehet őre tudni. Mert mi van, ha a híás bombája valódi, és jobban is? Talán nem kellene következtéseket levonni ebből a két cetből. Annyi ilyen álriadóról állunk vagy éljük meg szemétesen, ha épp ott tartózkodunk, úgy lassan hozzászokunk. Ezekhez a fenyegetésekhez ehhez a - tudom, ronda szó, de lényegét fejezi ki - kultúrterrozmushoz nem lehet, nem szaad hozzászoknunk. Semmiféle errorizmushoz nem szokhatnk hozzá, de különösen nem ehetjük rezignáltan tudomásul, a a kultúrában, konkrétan egy agaházban, koncertteremben mentkezik. Shakespeare, Beetham vagy Vivaldi nem politikai tévező, nem pártszemélyiség. A szőközönség vagy a hallgatóig nem pártrendezvény résztevője. A színész, a muzsikus em elnökségi tagként vagy orsággyűlési képviselőként lépünk, hanem művészként, az nberiség nagy, közös - haszáljuk ezt a csúf kifejezést - artsemleges - kulturális kincsnek tolmácsolójaként. Némi jelegzősséggel fogalmazva: egy ötös nítus papjaként. Aki ebbe rítusba, ebbe a művész és köznség szent és ihletett kapcsolába bombát akar dobni, az körlbelül olyasmire vetemedik, mint az apa-, anya- vagy gyermekgyilkos, mint az imádkozó ívelne a saját templomukban űrtüzet zúdító tömeggyilkos. A hideg futkos a hátamon, havábbgondolom ezeket a bomariadókat. Úgy például, hogyincs előzetes telefon, csak rohan egy bomba a zsúfolt Zenecadémán, a telt házas Várszínázban vagy bárhol, ahol színázat játszanak, muzsikálnak, épet, szobrot szemlélnek? (Már ott ilyen, gondoljunk csak a párnapja a firenzei Uffiziben rohanó bombára.) Esetleg az Operába üt be egy őrült, és géppisztoozza végig a páholysorokat, a fnpadot, a zenekari árkot, miszben Rodolphe és Mimi csodátos kettősét hallgatjuk. Hogyan adhetők ki ezek a támadások? Ki is biztosítékot adni, hogy holnp mindez nem megy át „élesbe"Van-e rá remény, hogy ez azültség megáll, megszűnik, vagy nem őrültség, hanem csak ült vicc, nem jut több hasonló az ízébe senkinek? Művész és néző sajnos kiszoláltatott. Nem képzelhető el, így minden színházi előadás egy hangverseny előtt a tűzserészek végigkutassák a színárakat, koncerttermeket. öltőiket, vécéket. Nem állhatnak gyszedő és ruhatáros nénikelyére golyóálló mellényes, gyveres, tagbaszakadt antiterrista kommandósok. Akkor viszont mi marad? A ákfonálon függő remény: legabb a kultúra talán mégsem vál a terrorizmus gyakorlótereivé. (takács) IV. ÉVFOLYAM, 55. SZÁM II . 1994. MÁRCIUS?., HÉTFŐ KULTÚRA 11 Öbölből vödörbe /VT 1 Gyorsinterjú Guy Foissyval, az íróval Kétszeresen is ünnepi hangulatban zajlott a tatabányai népházban az Öbölből vödörbe című francia karnélla bemutatója. Egyrészt azért, mert mielőtt a kétszemélyes darab megkezdődött volna, Bencsik János polgármester ünnepélyesen átadta Éless Béla igazgatónak a díszes kiállítású „keresztlevelet", így tehát a bányászváros már hivatalosan is színházzal büszkélkedhet, amely a megye örökemlékű színésznő-szülöttének, Jászai Marinak a nevét viseli. Másrészt azért, mert a premieren megjelent a szerző, Guy Foissy is. A nagy sikerű előadást követő fogadáson készítettem vele villáminterjút. A sokoldalú és sokfelé kötődő „homme de lettres" - ahogy a franciák az írót nevezik a hétköznapi „cerivain" mellett - elmondta: Szenegálban jött a világra, és anyai nagyanyja grúz származású. Édesapja a híres Beaujolais-borvidék szülötte, s ennek köszönheti Magyarországhoz fűződő kapcsolatának egyik szálát. Miután ugyanis 1972-ben és '75-ben már járt hazánkban, 1978-ban nagy szerepet játszott abban, hogy az ugyancsak jeles fehérbort termelő város, Macon testvérvárosa lett a világhírű Bikavér „szülőhelyének", Egernek. - Ön rövid pohárköszöntőjében azt állította, hogy a tatabányai előadás a legjobb volt az Öbölből vödörbe eddigi színre vitelei közül. Ezt nem csak a siker miatti öröm s a hagyományos francia udvariasság mondatta önnel? - Egyáltalában nem. Nagyon komolyan gondoltam, amit mondtam. Ezt a darabomat játszották Franciaországban - több színházban -, Ljubljanában, sőt Kanadában, Japánban és Venezuelában is, de a magyar rendező, Éless Béla találta el legjobban e talán groteszknek vagy abszurdnak mondható komédia stílusát. Elképzeléséhez két olyan nagyszerű színészt talált, mint Cseke Péter és Sára Bernadett. Úgy érzem, együttműködésük eredményeként teljes mértékben eljutott a közönséghez művem üzenete. A magyar színházművészetről eddig is rendkívül jó véleménnyel voltam, s ezt most, hogy úgy mondjam, „saját bőrömön" tapasztaltam. (morvay) Sára Bernadett és Cseke Péter A kölcsönös kommunikáció jegyében Hétvégi díjkiosztó Első alkalommal hét díjazott között osztották szét a Minziózók Kamarája által életre hívott Mihály-Okolicsámi Díjat, valamint a Magyr Televízió Közöngolnál ,szombaton, 3.,Pesti Vigadóban. A televíziózás magyarországi feltalálóiról, Mihály Dénesről, és az egy évszázaddal ezelőtt született Okocsányi Ferencről elnevezett kitüntetést mintegy 350 ezer forint értékben adták át. A hazai televíziózás létrehozóinak nevéhez fűződik egyébként az 1919-ben Telehor néven működő első tévéprogram, amely - a feltalálói s fenntartói szerint - állóképeket képes volt már több ezer kilométeres körzetben is sugározni. Az egyesztendős kamara alakulásakor már érlelődött a gondolat, hogy a jobbára egyoldalú kommunikáció - amely a tévéből árad a néző felé - kölcsönössé váljon. Ennek jegyében hozták létre a közönség szavazatát, véleményét alapul vevő díjazást. A közönségdíjat, vagyis a Nézői Tanács elismerését - s az ehhez társuló 500 ezer forintos pénzjutalmat - a Gallup közvélemény-kutató intézet felmérése nyomán a Chrudinák Alajos főszerkesztésével készülő Panoráma stábjának Nahlik Gábor, a Magyar Televízió alelnöke nyújtotta át. A Közművelődési Stúdió négy - szintén a nézők által - kitüntetett műsora, a Nondolat, a Hagyomány, a Kalendárium és a Kertekék és lépések pedig a közönség levelei, javaslatai alapján kerülhetett a díjazottak listájára. (s) A magyar Piaf Horváth Gyöngijit föl kéne fedezni. Jól tudom, az éjszakában ismerős mosolyog ezen. Egy-két évtizedet késtem az ajánlattal. Vagyis elég hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy a lokálokban régóta ismerős énekesnőben nem mindennapi fantázia van. Ebben, elismerem, lehet valami. Mentségemre csak az szolgál, hogy velem együtt számosan hitték: ő is csupán egy jó énekesnő a sok közül. Mellesleg alighanem Gyöngyi is elég nehezen talált rá a saját hangjára. Groteszk ellentmondás: a saját hangja a másé. Akár a színész, ő is a más bőrében érzi jól magát. Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt egy külteleki mulatóban hallottam először (ahová nem is őt meghallgatni mentem). Marylin Monroe közismert dalát énekelte. Őt hallgatva, el tudtam képzelni, milyen lehetett Monroe imázsa a valóságban. Hiszékeny voltam? Lehet. A többiek megmosolyogtak: Gyöngyi Piaf dalai az igaziak. A Nem bánok semmit sem, A szerelem himnusza s a párizsi „szürke veréb" megénekelte többi csoda. Ma már tudom, hogy ez így van. Bárki meggyőződhet róla, csak el kell mennie valamelyik éjjel a Nagymező utcai Piaf mulatóba, s meg kell hallgatnia a műsorát. Külsődleges hasonlóságról ugyan szó sincs, minden más azonban varázslat. Mintha Piaf szelleme lebegne az éneklő Horváth Gyöngyi fölött. S ugyanez a szellem fedezhető föl nemrég megjelent kazettája fölött is. A Kadencia Kiadó adta ki Slágerek Párizstól New Yorkig címmel. Aki meghallgatja a róla fölhangzó dalokat, minden bizonnyal esküszik rá: nekünk is van Piafunk. Csak Horváth Gyöngyinek hívják. És föl kéne fedeznünk... (prémi) Sorsdrámák és a holocaust évadján Schindler listája az első nagydíjas Vészkorszak. Az emberiség nagy tragédiáit, az iszonyat, a rémület napjait és éjszakáit idézik föl azoknak az emlékezetében, akik valamilyen módon átélték. Auschwitz, Kolima, Vorkuta, Recsk, Tienaninen tér: olyan nevek ezek, amelyek miatt szégyenkezik mindenki, aki a magasztos „ember" nevet viseli. Miszsziót rónak reánk e baljós fogalommá vált nevek: ilyesminek nem szabad többé megtörténnie. S rettegünk, ha olyan előjeleket érzünk és látunk, amelyek az ismétlődés lehetőségét fölvillantják. Stezen Svielberg nazy sci-fi mítoszai, a Harmadik típusú talajhazás, az E. T. mind-mind az emberiség és az egyes ember féltésének a jegyében születtek. A nagy Indiana Jones-trilógia (Harrison Ford főszereplésével) a misztikus kalandfilm eszközeivel figyelmeztet bennünket a fasizmus megismétlődésének a veszélyére. Sok-sok klasszikus kalandfilm, művészfilmkísérlet után elkészült a megrázó, a nagyszabású holocaust-mű, a Schindler listája. A film hiteles emberi sorsok drámáján keresztül tárja elénk azt a szörnyű igazságot: a vészkorszakok jólelkű, de gyönge emberekből is saját népük ellen forduló szörnyeteget teremthetnek. Ám - hála Istennek - a tétel ellenkezőjére is vannak példák, mint a filmkeresztelő Schindleré. A felszínen érzéketlennek, racionálisnak tetsző emberekről is kiderülhet, hogy az igazakhoz tartoznak. E híven ábrázolt, mesterien motivált sorsok drámájához művészi szempontból is hitelesen illeszkednek a holocaust dokumentumtablói. A film vádirat a fajgyűlölet, az antiszemitizmus ellen, egyben megható memento azokért, akik szembe mertek fordulni a mindenkire kötelezőnek vélt iszonyattal. Spielberg filmje már elnyerte az amerikai rendezők szövetségének nagydíját - tudtuk meg tegnap. Ezt egyfajta „előzetes Oscar"nak is szokás tekinteni. A március 21-i, Los Angeles-i díjkiosztó ünnepségen számos díjra számíthat a rendező, a film: 12 Oscarra nevezték. Eddig már megkapta decemberben a National Board of Review szövetség legjobb filmnek járó díját, januárban Arany Glóbusszal tüntették ki. A szereposztása is parádés (Ben Kingsley, Ralph Fiennes, a címszereplő Liam Neeson). Spielberg 1986-ban már elnyert egy Oscar-díjat, addigi életművéért. Pósa Zoltán Incifinciék . Tegnap a Jókai térre, a Kolibri Színházba mentek a pesti babák. Kemény Henrik két virgonc néger cintányérosán mulattak. Csodálatos Mary (Lóránt Zsuzsanna munkája) szoboravatásán. A japán mintára kitalált babaünnep délutánján színészek, énekesek és bátor kis meseírók szórakoztatták a babaértő közönséget. Mi is odaküldtünk volna egy kicsípett úri családot, el nem ért (tán meg sem érdemelt?) régi polgárlétünk spleenjével, az ántivilágból, mikoris élők és beszélők már nem is igen vannak. Sebők Zsigmond és Benedek Elek gyermeklapja örökíti meg, ahogyan „Incifinci úr" és „Incifinciné" 1910-ben, egy vasárnapon, porcelántörékenyen, a rosszalkodó Misi gyerekkel meg Zsuzsi dadával a gróf Károlyi-palotába készülnek, az Egyetem utcába (ahol Judi meg Kati, a „népies öltözékű" két cseléd is megjelenik majd, templom után) ezernyi ezer baba közé, a jótékony célú babakiállításra és babavásárra, melyre Mária Valéria főhercegnő is elküldte a kislány korában Erzsébet királynénktól kapott babáját. De hát azután már századunkban több fodrot vetett a lágy sár, mint a kemény csipke. (bpa) Budapest arcai Somogyi Tamás szobraiból nyílik kiállítás a Francia Intézet első emeleti kiállítótermében ma délután fél hatkor. Somogyi Tamás (1958) a 80-as években induló fiatal szobrászgeneráció egyik kiemelkedő egyénisége. 1984-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Szobrainak tematikájára és formanyelvére különös eklekticizmus jellemző: sokszor archaikus és organikus alapformákkal dolgozik, máskor a posztmodernizmus klasszikusabb kompozícióiból indul ki, de mindig gúnyorossá stilizálva, ironikus átiratban alkalmazza a különböző stílusjegyeket. Erősen vonzódik a futurizmushoz is, de a turusiták dinamikus mozgáskompozícióit egy-egy motívummal erőteljesen ellenpontozza. Az eddig említett alkotásoktól merőben különbözik az 1988-89-ben készült Kockakő-sorozata, mellyel szinte szeriális és konceptuális munkát hozott létre. Dominique Fernandez neve nem ismeretlen a Francia Intézet látogatói előtt: a Médicis- és Goncourt-díjas francia író tavaly szeptemberben nagy visszhangot kiváltó előadást tartott itt „Ganümédész elrablása" címmel, az Európa Könyvkiadóban az akkor még fordítás alatt álló, de a napokon megjelenő hasonló című regénye kapcsán. A Francia Intézet ekkor felkérte Dominique Fernandezt és állandó munkatársát, a fotóművész Ferrante Ferrantit nagy sikerű útirante Ferrantit nagy sikerű ónkönyv-sorozatuk folytatására, egy Budapest útikönyv megírására. E közös munka eredménye látható ma este hat órakor a Francia Intézetben, amikor a budapesti közönség megismerheti Dominique Fernandez a Francia Intézet kiadásában megjelent Budapest hét arca című személyes hangú útikönyvét, illetve megtekintheti Ferrante Ferranti Budapestről készített fotóiból rendezett „Budapest arcai" című kiállítást, amelyekből számos a könyvben is megtalálható. Ferrante Ferranti, a szicíliai származású francia építész és fotóművész írókról készített portréival és művészfotóival rendszeresen találkozhatunk a jelentős lapokban illetve szakfolyóiratokban. Dominique Fernandez útikönyvét illusztráló képei a kulisszák, a felszín mögé engednek betekintést, a főváros ismeretlen arcát fedik fel: eldugott, árnyas belső udvarok, töredezetten is lenyűgöző üvegablakok, poétikus hangulatú temetők, párás termálfürdők, a kószálások során felfedezett szecessziós szobrok és mozaikok, folyosók, lépcsőházak és galériák között lüktet a város rejtőzködő világa. (f. r.)