Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-02 / 101. szám

IV. ÉVFOLYAM, 101. SZÁM -----------------­ WMORSE 1994. MÁJUS 2., HÉTFŐ s­­­­ tudósítás Nem ismerik még a zuhanás okát Drámai utolsó percek A japán közlekedési minisztérium vizsgálata eddig még nem tudott részletes magyarázatot adni arra, miért zuhant le Nagoja repülőterén a tajvani légitársaság Airbus repülőgépe. A keddi tragédia 263 ember életét követelte, mindössze nyolcan élték túl Japán második legsúlyo­sabb légikatasztrófáját. A vizsgálóbizottság a hét végén nyilvánosságra hozta a gépet le­szálláskor irányító másodpilóta és a parancsnok, illetve a gép és torony közötti drámai beszélge­tést. Ebből kiderül, hogy 8 óra 12 perckor, hat perccel a tragédiát megelőzően, még semmi rend­kívülit nem rögzített a magnó­szalag. Egy percre rá közölte a parancsnok a másodpilótával, hogy túlságosan magasan van a gép, ezért új leszállási manőver­be kell kezdeni. Hiába nyomom, nem működik - rögzítette ké­sőbb a magnetofon a másodpiló­ta szavait. - Ne aggódj, csak nyugodtan! - szólt az utasítás. Néhány másodperc múlva már érzékelik a veszélyt, ördögbe is, mi történik? - mondja a pa­­rancsnok. Mindez azután hang­zott el, hogy a pilóták befejezték a gép szokásos leszállási ellenőr­zését, ami után elvben semmi­lyen gombot már nem kell mű­ködtetni. Ezután már csak pillanatok maradtak hátra. Ha így folytató­dik, veszítünk a sebességből - hangzott el. A válasz: Ne ess két­ségbe! Ezután megszólalt az ön­működő figyelmeztető: föld! föld! A pilóták ekkor megkísérel­ték, hogy a sebességet növelve újra felemeljék a gépet. Hiába próbálkoztak, még lejjebb szállt az Airbus. Végünk van, vége...! - volt hallható a másodpilóta ré­mült szava. Aztán egy utolsó kétségbeesett parancs: növeld a sebességet! A gép először hátsó felével ütközött a földnek, majd lezuhant, teljesen szétroncsoló­­dott és kiégett. A szakértők szerint az Airbus kézi irányítás esetén, ha a piló­ták fokozzák a hajtóművek lökő­erejét, orral felfelé fordul. Ez esetben fennáll a veszélye an­nak, hogy a hajtómű leáll, mert nem jut elég levegőhöz. Ez tör­ténhetett ezúttal is. Az egyik ja­pán szakértő szerint a tajvani gép pilótája vagy megfeledke­zett arról, hogy ezt a helyzetet elkerülendő bekapcsoljon egy gombot, vagy valamilyen oknál fogva a műveletetet nem tudta végrehajtani. Délről szóló hírharang Emlékezzünk Pürrosz királyra! Mérik nálunk és szerte a világon sokféleképpen a bajainkat. Emberveszteségben azt is többfélekép­pen, menekültekben, holtakban, sebesültekben, eszük vesztettek számában, az ország műszaki fel­szereltségének pusztulásában, művelődési éle­tünk elsivárosodásában, legtöbbször talán mégis gazdasági mércékkel. Kovács Oszkár egyetemi ta­nár, egykori miniszter a minap kifejtette, hogy a néhány évvel ezelőtti 3 ezerről 700-900 dollárra csökkent a fejenkénti nemzeti jövedelem. Nem is­meretlen azonban az az érvelés sem, amely szerint mindez, ami itt most történik, végül is a szerbség­nek kifizetődik. Erről egészen más a véleménye az egyik leg­erősebb (a hatalmi párt dominanciájához képest még ilyen minőségben is gyenge) ellenzéki párt vezetőjének, Vuk Draskovicsnak. Április végén Belgrádban második kongresszusát tartotta a szerb értelmiség. (Két évvel ezelőtt, Szarajevóban volt az első.) Ezen akarta kifejteni nézetét az el­lenzéki politikus, de nem tehette: a jelenlevők közbekiáltásaikkal beléfojtották a szót. Ő, azon­ban mindenképpen nyilvánosságra akarta hozni véleményét, a felolvasásra szánt szöveget átadta hát az egyetlen szerb nyelvű belgrádi ellenzéki lapnak, a Borbának. Magukról a kongresszusi képviselőkről is véle­ményt mondott Draskovics. „Önöket az álcázott szerb bolsevizmus fogta a szekerébe, megveszte­gette önöket, és elvette az eszüket... az egész szerb népet csordaként kezelték, amelynek a szellemi vezetőivé akartak válni." Végül kifejtette, milyen eredménnyel járt a vállalkozás. „Bosznia-Hercegovinában ma negyven száza­lékkal kevesebb szerb él, mint a háború előtt. A menekültek többsége sohasem fog visszatérni. Neveszinje községben négyszáz szerb vesztette életét, és minden negyedik egyetlen gyerek volt. És hány Neveszinje van? Mit ér az egész, ha a szerbek az elpusztított Bosznia-Hercegovina terü­letének alig 51 százalékát birtokolják, ha a fonto­sabb folyók partjairól - kivéve a Drinát - vissza kellett vonulniuk, s elveszítették a nagyobb váro­sokat (Banjalukát kivéve), a legfontosabb utakat, bányákat, gyárakat... Vajon a bosznia-hercegovi­­nai szerbek azért az ideáért haltak meg, hogy anyaországaik, Szerbia és Crna Gora nyomorba kerüljenek?" Mi, magyarok is becsülgetjük, mi marad belő­lünk, ki marad közülünk mire véget ér a háború, mire feloldják a nemzetközi büntetőintézkedése­ket. Nem sok vigaszt találunk abban, hogy a szerbséget is érinti az, ami minket, legfeljebb az vigasztal bennünket, hogy ennek következtében talán hamarosan szót érthetünk azzal, aki ért a szóból. Aki emlékszik Pürrosz király győzelmére. Matuska Márton A­ttól függ, honnan nézzük. A korábbi jóslatok többségében 1% jóval durvább hangnemet emlegettek. Bizonyára arra gon­ ZOn­­doltak, hogy fölkerül a listára néhány kisebb párt, pártocska, amelyek vezetői az ismeretlenséget nagy hanggal próbálják kom­penzálni. Ez teljesen normális dolog: zokszó ne essék miatta. Egy Thürmernek mindent össze kell hordania ahhoz, hogy egyáltalán odafigyeljenek rá, hiszen roskatag kommunista veteránok hátán bemászni a parlamentbe - úgyszólván - reménytelen feladat. De Torgyánnak is egyszerre kell fröcskölnie a kormányra, a liberálisokra és a baloldalra, mert az ígérgetések olyan licitjét indította el, ame­lyek már nem is a vágyálmok, de a képtelenségek, az agyrémek birodalmába tartoznak. Amikor derűt keltő hordószónoklatait mondja, a jelenlevők közt talán ő az egyetlen, aki pontosan tudja, sosem valósíthat meg semmit ígéreteiből, mert úgysem kerül kor­mányzati pozícióba. Sikerült ugyanis pártját tökéletesen koalíció­képtelenné silányítania. A MIÉP-es fordulatok változatosságáról már szó se essék. Nos, ezek könnyen kiszámíthatók voltak; a ko­molyabb pártokról egy kicsivel jobb vélemény alakult ki. Az egész kampányt nem is jellemzi otrombaság, gorombásko­dás, időről időre azonban fölcsapnak a szenvedélyek. A szocialis­ták környékén a pártelnök személye, voltaképpen a múltja kavar­ja föl az indulatokat. Való igaz, iszonyatos teher ez a párton, a párt tagjai jobban tudják bárkinél. Sokkal nagyobb gond azonban, hogy az állandó védekezésbe kényszerült pártvezérben - lélekta­nilag egyébként indokolatlanul - egyre több agresszió gyülemlik föl, olyankor pedig lehull róla a blazírt diplomata álarca. Legutóbb megvádolta Antall Józsefet és Jeszenszky Gézát, hogy a román válság idején holmi szabadcsapatok küldésére tettek volna javaslatot. Kétségtelen, egy választási kampányolásba sok minden belefér, az ellenfelek lejáratása pedig akár cél is lehet. Csakhogy itt korántsem erről van szó, és aligha kétséges, hogy egy volt kül­ügyminiszternek kell rendelkeznie akkora politikai érzékkel, hogy fölmérje kijelentése súlyát. Igenis, hogy fölmérje: egy ilyen kije­lentés nem Antallnak, nem Jeszenszkynek, még csak nem is az MDF-nek árt igazán, hanem Magyarországnak. Magától kínálko­zik a kérdés: egy olyan politikus, aki választási kampányfogásból semmibe veszi az ország érdekét, alkalmas-e - bármilyen szinten - az ország ügyeinek vitelére? A kérdés csak látszólagos, magában hordozza a feleletet. Menjünk azonban tovább. A dokumentumokból, amelyet Csóti György azóta közétett, az is kiderült, hogy Horn nem továbbította az akkori MDF-vezetők fölhívását a világszervezetekhez. Ebben sincsen semmi meglepő. Nem szabad elfelejteni, hogy Horn az utolsó (reméljük, valóban HÉT FELŐL Durva-e a kampány? egyszer s mindenkorra az utolsó) kommunista kormány külügy­minisztere volt. Neveltetésénél, politikai hitvallásánál fogva (és ezt egész élete példázza) a proletár internacionalizmus elkötele­zettje. Bárminemű magyar-román konfliktusban a proletár inter­nacionalista egység sérülését látta óhatatlanul; egy ilyen fölhívás­ban azt gyaníthatta, hogy román elvtársai hátrányos helyzetbe ke­rülhetnek. Az ott élő magyarság sorsa a magyar kommunisták szá­mára mindig is közömbös volt vagy éppen bosszantó a jelenlétük, amely zavarta az elvtársi légkört E­mlékezetes talán Aczél György trükkje, aki Erdélyt túszokkal zsúfolt repülőgéphez hasonlította, ahol a túszok életét mind Min­denfajta akció kockáztatja, tehát szólni sem szabad az ottani magyarok érdekében. Kádár János vagy Grósz Károly ennek megfe­lelően is viselkedett minden tárgyaláson Ceausescuval szemben; aligha gondolkodott másképpen a párt külpolitikájának egyik ki­agyalója, Horn Gyula is. A szabadcsapatok ötlete nyilván kitaláció. Arra azonban jó lehet - sugallja a logika -, hogy az MDF agresszivitását kimutassa. Az, hogy nem igaz, a legkisebb baj. Súlyosabb gond, hogy éppen a romániai magyarság érdekeit sérti. Láttuk azonban, ezek az érde­kek sosem voltak fontosak a kommunista rezsim politikusai szá­mára. Ott minden kisebbség beletartozott az internacionalisták hatalmas közösségébe, és nyomban elvesztette nemzetiségét. A nemzetköziséget pedig kizárólag a nagy Szovjetunió iránti vi­szonyból ítélték meg. Ugyanis a nemzetköziség - ahogyan Horn maga is - a szovjet imperializmust szolgálta. Ő - saját bevallása szerint - fegyverrel, a karhatalomban. Egyetlen bocsánatkérő gesztust sem tett azóta sem, soha, csu­pán „a múltat akarja végképp eltörölni". Akár oly módon, hogy másokat befeketít. Az ilyenfajta durvaságért futballpályán a piros lapot mutatják fel. Az ország felett köröző szabad keselyűk éles szemekkel követik az eseményeket. A koncot lesik, ami nekik juthat akár egy ilyen összecsapás után is. Ugyanakkor tudják, igazi ellenfelük a hatal­mon lévő, amelyik meg is akarja tartani hatalmát. Elragadni tőle, az lenne az igazi. Vijjognak, rikácsolnak, hátha elijed majd hang­juktól az ellenfél. Otromba vijjogásba kezdett a héten az egyik ilyen szabad ke­selyű. Arról, hogy a kormány ugyanúgy viselkedik, mint a távozó szovjet csapatok, amelyek mindössze sivár falakat hagytak maguk mögött a laktanyákban, sőt még a konnektorokat is kitépkedték a falakból, ellopták a villanykörtéket stb. stb. Egyszóval a leköszö­nő kormány utolsó cselekedetei az ország kirablására irányulnak, és ezt gátlástalanul teszi is, így a szabad keselyű. Hogy ki, hol, mit és hogyan tulajdonított el, nem tartotta szükségesnek felso­rolni. Rágalmazni és rágalmazni, hiszen négy esztendőn át bevált a taktika. Ezt ők konstruktív ellenzékiségnek hívják. A maguk dia­lektikus nyelvezetén. Szerencsére a keselyűvijjogást - lett légyen bármilyen szabad madár is - kevesen tévesztik össze a fülemile énekével. Aki meg mégis, annak úgy kell. Ezek után a szabad (jó)madarak úgy vélték, a leghelyesebb, ha nyomban el is búcsúztatják a „bukott" kormányt. (Az, ugye, már a választások első fordulója előtt faktum, hogy a kormány megy, másfelől rögvest a bukás bélyegét kell ráütni, jóllehet a jelzőt nem ilyen esetekben szokás használni.) Összevijjogták hát szabadcsa­pataikat (akik, persze, óriási művészek, a legjobb humoristák és a leglegek), majálisozzanak egy kedélyeset, ahogyan szoktak­­ az összes szürkeállományukkal. Ámde miért nem inkább a tolvajok lefülelésével vannak elfoglalva, ha egyszer pontosan tudják, hogy a kormány, akár az oroszok... A magam részéről tehát az otrombaság nagydíját ennek a sza­­­­­bad keselyűnek javaslom; csinos kis rágalomtirádája aligha­­nem nagy sikert aratott a vele egy bordában szőttek között. Ha azonban még egyszer bármiféle etikáról próbálnak szólni, ezt az országot iszonyatos zaj fogja fölvenni, amely bizony nem lesz más, mint az én harsány röhögésem. Ami akár tiszteletfélét is je­lenthet a „ki tud nagyobbat hazudni?"-verseny győztesei felé. Egyetlen durvasági elemet viszont a magyar rendőrség is ki­emelt a választási küzdelemből. Az újfasisztákat. Azt a két elme­­háborodottat, akik úgy vélik, ébren tartható ebben az országban Szálasi testvérük szelleme. És akik - következésképpen - úgy vélik (emiatt az iménti kíméletlen jelző), hogy ez egyáltalán szellem. Re­méljük, ez a vélt szellem fölkeresi majd őket azon a helyen, ahol most föltehetőleg egy ideig pihennek, és fölvilágosítja utódaikat, mi lehet a jutalmuk. Mint láttuk azonban, nélkülük is marad jócskán otrombaság, durvaság, mert ezt a világot nem a tanulékonyság jellemzi, hanem a féktelen nagyravágyás. Fábián László Morvát és bosnyák vezetők Iránban A szerbek megsértették a NATO-ultimátumot (Folytatás az 1. oldalról) A Tanjug arról számolt be, hogy összecsapások voltak Észak-Boszniában. A belgrádi hírügynökség szerint szomba­ton négy ember meghalt és hár­man megsebesültek, amikor a muzulmán erők támadást indí­tottak a szerbek ellenőrizte Do­­boj ellen. A muszlim csapatok tegnap reggel is lőtték Dobojt, áldozatokról mindeddig nem ér­kezett jelentés. A boszniai szer­­bek hírügynöksége szerint va­sárnap három nő meghalt és sok polgári személy megsérült, ami­kor a muszlimok szerb falvakat ágyúztak a Szarajevótól 65 kilo­méterre északkeletre fekvő Vla­­senica térségében. A két jelentést független források még nem erősítették meg. A Tanjug egyúttal ismertette a boszniai szerb hadsereg vádjait, amely szerint az ENSZ-béke­fenntartók a muzulmánok olda­lán részt vettek a Drina folyó völgyében folyó harcokban. A boszniai szerbek szerint a mu­zulmánok szombaton nagy ere­jű támadást indítottak a szerb ál­lások ellen, és az UNPROFOR- erők páncélozott járműveikkel fedezték a muzulmán gyalogság előrenyomulását. Az AP ENSZ- forrásokra hivatkozó jelentése szerint a szerbek nem tartották be a NATO és az ENSZ ultimá­tumát, és nem vonták ki vala­mennyi fegyverüket a Gorazsde körül létesített három kilométer széles biztonsági övezetből. Azt egyelőre nem tudni, hogy a bé­kefenntartók milyen fegyvere­ket találtak az övezetben. A vi­lágszervezet képviselői azt is be­jelentették, hogy a szerbek után­pótlási útvonalat hoztak létre Gorazsdétól keletre, Carnice és Foca város között - írja az AFP. A volt Jugoszlávia területén kialakult helyzet állt a horvát kormányfő és a boszniai minisz­terelnök-helyettes iráni vezetők­kel folytatott teheráni tárgyalá­sainak középpontjában. Nikica Valentic horvát kormányfő a megbeszélések után úgy nyilat­kozott, hogy a világközösség drágán fizet majd azért, ha eset­leg kudarcba hullad a muzul­­mán-horvát államszövetség megalakítása. - Ha a szerbek egész Boszniát ellenőrzésük alá vonják, akkor támadásaik követ­kező célpontja Koszovó ás Albá­nia lesz - szögezte le Valentic. A boszniai küldöttséget veze­tő Edit Bukovic miniszterelnök­helyettes kijelentette, hogy a muzulmánok készek folytatni a harcot a megszállt területek fel­szabadításáért, és ismételten a muzulmánok elleni fegyverem­bargó megszüntetését követelte. A képen látható hatéves kislány a gorazsdei szerb támadások során sérült meg. A repülőgép Bel­giumba szállítja orvosi kezelésre FOTÓ: epa - O. MATTHYS

Next