Új Magyarország, 1994. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-02 / 77. szám
18 ■ . . . IV. ÉVFOLYAM, 77. SZÁM 1994. ÁPRILIS 2., SZOMBAT HÚSVÉT Független ünnepek avagy az álmok közössége Egyik budapesti gimnázium növendéke megtisztelt azzal, hogy elküldte „Az iskolai ünnepélyek kötelező voltáról" című interpellációjának szövegét. Az iskola diákönkormmányzata megvitatta az írást, aztán eljuttatta több gimnáziumba is csatlakozó társaiét keresve. Én a kísérőlevél fejlécét mellbevágóbbnak éreztem, mint a „dokumentumot". A fejléc szövege: Független álmok közössége... Ha már független államban élünk, illő, hogy létezzenek független álmok - s ezek szövetkezzenek egymással, közösséget képezzenek. Természetes lenne, hogy a sok független álom közösségei közös ünnepeket üljenek, hiszen az ünnep kitörölhetetlen lelki kényszere és szükséglete a földi halandónak. És ekkor kezdtem alaposabban átgondolni fiatal barátom interpellációját, melyet „nem az évi 2-3 alkalom időigénye inspirált, hanem az, hogy az ünneplésre kényszerítés nyilvánvaló jogsértés". . Értem én a panaszt, talán egyet is értenék vele, ha a szép elveket nem ilyen „gyakorlati megajánlások" körítenék: „Javaslatom lényege, hogy semmiféle naptári ünnepet ne emeljünk iskolai szintre - ezen természetesen a kötelező részvételt értve. Úgy gondolom, mindenkinek magánügye, hogy menynire azonosul az adott ünnep apropójával..." Természetesen vannak magánügyek - de az ünnep más lategória. Az ünnep: az a gyönyörű érzés, hogy bátran és örömmel törhetsz ki a „magánszférából", magánügyeid piciny köréből. És érzed, hogy magánember mivoltod mellett: ember vagy. Párhuzammal élve: a csókolózás is magánügy - de: két ember magánügye. Nincs az a független álom, amely egyetlen személyre csökkentené a „részvételt"... A független álmok meghirdetőjének egyik érvelése egyenesen elszomorított: „Nincs annál ünneprontóbb, mint amikor fenyegetően ráförmednek a diákokra, hogy csendben legyenek, és ne verekedjenek a forradalom tiszteletére!.." Én azt mondanám, hogy nincs annál, nem is ünnep-, hanem hétköznaprontóbb, mint amikor bármilyen ünnepet verekedéssel zavarnak meg a diákok (vagy mások). Gondolom, a verekedés ízléstelenebb, mint a befejezését kérő „ráförmedés". Független álmokat sem érdemes éltetni a szabad verekedés jogáért... A te független álmaid és ösztöneid mások ugyancsak független, istenadta életét és érzelmeit veszélyeztethetik... Ezt belátni minden független álmodónak magánemberi kötelessége-Dohogok, dohogok - talán meggyőzöm a független álmodókat, talán... igazából azonban csak azt fájlalom: ezek a gyerekek, ezek a fiatalemberek valóban képtelenek az ünneplésre?! A közösségi érzésben történő felszabadulásra?! Rendben, fiúk-lányok, ne legyenek kötelező ünnepek - de az emberi lénynek kötelező módon legyenek ünnepei, amely kiemeli őt a az oktalan lények szomorú magányosságából. Ha ebben megegyezünk, akkor embermódra ülhetjük, ha úgy tetszik „független" ünnepeinket - és én is megnyugszom az Úr 1994. esztendejének húsvétján. Szávai Géza Folytatásos meseregény Furulyás Ferkó Tizenegyedik furulyaszó — vércsefészek kifosztható A vadkörtefa, bár a térképen nem volt látható, de ott, a domb tetején annál inkább. Egy fél fejjel nagyobb volt, mint a lódult falviak templomtornya. Talán azért is rakott rá fészket a vércsecsalád. A legfölső ágról beláthatták a vércsék _________a környéket, a templomtorony csillogó óramutatóját, a harangozónak a kertben hempergő kiskutyáját. De ami érdekesebb volt: a kertek alatt a kiscsirkéket, ahogy korán reggel már gyakorolgatták a csipogást. Ült a vércsemama a fészek szélén. Egy bodzafaág volt a csőrében. Kifúrta az ág belét, lyukaiét vésett rá, a hetedik lyuk után egy nyolcadikat is, hátha szebben szól az majd, mint Furulyás Ferkó furulyája. Hiába próbálgatta, nem adott az a bodzafaág egy fél furulyahangot sem . A vércse fabrikálta bodzafaág nem szólt, ám annál szebben hangzott egyre közelebbről Furulyás Ferkó furulyája. Csodálatos hangja, szép zengése valósággal elkápráztatott mindenkit, és szólt, csak szólt a prulyaszó, malackát is nyugtatgató messzehangzó prulyaszó, amitől a vércsefiókák olyan zenebonát csaptak, mintha fejenként egy-egy csirkét kaptak volna. A vércsemama a szárnyával oda is vágott közéjük: - Fogjátok már be a húsleső csőrötöket az anyátok ne sirasson! Elhallgattak a vércsefiókák. Vércsemama akkor vette észre a fa alatt álló kalapot, így szólt: Megint itt van az alap! De lesz abból kalapdarab, ha a csőröm szétszaggatja. Persze, ha a gyerek hagyja, de, ahogy már eddig is tapasztaltam, nem olyan nyimnyám legényke az, ahogy az első pillanatra látszik. Majd meglátjuk. Furulyás Ferkó letette a körtefa alá a tarisznyáját. Mellé helyezte a zsákot is a kismalaccal, így szólt a körülötte sereglő népes kíséretéhez: - Egyszer már föl akartam mászni erre a körtefára, hogy megnézzem a kis vércséket. De akkor még kisebb voltam. Most egy nappal már nagyobb vagyok. Megpróbálom. Próba, szerencse! A varjú megszólalt: - Kár a gőzért, kár, kár, kár. Furulyás Ferkó így válaszolt: - Nem gőzért megyek én föl oda, öregapám. A kis vércsékért! Levetette a kis csizmáit. Zsebéből kivette a bugylibicskát, hogy el ne veszítse mászás közben. A rókára akarta bízni, de meggondolta magát. Kibontotta a zsák száját, és egy madzagdarabbal a kismalac nyakába kötötte. A félúton járhatott már, amikor megmozdult a zsák. A kismalac kidugta előbb az orrát, aztán a fejét, aztán a két első lábával is kikecmergett a zsákból. S mivel az orra éppen Hegyhát felé állt, a farka Lódulj falva irányában, nem a farka, hanem az orra után mozdult. Percek múlva már ugrándozott is. Egy bakkecske is megirigyelhette volna. A szarka csattogott: nem kötötted be a zsákot! Fut a malac, látod, látod, gyerünk utána, hátha utolérjük. Mert a malac csak szaladni tud, mi meg repülni is tudunk. A szarka, a csóka, a rigó, a varjú máris lebbent, a malacka után. Furulyás Ferkó lecsúszott a fáról. Majdnem elsírta magát. De mégsem sírt. Nem akart a róka, a szürke kis ürge előtt nevetségessé válni. így bánkódott: költött nekem vércserészek? hagytam volna az egészet a fészkes fenébe. Na, persze így utólag okosabb az ember. Vakargatta nagy bánatában a kobakját. A róka szólalt meg: - A lyukon bújt ki, én úgy láttam, habár akkor háttal álltam! - A zsák száján, nem a lyukon - legyintett rá Furulyás Ferkó. - Elfelejtettem bekötni a zsák száját. Üthetem most már a nyomát. A furulyát a szájához emelte. Ezúttal keserves versike bugygyant ki belőle. Volt-nincs kicsi mismalacom, bánt a dolog nagyon, nagyon Hovapt? A nagyvilágba? Nem volt jó itt benn a zsákban, pedig még lépkednie se kellett, én cipelem. És furulyáztam is neki, egész úton. Úgy látszik nem volt zenei hallása neki. A tarisznyájába tette a furulyát. A rigó fütyült. Az is csak azért, hogy messze űzze Furulyás Ferkó nyakig érő szomorúságát... (Folytatjuk) Kopré József Játék és vidámság Az Unió Kiadó Diákkönyvműhely című sorozatának új kötete a húsvéti ünnepekhez kötődő szokásokat veszi sorra, kitűnő szolgálatot téve ezzel számos érdeklődő fiataljaik - de tanárok is haszonnal folzthaták a könyvet. Mindenekőtt a húsvét jelentését és szimbolikáját magyarázó bevezető szöveg információgazdagságára hívjuk itt fel a figyelmet. „Húsvét nétfője a játék és a vidámság napja. A szokásos locsolkodásnak népi és keresztény hagyományai vannak - írják a tanulmány szerzői. - Régen általában ilyenkor tartották a keresztelőket, és még ma is gyakran keresztelnek húsvétkor. A népi elnevezés, a vízbevető hétfő is jelzi, hogy azelőtt nem csak a mai finomkodó kölnivizes locsolkodás járta. Egyes vidékeken vödörrel locsolták a lángokat, és a patakba, vízbe való bemerítés, fürdetés sem volt ritka. A víz tisztítóerejét a termékenységgel hozták kapcsolatba. A locsolkodásért a lányok tojást adtak cserébe. A fiúk pedig igyekeztek minél több tojást összegyűjteni a tojásjátékokhoz. Hagyományos tojásjáték volt a tojáskocogtatás, a tojáslabdázás és a tojásdobálás. A kocogtatásnál az volt a szabály, hogy akinek a tojása előbb eltört, az veszített. A labdázásnál aki elejtette, az még egy évig nem lelte meg a párját. A dobálásnál az nyert, aki minél magasabbra tudta dobni, anélkül, hogy elejtené..." A könyvecske bemutatja a húsvéti szokások teljes tárházát, ugyanakkor a bibliai történetet megelevenítő drámaszövegeket is közöl. A könyvecske ismereteket terjeszt, és a hagyományápolás játékos formáit is kínálja. Érdemes megvásárolni. (Háziszínpad, Húsvéti Harangszó.) (1) Tamási Orosz János: ajvérköszöntő A flaska még a tavalyi, laza kölni is, hígítva, de szívem sokkal régebbi: tavaszból is harmadikra pillantok már, úgy nézzetek! S ahogy én, úgy szeressetek. Hajoljatok hát le picit: kaptok tőlem kölnit, kicsit... Hoztam volna harmat évet, nem engedtek a tisztásra. Hoztam volna csillagvizet: nem engedtek égpartjára. Hoztam volna napmosolyát: nem engedtek hajnalföldre. Hoztam volna fellegcseppet: nem engedtek angyalcsöndbe. Hoztam volna fenyőálmot: nem engedtek hegyeimhez. Hoztam volna párahamvát: nem engedtek tengeremhez. Amit hoztam, íme, adom. Nem a kezem, szívem tartom. Mamától csentem a kölnit, apától a jó tanácsot, ne hagyjam csak úgy köszönni, csókot kérjek s első táncot! ALMÁDI FÁBIÁN LÁSZLÓ RAJZA \^\^|^sztolányi Dezső: Húsvéti himnusz óh, szellőlengető Ó, harangdörgető Igazság! Igazság! Szállj, szállj, riaszd Zúgj át az alvó, a téli álmot. lomha földön. némítsd el, ami gyenge, s légy úr felette álnak. mindörökkön. akassz a fákra lágy ezüst A vérkönnyes, síró sebet fesd csipkét, tűzszínű bimbót. szépre, aranyosra. lengő fehér csipkét. csókold a sok sebet lángolva nyíló ifjú bimbót. tüzes-fényesre, aranyosra szirmot, mosolyogva ringót. tózöld lágyan susogva. suhanj elő. Dörögj elő, óh, szellőlengető óh harangdörgető Igazság! Igazság! Ó, könnytől éledő Ó, vérben ébredő Igazság! Igazság! Lebegj be a kunyhókba lágyan. Ne várakozz, mint balzsamos, sugáros ujjongva törj ki áram. sötétedő sírbörtönödből. fess rózsaszín álmot és lángoló piros betűid. a barna, ócska nyoszolyára, hogyha elfakultak. az elhagyott, szegény, ha a poros, kopott múlt álmokra váró nyoszolyára. gyászos árnyai elfakultak, hol érted sír az árva, gyújtsd föl tüzet a múltnak! lebegj elő Robogj elő, óh, könnytől éledő óh, vérben ébredő Igazság! Igazság! Ó, újraszülető Ó, szikladörgető Igazság! Igazság! Eljössz ma is és összejárod Ujjongva, lázadozva, zajgva az enyhe, álmodó világot, verj indulót új diadalra. Jel s fújd meg az ünnep repeszd a jégpáncélt, s a rivalgó, büszke harsonáit. harsogó húsvéti kedvtől. fájjad az ünnep szent, a tavaszos, zenés ítélkező aranyos, néma harsonáit. húsvéti kedvtől s minden valóra válik, a nép is összezendül. Rohanj elő, vágtass elő óh, újra születő óh, szikladörgető Igazság! Igazság! Az ég harmata Húsvét másodnapja a fiatalok ünnepe, vagyis mindenkié, hiszen ilyenkor mindannyian fiatalnak érezzük magunkat. A locsolás a megújhovás, a fiatalodás jelképe. A húsvét másnapjának örömét, sok évezredes szertartását senki nem veheti el tőlünk... Benne van magában a természetben a megújhodás húsvéthétfői ünnepi hanglata. Nemrégiben első világháborús újságok kerültek a kezembe. A háború harmadik évének húsvétján már tojás sem nagyon akadt - amit pirosra fessenek -, de locsolni akkor is elindultak hétfő hajnalban a fiúk... A legnagyobb borzalmak közepette is felragyog húsvét ünnepe. Egyik gyönyörű locsoló- vagy öntözőversben ezt olvashatjuk: Kelj fel párnáidról szép ibolyavirág. Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ. Megöntözlek szépen az ég harmatával. Teljék a tarisznya szép piros tojással. Nos, megeshet, hogy húsvétkor nem telik meg a tarisznya, de ezen az ünnepen mindig megtelik a lelkünk a megújulás magasztos érzetével - hiszen ég mindig van fölöttünk, és harmata is áldásként hull a földre és a földön állókra. Buzog a vers és az életet adó víz. Húsvét táján a fiúk igyekszenek kivágni a rezet, olyan locsolóverset keresnek, íratnak vagy írnak ők maguk, amellyel bátran állhatnak ország-világ lányai elé. Egy-két szép öntözőverssel mi is igyekszünk a segítségükre lenni. Feltámadt a Jézus, mondják az írások. Vízöntő helyre buzognak források. Eljöttem hozzátok ifjú létemre. Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre. Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben. Nem virágzik szépet nekünk jövendőben. Virágozzék szépet, ékes virágokat. Nyerjen az egekben fényes koronákat. Egy másik, kedvelt versike: Húsvét másodnapján, régi szokás szerint Fogadják szívesen az öntöző legényt. Én még a legénységhez igaz, kicsi vagyok. De azért öntöző legénynek mégis csak felcsapok. Esztendő ilyenkor megint csak itt vagyok. Ha e locsolásért piros tojást kapok. Rövidségével is megkapó az alábbi vers: Húsvét másodnapján Az a kívánságom, E háznak népére Ezer öröm, s annyi áldás szálljon Vagy itt a párja: Én kicsike vagyok, Szólani se tudok. Mégis az Istennek Dicséretet mondok. Egy pár tojást várok. Szóval a férfinép apraja-nagyja talál húsvéti mondókát, kedve, ízlése, hangulata szerint. Sok locsoló a tréfás hangvételű verseket szereti, hiszen azokkal komoly sikereket lehet elérni. Ezekből is válogattunk néhányat, íme: Ajtó mögött állok. Piros tojást várok. Ha nem adnak piros tojást. Akkor tovább állok. Hol kitérek, hol betérek. Mindenütt egy tojást kérek. Ha nem adnak, visszatérek. Nagymamámtól kettőt kérek. Én kicsike vagyok, A fogaim nagyok. Adjanak egy kis kalácsot. Hogy harapjak nagyot. * Eljöttem a fagyon. Fia tojást nem adnak, A tyúkokat verem Egytől egyig agyon. Ez a harciasság, persze, csupán tréfa, része a húsvéti derűnek. Kívánjuk, minden locsoló fiú járjon sikkerrel ezen a húsvéthétfőn is. Reméljük, hogy öntözőverseink is megnyerik a lányok tetszését.