Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-17 / 114. szám
rr/ y \ ^ /' \\/ ij -5^1 10 IV. ÉVFOLYAM, 114. SZÁMmal 1994. MÁJUS 17., KEDD KULTÚRA Honi képzőművészetünk ugyancsak bővelkedik a Nagy Sándorokban, főképp a piktúra területén. Ezért szükséges aláhúznunk, hogy ezúttal a gödöllői Nagy Sándorról ejtünk szót - születésének 125. évfordulója tiszteletére. A már klasszikusnak minősülő, európai rangú mesterünk Németbányán született 1869. május 18-án, s neve elválaszthatatlan - Körösfői-Kriesch Aladárral egyetemben - a gödöllői művésztelep s vele a magyar szecesszió stílusirányzatának megteremtésétől. Mesterünk az Országos Mintarajziskolában kezdte meg művészi tanulmányát Székely Bertalan irányításával. 1890-ben római ösztöndíjjal Itáliába megy, s Rómában - Szoldatits Ferenc műtermében - megismerkedik Kriesch Aladárral, s a köztük szövődött barátság egy évtized múltával meghatározó lesz képző- és iparművészetünk alakulásában, sajátos végkifejlődésében. Nagy Sándor ennek előtte még Párizsba megy, ahol 1892-1900 közt tartózkodik. Eközben stúdiumát is folytatja a Julian Akadémián, ahol dicséretben részesül az „Art et Dekoration" című plakátpályázaton, 1898-ban pedig a híres-hírhedt párizsi Salon kiállításán szerepel. Pályakezdése első sikerei közepette Ráth György 1900-ban hazahívja s felkéri a párizsi világkiállítás magyar anyagának előkészítésére. Magánéletének s egyben művészetének életre szóló eseménye 1902-ben kötött házassága Körösfői húgával, Kriesch Laurával, amely mintegy előkészíti hamaros munkaközösségi együttműködésüket is. Ennek előtte Veszprémbe költöznek, Nagy Sándor pedig még esküvőjük évében sikerrel szerepel a Torinói Világkiállításon. Itthon kétszer is megkapja a Nemzeti Szalon illusztrációs díját (1903,1906). 1907 a magyar kultúrhistória meghatározó éve lett azzal, hogy - egyfelől - családjával Gödöllőre költözik; másrészt, hogy Körösfői-Kriesch Aladárral megszervezik a gödöllői művésztelepet, a hazai szecessziós mozgalom fellegvárát. Körösfői és Nagy együtt vezetik az alkotóközösséget, amely sokoldalú képző- és iparművészeti célkitűzése és tevékenysége révén még a szecesszionisták elődjének számító preraffaelita mozgalmon is túlmenve a középkor összművészetének (Gesamtkunstwerk) ideájához igazodott. (Ez a gondolat modern arculatot öltve tér majd vissza és bővül ki századunk húszas éveiben a W. Gropius által alapított weimari Bauhaus-műhelyben.) Nagy Sándor már korai műveiben megtalálható az a szilárd etikai-vallási világnézet, amelyet a nazarénus festők áhítatával a Mester, hol lakói...? (1900 című képén mintegy ars poeticaként fogalmaz meg, s amelynek szimbolista jelentéstartalma ötvöződik egyféle sajátosan dekoratív formakultúrával a gödöllői törekvések meghatározójaként. A húszas években a grafika vonzza, Komjáth és Ady verseit illusztrálja, s e sorozatokat 1928-ban ki is állítja az Ernst Múzeumban. Legkiemelkedőbb alkotásait azonban a monumentális műfajokban hozza létre: marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermének üvegablakai (1913), lipótmezői kápolna falképe és üvegablakai (1914), temesvári Papnevelde kápolnájának freskója és üvegablakai (1917), gödöllői Premontrei Gimnázium freskódísze, a mára teljes végveszélybe került Szt. Erzsébet-plébániatemplom freskósorozata Pestszentezsébeten (1938-ig), csornai plébániatemplom freskója (1942-43). Ezek közül csak a XX. kerületi falképek siralmas állapotáról van tudomásunk. A korszakos művek megmentésének ügyét szolgálta az 1993. március 22. és május 2. között megrendezett, muzeológiai s műemlékvédelmi szempontból egyaránt kitűnő, figyelemfelkeltő kiállítás a Pesterzsébeti Múzeum Gaál Imre Galériájában. A világörökség részét képező murális művek megmentéséért akkor sokan síkraszálltak, e sorok írója is publikált egy-egy terjedelmesebb esszét két hetilapunkban is. Hogy azóta történt-e valamiféle kezdeményezés...? Talán még nem késő!) Sajnos a művészet-, sőt művelődéstörténeti művésztelep 1921-ben - támogatás hiányában - megszűnt, de Nagy Sándor és családja tovább is Gödöllőn maradt. 1934-44-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, de ezalatt is rendre szerepelt különféle tárlatokon. A már említettek mellett fontosak még: London, Peterson Galéria (1927), családi gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban (1931). A magyar szecesszió egyik legtüneményesebb művésze, aki az egyetemes értékekhez igazított alkotásit népművészeti elemekkel is gazdagította, 1950. máricus 14-én hunyt el Gödöllőn. Kertünk (1902), Averyrian (1904) és Kettős arckép (1907 körül) című festményei a Magyar Nemzeti Galéria 20. századi állandó kiállításán láthatók. \ \ ^ Ecsery Elemér A gödöllői Nagy Sándor emlékezete 125 éve született a magyar szecesszió festőgéniusza " XI Békés Pál-ősbemutató Borotválkozás előtt A darab műfajmegjelölése: tévelygés két részben. Tegyük hozzá: avagy megvilágosodás két rész után - mivel a Salinger Zabhegyező című regényének motívumai alapján készült mű szellemében hű a salinger életműhöz, s ekként a jellegzetes Zen-hatást bölcsen átvette. Békés Pál Hadhegyező című darabjának két nagy erénye, hogy megőrizte a távol-keleti szellemi hatást, és hogy - nyilván ennek érdekében - nem a serdülés ajtajában tébláboló Holden személye adja a cselekmény tengelyét, hanem a Phoebéhez való testvéri viszony: a harmóniára törekvés egyensúlyi lehetőségét a sokkoló átértékelődésekkel szemben a változatlan érték. Szeretet, összetartozás, felelősségérzet mind vonatkoztatható erre a kapcsolatra, de mind csak szűkítené. Az írónak sikerült meghatározatlanul, s ezáltal határtalanként érzékeltetnie az emberi lényeg teljességét és végtelenségét. Mindezek ellenére maga a darab nem a Zabhegyező színi adaptációja, hanem hatásának színpadra alkalmazása. Ezért hagyta meg Békés a regény szereplőinek neveit. Ha kérdezné az olvasó, vajon mennyire hatott a magyar íróra az amerikai, két választ adhatnék jó szívvel. Az első az, hogy nagyon, a második pedig: ítélje meg személyesen, mert az értelmezés változatlan pontjai mellett több ponton érezni, hogy Békés Pál fiatal író, Salinger első magyar olvasóinak nemzedékéhez tartozik. A Hadhegyező abban a rövidebb-hoszszabb - de inkább rövidebb - párbeszédek sorozata, amelyek közé jó ritmusban ékelődnek Holden telefonos monológjai, és igen ritka a több szereplő egyidejű jelenléte. Mint dráma mégsem igazán jó darab. S hogy mégis akként működik, a vendégdramaturg, Solténszky Tibor remeklése, valamint a regény színrevitelével évek óta foglalkozó, ugyancsak vendég Lengyel Pál rendezése. Ők ketten, a harmadik vendéggel, Szegő György díszlettervezővel szinte minden lehetőségét kihasználták a miskolci szuperszínpadnak, akusztikai csodáktól a kétszintes téren át a sétatempóban forgó színpadig stb., és ennek következtében a számtalan színváltozás színpadi mozgássá alakul, dramaturgiai funkciót kap. Holden Caulfield szerepében Lerch Tamás, aki jelenleg nem szándékozik a főiskolára jelentkezni, különösen akkor megrendítően hiteles, amikor Holden gyengeségeit, talán legmélyebb önmagát láttatja. A Phoebét játszó Szabados Vanda Lerchnél is nagyobb találat. A Miskolci Nemzeti Színház művészei - beleértve a most még vendég Szerémy Zoltánt is - nem tekintették ifjúsági előadásnak a Habhegyezőt. A stradlatert játszó Takács Adorján mélyen,emberinek mutatkozott kurta jelenetében. Nem megkülönböztetés ez, csak a pontos munka jelzése: az ördög nem férkőzhetett a részletekhez. A rendezői teljesítmény dicsérete, miként a további tizennyolc gyerekszereplő nagyszerű mozgatása is. Szitányi György Zempléni Panteon A honfoglalás 1100 esztendős ünneplésére készülődve Szerencsen a csodálatosan felújított Rákóczi-várban arcképcsarnokot hoznak létre. Nagy gonddal készítették elő a Zempléni Panteon Alapítványt. Az öttagú Panteon bizottság feladata lesz meghatározni és eldönteni, hogy ki, mikor és miért kaphat emléktáblát. A Panteon célja, hogy egy meghitt és hangulatos történelmi környezetben - mely jelenleg a város kulturális és idegenforgalmi központja - a Rákóczi-várban egy olyan arcképcsarnokot alakítsanak ki azon jeles embereknek, akik itt születtek, éltek e tájon, akik sokat tettek Zemplénért szóval és tettel. Azoknak a tiszteletre méltó elődöknek szeretnénk emléktáblát állítani, akik növelték Zemplén és Szerencs hírét és tekintélyét. Sokan vannak, akik méltóak és érdemesek arra, hogy a Panteonba kerüljenek. A magyar történelem nagyjai, a vár kapitányai, egyházi személyek, zenészek, írók, orvosok és sokan mások mellett Szerencs város jeles polgárai is felkerülhetnek a Panteon tábláira. Az elsődleges követelmények között szerepel viszont az, hogy a kuratórium tagjai kellő történelmi távlat figyelembevételével döntsön véglegesen arról, hogy kinek állítsanak emléket. Ez évben két márványtáblát helyeznek el a Panteonban. Az egyiket felsővadászi Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem születésének 450. évfordulója tiszteletére, a másikat Kossuth Lajos „a leghívebb magyar" halálának 100. évfordulójának emlékére. A Panteon ünnepélyes megnyitását és ökumenikus imádsággal történő avatását 1996-ra tervezik. Szarajevó képekben Csontváry Kosztka Tivadar Mária kútja Názáretben című festménye díszíti az ötödik esztendejébe lépett Európai Utas legújabb, tizennegyedik számának borítóját. A valóban szemet gyönyörködtető fedőlap alatt gazdag tartalom rejtőzik: a közép-európai átalakulási folyamattal, illetve az európai együttműködéssel foglalkozó kiadvány több mint száz oldalán bátran csemegézhet az olvasó, akár kultúrára, akár irodalomra éhes. Izgalmas, érdekes témaként szolgál a negyedévenként napvilágot látó folyóiratnak az Európai Kulturális Hónappá szélesedett Tavaszi Fesztivál, amely az idei esztendőben lehetőséget adott hazánknak, hogy megmutassa magát a nagyvilágnak. E témakörben írt, Klejánszky Tamás néhány gondolatával indít a lap, majd Budapest: kulturális hídfőállás címmel Demszky Gábor nyilatkozatát olvashatjuk, amit Bodor Pál vetett papírra. Továbblapozgatva számos művészportré tűnik a szemünk elé, tágíthatjuk ismereteink tárát századunk jelentős személyiségeiről - a többi között - Vörösmarty Mihályról, Mikszáth Kálmánról, Ivan Jeaskoról, Ady Endréről, Móricz Zsigmondról, James Joyce-ról vagy akár Ivó Andricról. S ha már az Európai Utasról esett szó, mi sem természetesebb, mint hogy térségünkből, térségünkről szóló hírekkel is találkozhatunk. A második fejezetben elsőként Kőbányai János Szarajevóban készített képriportja tárul a szemünk elé, mintegy figyelmeztetés gyanánt, nehogy nálunk is, és még számos helyütt a világban eluralkodjék az értelmetlen harc, az értelmetlen öldöklés. Továbbra is a nemzetiségi kérdés marad a középpontban. Kende Péter: A Dunavölgyi nemzeti törekvések nyugati látószögben című írásában. A Párizsban élő, magyar származású Fejtő Ferenc- akinek neve egyébiránt ismerősen csenghet a lap olvasóinak - is térségünkről, Közép-Európáról fejti ki nézeteit, már nem első alkalommal e lap hasábjain. Az Európai Utast - a már megszokott hagyomány szerint - a szerkesztőgárda író-olvasó találkozóit ábrázoló néhány fotó zárja. Ezúttal a 75 éves Mándy Ivánt kapták lencsevégre az írók Könyvesboltjában rendezett születésnapi ünnepségén. A Találkozások rovat anyagát gazdagítja a Busek-Göncz-találkozó. (v. s. cs.) |'C)v\A l*^V "i u- Operaházi portré Fülöp a Don Carlosban - Bár sokan tartottak tehetségesnek, mégsem sikerült a kolozsvári Zeneakadémiára bejutnom, holott többször is próbálkoztam - emlékezik. - Ezért, hogy apám polgári tisztviselő voltát ellensúlyozzam, elmentem fizikai munkára, így „munkáskáderré" váltam, és 1966-ban sikerült felvételt nyernem a bukaresti Zeneakadémiára. Abban az időben, legalábbis Bukarestben, nem éreztették velem, hogy nemzeti kisebbséghez tartozom. Most már ez másként van. Tulajdonképpen szerencsém volt, hogy lekerültem Bukarestbe, mert az Akadémiának saját zenekara, színpada, jelmez- és díszletkészítő műhelye stb. volt, és így én ott tökéletesen megtanultam, hogyan készül el egy operapremier. - Kik voltak a tanárai? És hogyan indult a pályán? - Több kitűnő tanárom is volt, de csak egyet említek, aki nemzetközileg ismert, híres baritonista volt: Petru Stefanescu Goanga. Az Akadémia elvégzése után az Állami Bizottság kihelyezett Temesvárra, ott én voltam a hetedik basszus, de azért lassan átvettem az összes opera- és operettszerepet. Elénekeltem szinte valamennyi kisebb-nagyobb Verdi-szerepet, többek között például: Nabucco, Don Carlos, Boccanegra, Aida, Trubadúr, Álarcosbál, a Rigolettóban három szerepet is (Sparafucile, Monterone, Marullo), de voltam Mefisztó, Don Pasquale, Don Basilio stb. Most tanulom a 102. szerepemet, a Walkür Hundingját. - Külföldi szereplésre volt lehetősége? - Lett volna, de valami mindig közbejött. Meghívtak például Milánóba a Piccola Scalába koncertre. A meghívólevelett véletlenül" azon a napon kézbesített A Magyar Álami Operaház kitűnő basszistája Airizer Csaba, 1943-ban született Kolozsvárott. Európai hírű énekes, fellépett Olaszországban, Németországban, Hollandiában, Luxemburgban, énekelt Párizsban és Barcelonában. Budapesten az énekversenyen Erkel-díjat nyert.te a posta, amikor jelentkeznem kellett volna Milánóban! Ceausescu bukása után felhívtam a Szegedi Színházat, és megkérdeztem: nem jöhetnénk-e valamelyik produkciónkkal Szegedre, mert Temesváron még nem lehet játszani, közönség se nagyon lenne, a társulat nem csinál semmit. Az akkori szegedi vezetés, élén Gregor Józseffel, meghívta vendégszereplésre a temesvári Operaházat. Előadtuk Szegeden, majd Szolnokon a Nabuccót, amely egyik legjobb produkciója volt a temesvári Operának. Ezzel az előadásunkkal azután többfelé is jártunk Európában. Engem ezután a Szegedi Színház egyénileg is meghívott Mefisztó szerepére. - Hogy sikerült a budapesti Operaházhoz szerződnie? - Tulajdonképpen Rossini, Mózes operája kapcsán. A darabot tudomásom szerint Polgár László énekelte volna, de ő az idő tájt ment el Zürichbe. A színháznak szüksége volt Mózesre, engem hívtak. - És a Mózes után? - Barcelonában is és Bukarestben is a budapesti Operával énekeltem a „Kékszakállút"! - Úgy tudom, ezt a Bartók-remekművet Párizsban is énekelte. - Igen, ez úgy van, hogy néha észre sem veszik az embert, azután egyszer csak történik valami fontos. Kaptam egy telefont, hogy Párizsban kellene énekelnem a Kékszakállú premierjét Marton Évával! Az eredetileg kitűzött szereplő, a bayreuthi szupersztár, a dán Aage Haugland megbetegedett, lemondta és helyette keresnek „mást". Megkérdezték, vállalom-e? Boldogan vállaltam. És hogy jól sikerült, azt bizonyítja, hogy a Rajna kincse Fasolt szerepének eléneklésére is felkértek. - Itthon mi a mostani legnehezebb feladat? - A basszisták egyik legfélelmetesebb próbatétele: Fülöp király a Don Carlosban. Én ezzel a szereppel vizsgáztam, de azóta több, mint húsz év telt el. Most arra voltam kíváncsi, hogy ebből a bennem érlelődött szerepből mit tudok kifejezni, és az alakítást gazdagítva átadni a közönségnek. Dr. Viola György