Új Magyarország, 1994. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-17 / 218. szám
18 IV. ÉVFOLYAM, 218. SZÁMÚ magazin 1994. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT Panek Zoltán: Csendestárs Hallja, maga jóember, már elnézést (hogy a maga kedvenc kifejezésével éljek), maga bakot lőni ment vidékre? Kémeim, akiket csak tréfán nevezek így, épp most jelentették, hogy megint, úgy is mondhatnám: kissé össze-vissza beszélt. Maga szerint jó az vidékre, a közös üzlet , érdekében történik így. Én csendestársnak álltam össze magával, de nem némának is. Szerintem a legkeményebb feltételeket kell ebben az üzletben szabni, hogy aztán legyen miből okosan engedni! Éppen rossz hangulatban ért a hír felelőtlen ígéreteiről. Csak a népbolondító lehet igazán népboldogító! Ezt nem én, hanem a feleségem önagysága mondja (efféle hangulataiban nem jó vele bajuszt akasztani, mert, sajnos, mi t az adás: van egy kis bajuszája). Megint azzal eszi az életem, hogy már újra akkora a fejem, mint Füstöskének a Kojakban, menjek nyilatkozni! Egyszer még elsül ez a rendkívüli beltartalmú fejem, jómagam is érzem. Előbb azonban tisztáznunk kell - újra?! -, ki az úr a házban, ha nagyképű volnék, így mondanám: ki az úr az Országházban! A lehető leghamarabb vonja vissza meggondolatlan szavait. Legjobb, ha behomályosítja, megkeveri, hogy többé ne lehessen kivenni eredeti értelmét. Hallja, maga, jóember! Ha szerencséje van, és jól össze tudja zavarni az értelmét annak, amit könnyelműen mondott, megúszhatja. De ne is remélje, hogy ezúttal szó nélkül hagyom. Mármint e levél lesz az egyetlen reagálásom. Én amikor csendestársként beszálltam az üzletbe, kuncsaftjainknak nem ezt ígértem. Nem a libát kell megkopasztani, hogy műpárnatollhoz jussunk. Olyan párnát a fejünk alá, amin a gazdag valót álmodik, és reggelre kelve kezét dörzsölheti valóságos gyarapodásában. A szegény pedig zavartalanul álmodjék azon a párnán, majd csak rá is sor kerül valamikor. De maga máris összekeveri a Jóreménység fokát a Hornfokkal. Még egy ilyen szarvakoztat egyengeret, és részemről veszem a kalapom! Az emberek nem tudják, mit akarnak. Sohasem is tudták. Ez a demokrácia szilárd alapja. A politikus pedig az - mármint az igazi -, aki tudja, hogy ígéreteiből mit vált majd valóra megválasztóinak. Semmi esetre sem adhat meggondolatlanul jóálmú libatoll párnát a fejük alá! Kemény derékaljon születnek a jövő álmai. Hogy ne mondjam: olykor - persze, mostanában csak képletes értelemben - akár a deresen is. A fontos az, hogy aó mindkét szára aunkban legyen. Hallja, maga, jóember! Igyekeznie kell ám a helyreigazítással, hogy ne legyek kénytelen keményebb eszközökhöz folyamodni. És vésse jól az eszébe: ilyesminek nem szabad többé ismétlődnie! Ne feszítse túl a húrt, mert egyikünknek sem tesz valami jót, ha netán elpattan. Rám - nem ajánlom - ne hivatkozzék sem jó, sem egyéb értelemben, üzletünkben maga a kikiáltó, de nem feltétlenül a szóvivő is. Már elnézést, hogy magát ismételjem, a kikiáltásán még gyakorolnia kell magát. Én nem a ráfizetés pártján állok, jól tudja! Ne kényszerítsen arra, hogy keményebb hangot használjak. Feleségem szerint én igen jó ember vagyok, csak makacs akaratom az akadály. Én inkább éberségnek nevezném. Van benne valami, ezt már rég érzem. Ennek a valaminek a fonákja is tud kemény lenni. Tudja maga, mit idézett Jack London a Horn-fok vihartengerészeinek tanácsából? „Bármi történjék is, tarts Nyugatnak, csak Nyugatnak!" Csak magának és csendestársként - egyelőre csendestársként - teszem hozzá: sokan lesznek, akik mezítláb érkeznek majd meg oda. Sinkó Péter: Bele fogunk dögleni... (miniriport) „Anyám... Anyám... Miért nem hagytál el engem?" Snájdig Lajos: Megbuggyanva (Gondolat, 1972) Halkan zümmögő riportermagnóval és a meghatódottságtól elszorult csokornyakkendővel kopogtattam be a bauxitbeton épület harmadik emeletén Snájdig Lajoshoz, a hazai avantgárd nagy öregjéhez. A macskaszagú lépcsőházban egészen a földszintig visszhangzott, ahogy megdöbbentem, amikor ajtót nyitott, fos rojtos spiccű házipapucsban csoszogott elém, feje körül picike légyfelhő. Szemüveges, riadt pillantású emberke, akinek határozottan hagymás ruszli szaga volt némi majoránnával. Amikor felkészültem a riportra, úgy képzeltem el, hogy csöngetésemre majd lassan kivilágosodik az előszoba, és a katedrálüvegen keresztül először a sziluettjét látom majd meg, amint a budi felől szegvizayi mintegy földre száll az előszobában. Majd türelmetlen lesz a tekintete - gondoltam -, hogy ki az, aki megzavarja csöndes meditációjában, ezért jó korán be is készítettem néhány szabadkozó mondatot. Ehelyett egy halkonzervüzemi segédmunkás nyitott ajtót fogatlan mosollyal. De csalódásom csak addig tartott, amíg meg nem szólalt: - A büdös francokat nyomja anynyira azt a csöngőt... - mondta türelmetlenül. Igen! Ez ő! Ez egy határozottan Snájdig Lajos-i előmondat volt! A kis szoba tele volt kultikus tárgyakkal. Egy indiai füstölőfa, rajta egy összegyűrt Latinovits-fénykép, oldalt egy megdöbbentő kompozíció, gombostűkre tűzött csótányokból egy rózsa. Mélyértelmű! A földön vagy huszonöt üres vodkásüveg, és egy tőrkéssel átszúrt biblia. - Most, hogy végre eltakarodtak ezek - kezdi merengő szemekkel -, ismét embernek érzem magam... - Valóban, a Mester igazat mondott. Mindez már látszik is a szobán. Ittott már határozottan felcsillanni látszik, hogy ez egy ember szobája. Például egy állat fetúrja a fészkéből azt a micsodát, ami valószínűleg egy nagyobb italozás alatt került oda a fotel alá. - Bent vagyunk a hatalomban - mereng tovább -, eljött a mi országunk... És ebbe valamennyien bele fogunk dögleni... - folytatja huncut mosollyal. Ez az! Az az őszinte szarkazmus, ami annyira jellemző a hazai avantgárd nagymoguljára. Mikor jól kinevettük magunkat, arra gondoltam, hogy ha már a politikánál tartunk, rákérdezek a koalíciós partnerre. Valamennyien emlékszünk, hogy a Mester annak idején a nagy '90-es happening alkalmával kultikus módon meglocsolt vodkával egy szovjet zászlót és belecsavarta a saját fejét, így adva félreérthetetlen jelét annak, hogy a levegőt, ami átszivárog a vörös rongyon, fertőtleníteni kell! A vidám dalolásba torkolló happeninget később a Mester „In Halál" címmel megírta a Mozgóba. - A koalíciós partner?... - gondolkodik el a váratlan kérdésen. - Szeretem őket! Igen, határozottan szeretem! Egyébként a szeretet nem más, mint kulturált formájú rablás... - mondja bodor füstöt eresztve. Elgondolkodva bólogatok. Van benne valami. Hogy mi, azt még nem tudnám pontosan megmondani, de érdemes majd rajta gondolkodni egy jót. Mondjuk a metrón vagy a kádban. Snájdig már csak ilyen. Ha megszólal, elvan vele az ember egy ideig. Ő mondta azt is például, hogy a „Tisztaságnak rohadt szaga van..." Meg azt is, hogy „A nyúlnak fájdalmasabb a nyúlsága, mint embernek az embersége." - Nem fél attól, hogy nem értik meg az emberek? - kérdeztem bizonytalanul. Lehet, hogy az elevenjére tapintottam, mert sokáig nem válaszolt. Gondolkodott! - Tojok rá - válaszolta elnyújtott szavakkal. - Tulajdonképpen nem érdekelnek az emberek. Ha jól belegondolok, engem inkább a nyestek érdekelnek... A nyestek nem panaszkodnak soha, hogy nem értik, mi lényegem... Szeretem a nyesteket. Ahogy így mondja, van benne valami szuggesztív. Most már én is mintha jobban szeretném a nyesteket, mint az imént. Ezután nagyon váratlan dolog történt. Elvesztettem az eszméletem. Arra még emlékszem, mikor a Mester a polcához nyúlt, hogy felolvasson nekem az „Életbe bele lehet dögleni" című verseskötetéből, majd elsötétedett előttem minden. Ahogy így mondja, van benne valami szuggesztív. Most már én is mintha jobban szeretném a nyesteket, mint az imént. a BORSSZEM 4 Inko Szerkeszti Szalay Károly Idézetek - tőlem Akaratunk ellenére is tévedhetünk, de azzal mindig számolni kell, hogy az akarást csak akkor méltányolják, ha nem tévedünk. Azt, hogy mi a fontos, legtöbbször a kevésbé fontos alapján ítéljük meg. * Elképzelhető, hogy néha ismeretlen tulajdonságú gondolataink születnek, zavarmegelőzés céljából ilyenkor ajánlatos kerülni az ismerősöket. * Boldognak lenni? Elfelejteni, hogy alig van rá okunk. Egy személy is okozhat többpárti felháborodást, ha sikerül eltitkolnia, melyiknek akart beolvasni. Nem szabadna négyéves időszakaszokban gondolkodni, mert előfordulhat, hogy négy év múlva kénytelenek leszünk mégis mást gondolni. * Mindenütt jó, de legjobb feleannyira sem. * A melléfogásban is benne rejlik a lehetőség, hátha nem mi tévedtünk, csak véletlenül másnak adtak igazat. * A kisebbség mindig elégedetlen, a többség sohasem elégedett; jó lenne tudni, kik vannak többen. * céltalanság célja, hogy észrevegyük. * Agyunknak is lehetnek kedvtelései, néha elszórakozik velünk, mire emlékezünk még és mit felejtettünk el már. * Mindig az átmeneti időszakban alapozzák meg a következő korszak bukását. * Amit ma nem bántál meg, ne halaszd holnapra. * Nem az a baj, hogy a dolgok ellenkezője se jobb, hanem hogy az eredetije sem volt az igazi. » Az előrejelzések tévedéseiből utólag ismét pompás előrejelzéseket készíthetünk, ha elfelejtjük, hogy korábban mit nem jeleztünk előre. Tónagy Sándor Kis állattanmesék Vigasz A vén oroszlán, ki fogát elhullatta, de ösztöne még hajtotta vadászni, így filozofált, ha épp kudarcot vallott: „Egy ilyen zsákmányt űzni sem akármi!" Illúzió Nyargalt a strucc, s hogy ereje lankadt, fejét gyorsan a homokba dugta, így nem látta többé üldözőjét, de hogy ott van, azt hamar megtudta. Utókor A kutyaóldalán elszánt farkasősök képe lógott: a nagy múltnak tisztelet! Ám ha a láncáról szabadulni vágyott az utód, a gazdinak pitizgetett. Privát A nyájtól elmaradt birka örvendve szólt: „Sebaj, utáltam úgyis a nyájszellemet!" és elindult a maga választotta úton, mely az ordasokhoz vezette egyenest. Kudarc A dús földben a giliszta nagyra nőtt. „Csaknem sikló vagyok már hosszúságra!" - kérkedett, s még nyújtózkodott is egyet, mikor az ásóét kettőbe vágta. Kovács Sándor ------------------- ------------------IDicimachó és a lllao IX. Dórinak, ha nagy lesz, milyen volt világunk az ő kicsiségében FÜLES SZOMORÚ VOLT, már percre be volt osztva Fülesnek, mikor kinek a szomorúsága az övé. Annyira, hogy neki már egy pillanat ideje sem maradt saját szomorúságára vagy vidámságára. Pedig volt neki. Saját, különbejáratú öröme. Csak gondosan leplezte. Még így is állandóan félt, nehogy elröhögje magát, éppen a legszomorúbb pillanatban, mert mindenki rajta kérte számon saját szomorúságát. Ellenőrizték időnként, odacsöngettek, csak hogy panaszos hangját meghallják és megnyugodjanak. Még meg is látogattak nagy ritkán, érdekből, ugyanis tudták, hogy - munkamegosztással - addig örülhetnek csak, ameddig Füles szomorú marad. El is követtek mindent ennek érdekében, nehogy véletlenül beálljon valami öröm Füles életében, mert akkor fuccs az övéknek. Amolyan lelki szemetesláda-szerepet töltött be, ami már jó régen „bezette!" Mert sohasem ürítették. Érte a pohárt. Még az ESTÉLYEN sem. Bár Füles talán kicsit mazochista volt, mert bárki jött hozzá bajával - mint a benzinkutasnak, ő is azt mondta a panaszkodónak, hogy: Tőle kérem! (Bitte volt!) És ő tulajdonképpen, amikor Mackó az üres mézescsuprot ajándékozta neki, azért nem tudott szívből örülni, csak úgy csinált, mintha örülne, mert akkor éppen az éjjeli Bagoly szomorúsága volt átvállalva (bírt egy vállalással), túlórában, éjszakai pótlékkal, és Micike búval béleltségével csak másnap déltől lesz bebélelve. (Eltelve.) XTehát Füles tudta, hogy Mackó szomorú lehet- elvileg -, ha ő nem örül. Bagoly meg azt hitte, hogy valódi Füles öröme, és már semmi keserűség sincs benne, és így visszaszáll rá a sajátja (az angol keselyűje, ami úgy mardos...) mindaddig, ameddig Fülesnek örülnie kell, még Mackó PRAKTIKUS CSUPRÁ-nak is, ebben a nehéz gazdasági helyzetben. De aztán mindenről megfeledkezett és boldog volt, hogy végre egy kicsit magától is szomorú lehet, és ebben a hangulatában állapította meg, hogy: „szomorú, hogy a többiek ennyire tudnak indulni". A többiek viszont, minél szomorúbb lett emiatt Füles, annak arányában lettek egyre vidámabbak. Mulattatta őket, mint egy klasszikus bohóc, aki minél mélyebben és őszintébben (ki ne mondjuk!) szomorú, (na tessék...) annál jobban nevettet. HA NEM IS CSEKÉLY MÉRTÉKBEN. (KÖSZÖNÖM, CSAK TRÉFA VOLT. NINCS MIT.) XFüles szomorú volt. Csak úgy... Általában is... És mindig. De most azért, mert rájött, filozófiája nem kell, csak szóvicces. Vigasztalásul a Mestert idézi: HUMORBAN NEM ISMEREK TRÉFÁT. Hlála után több mint ötven évvel: HUMORÁBAN A TRÉFÁT MÉG FELISMERIK?! Galambos Szilveszter: Halálos szerelem - Kedves hölgyem, húsz perc múlva Miskolcon leszünk. Nem haragszik, ha leülök ide, az ablakhoz maga mellé? - Másutt is van hely. - Köszönöm a szíves kínálást. Engedélyével rágyújthatok? - Utálom a füstöt, uram. - Volna egy szál gyufája? - Nincs. - Könnyelműség így elindulni hazulról. Egy kicsit kinyitom az ablakot, hogy bejöjjön a levegő. - Huzat van. - Vegye fel a kabátját, nem fog fázni... Sajtot kér?... Finom pálpusztai. - Utálom. - Pedig nagyon egészséges. Egy korty szilvóriumot? Húzza meg az üveget. -Nem húzom. - Hová tetszik utazni? - Utazom, ahová utazom. - Megáll ez a vonat Pácsgorgola felsőn? - Nem tudom. - Én Pácsgorgola alsóra megyek. A sógoroméknál disznóvágás van. Ha megadja a címét, küldök egy kis hazait. - Nem adom. - Talán férjnél van? - Semmi köze hozzá! - Megmondom őszintén, engem nem zavar, ha férjnél van. Azért találkozhatunk. Mikor akar látni? - Soha! - Rendben van. De pontos legyen. Felírom magának a címemet. Itt bármikor megtalál. - Értse meg, ha maga volna az egyetlen férfi a világon, akkor sem érdekelne! - Tudom, csak a női büszkesége nem engedi, hogy elmondja, tetszem magának. - Ha azonnal nem hagyja el a fülkét, meghúzom a vészféket! - Kis könnyelmű. És fizetné érte a büntetést? Ilyen sokat jelentek magának? - Tökkelütött idióta! - Még, még súgjon ilyen becéző szavakat a fülembe. - Akar egy pofont? Tessék! - Ugye most boldog, hogy hozzáérhetett az arcomhoz? Nos rajongóm. Belém szédült. Szerelem az első látásra? Van ilyen! \X ¥ IRAQASIJANI _T/ LaS 1 - Nem tudunk olvasni?!