Új Magyarország, 1994. augusztus (4. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-06 / 183. szám

IV. ÉVFOLYAM, 183. SZÁM magazin 1994. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT A második résztvevő ma m ar _ ---­megjelent publikációk bakran említik a hegyicsapatokat. A szerzők általában elismerő hangon szólnak a „hegyiek­ről", dicsérik szervezettségüket, szak­mai tulajdonságaikat. Az eddig megje­lent írások azonban csak kevés adatot közölnek a hegyicsapatok megalakulá­sáról, békeéletéről és harcairól. Ezen a helyzeten kívánok lehetőségeim szerint változtatni. Magyarországnak a hegyiharc körül­ményeinek megfelelő szervezésű és fel­szerelésű alakulatai 1939-ig nem voltak. Kárpátalja visszacsatolása után merült fel az igény arra, hol a magas hegyek között vívandó harcban is alkalmazha­tó, speciális csapataink is legyenek. A magyar honvédség hadrendjébe, konkrétan a Vili. hadtest kötelékében, 1939 őszén került az 1. hegyidandár há­rom hegyivadász-zászlóaljjal és né­hány dandár közvetlen alegységgel kb. 2500 fővel. A HM 39 000(emn. l)a­ 1939 szám alatt megjelent hadrendi táblázat szerint az 1. hegyidandár-parancsnokság állo­máshelyéül a Latorca folyó melletti Szolyvát jelölték ki. Az 1. hegyizászlóalj az Ung folyó völgyében levő Pere­­csenyben, a 2. zászlóalj a dandárpa­rancsnokság székhelyén, Szolyván, a 3. pedig a Felső-Tisza völgyében levő Ra­­hón került elhelyezésre. A dandár köz­vetlen alegységek - egy páncéltörő szá­zad, egy motorkerékpáros szakasz, egy páncélgépkocsi-szakasz, egy lovasszá­zad, egy níradószázad, valamint a szűk dandárvonat - a Munkácson levő lak­tanyákban kaptak helyet. A hegyicsapatok megalakulásáról a Magyarország hadtörténete 2. köteté­nek 29. oldalán a következők olvasha­tók: „A VIII. hadtest megalakítása után hozták létre a hegyidandárokat, három zászlóaljjal és zászlóaljanként egy-egy hegyiágyús üteggel. Ezek fegyverzete meghaladta a gyalogságét. A hegyiva­­dász-század 16 golyószóróval (a gyalo­gos nyolc) és három nehézgéppuskával rendelkezett, géppuskás századainak 12 géppuskája (a gyalogságnak kilenc) volt." Ezek a számok pontosak, de csak egy dandár létesült 1939-ben és a szá­zadok nevében akkor még a vadász szó nem szerepelt. Az 1. hegyidandárt első alkalommal 1940 nyarán mozgósították (létszámát kb. 6000 főre növelve), amelynek vég­rehajtása után a Románia ellen felvo­nuló magyar főerők északi szárnyának biztosításával kapcsolatos feladatokat látta el. A 2. bécsi döntés után kialakult hely­zetnek megfelelően a magyar királyi honvédségben szükségessé vált szerve­zeti változások az 1. hegyidandárra is kiterjedtek. Első ütemként leszerelték a mozgósításkor behívottakat, második­ként megváltoztatták a békeszerveze­tét. Az 1941. június 22-ét követő napok­ban újból mozgósították az 1. hegyi­dandárt, amikor a vezérkar a Szovjet­unió elleni háborúban való részvétel céljából megalakította az ún. Kárpát­csoportot, amelybe a gyorshadtesten kívül besorolta az 1. hegyidandárt és a 8. határvadászdandárt. A felvonulás során, az időveszteség elkerülése érdekében, az 1. és 2. hegyi­zászlóaljat alárendelték a 8. határva­­dászdandár parancsnokának, helyet­tük az 1. hegyidandár parancsnoka két határvadász-zászlóaljat kapott. Az 1. hegyidandár parancsnoka (Fel­ke Jenő vezérőrnagy) 1941. július 1-én 7 órakor indította meg csapatait a Ta­tár-hágón át Mikulicsin irányába. A le­rombolt műtárgyak miatt a dandár fő feladata a műtárgyak helyreállítása, majd a Dnyeszteren túlra előretört gyorshadtest utánszállítási útvonalá­nak biztosítása, valamint a Kárpát cso­port-parancsnokság által kijelölt meg­szállási területeken a katonai közigaz­gatás ellátása lett. A dandár csapatai 1941 decemberében tértek vissza béke­­helyőrségeikbe, anélkül, hogy valami­lyen harci tapasztalatot is gyűjtöttek volna. 1942 elejétől, a békelétszámra való visz­­szatérés után 1943 szeptemberéig a dan­dár csapatai a béke­kiképzési terveknek megfelelően folytatták életüket A hegyidandár zászlóaljait 1943-ban tisztelték meg a hegyivadász elneve­zéssel. Azt megelőzően csak „hegyiek­nek" nevezték őket. A hegyivadász-zászlóaljakat a felső vezetés segítette abban, hogy nevük, tekintélyük legyen az egész hadsereg­ben. A zászlóaljak ruházatában is kife­jezésre jutott a megkülönböztetés. Er­­nyős (simléderes) sapkát kaptak, a sap­ka baloldalát havasi gyopár díszítette. Vasárnap fajdkakastollat lehetett a sap­ka mellé tűzni. Sínadrág és szakszerűen megvasalt hegyi bakancs tartozott az öltözékhez. A tisztek szövetből készült rövid körgallért hordtak. Lehet, hogy az öltözet, de még bizo­nyára sok más is hozzájárult ahhoz, hogy a jó szellem és az összetartozás ér­zésének fokát illetően a hegyivadász­­zászlóaljaknak nevük, hírük volt. A Laskai Ferenc vezérőrnagy pa­rancsnoksága alatt álló 1. hegyidandár 1943 őszén Erdélyben és a IX. hadtest alárendeltségébe került, áthelyezésre. Ezzel egyidejűleg a Magyar Királyi Honvédség Kárpátalján egy újabb he­gyidandárt létesített. Ez lényegében a VIII. hadtesthez tartozó 8. határvadász­­dandárból alakult meg. A 2. hegyidan­dár szervezete szinte teljesen azonos lett az időközben az öt zászlóaljra ki­egészített 1. hegyidandáréval, csupán lovasszázadot nem kapott. A 2. hegyi­dandár parancsnokává Fehér Géza ve­zérőrnagyot nevezték ki. A hegyicsapatok jelentőségének és számának megnövekedése a tisztkép­zésben is kifejezésre jutott. Az 1943 őszén kezdődő kiképzési évben már hegyivadász osztályok is létesültek a Ludovika Akadémián. A két dandárt 1944. március 15-én mozgósították. Ennek végrehajtását je­lentősen zavarta az ország nagy részé­nek németek által március 19-én végre­hajtott megszálása, amelynek követ­keztében a hegyidandárok felvonulása az északkeleti határhoz a tervezettnél később kezdődött meg. A Wermacht hadinaplója szerint a budapesti német katonai attasé már március 30-án azt jelentette Berlinnek, hogy a magyar 1. és 2. hegyidandár ke­leti irányban átlépte az országhatárt, a 16. és a 24. gyaloghadosztályok a határ felé vonulnak, a 2. páncélos hadosztály pedig április 3-án indul. A felvonulás fő akadálya a nagy havazás, amely meg­nehezíti az átkelést a kárpáti hegyszo­rosokon. Ölvedi Ignác Az 1. Magyar Hadsereg története című könyvében a hadsereg felvonulása végrehajtásának leírása so­rán ugyancsak említést tesz a hegyi­­dandárokról. A könyv 73. oldalán ol­vashatjuk: „A Kárpátok havas, jeges út­jain nehezen ment az átkelés. Csak a hegyivadász-csapatok birkóztak meg időre a feladatokkal." Az 1. Magyar Hadsereg mozgósításá­ról, felvonulásáról és az ezt követő tá­madásról részletesen ír Jolsvay Viktor szolgálaton kívüli vk. ezredes A Ma­gyar Királyi 1. Honvéd Hadsereg törté­nete című tanulmányában, amely a Dálnoki Veress Lajos vezérezredes szerkesztésében készült Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920-1945) címet viselő könyvben jelent meg. Jolsvay ezredes leírásából tudjuk, hogy az 1. hadsereg támadása - kétsze­ri halasztás után - végül is április 17-én 14 órakor indult meg. A hadsereg pa­rancsnoka az 1. és a 2. hegyidandárt a Kolomeától D-re eső területre kívánta előrevonni, ahol azok a XI. német had­test alárendeltségébe lépnek. Bühnau német altábornagy, a két hegyidandár­ral, a 2. magyar páncélos hadosztállyal és a 24. magyar hadosztállyal Nadvor­­nát, Delatint és Kolomeát kívánta elfog­lalni. Mivel a szovjet csapatok nem fejtet­tek ki túl erős ellenállást a páncélos hadosztálynak könnyen sikerült elfog­lalnia Nadvornát, az 1. és 2. hegyidan­­dárnak pedig Delatint. A páncélos had­osztály további térnyerése következté­ben a német tábornok 18-án a két he­­gyidandárnak új feladatot adott. E szerint a Prut folyótól D-re eső terüle­ten kellett keleti irányba előrenyomul­­niuk. A XI. német hadtestparancsnokság Kolomen ellen április 26-án szándéko­zott támadást indítani a két dandár, a 24. hadosztály és a 2. páncélos hadosz­tály erőivel. Az 1. hegyidandár két zász­lóalja hajnali 5 óra helyett már 3 órakor át is kelt a Prut folyón és előretört a ko­­lomeai repülőtér D-i szegélyére, ahol beásta magát. E­közben a 2. hegyidan­dár csapatait Kolomea déli része felől kb. 50 harckocsival megerősített szovjet erő támadta meg, melynek következté­ben a dandár zászlóaljai nagy vesztesé­get szenvedve, DNY irányban vissza­vonultak. Ezért, és a 24. hadosztály le­maradása miatt, a Kolomen elleni táma­dás nem indult meg, sőt este 6 órakor a XI. német hadtestparancsnokság rá­dión azt rendelte el, hogy „az 1. hegyi­dandár a sötétség beállta után csapatait vegye vissza Prut déli partjára és ott rendezkedjék be védelemre". Az 1. hadsereg támadó hadművelete április 17-vel lényegében véget ért. A hadsereg parancsnoka ezt követő­en a két hegyidandárt kivonta Bühnau tábornok vezénylete alól és a VI. had­test parancsnokának, Farkas Ferenc al­­tábornagynak rendelte alá, aki az elért terepszakasz mögött jelölte ki a hadtest védelmének első vonalát. A védősáv közepére az 1., a jobbszárnya mögé pe­dig a 2. hegyidandárt állította. Május elején a 2. hegyidandár pa­rancsnokságát Fehér vezérőrnagytól ideiglenesen Újlaky György ezredes majd néhány hét múlva Makray Sán­dor vk. ezredes vette át. „Fehér vezér­őrnagy tudománya - német vélemé­nyek szerint - csődött mondott." - írja Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban című köny­vében. A támadás és a védelembe való átme­net során elszenvedett veszteségek pótlására az otthon megalakult pót­zászlóaljak június elején kaptak paran­csot. Zászlóaljanként 200 katonát és öt tisztet kellett felkészíteniük és útbain­dítaniuk. Velük hozzávetőlegesen új­ból hadilétszámúak lettek a zászlóaljak. 1944 július második felében nagyere­jű támadás érte az 1. Magyar Hadsereg balszárnyán elhelyezkedő VII. hadtest csapatait. A magyar hadosztályok dél, illetve délnyugat irányába, azaz a Kár­pátokba igyekeztek visszavonulni. A visszavonulás menekülésszerűvé vált és egészen Delatinig folytatódott. „On­nan - olvashatjuk a Magyarország had­története 2. kötetének 387. oldalán - a 27. könnyű hadosztály, az 1. hegyidan­dár, a 24. és a 25. gyaloghadosztály, va­lamint a 18. tartalékhadosztály július 26-27-én visszahúzódott a Hunyadi-ál­lásba, a 2. hegyidandár pedig Mikuli­­csinban foglalt állást, hogy védje a Ta­tár-hágóhoz vezető egyetlen útvona­lat." Hunyadi-állást védő hegyivadász­­zászlóaljaknak a támadók minden vál­lalkozását sikerült visszaverniük. Igen heves és sikeres harcot vívtak július 27. és augusztus 2. között, a Rotundul sza­kaszon az 1. hegyidandár és augusztus 4. és 8. között a Tatár-hágóhoz vezető út mentén emelkedő magaslatok visszafoglalása során a 2. hegyidandár zászlóaljai. A következő hetekben szilárdan kéz­ben tartott magashegyi állásokat, Ro­mániának a német szövetségből való kiválás után, a hegyidandárok szep­tember 9-én hagyták el és ekkor vonul­tak vissza az ún. Tatár-hágói hídfőhöz, ahol néhány napos szünet után nagy veszteséget okozó aktív védelmet foly­tattak. Időközben a vezérkar a békehelyőr­ségekben működő póthegyi alakula­tokból két 4-4 zászlóaljas és 1-1 tüzér osztályos póthegyi dandárt szervezett, melyet az Erdélyben felállított 2. ma­gyar hadseregnek rendelt alá. A két dandár a 7. pót-gyaloghadosztályal együtt alkotta az ún. Finta-csoportot, amely részt vett a Nagyvárad-Csucsa- Kolozsvár terepszakaszról Dél-Erdély irányába megindult támadásban és az azt követő visszavonulásban. A vissza­vonulás során jelentősen legyengült póthegyieket beolvasztották más köte­lékekbe. Az 1. és 2. hegyidandárt szeptember végén kivonták a Tatár-hágó környéki harcokból. Az 1. dandár hadseregtarta­lékként az első lépcsőben levő hadtes­tek mögött, a várható támadási irá­nyokban helyezkedett el. A 2. dandár a hadsereg védősávjának balszárnyát vé­dő III. hadtest alárendeltségébe került. Az október 15-én meghirdetett fegy­verszüneti terv kútba esése utáni na­pokban a hegyivadász zászlóaljakat az Uzsoki- és a Vereckei-hágón átkelt szovjet erők ellen vezették be, miköz­ben az Alföld felöli bekerítés is veszé­lyeztette őket. November elején a Csap-Ungvár kö­zötti vasútvonalig visszavont hegyiva­­dász-zászlóaljak már csak árnyékuk voltak korábbi mivoltuknak. December elején a harcból kivont két dandárt Ba­­ráthosi Lajos ezredes parancsnoksága alatt összevonták és 1. hegyidandár né­ven működtették tovább, de úgy, hogy századait a Hernád-völgy térségében harcoló német zászlóaljak megerősíté­sére rendelték, amelyek román erők el­len harcoltak. A hegyiek közreműködésével a né­metek ott több mint két héten át fogták fel a románok meg-meg­újuló rohama­it. Az ezt követő visszavonulás után a magyar századok Rozsnyó térségében újból a hegyidandár-parancsnokság irányítása alá kerültek és Szilicei-fenn­­síkon, szlovák területen a magyar 24. gyaloghadosztálynak alárendelve foly­tatták védelmi harcukat január végéig. A harcok során erősen megfogyatko­zott hegyieket február havában Morva­ország területére vonták vissza újabb feltöltésre. Március elején kapta a parancsot a Morvaország területén kiképzéssel fog­lalkozó dandár, hogy meneteljen a Kis­­kárpátokon, Galántán, majd a Csalló­közön át a Dunántúlra, azzal a céllal, hogy ott csatlakozni tudjon a németek hamarosan meginduló nagy tavaszi el­lentámadásához. Győrön haladt keresztül a dandár, amikor ismertté vált, hogy a szovjet csapatok megállították a németek el­lentámadását, s friss erők bevetésével támadásba lendültek. Ezért a dandár­nak védelemre kellett berendezkednie a Rába vonalán. Vitéz Eeeves Toronyi Ferenc volt vk. őrnagy Elfelejtett seregtestek című visszaemlékező írásában arról olva­sunk, hogy „A IX. hadtest parancsnok­ságot március közepén Szlovákiából át­helyezték Győr területére. Innen irá­nyítottuk a 27. gyaloghadosztály és egy hegyidandár harcait. Majd a Szent László hadosztályt is alánk rendelték, de mire Pápára mentem utánuk paran­csokat adni, eltűntek. Az orosz támadás lendülete azonban túlhaladott minden rendszeres és következetes intézke­dést." Dombrádi Lóránt-Tóth Sándor: A Magyar Királyi Honvédség 1919-1945 című könyvének 442. oldalán a követ­kezők olvashatók: „Az 1. hegyidandár zöme, több mint kilencezer ember, a Mosonszentjános melletti Jessze-majornál, Kossuth Sán­dor ezredes dandár-tüzérparancsnok és Szelepcsényi Tibor vk. őrnagy veze­tésével szervezetten átállt a szovjet csa­patokhoz." (Ez április 1-én a kora reg­geli órákban történt.) Az 1. hegyidandár tisztjei és katonái a kezdeti biztató jelek ellenére, misze­rint az új magyar honvédség tagjaivá válnak, hadifoglyok lettek. A dandár Nyugatra távozott tisztjei és katonái sem vettek részt a további harcokban. Egy hónap elteltével ők sem kerülték el az orosz, illetve az ame­rikai fogságba esést. Az egykori magyar hegyicsapatok megalakításáról, működéséről, majd megszűnéséről szóló ismereteink nem­csak az M. Kir. Honvédségről alkotott képet teszik bennünk teljesebbé, ár­nyaltabbá, hanem néhány tanulság le­vonására is alapul szolgálnak. Ezek kö­zül itt kettőre hívom fel a figyelmet. Az első: Bár nincsenek magas és kö­zépmagas hegyi körzeteink és így Ma­gyarországnak aligha lenne indokolt speciális hegyi csapatokat tartania, de az erdős-hegyes körülmények közötti tevékenységre csapataink és természe­tesen személyi állományunkat fel kell készíteni. (Hazánk területének jó egy­­harmada erdővel borított és alacsony hegyes dombos.) A korszerű kiképzés során sok „hegyi módszert" lehet és kell alkalmazni. Ebből az következik, hogy az egykori kiképzési módszereket a mai kiképzőknek tanulmányozniuk kell és abból minél többet be kell építe­­niök a kiképzési tervükbe. A második: tanulmányozandó témája kell, hogy le­gyen a mai tisztikarnak az a kérdés, hogy milyen módon érték el annak ide­jén a hegyi katonák közötti erős össze­tartozás érzést, az egészséges csapat­­szellemet, a gyakorlatban pedig az együttműködési és az egymást segítő készséget. Nyilvánvaló, hogy az ilyen irányú ismeretekből több minden hasz­nosítható lesz napjaink vezetési, kikép­zési és nevelő munkájában. Az M­K Móricz Lajos: A­l­l­íri­a egykori magyar hegyicsapatok Harc közben a havas Kárpátokban A Szerző 1943-ban Az 1. hegyidandár megalakulása 50. évfordulójára készített embléma­terv

Next