Új Magyarország, 1994. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-17 / 218. szám

18 IV. ÉVFOLYAM, 218. SZÁMÚ magazin 1994. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT Panek Zoltán: Csendestárs Hallja, maga jóember, már elnézést (hogy a ma­­ga kedvenc kifejezésével éljek), maga bakot lőni ment vidékre? Kémeim, akiket csak tréfán neve­zek így, épp most jelen­tették, hogy megint, úgy is mondhatnám: kissé össze-vissza beszélt. Ma­ga szerint jó az vidékre, a közös üzlet , érdekében történik így. Én csendes­társnak álltam össze ma­gával, de nem némának is. Szerintem a legkemé­nyebb feltételeket kell eb­ben az üzletben szabni, hogy aztán legyen miből okosan engedni! Éppen rossz hangulatban ért a hír felelőtlen ígéreteiről. Csak a népbolondító le­het igazán népboldogító! Ezt nem én, hanem a fele­ségem önagysága mond­ja (efféle hangulataiban nem jó vele bajuszt akasz­tani, mert, sajnos, mi t a­z adás: van egy kis bajusz­­ája). Megint azzal eszi az életem, hogy már újra ak­kora a fejem, mint Füstös­kének a Kojakban, men­jek nyilatkozni! Egyszer még elsül ez a rendkívüli beltartalmú fejem, jóma­gam is érzem. Előbb azonban tisztáznunk kell - újra?! -, ki az úr a ház­ban, ha nagyképű vol­nék, így mondanám: ki az úr az Országházban! A le­hető leghamarabb vonja vissza meggondolatlan szavait. Legjobb, ha beho­­mályosítja, megkeveri, hogy többé ne lehessen kivenni eredeti értelmét. Hallja, maga, jóember! Ha szerencséje van, és jól össze tudja zavarni az ér­telmét annak, amit könnyelműen mondott, megúszhatja. De­ ne is re­mélje, hogy ezúttal szó nélkül hagyom. Mármint e levél lesz az egyetlen rea­gálásom. Én amikor csen­­destársként beszálltam az üzletbe, kuncsaftjaink­nak nem ezt ígértem. Nem a libát kell megko­­pasztani, hogy műpárna­­tollhoz jussunk. Olyan párnát a fejünk alá, amin a gazdag valót álmodik, és reggelre kelve kezét dörzsölheti valóságos gyarapodásában. A sze­gény pedig zavartalanul álmodjék azon a párnán, majd csak rá is sor kerül valamikor. De maga már­is összekeveri a Jóre­ménység fokát a Horn­­fokkal. Még egy ilyen szarvakoztat egye­ngeret, és részemről veszem a ka­lapom! Az emberek nem tudják, mit akarnak. So­hasem is tudták. Ez a de­mokrácia szilárd alapja. A politikus pedig az - már­mint az igazi -, aki tudja, hogy ígéreteiből mit vált majd valóra megválasz­tóinak. Semmi esetre sem adhat meggondolatlanul jóálmú libatoll párnát a fejük alá! Kemény derék­aljon születnek a jövő ál­mai. Hogy ne mondjam: olykor - persze, mostaná­ban csak képletes érte­lemben - akár a deresen is. A fontos az, hogy a­­­­ó mindkét szára a­unkban legyen. Hallja, maga, jóember! Igyekeznie kell ám a hely­reigazítással, hogy ne le­gyek kénytelen kemé­nyebb eszközökhöz fo­lyamodni. És vésse jól az eszébe: ilyesminek nem szabad többé ismétlőd­nie! Ne feszítse túl a húrt, mert egyikünknek sem tesz valami jót, ha netán elpattan. Rám - nem ajánlom - ne hivatkozzék sem jó, sem egyéb érte­lemben, üzletünkben ma­ga a kikiáltó, de nem feltét­lenül a szóvivő is. Már el­nézést, hogy magát ismé­teljem, a kikiáltásán még gyakorolnia kell magát. Én nem a ráfizetés párt­ján állok, jól tudja! Ne kényszerítsen arra, hogy keményebb hangot hasz­náljak. Feleségem szerint én igen jó ember vagyok, csak makacs akaratom az akadály. Én inkább éber­ségnek nevezném. Van benne valami, ezt már rég érzem. Ennek a valami­nek a fonákja is tud ke­mény lenni. Tudja maga, mit idézett Jack London a Horn-fok vihartengeré­szeinek tanácsából? „Bár­mi történjék is, tarts Nyu­gatnak, csak Nyugat­nak!" Csak magának és csendestársként - egyelő­re csendestársként - te­szem hozzá: sokan lesz­nek, akik mezítláb érkez­nek majd meg oda. Sinkó Péter: Bele fogunk dögleni... (miniriport) „Anyám... Anyám... Miért nem hagytál el engem?" Snájdig Lajos: Megbuggyanva (Gondolat, 1972) Halkan zümmögő riportermagnóval és a meghatódottságtól elszorult cso­kornyakkendővel kopogtattam be a bauxitbeton épület harmadik emele­tén Snájdig Lajoshoz, a hazai avant­gárd nagy öregjéhez. A macskaszagú lépcsőházban egészen a földszintig visszhangzott, ahogy megdöbben­tem, amikor ajtót nyitott, fos rojtos spiccű házipapucsban csoszogott elém, feje körül picike légyfelhő. Szemüveges, riadt pillantású ember­ke, akinek határozottan hagymás ruszli szaga volt némi majoránnával. Amikor felkészültem a riportra, úgy képzeltem el, hogy csöngetésemre majd lassan kivilágosodik az előszo­ba, és a katedrálüvegen keresztül elő­ször a sziluettjét látom majd meg, amint a budi felől szegvizayi mintegy földre száll az előszobában. Majd tü­relmetlen lesz a tekintete - gondol­tam -, hogy ki az, aki megzavarja csöndes meditációjában, ezért jó ko­rán be is készítettem néhány szabad­kozó mondatot. Ehelyett egy halkon­zervüzemi segédmunkás nyitott aj­tót fogatlan mosollyal. De csalódá­som csak addig tartott, amíg meg nem szólalt: - A büdös francokat nyomja any­­nyira azt a csöngőt... - mondta türel­metlenül. Igen! Ez ő! Ez egy határo­zottan Snájdig Lajos-i előmondat volt! A kis szoba tele volt kultikus tár­gyakkal. Egy indiai füstölőfa, rajta egy összegyűrt Latinovits-fénykép, oldalt egy megdöbbentő kompozíció, gombostűkre tűzött csótányokból egy rózsa. Mélyértelmű! A földön vagy huszonöt üres vodkásüveg, és egy tőrkéssel átszúrt biblia. - Most, hogy végre eltakarodtak ezek - kezdi merengő szemekkel -, ismét embernek érzem magam... - Valóban, a Mester igazat mondott. Mindez már látszik is a szobán. Itt­­ott már határozottan felcsillanni lát­szik, hogy ez egy ember szobája. Például egy állat fetúrja a fészkéből azt a micsodát, ami valószínűleg egy nagyobb italozás alatt került oda a fo­tel alá. - Bent vagyunk a hatalomban - mereng tovább -, eljött a mi orszá­gunk... És ebbe valamennyien bele fogunk dögleni... - folytatja huncut mosollyal. Ez az! Az az őszinte szarkazmus, ami annyira jellemző a hazai avantgárd nagymoguljára. Mi­kor jól kinevettük magunkat, arra gondoltam, hogy ha már a politiká­nál tartunk, rákérdezek a koalíciós partnerre. Valamennyien emlék­szünk, hogy a Mester annak idején a nagy '90-es happening alkalmával kultikus módon meglocsolt vodkával egy szovjet zászlót és belecsavarta a saját fejét, így adva félreérthetetlen jelét annak, hogy a levegőt, ami átszi­várog a vörös rongyon, fertőtleníteni kell! A vidám dalolásba torkolló hap­­peninget később a Mester „In Halál" címmel megírta a Mozgóba. - A koalíciós partner?... - gondol­kodik el a váratlan kérdésen. - Szere­tem őket! Igen, határozottan szere­tem! Egyébként a szeretet nem más, mint kulturált formájú rablás... - mondja bodor füstöt eresztve. Elgon­dolkodva bólogatok. Van benne va­lami. Hogy mi, azt még nem tudnám pontosan megmondani, de érdemes majd rajta gondolkodni egy jót. Mondjuk a metrón vagy a kádban. Snájdig már csak ilyen. Ha megszó­lal, elvan vele az ember egy ideig. Ő mondta azt is például, hogy a „Tisz­taságnak rohadt szaga van..." Meg azt is, hogy „A nyúlnak fájdalmasabb a nyúlsága, mint embernek az ember­sége." - Nem fél attól, hogy nem értik meg az emberek? - kérdeztem bi­zonytalanul. Lehet, hogy az elevenjé­re tapintottam, mert sokáig nem vá­laszolt. Gondolkodott! - Tojok rá - válaszolta elnyújtott szavakkal. - Tulajdonképpen nem érdekelnek az emberek. Ha jól bele­gondolok, engem inkább a nyestek érdekelnek... A nyestek nem panasz­kodnak soha, hogy nem értik, mi lé­nyegem... Szeretem a nyesteket. Ahogy így mondja, van benne va­lami szuggesztív. Most már én is mintha jobban szeretném a nyeste­ket, mint az imént. Ezután nagyon váratlan dolog tör­tént. Elvesztettem az eszméletem. Arra még emlékszem, mikor a Mester a polcához nyúlt, hogy felolvasson nekem az „Életbe bele lehet dögleni" című verseskötetéből, majd elsötéte­dett előttem minden. Ahogy így mondja, van benne va­lami szuggesztív. Most már én is mintha jobban szeretném a nyeste­ket, mint az imént. a BORSSZEM 4 Inko Szerkeszti Szala­y Károly Idézetek - tőlem Akaratunk ellenére is tévedhetünk, de azzal min­dig számolni kell, hogy az akarást csak akkor méltá­nyolják, ha nem tévedünk. Azt, hogy mi a fontos, legtöbbször a kevésbé fontos alap­ján ítéljük meg. * Elképzelhető, hogy néha ismeretlen tulajdonságú gondolataink születnek, zavarmegelőzés céljából ilyenkor ajánlatos kerülni az ismerősöket. * Boldognak lenni? Elfelejteni, hogy alig van rá okunk. Egy személy is okozhat többpárti felháborodást, ha sikerül eltitkolnia, melyiknek akart beolvasni. Nem szabadna négyéves időszakaszokban gondolkodni, mert előfordulhat, hogy négy év múlva kénytelenek leszünk mégis mást gondolni. * Mindenütt jó, de legjobb feleannyira sem. * A melléfogásban is benne rejlik a lehetőség, hátha nem mi tévedtünk, csak véletlenül másnak adtak igazat. * A kisebbség mindig elégedetlen, a többség soha­sem elégedett; jó lenne tudni, kik vannak többen. * céltalanság célja, hogy észrevegyük. * Agyunknak is lehetnek kedvtelései, néha elszóra­kozik velünk, mire emlékezünk még és mit felejtet­tünk el már. * Mindig az átmeneti időszakban alapozzák meg a követ­kező korszak bukását. * Amit ma nem bántál meg, ne halaszd holnapra. * Nem az a baj, hogy a dolgok ellenkezője se jobb, hanem hogy az eredetije sem volt az igazi. » Az előrejelzések tévedéseiből utólag ismét pompás előrejelzéseket készíthetünk, ha elfelejtjük, hogy ko­rábban mit nem jeleztünk előre. Tónagy Sándor Kis állattanmesék Vigasz A vén oroszlán, ki fogát elhullatta, de ösztöne még hajtotta vadászni, így filozofált, ha épp kudarcot vallott: „Egy ilyen zsákmányt űzni sem akármi!" Illúzió Nyargalt a strucc, s hogy ereje lankadt, fejét gyorsan a homokba dugta, így nem látta többé üldözőjét, de hogy ott van, azt hamar megtudta. Utókor A kutyaól­dalán elszánt farkasősök képe lógott: a nagy múltnak tisztelet! Ám ha a láncáról szabadulni vágyott az utód, a gazdinak pitizgetett. Privát A nyájtól elmaradt birka örvendve szólt: „Sebaj, utáltam úgyis a nyájszellemet!" és elindult a maga választotta úton, mely az ordasokhoz vezette egyenest. Kudarc A dús földben a giliszta nagyra nőtt. „Csaknem sikló vagyok már hosszúságra!" - kérkedett, s még nyújtózkodott is egyet, mikor az ásóét kettőbe vágta. Kovács Sándor ------------------- ------------------­IDicimachó és a lllao IX. Dórinak, ha nagy lesz, milyen volt világunk az ő kicsiségében FÜLES SZOMORÚ VOLT, már percre be volt osztva Fülesnek, mikor kinek a szomorúsága az övé. Annyira, hogy neki már egy pillanat ideje sem maradt saját szomorú­ságára vagy vidámságára. Pedig volt neki. Saját, különbejáratú öröme. Csak gondosan leplezte. Még így is állandóan félt, nehogy elröhögje magát, éppen a legszomo­rúbb pillanatban, mert mindenki rajta kérte számon saját szomorúságát. Ellenőrizték időnként, odacsöngettek, csak hogy panaszos hangját meghallják és megnyugodjanak. Még meg is látogattak nagy ritkán, érdekből, ugyanis tudták, hogy - munkamegosztással - addig örülhetnek csak, ameddig Füles szomorú marad.­ ­­ El is követtek mindent ennek érdekében, nehogy véletlenül beálljon valami öröm Füles életében, mert akkor fuccs az övéknek. Amolyan lelki szemetesláda-szerepet töltött be, ami már jó régen „bezette!" Mert sohasem ürítették. Érte a pohárt. Még az ESTÉLYEN sem. Bár Füles talán kicsit mazochista volt, mert bárki jött hozzá bajával - mint a benzinkutasnak­­, ő is azt mondta a panaszkodónak, hogy: Tőle kérem! (Bitte volt!) És ő tulajdonképpen, amikor Mackó az üres mézescsuprot ajándékoz­ta neki, azért nem tudott szívből örülni, csak úgy csinált, mintha örülne, mert akkor éppen az éjjeli Bagoly szomorúsága volt átvállalva (bírt egy vállalással), túlórában, éjszakai pótlékkal, és Micike búval bé­­leltségével csak másnap déltől lesz bebélelve. (Eltelve.) X­Tehát Füles tudta, hogy Mackó szomorú lehet- elvileg -, ha ő nem örül. Bagoly meg azt hitte, hogy valódi Füles öröme, és már semmi keserűség sincs benne, és így visszaszáll rá a sajátja (az angol keselyűje, ami úgy mardos...) mindaddig, ameddig Fülesnek örülnie kell, még Mackó PRAKTIKUS CSUPRÁ-nak i­s, ebben a nehéz gazdasági helyzet­ben. De aztán mindenről megfeledkezett és boldog volt, hogy végre egy kicsit m­a­g­á­t­ó­l is szomorú lehet, és ebben a hangulatában állapította meg, hog­y: „szomorú, hogy a többiek ennyire tudnak indulni". A többiek viszont, minél szomorúbb lett emiatt Füles, annak arányá­ban lettek egyre vidámabbak. Mulattatta őket, mint egy klasszikus bohóc, aki minél mélyebben és őszintébben (ki ne mondjuk!) szomorú, (na tessék...) annál jobban nevettet. HA NEM IS CSEKÉLY MÉRTÉKBEN. (KÖSZÖNÖM, CSAK TRÉFA VOLT. NINCS MIT.) X­Füles szomorú volt. Csak úgy... Általában is... És mindig. De most azért, mert rájött, filozófiája nem kell, csak szóvicces. Vigasztalásul a Mestert idézi: HUMORBAN NEM ISMEREK TRÉFÁT. Hlála után több mint ötven évvel: HUMORÁBAN A TRÉFÁT MÉG FELISMERIK?! Galambos Szilveszter: Halálos szerelem - Kedves hölgyem, húsz perc múlva Miskolcon leszünk. Nem haragszik, ha leülök ide, az ablakhoz maga mellé? - Másutt is van hely. - Köszönöm a szíves kínálást. Enge­délyével rágyújthatok? - Utálom a füstöt, uram. - Volna egy szál gyufája? - Nincs. - Könnyelműség így elindulni hazul­ról. Egy kicsit kinyitom az ablakot, hogy bejöjjön a levegő. - Huzat van. - Vegye fel a kabátját, nem fog fázni... Sajtot kér?... Finom pálpusztai. - Utálom. - Pedig nagyon egészséges. Egy korty szilvóriumot? Húzza meg az üve­get. -Nem húzom. - Hová tetszik utazni? - Utazom, ahová utazom. - Megáll ez a vonat Pácsgorgola fel­sőn? - Nem tudom. - Én Pácsgorgola alsóra megyek. A sógoroméknál disznóvágás van. Ha megadja a címét, küldök egy kis hazait. - Nem adom. - Talán férjnél van? - Semmi köze hozzá! - Megmondom őszintén, engem nem zavar, ha férjnél van. Azért talál­kozhatunk. Mikor akar látni? - Soha! - Rendben van. De pontos legyen. Felírom magának a címemet. Itt bármi­kor m­egtalál. - Értse meg, ha maga volna az egyet­len férfi a világon, akkor sem érdekelne! - Tudom, csak a női büszkesége nem engedi, hogy elmondja, tetszem magá­nak. - Ha azonnal nem hagyja el a fülkét, meghúzom a vészféket! - Kis könnyelmű. És fizetné érte a büntetést? Ilyen sokat jelentek magá­nak? - Tökkelütött idióta! - Még, még súgjon ilyen becéző sza­vakat a fülembe. - Akar egy pofont? Tessék! - Ugye most boldog, hogy hozzáér­hetett az arcomhoz? Nos rajongóm. Be­lém szédült. Szerelem az első látásra? Van ilyen! \X­ ¥ IRAQASIJANI _T/ LaS 1 - Nem tudunk olvasni?!

Next