Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-05 / 104. szám
16 IV. ÉVFOLYAM, 104. SZÁM I. I 1994. MÁJUS 5., CSÜTÖRTÖK Káromkodásból katedrálist A közelmúltban jelent meg Vasy Géza könyve Nagy Lászlóról, amely jól jelölte ki az 53. évében elhunyt költő helyét. Csak a véletlen műve lehet, hogy napjainkban adta ki a Püski Kiadó - az egyik legjobb barátjának - Kiss Ferenc irodalomtörténész írások Nagy Lászlóról című kötetét, amelyben tizenegy tanulmány, esszé, könyvkritika, verselemzés, naplórészlet és nekrológ olvasható. Az első 1968-ban, az utolsó 1993- ban jelent meg különböző folyóiratban. „Átkozott és babonás, konzervált ősi szokások közé születtem - mondta Nagy László egyik interjúban a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és babonák között, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való." Elfogadhatjuk ezt a vallomást a költői élmény kulcsának, a kétpólusú belső parancs forrásának is, mert a ceruza előbb mozdult a vizuális, mint a verbális kifejezésre. Sajnos, nem maradtak meg gyerekkori rajzai a lovakról, amikhez mindig is vonzódott. A pápai középiskolából az út az Iparművészeti - majd két év múlva a Képzőművészeti Főiskolára vezetett. Végül az irodalom maga alá gyűrte a festészetet, mert a bölcsészettudományi karon találta meg nagy szerelmét, a bolgár irodalmat. A világgal perben álló költő dacos indulattal kérdezte - Ki viszi át a szerelmet - egyik legszebb versében: „Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?" Aki nem ismeri Nagy László műveit, haszonnal olvashatja az egyes írásokat. Ízelítőt kaphat többek között a Bolgár-tánc, jártam én koromban, hóban. Gyöngyszoknya, Deres majális. Ki viszi át a szerelmet. Himnusz minden időben. Gyászom a színészkirályért. Három nap, három éjjel, Balassi Bálint lázbeszéde, Menyegző című versek antológiájáról. Nagy László 1975. március 3-án ezt írta naplójába: „...ütés a szívre. Németh László meghalt. A legjobb érzékkel ő nyúlt a költészetemhez. Majd írok róla, lehet, hogy verset. Lángész, aki nem lehetett boldog. Csak az első szélütés után. Legyintett az irodalomra. Mosolygott." A Menyegző egyik legnagyobb verse, amely 1965-ben jelent meg a Kortársban. Érdekes a summázata: „írtam a romlás és a romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért." A kötet utolsó négy írása mutatja be a költő ragaszkodását a bolgár irodalomhoz, amely 45 éve kezdődött. Három évig ösztöndíjas volt Bulgáriában. Fordításaiért megkapta a Botev-díjat, halála után múzeumot alapítottak és utcát neveztek el róla. Ez a tizenegy írás jó kalauz Nagy László költészetéhez, s ráirányítja a figyelmet a szülői ház sugárzó melegére, korai betegségére, halálára, az irodalmi útjelzőkre, történelmünk fényes és sötét lapjaira. Kis túlzással monográfiának is nevezhetnénk. Rádics Károly A héjak közé zárt, érzékeny, puha testű kagyló, ha homokszem gyötri, gyöngyöt hoz létre. A börtönbe vagy lágerbe zárt költő vagy költői vénájú rab versekkel védekezik a rácsok ellen. Ha e versek megjelenhetnek, megkülönböztetett figyelmet élveznek. Hasonló a helyzet az erotikus költészettel is, csak ott a szexuális tabukat képzelhetjük a rácsok helyébe. A szenvedés és az erotika kelendőbbé teszi a költészetet, de ha a művészi érték felmutatása a cél, ítéletünket nem befolyásolhatja a börtön és az ágy aurája, se pro, se kontra; ki kell vonni magunkat az önmagukban is erős töltésű szavak és szituációk sokkoló hatása alól. Kérdés, mennyire sikerülhet ez? Kárpáti Kamil és Döbrentei Kornél neve bizonyára ismerősen cseng verskedvelő olvasóink előtt. Kárpáti Kamil - akárcsak az ötvenes években bebörtönzött költőtársai: Béri Géza, Gérecz Attila, Szathmáry György, Tóth Bálint, Tollas Tibor börtönverseivel vált ismertté (Füveskert-antológia). Döbrentei Kornél nevét elsősorban gyújtó hatású versei és közéleti szereplése nyomán ismerte meg a szélesebb publikum. Az elmúlt évben mindketten új hanggal jelentkeztek: Kárpáti Kamil, életműsorozatának első köteteként, válogatott szerelmes verseit tette közzé, melyben az az újszerű, hogy a szerkesztésmód ikonosztázra emlékeztet, Döbrentei pedig 30 új balladával - vidám szexuális tankölteményekkel - lepte meg olvasóit. Ha igazodni akarnék ahhoz a műkritikusi „szabály"-hoz, hogy magára valamit is adó verskritikának költőibbnek, áttételesebbnek kell lennie, mint amilyenek maguk a versek, akkor a két kötet alapján a következő jelzőkkel illethetnénk a kép költőt: Kárpáti szolid, szorongó, szereleméhes, Döbrentei szilaj, szókimondó, szenvedélyes. És mindketten a szexuális szabadság elkötelezett hívei. Kárpáti Kamil szerelmes verseket tartalmazó kötetének szervező elve nem valamiféle időrend, hanem a szerelmi tapasztalatok emelkedő íve, jobban mondva: spirálja. Persze nem úgy, mint egy szerelmi tankönyvben, mely az elemi ismeretektől halad a szerelmi tudor bölcsessége felé, s bár előfordul, hogy a költő kimondja ítéleteit, újabb verseire különösen jellemző, hogy szerelmi tapasztalatai varázslatos magánmitológiájában jutnak, kifejezésre, ahol a külváros (Pesterzsébet) reneszánsz fényben fürdik, s a jelen a Heszperidák kertjével, a valóság a képzőművészettel szervesül, ahol Auguin, Gulácsy Lajos, Swift alakjaival rokon noah-noah emberekkel és a titokzatos Kis Hölggyel találkozhatunk, kinek szemében aszerint látjuk magunkat, hogy az elfojtott vágy titokzatos tárgyának vagy a szexuális szabadság allegóriájának vagy pedig utolsó, angyalszárnyú jegyesünknek képzeljük. A költő „Egyetlen vészkijáratot ismerek..." című versében fogalmazta meg platoni fogantatású ars poeticáját, miszerint: „A világot meg kell változtatni, de csak a szerelmen át lehet." Nos, a szerelmes ember, ha szerelme viszonzódik, kétségkívül rózsaszínben látja a világot, mint ahogy a költészet is elviselhetőbbé teszi a börtönt, ám maga a szerző írja egyik versében, hogy„szép nem pótol szabadságot", nem beszélve arról, hogy miként hatnak a világra a viszonzatlan és a balul végződő szerelmek. Gyanítható hát, hogy a tapasztalatok említett spirálja kettős spirál: egyik tudatos, másik nem. A mitológikus áttétel teszi lehetővé, hogy ez utóbbiról is értesüljünk. Arról a szeretetvágyról, például, mely a börtönben, a költő legszebb férfikorában felgyülemlett. Elismerve a különböző szerelmekből lepárolt versek sajátos kölcsönhatásait, a szerzői válogatás hátrányaként említhetjük, hogy - ki tudja, miért, tán tapintatból, mert gyengébbnek nem tekinthető - kimaradtak a költő egyik hölgyéhez írott versek. Érdemes lesz hát az életműsorozatot egy „Zsengék, töredékek" című kötettel zárni. Addig is - bizonyságul és jóvátételként - álljon itt két sor a „Gyümölcsoltó Mária" című versből: „átiramodva letepert éveimen / szemedből új föld s az elvesztett Éden fénye üzen". A költő szerelmi tapasztalatainak gazdagodását példázza, hogy fő múzsája már fantázianévvel illeszkedik a szerző magánmitológiájába („Gi"). A pamfletszerű utószó valahogyan nem illik a versek hangulatához, a földre rángatja őket. A kötetet Rátkay Endre festményeinek színes, művészi reprodukciói díszítik. Ezeken a költő arcmása, versmotívumai is felbukkannak, eredetileg azonban nem illusztrációs céllal készültek, hanem egy ikonosztázra emlékeztető festménysorozat részei, mely a pesterzsébeti Gaál Imre galériában látható. (Kárpáti Kamil Tengerre vetett ágy. Válogatott szerelmes versek. Stádium, Budapest, 1993.) Döbrentei Kornél új kötete olyasféle szerelmi (főként szexuális) tanácsadó mint a Káma Szutra, csak versben. Annyira is veendő komolyan, bár a tanácsok mögött - Váncsa István előszava szerint - a szerző verítékes terepmunkájának tapasztalatai rejlenek. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy a versek méltók-e a nagy előd, e zavaros időkben ismét divatos .Villon balladához? Nos, nézetem szerint, emiatt nincs ok pirulásra. Döbrenteinél a ballada, természetesen, nem műfajt jelöl, nem dalban elbeszélt tragédia (még „Az üzemzavarról" és „A kurta fegyverrel intézkedőkhöz" című ballada sem az), amely legalábbis ma még avíttasnak hatna, hanem versforma, melyet 3 tízsoros versszak és egy pár soros záró strófa (Ajánlás) és a strófákat záró refrén jellemez, valamint az, hogy a versen mindössze négy rím vonul végig, ami nem kis bravúrt igényel, hiszen e balladák többsége 36-37-soros, tehát egy-egy hívószóra tíznél is több rímet kellett találni. Figyelembe véve ezt a kötöttséget, elismerésre méltó a költő közvetlen, természetes hangja. Ami a téma miatti pirulást illeti: ezek a versek semmivel sem közönségesebbek vagy paráznábbak, mint a villoni balladák. Az ízlések persze különbözőek, Döbrentei kötete nem javasolható mondjuk egy apácazárda könyvtárába. A szerző sem oda szánta, ezt a kötet címének eleje („Vitézeknek való...") és a katonai kiadó is sejteti. Ebből azonban nem következik az, hogy ez a kötet hadfiaknak szóló kaszárnyaköltészet. Már csak azért sem, mert a kötet két verse („Ballada húros hangszerekre" és „Őszinte illatok dicsérete") hölgyekhez szól. De hogy biztosak legyünk a dolgoinkban, a kötetet átadtuk egy kórus két (egy szoprán és egy alt hangú) tagjának. Nos, a két hölgy együltő helyében végigolvasta a kötetet, cáfolva egyszersmind a költészet haláláról keltett híreket is; arra a kérdésre pedig, hogy melyik ballada tetszett leginkább, az alt hangú kísérleti személy nem a hölgyeknek szóló két verset említette, hanem „Az elszalasztott alkalmakról" című balladát. Költők, politikusok, színészek közös munkahelyi ártalma: a póz. Ettől költőnk sem teljesen mentes. Mentségéül szolgáljon, hogy a legnagyobbak sem. A póz ebben a kötetben is előfordul, csak kissé más vonatkozásban (pl. „Az oldalpóz dicsérete" című balladában). A kötetet, mintegy kontrasztként, Lacza Márta félalakos pózokat ábrázoló, középkori iniciálékra emlékeztető szecessziós rajzai díszítik, továbbá bizonyságaként annak, hogy a szerelmi csatákban egyik hadviselő fél harci tapasztalatai és eszközei sem mellőzhetők. (Döbrentei Kornél: Vitézeknek való dévai balladák. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993.) Kérész Gyula -------------------------------------------------------------------------------------------— „Szabadság, szerelem” (két verseskönyvről) KRITIKA - Sóvirág - szülőföldje, Észak-Bánát pusztulását írja meg, a „szétporladó szülőföldet", csupa messziről felfénylő képet, elfoszló dallamot, a fairól, és megfakuló fotográfiákról mindennapok szépséges és kifakuló felidézhető, az emlékezetben elme- ' Umlomját, kormát és vadvizeit, vadrülő világot mutat be a szerző. Első madaras szikeseit, a nádégetés, eperszedés szertartásait, az emlékezetté fakult öreg malmokat, a táj avartüzeit és gyümölcsízeit, romossá széthulló tanyáit és e merülő világgal együtt elfogyó öregeket, s akik már nem lépnek a helyükbe többé, az igabbakat, akik menekülnek erről a boldogtalan tájról. Bozóki Antal könyve - önpusztítás - szűkebb haza és a táj gondjaival-bajaival viaskodik. A legátfogóbb, egyetemes összefüggések tükrében vizsgálja Földünk romlását, a környezet pusztulását, az atomkor szörnyűségeit, a tengerbe zúduló olajat, a sugárzó anyagok szaporodását, a veszélyes vegyszerek, kétes hatású gyógyszerek sokasodását, a génsebészet baljós jövőjét, a világűr szennyezését - röviden: a túlzott iparosítás kiszámíthatatlan, a földi életet közvetlenül veszélyeztető ártalmait. Burány Béla munkája - Emberek, sorsok, katonák -, ahogy a szerző az előszóban elmondja, arra a kérdésre keresi a választ, hogy „A világnak ezen a táján, amit most Vajdaságnak mondunk, a belátható történelem folyamán vajh hányszor és mikor adatott meg az a legelemibb emberi jog az itt születetteknek, hogy maguk válasszák meg amiért megdögleniük érdemes?" A vajdasági emberek meghurcoltatásairól, megaláztatásairól szólnak az idézett történetek: gyűlő, jeltelen sírokról, titkos edvégzésekről, nyomtalanul eltűnő férfiakról, a folyókon úszó holttetemekről, a földből itt is, ott is előbukkanó, ismeretlen csontokról. Burány idézi a gyermekkorában, az iskolában tanult dalocskát: „Ezer esztendeje annak/ hogy a magyarok itt laknak/ most akarják, most akarják kiirtani/ de az Isten, a jó Isten nem engedi." Dehogynem engedi, teszi hozzá nekibúsulva a történelmi tapasztalatok birtokában. A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kiadványai valamiképp mind - műfajuktól függetlenül - ezt a kis dalocskát cáfolják, s dokumentálják egy veszélyeztetett nemzeti kisebbség keserves mindennapjait, baljós jelenét és ködbe vesző jövendőjét. . \ / Szepesi Attila gyó, szép mesterségeket - dohány-„Erdélyből jönnek, egyre jön déli környékének szokásait, a panel/győzelmesen jönnek a raszti élet megtartó hagyománykönyvek!" - írta valaha Juhász Gy.- rendszerét, ünnepeket és hétköznala, s aligha véletlen, hogy az ő szép pokai, egy lassan csak könyvek lapsorai jutottak eszembe a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kiadványait lapozgatva. Onnan is diadalmas könyvek jönnek manapság, meg persze menekülők, és tragédiák baljós hírei, ahogy a világnak annyi más, közelebbi és távolabbi, részek és háborúk dúlta vidékéről. A remény fogytán még kigyúl az értelem, hogy leltárt készítsen, a jelenről, ami szánalmasan kisszerű és kilátástalan, a múltról, ami oly emlékezetesen gazdag és színes volt, meg a jövőről, ami nincsen többé. Újvidéken jelennek meg az említett társaság kiadványai, a győzelmes könyvek, tragikus képet festő könyvek, fuldokló könyvek, szerény köntösben, ahogy lehet, és messzire kiáltva, ahogy az ottani szerzőknek - költőknek és történészeknek, néprajzosoknak és természetvédőknek, szociográfusoknak és jövőkutatóknak - tennie kell az adott kilátástalan helyzetben. Az értelem emberének kell kiáltania a végső órán, mert - ahogy a Biblia írja - kiáltanak különben a kövek,s ha már az értelmes élőlény elhallgat. Munkák, ünnepek, népszokások - ez a címe Tripolsky Géza könyének, melyben a vajdasági lisza-vi- Ünnepek és tragédiák Fuldokló könyve termesztés, vályogvetés, kemencekészítés - s a kihaló mesterembereket. A ház körüli tevés-verés szertartásait, meg a fényes ünnepek örömeit, húsvéttól karácsonyig, születéstől halálig. Furcsa versek foglalata Bosnyák István Kis éji Ady-breviáriuma. A nagy költőelőd verssoraiba kapaszkodva, azokat tükörben átvilágítva, megfordítva és játékosan tragikus ötletekkel fűszerezve szól a mai Balkánon dúló szörnyűségekről, bornírt dühökről és részeg reményekről, ahogy „A pannon vigasság" című háromsoros is summázza: "Már nem várnak, semmit se várnak -/ de olykor még, lám, dobbant a kedvük:/Egye fene! így könnyebb lesz szétszélednünk!" Cs. Simon István szép könyvében Xantus Géza: Akt (aquatinta, 1993) A lélek finom sebei Habent sua fata libelli - a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Ez a latin mondás érvényes Örvös Lajos Külvárosi lelkek című novelláskötetére is, amely a sz^lzl'i s járulékától eltérően csak évtizedek múltával láthatott napvilágot. A késedelem - és ez nem üres vigasz - semmit sem ártott a könyvnek, sőt sokkal megfelelőbb olvasói közegbe került. Az a fajta keresztény humanitás, mely Örvös írásaiból szüntelenül árad, nem kapott volna kellő oxigént a kommunista-ateista rendszer évtizedei alatt. Örvösről sokan tudják, hogy gyermekifjú korában Móricz Zsigmond pártfogoltja volt, s a Kelet Népe szerkesztőségében nyílt ki szeme a világra, az irodalomra s az emberi élet rejtelmeire. Az egykori tanítvány azóta sem lett hűtlen a mesterhez, ám világlátásában, művészi igényeiben nagyobb hangsúlyt kapott nála a realizmuson is túlmutató emberi részvét. Az a fajta emocionális állapot, mely az esendő, botladozó ember életútjában - akár parányi életszeletében is - föl tudja villantani a keresztény együttérzés lehetőségeit, momentumait. Ezek a novellák a közérthető, hagyományos próza forrásvidékén fakadtak. Egy szemernyit sem érintette meg őket a XX. század második felének szerkezeti-nyelvi anarchiája. Az írónak nyilvánvalóan az érzelmi állapotok sejtető bemutatása a célja. Nem törekszik sem a történet látványos „megemelésére", sem a csattanós lezárásokra. Az örök kisember látható-hallható a mindennapos lét világában, apróbb és nagyobb kudarcaival együtt, azzal a lét sebezte, olykor alig észlelhető, tűhegyes fájdalommal, melyet a nagyon érző lelkek hordanak magukban és magukon egész életükön át. Így vonulnak el előttünk Örvös Lajos figurái, a lélek finom sebeivel, csöndes és megbocsátó mosollyal, amely gyakran önmaguknak is szól. És ilyenek az örömet átélő, derűsebb alakjai is, olykor komikus felhangokkal, csetlő-botló léptekkel, de sohasem kivetkőzve emberi mivoltukból. A hazai környezetben, a „külváros" világán kívül színes kitérőt jelentenek a franciaországi, közelebbről a párizsi élményeket felszívó novellák. Köztük számos olyan írás, amelyben a férfi és nő manapság ritkán tapasztalható, finom, lemondó lírája lengi körül a történeteket. Egy-egy gesztusban, félig gondolt emberi szándékban is föllobogtatva ,a már említett együttérzést és részvétet. A Csavargók, Beatrice diák-árvaságból táplálkozó fejezetei, az Arletten hamvas gyöngédsége vagy a Karácsony a Notre-Dame-ban érzelmi polifóniája mind az említett tételt igazolják. És a különböző kutya-történetek sem a hatáskeresés szándékával sorakoztak föl Örvös kötetében, hanem azért, hogy valamit kifejezzenek a lét szánalmat indukáló pillanataiból. Valami fogódzót ahhoz, hogy eligazodjunk abban a furcsa közegben, amit emberi életnek nevezünk. [ Szeghalmi Elemér