Új Magyarország, 1994. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-15 / 87. szám

IV. ÉVFOLYAM, 87. SZÁM "CÍMA 1994. ÁPRILIS 15., FENTEK 13 ÁLLÁSPONT Az állampolgár magányossága Még néhány hét, és nagyon ma­gányos leszek, átélve azt a ma­gányt, amely nem csupán joga, de kötelessége is egy szabad ál­lam polgárának. Ez­ a választás, a szavazás konkrét magánya, ott bent, a szavazófülkeben, az urna fölött. Amely urna, tegyük rög­tön e szó mellé a figyelmeztetést: a búcsúzásra is asszociálni enged bennünket. Hamvakra és gyász­ra, az elmúlás pillanataira. Raj­tunk áll, hogy ne ez következzen be, ott és akkor. E magány pillanatát sok-sok hangos, zajos, ricsajba fulladt óra előzi meg. Amelyben min­denki a maga erényeit és a má­sok rossz tulajdonságait harsog­ja, több vagy kevesebb indulattal ugyan, de a legritkábban téve azt a megfelelő, ha kell, kegyetlen józansággal. Ezt a józanságot nekünk kell majd tanúsítanunk, ott bent, a szavazófülkében, az urna fölött. S ha már a tragikus pillanatra utaltam az imént, hadd folytassam ugyanezt a ha­sonlatot. Mondják: a végső pilla­natban az élet egésze lepereg a távozó előtt. Valahogyan így kell majd a szavazás, a választás pil­lanatában is magunkhoz enged­nünk az életet, életünket. Annak egészét kell végiggondolnunk, az egész tanulságait, ahhoz, hogy dönteni tudjunk, kit en­gedjünk annak kormányrúdjá­­hoz a következő négy esztendő­re. Engedjék meg, hogy belekép­zelve magam e majdani pillanat­ba, számot próbáljak adni arról, mire is fogok én magam gondol­ni, ott bent, a szavazófülkében, ígéretekre és csalódásokra. Eszembe fog jutni az a néhány évtized, amely talán valóban nem mindenkitől vette el az ér­vényesülés lehetőségét. De meg­adta-e vajon mindenkinek, ju­­talmazottjainak is, az önbecsü­lés, a szabad választás lehetősé­gét? Ám most valóban marad­junk a jelennél és a jövőnél. An­nál a jelennél, amelyben az egy­­párti diktatúra utódpártja sietve tör pálcát múltja fölött, az általa létrehozott szélsőbal­­képződ­ményekre mutogatva, miközben rutinos szemfényvesztő mutat­ványainak tucatját mutatta már be. „Nem pártok, ideológiák kö­zött kell választani" - hirdették azt a társadalombiztosítási ön­­kormányzatok képviselő-válasz­tásán. S ma azt kérdezem: hol van a függetlensége az MSZP- vel választási szövetséget kötött szakszervezeteknek? Hazugság volt ez is, de­ már a jelenben. Vagy: őszinte lehet-e az a párt, amely teljes ideológiáját, politi­kai múltját tagadja meg azzal: marxista tanai ellenére keresz­tény, hívő tagozatot is létrehoz. Miközben - ugyanakkor - azt hirdeti: az egyházak maradja­nak távol a politikától, ne a vi­lágnézet döntsön a választáso­kon... Itt és most tisztelettel kér­dem a történelmi egyházakat is: gyónás és áldozás nélkül való­ban megadható a türelem, a megbocsátás szentsége? És utaljunk a jövőre is. Ne azt mondjuk most, demagóg mó­don, a szociáldemagógiával ér­velő, nosztalgiára számító szo­cialistáknak: volt négy évtizede­tek arra, hogy bizonyítsátok szak­értelmeteket. Fogadjuk el szét­tárt karú érveiket: reánk kény­­szerített szovjet függőség volt, gazdasági és politikai vetületei­­ben is; nem ugrálhattunk. Hát az az. Honnan hát a meg­változott korban föltámadt szak­értelem biztos alapja? Ma már nem azok a nemzetközi gazda­sági viszonyok, nem azok a tér­ség, térségünk jellemzői, mint akkor. Nincs és nem is létezhet szocialista piacgazdaság. Szociá­lis igen, de az sem hozható létre független szakszervezetek nél­kül. De vajon mi lesz itt, ha a szocialista párt tagjai által veze­tett társadalombiztosítási önkor­mányzatok mellett a szocialista párt is kormánytényezővé válik? Újra azonos kéz irányítja majd a törvényhozást és az érdekképvi­seletet; ha önök nem döntenek majd másképp, ott benn, a sza­vazófülkében - az urna fölött!... Van persze másik ajánlat is. Ennek azonban újra csak törté­netiségeit kell átgondolnunk. Engedjenek meg egy nagyon rö­vid kitérőt. Volt 1985-ben Mono­­ron egy ellenzéki találkozó, ame­lyen Csurka és Csoóri, Konrád és Kis János még együtt gondol­ták át azt, mi is a teendő? Nos, e találkozón mondotta Kis János - aki, mint tudjuk, az SZDSZ ve­zető ideológusa - a következő­ket, a lehetséges változó jövőre gondolva: addigra „nem gyűlik-e föl annyi keserűség a társada­lomban, hogy a kompromisz­­szum megint lehetetlenné válik? S merre tereli a válság az embe­rek indulatait, inkább a demok­rácia iránti igény vagy inkább a más osztálybeliekkel, a más fajv­­akkal, a más nemzetekkel szem­beni gyűlölködés erősödése felé? Lehet-e egyáltalán esély az előbbire, ha a magyarság belső ügyeit olyan külső helyzetben kell rendezni, amely a határain­kon kívül rekedt magyarok ügyében tehetetlenségre kár­hoztat bennünket?" Jól értsék meg e néhány mon­dat lényegét. 1985-ben mondat­tak ki, tartalmazva már eleve egy aligha indokolt, rosszízű gyanakvást és egy társadalmi kompromisszum eleve elutasítá­sát. Majd jött a lakiteleki tanács­kozás, amelyet ez az irányzat jól érzékelhető távolságtartással fo­gadott. Kiadták viszont híres szamizdatjukat, azt a bizonyos „Kádárnak mennie kell..." alcí­műt, ám politikai ajánlatuk ugyanezt a nemzeti elkötelezett­séggel szembeni távolságtartást tükrözte. Emlékezzenek a Nem­zeti Kerekasztal tárgyalásaira, amelynek kettős célja volt: a dik­tatúra vértelen félreállítása és a nemzeti konszenzus, a közmeg­egyezés alapvetésének megte­remtése. Az előbbit elérte a tár­gyalássorozat, az utóbbit nem. Kik nem írták alá? A Fidesz és az SZDSZ. A szabad választásokat követően már ennek függvényé­ben igencsak kétséges lehetett volna egy idealisztikus nagyko­alíció. Megszületett helyette az a bizonyos paktum, amelyet lehet elfogadni és lehet kárhoztatni. De egyet nem lehet: eltagadni azt, hogy elsőként az ellenzék rúgta fel. Elutasítva a médiák ki­egyensúlyozására irányuló tö­rekvéseket, szamárságnak ne­vezve, már '90 szeptemberében, a kormányprogramot, tüntető és önmutogató kivonulásokkal té­ve tönkre a parlamenti demok­rácia tekintélyét. És ugyanezen gesztusokkal, mindannyiunk méltóságába is belegázolva. Változott-e ez a politikai men­talitás? Kuncze Gábor azzal nyi­totta a választási évet, hogy kije­lentette: ennek a koalíciónak, ennek az MDF-nek mennie kell. Ki kell mondanond: bizony, e verdikt diktatórikus, a kompro­misszum teljes hiányára utaló el­utasítása is eszembe fog villanni ott bent, a szavazófülkében. Hamarosan nagyon magá­nyos leszek, néhány pillanatra, élve jogommal és kötelességem­mel, ott bent, a szavazófülkében. Választanom kell. Hol kit és mit? Az értelmesen elkezdett jövő­re fogok szavazni. S magamra is, amikor arra fogom adni vokso­­mat, akinek eszmeiségével azo­nosulni tudok. Ez a legtöbb, amit önöknek is el kell várniuk­­ ön­­maguktól. Hagyniuk kell, hogy befejez­hessék az elkezdett művet. Pro­­hászka Ottokár szavaival aján­lom ezt a figyelmükbe: „Nagy kegyelem erősen s örömmel akarni, a jóakarat nemes, szép világát élvezni. Ezt az Isten adta erőben, csírában, de nekem kell kidolgoznom!" Tamási Orosz János I - UliaL FOTÓ: szíjártó ERNŐ -------------------------------------------­| Amikor még a rendszerváltás (-változ­tatás) előtt nyugati érdeklődők előtt al­kalmam volt néhány szót szólni a nemzetiségi kérdés megoldatlanságáról Kelet-Közép-Euró­­pában, beszélgetőpartnereim­ részéről mindig észrevettem egyfajta elényes tartózkodást. Szemükből pedig enyhe gúnyt is kiolvastam:­­ Lám, „ezek" még mindig nem tudtak megsza­badulni nacionalizmusuktól, régi sérelmeikre alapozott politikájuktól A helyzet azóta némileg változott. Azt nem állítom, hogy kizárólag a mi követke­zetes, józan és toleráns nemzetiségi politi­kánk megértése miatt, hanem inkább a Bosz­­nia-tragédia sokkoló hatása következtében. A nyugati közvélemény gondolkodó felében a nemzetiségi kérdés iránti közönyt felvál­totta az aggodalom az európai egységtörek­vések jövőjét illetően. Mi lesz Európából (s a világból), ha nem sikerül gátat szabni az öldöklésnek, a bosszú uralmának, a mene­kültáradatnak? A Magyarország számára kulcsfontossá­gú kérdés nemzetközi megítélésében tapasz­talható kedvező (mérsékelt és óvatos) válto­zás láttán azt kellene feltételeznünk, hogy ez a folyamat a hazai (kormánypárti és ellen­zéki) politikai erők számára egyaránt siker­nek számít, amelynek igazi nyertese az or­szág, az egész magyarság, hogy csak látszat­konszenzus van. Az ellenzék nem mulasz­tott el egyetlen alkalmat sem, hogy parla­menti és sajtóbotrányok kiprovokálásával, lényegtelen ügyek felnagyításával ott ártson a kormányzatnak e téren is, ahol csak lehet, nem mérlegelve azt, hogy akcióik külpoliti­kai következményeivel az országnak ártanak vagy sem. Emlékezzünk csak a „Kalasnyikov-ügy­­re". Micsoda botrányt kavartak egy olyan ügyből, amely a­ később bekövetkezett jugo­szláviai események tükrében huszadrangú­nak minősült, és a későbbi boszniai tragé­diában semmi szerepet nem játszott. A politikai kultúra hiányával magyará­zom az ellenzéknek ezt a magatartását, hogy olyan kérdésekből csinált nemzetközi affért, amelyek maximum parlamenti folyosói megbeszéléseknek lehettek volna tárgyai. A hazai marakodás láttán pedig a határon túli magyarságban nőttek a kétségek: a magyar­­országi politikai élet szereplői nem veszik fi­gyelembe, hogy az erőszakkal elszakított kö­zösségek puszta megmaradása milyen em­berfeletti erőfeszítéseket követel azok részé­ről, akik nem akarják feladni magyarságu­kat. A kérdés számukra úgy egyszerűsödött le, hogy lesz-e, marad-e hiteles politikai erő Magyarországon, amely tud is és akar is se­gíteni rajtuk? Kezdetben nem volt megalapozatlan az a remény, hogy a határokon túli magyarság ügye össznépi üggyé válik, és nem mérgezi a hazai belpolitikai légkört. Gondoljunk csak arra, hogy 1988. június 27-én, Szent László napján tíz- és százezrek, népiek és magukat demokratikus ellenzékieknek nevezők még együtt tüntettek a román falurombolási po­litika ellen, s a román zászló alatt felvonuló román emigráns ellenzékieket a tömeg meg­tapsolta. A választások után, június 1-jén valamennyi parlamenti párt közös nyilatko­zatot írt alá a trianoni béke 70. évfordulója alkalmából. „Hetven éve kötötték meg a trianoni bé­keszerződést, amely - miközben korábbi sé­relmeket kívánt orvosolni - tragikusan súj­totta a magyarság egészét, a történelmi Ma­gyarország szétdarabolását jelentette. Igaz­ságtalanságát kiemelkedő európai politiku­sok, írók és népek milliói állapították meg. Egyben szembeállította térségünk egymásra utalt népeit és a szabad együttműködés he­lyett az ellenségeskedés terheit zúdította az itt élő nemzetekre. Az évforduló alkalmából a magyar Or­szággyűlésben képviselt pártok szükséges­nek tartják kijelenteni, hogy a közép- és ke­let-európai demokráciák megszületése most a történelmi megbékélés, az együttes fel­­emelkedés és egy új európai rend létrejötté­nek esélyét hordozza magában. Ennek való­ra váltása azonban térségünk demokratikus erőinek közös felelőssége. E felelősség tuda­tában az Országgyűlésben képviselt pártok megerősítik, hogy a létrejött határokat igaz­ságos vagy igazságtalan mivoltuktól füg­getlenül a jelenlegi európai stabilitást meg­határozó realitásnak tekintik. Emlékezve Magyarországnak a helsinki záróokmány­ban aláírt kötelezettségvállalására, megerő­sítik a határok erőszakos megváltoztatásá­nak tilalmát. Ugyanakkor hazánk elvárja a határain­kon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű bizto­sítását. Az aláíró pártok olyan világ mellett kötelezik el magukat, amelyben az államha­tárok elvesztik korlátozó jelentőségüket, megvalósul a népek és nemzetek, a kisebb­ségek és anyanemzetek, országok és polgá­raik közötti kapcsolat szabadsága. Felhívjuk hazánk lakosait, tartózkodjanak a megfontolatlan demonstrációktól, ame­lyekkel a legtöbbet a kisebbségi sorban levő magyarság érdekeinek ártanak. Az évforduló kapcsán elítélünk minden olyan megnyilvánulást, amely alkalmas szélsőséges érzelmek szítására, sérti más né­pek önérzetét, nem számol a jelen adottsá­gaival és a jövő követelményeivel." Figyeljünk a dátumra!Másnap, június 1- án, az MDF III. Országos Gyűlésén jelentette ki Antall József, hogy lélekben 15 millió ma­gyar miniszterelnöke kíván lenni. A később bekövetkezett események megmutatták, hogy e kijelentés értelmezése vízválasztónak bizonyult a határokon túli magyarsággal kapcsolatos politika követése tekintetében. A beszéd elhangzása után Orosz József interjút készített Antall Józseffel a 168 Óra számára (megjelent a hetilap 1990. június 5-i számában). Tipikus esete annak, amikor egy újságíró nyilvánvalóan pontatlanul idézve kérdez azért, hogy a miniszterelnököt magyarázkodásra kényszerítse. Elnök úr, ön azt mondta, hogy 15 mil­lió magyar miniszterelnöke akar lenni. Ki­fejtené pontosabban, hogy mit jelent ez? Antall József: - Nem jogi értelemben, ha­nem szellemi-érzelmi összefüggésben szól­tam erről... én, személy szerint érzem ma­gamat kötelezettnek arra, hogy lelki és szel­lemi értelemben magamra vállaljam azt a lelki-kulturális kötelezettséget, amit a ma­gyarság jelent - akár a mai Magyarorszá­gon, akár a szomszéd országok területén élőknek, akár a különböző korszakokban, az elmúlt évszázadok során Magyarország te­rületéről messze jutottaknak.­­ Én úgy gondolom, ennek mégiscsak le­het többféle olvasata. Az egyik például az, hogy a miniszterelnök ezt pontosan Trianon évfordulóján mondta, amikor a közvéle­ményt megint erősen foglalkoztatja Tria­non, a trianoni határok, a jelenlegi magyar határok kérdése. Márpedig, ha ennek olva­satát vesszük, a dolog akár még negatív megközelítésben is szóba kerülhet. A. - Ezt csak akkor lehet negatív értelemben fel­vetni, ha valaki szándékosan félre akarja magyarázni. Ezt félremagyarázni nem le­het: a trianoni évforduló ebben csak egy Gondolkozzunk együtt! Politikai kultúránk olyan dátumnak a jelzője, amikor az egykori történelmi Magyarország szétesett. Akkor vált a magyarság egyharmada - tulajdon­képpen anélkül, hogy elhagyta volna szülő­földjét, elhagyta volna a saját hazáját - ide­gen állampolgárrá. Hangsúlyoztuk minden nyilatkozatunkban, hogy mi a helsinki alap­okmányt elfogadjuk, ami azt jelenti, hogy a határok erőszakos megváltoztatására senki sem törekedhet, hiszen ez az európai bizton­sági rendszert, Európa népeinek békéjét, il­letve a kialakult államközi viszonyokat súj­taná. Az, hogy egy magyar kormány erköl­csi és lelki káltelezettsége felelősséget vállal a 15 milliós magyarság minden tagjáért, nem jelent mást, mint azt, hogy nekünk ki kell állni emberi és kisebbségi jogaikért, meg kell keresni az útját annak, hogy támogas­suk kulturális törekvéseiket, iskoláztatásu­kat, és mindent, ami ezzel összefügg. Úgy gondolom, nem mi vagyunk az egyetlen or­szág, amelyik felelősséget érez határain túl lévő fiaiért. Szeretném hangsúlyozni - el­lentétben bárkinek bármiféle revizionista vagy irredenta gyanúsításával -, hogy ez az évforduló éppen arra alkalmas, hogy levon­juk a történelmi tanulságokat, levonjuk azo­kat a következtetéseket, amelyek alapján mi a történelem tényeit tudomásul vesszük, és egyben kinyilvánítjuk a felelősségeket azo­kért az emberekért, akik éppen e történelmi döntés következtében lettek idegen országok állampolgárai, de akik a magyar nemzet lel­ki, szellemi, kulturális és nyelvi közösségé­ben kívánnak maradni." Amint látjuk, Antall József semmiben sem tért el a hatpárti nyilatkozatban foglal­taktól. Az ellenzéknek üdvözölnie kellett volna azt, hogy végre akad egy magyar mi­niszterelnök, aki vállalja a 15 millió magyar lelki és szellemi istápolását. Ezzel szemben e kijelentés miatt haláláig - és azután is - állandó, igazságtalan támadásokban volt ré­sze. E kijelentés Antall Józsefet a szó igazi értelmében a koporsójáig elkísérte. De erről majd legközelebb szplupfix^ I Ti., «riggajjg Árpád bb smurpi,^ _ H \ ' \k[ ^^ft/P^sang Árpád . J L

Next