Új Magyarország, 1994. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-15 / 87. szám
IV. ÉVFOLYAM, 87. SZÁM "CÍMA 1994. ÁPRILIS 15., FENTEK 13 ÁLLÁSPONT Az állampolgár magányossága Még néhány hét, és nagyon magányos leszek, átélve azt a magányt, amely nem csupán joga, de kötelessége is egy szabad állam polgárának. Ez a választás, a szavazás konkrét magánya, ott bent, a szavazófülkeben, az urna fölött. Amely urna, tegyük rögtön e szó mellé a figyelmeztetést: a búcsúzásra is asszociálni enged bennünket. Hamvakra és gyászra, az elmúlás pillanataira. Rajtunk áll, hogy ne ez következzen be, ott és akkor. E magány pillanatát sok-sok hangos, zajos, ricsajba fulladt óra előzi meg. Amelyben mindenki a maga erényeit és a mások rossz tulajdonságait harsogja, több vagy kevesebb indulattal ugyan, de a legritkábban téve azt a megfelelő, ha kell, kegyetlen józansággal. Ezt a józanságot nekünk kell majd tanúsítanunk, ott bent, a szavazófülkében, az urna fölött. S ha már a tragikus pillanatra utaltam az imént, hadd folytassam ugyanezt a hasonlatot. Mondják: a végső pillanatban az élet egésze lepereg a távozó előtt. Valahogyan így kell majd a szavazás, a választás pillanatában is magunkhoz engednünk az életet, életünket. Annak egészét kell végiggondolnunk, az egész tanulságait, ahhoz, hogy dönteni tudjunk, kit engedjünk annak kormányrúdjához a következő négy esztendőre. Engedjék meg, hogy beleképzelve magam e majdani pillanatba, számot próbáljak adni arról, mire is fogok én magam gondolni, ott bent, a szavazófülkében, ígéretekre és csalódásokra. Eszembe fog jutni az a néhány évtized, amely talán valóban nem mindenkitől vette el az érvényesülés lehetőségét. De megadta-e vajon mindenkinek, jutalmazottjainak is, az önbecsülés, a szabad választás lehetőségét? Ám most valóban maradjunk a jelennél és a jövőnél. Annál a jelennél, amelyben az egypárti diktatúra utódpártja sietve tör pálcát múltja fölött, az általa létrehozott szélsőbalképződményekre mutogatva, miközben rutinos szemfényvesztő mutatványainak tucatját mutatta már be. „Nem pártok, ideológiák között kell választani" - hirdették azt a társadalombiztosítási önkormányzatok képviselő-választásán. S ma azt kérdezem: hol van a függetlensége az MSZP- vel választási szövetséget kötött szakszervezeteknek? Hazugság volt ez is, de már a jelenben. Vagy: őszinte lehet-e az a párt, amely teljes ideológiáját, politikai múltját tagadja meg azzal: marxista tanai ellenére keresztény, hívő tagozatot is létrehoz. Miközben - ugyanakkor - azt hirdeti: az egyházak maradjanak távol a politikától, ne a világnézet döntsön a választásokon... Itt és most tisztelettel kérdem a történelmi egyházakat is: gyónás és áldozás nélkül valóban megadható a türelem, a megbocsátás szentsége? És utaljunk a jövőre is. Ne azt mondjuk most, demagóg módon, a szociáldemagógiával érvelő, nosztalgiára számító szocialistáknak: volt négy évtizedetek arra, hogy bizonyítsátok szakértelmeteket. Fogadjuk el széttárt karú érveiket: reánk kényszerített szovjet függőség volt, gazdasági és politikai vetületeiben is; nem ugrálhattunk. Hát az az. Honnan hát a megváltozott korban föltámadt szakértelem biztos alapja? Ma már nem azok a nemzetközi gazdasági viszonyok, nem azok a térség, térségünk jellemzői, mint akkor. Nincs és nem is létezhet szocialista piacgazdaság. Szociális igen, de az sem hozható létre független szakszervezetek nélkül. De vajon mi lesz itt, ha a szocialista párt tagjai által vezetett társadalombiztosítási önkormányzatok mellett a szocialista párt is kormánytényezővé válik? Újra azonos kéz irányítja majd a törvényhozást és az érdekképviseletet; ha önök nem döntenek majd másképp, ott benn, a szavazófülkében - az urna fölött!... Van persze másik ajánlat is. Ennek azonban újra csak történetiségeit kell átgondolnunk. Engedjenek meg egy nagyon rövid kitérőt. Volt 1985-ben Monoron egy ellenzéki találkozó, amelyen Csurka és Csoóri, Konrád és Kis János még együtt gondolták át azt, mi is a teendő? Nos, e találkozón mondotta Kis János - aki, mint tudjuk, az SZDSZ vezető ideológusa - a következőket, a lehetséges változó jövőre gondolva: addigra „nem gyűlik-e föl annyi keserűség a társadalomban, hogy a kompromiszszum megint lehetetlenné válik? S merre tereli a válság az emberek indulatait, inkább a demokrácia iránti igény vagy inkább a más osztálybeliekkel, a más fajvakkal, a más nemzetekkel szembeni gyűlölködés erősödése felé? Lehet-e egyáltalán esély az előbbire, ha a magyarság belső ügyeit olyan külső helyzetben kell rendezni, amely a határainkon kívül rekedt magyarok ügyében tehetetlenségre kárhoztat bennünket?" Jól értsék meg e néhány mondat lényegét. 1985-ben mondattak ki, tartalmazva már eleve egy aligha indokolt, rosszízű gyanakvást és egy társadalmi kompromisszum eleve elutasítását. Majd jött a lakiteleki tanácskozás, amelyet ez az irányzat jól érzékelhető távolságtartással fogadott. Kiadták viszont híres szamizdatjukat, azt a bizonyos „Kádárnak mennie kell..." alcíműt, ám politikai ajánlatuk ugyanezt a nemzeti elkötelezettséggel szembeni távolságtartást tükrözte. Emlékezzenek a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásaira, amelynek kettős célja volt: a diktatúra vértelen félreállítása és a nemzeti konszenzus, a közmegegyezés alapvetésének megteremtése. Az előbbit elérte a tárgyalássorozat, az utóbbit nem. Kik nem írták alá? A Fidesz és az SZDSZ. A szabad választásokat követően már ennek függvényében igencsak kétséges lehetett volna egy idealisztikus nagykoalíció. Megszületett helyette az a bizonyos paktum, amelyet lehet elfogadni és lehet kárhoztatni. De egyet nem lehet: eltagadni azt, hogy elsőként az ellenzék rúgta fel. Elutasítva a médiák kiegyensúlyozására irányuló törekvéseket, szamárságnak nevezve, már '90 szeptemberében, a kormányprogramot, tüntető és önmutogató kivonulásokkal téve tönkre a parlamenti demokrácia tekintélyét. És ugyanezen gesztusokkal, mindannyiunk méltóságába is belegázolva. Változott-e ez a politikai mentalitás? Kuncze Gábor azzal nyitotta a választási évet, hogy kijelentette: ennek a koalíciónak, ennek az MDF-nek mennie kell. Ki kell mondanond: bizony, e verdikt diktatórikus, a kompromisszum teljes hiányára utaló elutasítása is eszembe fog villanni ott bent, a szavazófülkében. Hamarosan nagyon magányos leszek, néhány pillanatra, élve jogommal és kötelességemmel, ott bent, a szavazófülkében. Választanom kell. Hol kit és mit? Az értelmesen elkezdett jövőre fogok szavazni. S magamra is, amikor arra fogom adni voksomat, akinek eszmeiségével azonosulni tudok. Ez a legtöbb, amit önöknek is el kell várniuk önmaguktól. Hagyniuk kell, hogy befejezhessék az elkezdett művet. Prohászka Ottokár szavaival ajánlom ezt a figyelmükbe: „Nagy kegyelem erősen s örömmel akarni, a jóakarat nemes, szép világát élvezni. Ezt az Isten adta erőben, csírában, de nekem kell kidolgoznom!" Tamási Orosz János I - UliaL FOTÓ: szíjártó ERNŐ -------------------------------------------| Amikor még a rendszerváltás (-változtatás) előtt nyugati érdeklődők előtt alkalmam volt néhány szót szólni a nemzetiségi kérdés megoldatlanságáról Kelet-Közép-Európában, beszélgetőpartnereim részéről mindig észrevettem egyfajta elényes tartózkodást. Szemükből pedig enyhe gúnyt is kiolvastam: Lám, „ezek" még mindig nem tudtak megszabadulni nacionalizmusuktól, régi sérelmeikre alapozott politikájuktól A helyzet azóta némileg változott. Azt nem állítom, hogy kizárólag a mi következetes, józan és toleráns nemzetiségi politikánk megértése miatt, hanem inkább a Bosznia-tragédia sokkoló hatása következtében. A nyugati közvélemény gondolkodó felében a nemzetiségi kérdés iránti közönyt felváltotta az aggodalom az európai egységtörekvések jövőjét illetően. Mi lesz Európából (s a világból), ha nem sikerül gátat szabni az öldöklésnek, a bosszú uralmának, a menekültáradatnak? A Magyarország számára kulcsfontosságú kérdés nemzetközi megítélésében tapasztalható kedvező (mérsékelt és óvatos) változás láttán azt kellene feltételeznünk, hogy ez a folyamat a hazai (kormánypárti és ellenzéki) politikai erők számára egyaránt sikernek számít, amelynek igazi nyertese az ország, az egész magyarság, hogy csak látszatkonszenzus van. Az ellenzék nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy parlamenti és sajtóbotrányok kiprovokálásával, lényegtelen ügyek felnagyításával ott ártson a kormányzatnak e téren is, ahol csak lehet, nem mérlegelve azt, hogy akcióik külpolitikai következményeivel az országnak ártanak vagy sem. Emlékezzünk csak a „Kalasnyikov-ügyre". Micsoda botrányt kavartak egy olyan ügyből, amely a később bekövetkezett jugoszláviai események tükrében huszadrangúnak minősült, és a későbbi boszniai tragédiában semmi szerepet nem játszott. A politikai kultúra hiányával magyarázom az ellenzéknek ezt a magatartását, hogy olyan kérdésekből csinált nemzetközi affért, amelyek maximum parlamenti folyosói megbeszéléseknek lehettek volna tárgyai. A hazai marakodás láttán pedig a határon túli magyarságban nőttek a kétségek: a magyarországi politikai élet szereplői nem veszik figyelembe, hogy az erőszakkal elszakított közösségek puszta megmaradása milyen emberfeletti erőfeszítéseket követel azok részéről, akik nem akarják feladni magyarságukat. A kérdés számukra úgy egyszerűsödött le, hogy lesz-e, marad-e hiteles politikai erő Magyarországon, amely tud is és akar is segíteni rajtuk? Kezdetben nem volt megalapozatlan az a remény, hogy a határokon túli magyarság ügye össznépi üggyé válik, és nem mérgezi a hazai belpolitikai légkört. Gondoljunk csak arra, hogy 1988. június 27-én, Szent László napján tíz- és százezrek, népiek és magukat demokratikus ellenzékieknek nevezők még együtt tüntettek a román falurombolási politika ellen, s a román zászló alatt felvonuló román emigráns ellenzékieket a tömeg megtapsolta. A választások után, június 1-jén valamennyi parlamenti párt közös nyilatkozatot írt alá a trianoni béke 70. évfordulója alkalmából. „Hetven éve kötötték meg a trianoni békeszerződést, amely - miközben korábbi sérelmeket kívánt orvosolni - tragikusan sújtotta a magyarság egészét, a történelmi Magyarország szétdarabolását jelentette. Igazságtalanságát kiemelkedő európai politikusok, írók és népek milliói állapították meg. Egyben szembeállította térségünk egymásra utalt népeit és a szabad együttműködés helyett az ellenségeskedés terheit zúdította az itt élő nemzetekre. Az évforduló alkalmából a magyar Országgyűlésben képviselt pártok szükségesnek tartják kijelenteni, hogy a közép- és kelet-európai demokráciák megszületése most a történelmi megbékélés, az együttes felemelkedés és egy új európai rend létrejöttének esélyét hordozza magában. Ennek valóra váltása azonban térségünk demokratikus erőinek közös felelőssége. E felelősség tudatában az Országgyűlésben képviselt pártok megerősítik, hogy a létrejött határokat igazságos vagy igazságtalan mivoltuktól függetlenül a jelenlegi európai stabilitást meghatározó realitásnak tekintik. Emlékezve Magyarországnak a helsinki záróokmányban aláírt kötelezettségvállalására, megerősítik a határok erőszakos megváltoztatásának tilalmát. Ugyanakkor hazánk elvárja a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását. Az aláíró pártok olyan világ mellett kötelezik el magukat, amelyben az államhatárok elvesztik korlátozó jelentőségüket, megvalósul a népek és nemzetek, a kisebbségek és anyanemzetek, országok és polgáraik közötti kapcsolat szabadsága. Felhívjuk hazánk lakosait, tartózkodjanak a megfontolatlan demonstrációktól, amelyekkel a legtöbbet a kisebbségi sorban levő magyarság érdekeinek ártanak. Az évforduló kapcsán elítélünk minden olyan megnyilvánulást, amely alkalmas szélsőséges érzelmek szítására, sérti más népek önérzetét, nem számol a jelen adottságaival és a jövő követelményeivel." Figyeljünk a dátumra!Másnap, június 1- án, az MDF III. Országos Gyűlésén jelentette ki Antall József, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A később bekövetkezett események megmutatták, hogy e kijelentés értelmezése vízválasztónak bizonyult a határokon túli magyarsággal kapcsolatos politika követése tekintetében. A beszéd elhangzása után Orosz József interjút készített Antall Józseffel a 168 Óra számára (megjelent a hetilap 1990. június 5-i számában). Tipikus esete annak, amikor egy újságíró nyilvánvalóan pontatlanul idézve kérdez azért, hogy a miniszterelnököt magyarázkodásra kényszerítse. Elnök úr, ön azt mondta, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni. Kifejtené pontosabban, hogy mit jelent ez? Antall József: - Nem jogi értelemben, hanem szellemi-érzelmi összefüggésben szóltam erről... én, személy szerint érzem magamat kötelezettnek arra, hogy lelki és szellemi értelemben magamra vállaljam azt a lelki-kulturális kötelezettséget, amit a magyarság jelent - akár a mai Magyarországon, akár a szomszéd országok területén élőknek, akár a különböző korszakokban, az elmúlt évszázadok során Magyarország területéről messze jutottaknak. Én úgy gondolom, ennek mégiscsak lehet többféle olvasata. Az egyik például az, hogy a miniszterelnök ezt pontosan Trianon évfordulóján mondta, amikor a közvéleményt megint erősen foglalkoztatja Trianon, a trianoni határok, a jelenlegi magyar határok kérdése. Márpedig, ha ennek olvasatát vesszük, a dolog akár még negatív megközelítésben is szóba kerülhet. A. - Ezt csak akkor lehet negatív értelemben felvetni, ha valaki szándékosan félre akarja magyarázni. Ezt félremagyarázni nem lehet: a trianoni évforduló ebben csak egy Gondolkozzunk együtt! Politikai kultúránk olyan dátumnak a jelzője, amikor az egykori történelmi Magyarország szétesett. Akkor vált a magyarság egyharmada - tulajdonképpen anélkül, hogy elhagyta volna szülőföldjét, elhagyta volna a saját hazáját - idegen állampolgárrá. Hangsúlyoztuk minden nyilatkozatunkban, hogy mi a helsinki alapokmányt elfogadjuk, ami azt jelenti, hogy a határok erőszakos megváltoztatására senki sem törekedhet, hiszen ez az európai biztonsági rendszert, Európa népeinek békéjét, illetve a kialakult államközi viszonyokat sújtaná. Az, hogy egy magyar kormány erkölcsi és lelki káltelezettsége felelősséget vállal a 15 milliós magyarság minden tagjáért, nem jelent mást, mint azt, hogy nekünk ki kell állni emberi és kisebbségi jogaikért, meg kell keresni az útját annak, hogy támogassuk kulturális törekvéseiket, iskoláztatásukat, és mindent, ami ezzel összefügg. Úgy gondolom, nem mi vagyunk az egyetlen ország, amelyik felelősséget érez határain túl lévő fiaiért. Szeretném hangsúlyozni - ellentétben bárkinek bármiféle revizionista vagy irredenta gyanúsításával -, hogy ez az évforduló éppen arra alkalmas, hogy levonjuk a történelmi tanulságokat, levonjuk azokat a következtetéseket, amelyek alapján mi a történelem tényeit tudomásul vesszük, és egyben kinyilvánítjuk a felelősségeket azokért az emberekért, akik éppen e történelmi döntés következtében lettek idegen országok állampolgárai, de akik a magyar nemzet lelki, szellemi, kulturális és nyelvi közösségében kívánnak maradni." Amint látjuk, Antall József semmiben sem tért el a hatpárti nyilatkozatban foglaltaktól. Az ellenzéknek üdvözölnie kellett volna azt, hogy végre akad egy magyar miniszterelnök, aki vállalja a 15 millió magyar lelki és szellemi istápolását. Ezzel szemben e kijelentés miatt haláláig - és azután is - állandó, igazságtalan támadásokban volt része. E kijelentés Antall Józsefet a szó igazi értelmében a koporsójáig elkísérte. De erről majd legközelebb szplupfix^ I Ti., «riggajjg Árpád bb smurpi,^ _ H \ ' \k[ ^^ft/P^sang Árpád . J L