Új Magyarország, 1994. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-30 / 229. szám

4fq^ 'eJf'^--^^^^*Ydjh I­s "­ K­ 12 IV. ÉVFOLYAM, 229. SZÁM 1994. SZEPTEMBER 30., FENTEK ÁLLÁSPONTK­ itűnő amerikai filmet (Úgy látszik ilyen is akad) vetítettek szeptember 11-én az egyes csatornán, Farmerek kö­zött címmel. A bank magasan állapítja meg a farmok értékét, hogy nagy köl­csönt adhasson. A farmerek örülnek, hogy így módjuk nyílik gazdaságuk korszerűsítésére, s gépeket vásárolnak, alacsony kamatú, hosszú lejáratú hite­lekre... Aztán, mikor a visszafizetések dandárja érkezik, a bank leértékeli a farmokat, megváltoztatja feltételeit, emeli a kamatot, követelődzik, árverés­sel fenyeget, sőt, azt is ellenőrzi, hogy a család mit és mennyit eszik! Nos, ez ugyanaz lacsiben, amit orszá­gokkal, sőt, egész földrészekkel csinál­nak nagyban - köztük velünk, árva Magyarországgal. Frigyes porosz király a legenda szerint személyesen ellen­őrizte, hogy alattvalóinak legalább va­sárnap fő-e tyúk a fazekában - s ha nem, megegreríroztatsa a földbirtoko­sokat meg a hivatalnokokat... A K. K. K., vagyis Korunk Koronázatlan Kirá­lyai, a Világbank meg a Nemzetközi Valuta Alap viszont azt ellenőrzik, hogy lehetőleg vasárnap se föjjön - s ha mégis, akkor leckéztetik meg az adós ál­lamokat, népeket - melyek különben a tehetetlen kiszolgáltatottság olyan álla­potába kerültek, amilyennek megvaló­síthatóságáról a despotaként emlege­tett Nagy Frigyes még álmodni sem mert volna. ... A film egyébként a hatásos véde­kezést is bemutatta: a farmerek össze­fognak, elzavarják az árverezőket - mi­nekutána a bíróság megtiltja a sanyar­gatásokat. A recept jó. Nagybani használatra is alkalmas.­­ Amíg a filmben főszereplő családfő egyedül próbálkozott: kilin­cselt, könyörgött, dühöngött, verekedett, addig teljesen eredménytelen maradt. Csak a családi békét sikerült feldúlnia. Amíg a világ több mint ötven súlyo­san eladósodott szegény országa egyenként instanciázik, addig egyik­másik érhet el eredményt (vannak is rá példák), de teljes és tartós sikert csakis összefogással, egységes föllépéssel le­hetne elérni. Persze, hogy a nagy bankérdekeltsé­gek ennek már a gondolatától is felin­­gerülnek, s ha olykor némely országok egyeztetni próbálnak, akkor rögtön működésbe lép a megosztás, az ellen­tétszítás, és záporoznak a büntetőintéz­kedések. S ha ezek sem segítenek, ak­kor kerek perec megmondják, hogy együtt nem, csak külön-külön hajlan­dóak tárgyalni! Összefogást próbált kezdeményezni az Artfil//-adminisztráció is a Visegrádi Háromnak összehozásakor - ám a cse­hek nem mentek bele (mert nekik vi­szonylag kevés az adósságuk, s mert ők még nálunk is engedelmesebbek akar­nak lenni), Lengyelország pedig, ripsz­­ropsz, jelentős engedményeket kapott. így maradt magára Magyarország, pontosabban: az Antall-kormány. Melynek különben az 1990-es parla­menti beiktatáskor (vagy az előtte folyó belső és külső alkuk során?) kellett vol­na föllépnie az adósság csökkentéséért, s a visszafizetések szüneteltetéséért (is). Antall József a történelmi pillanatot el­mulasztotta, talán már akkor a majdani közös föllépésre gondolva - ami azon­ban, láttuk, nem sikerült. Az sem. Viszont a „családon", az ország tár­sadalmán belül meglehetős békétlen­ség keletkezett. Tudniillik, amikor nyil­vánvalóvá lett, hogy az állami szuvere­nitás szünetelése idején, a fegyverrel ránk kényszerített kommunista rend­szer által fölvett adósságot nekünk, a megnyomorított kárvallottaknak kell továbbcipelnünk. P­ersze, hogy nem egyedül emiatt, s nem is csak a lengyeleknek tett en­gedmények után keletkeztek viszá­­lyok, de azt igencsak mindnyájan tud­juk, hogy bajaink legsúlyosabbika - mégpedig létünk minden területére ki­­sugárzóan - a külső adósságteher. Mindnyájan tudjuk, de még a legnaivab­bak is sejthetik, hogy a ma már 26-28 m­il­­liárd dollár adósságot soha nem fogjuk tudni kinyögni. Még a kamatait sem. Sőt, az összeg egyre gyarapodik, mi­nek egyenes következménye, hogy a fedő-emelgető IMF egyre alacsonyabb életszínvonalat fog előírni. És semmi­lyen szakértelem, zsenialitás, csupán úgynevezett józan parasztész kell an­nak felismeréséhez, hogy ez gazdasági, következésképp társadalmi katasztró­fákhoz vezet. Éppen ezért sajátságos, hogy ezzel az adósság-témakörrel egyetlen számotte­vő tudományos, gazdasági vagy politi­kai tényező sem foglalkozik. Legalábbis nem teszi közzé. De különösen óvako­dik ettől a dologtól a mindenható hír­közlés. Sajnos, az itt-ott még föltalálha­tó úgynevezett konzervatív sajtó is. Néha ugyan feltűnik egy-egy magá­nyos Kopátsy, s elmondja a magáét, de mintha csak azért, hogy utána annál hatásosabb legyen a csend. Láthatólag senki sem foglalkozik az­zal, hogy minden ország gazdasági föl­lendülésének alapja máig a belső piac felvevőképességének növelése, míg a csökkentés a további leromlást vonja maga után. Vagyis az IMF szigorításai éppen a visszafizetéseket veszélyezte­tik. Látszólag senkit sem érdekel, hogy az évi négymilliárd körüli éves adós­ságszolgálat egymagában megakadá­lyozza az államháztartás belső egyen­súlyának megteremtését (az ún. belső adósság már ma mintegy kétbillió fo­rint), a beruházások növelését, az okta­tás, tudomány, kultúra megfelelő támo­gatását, a honvédelem, egészségügy, tár­sadalombiztosítás, nyugellátás és a többi közintézmény szinten tartását. Ám ezeken kívül­ nem vizsgálják, hogy az elmúlt évtizedekben mennyi kölcsön folyt be valóságosan, s a rová­sunkra írt adósság milyen hányada ered pénzügyi machinációkból: köl­csönvevő képességünk föl-, majd leér­tékelése, a feltételek megváltoztatása, a valuták árfolyamváltozásai. A kamatok emelése, az utólagos követelődzések - szóval mindaz, amivel a filmbeli család­dal is elbántak... Senki sem vizsgálja, hogy a valóban befolyt összegekből (megközelíthető becslések szerint mint­egy 5,6 milliárd dollár) mennyit bőrön­­dözött el a szolga kommunista rezsim Moszkvába. És egyetlen számottevő társadalmi csoportosulás sem veti föl azt a mindennél kézenfekvőbb tényt, hogy az adósságért nemcsak a fölvevő, hanem a kölcsönadó is felelős. Legsajá­­tabb érdeke megnézni, hogy jó helyre teszi-e a pénzt. S ha elhibázta, viselnie kell következményeit. N­éha egy-egy tétova félmondatban elhangzik, hogy a felvett kölcsönö­ket már tulajdonképpen visszafizettük - de ennek fámutatásával és ismerteté­sével sem foglalkozik senki. És a többi, meg a többi, de legvégül: senki, egyet­len számottevő csoportosulás sem veti föl, hogy a véres népirtások árán ránk kényszerített kommunista diktatúrával a felszabadult ország semmilyen jog­folytonosságot nem vállalhat! Ennek megfelelően a Kádár-rezsim által fölvett adósságot sem. Nem arról van szó, hogy mindent megtagadjunk, hanem arról, hogy meg kellene határozni, hogy mennyi is va­lójában az összeg, aztán meghatározni, hogy abból milyen évi részletet vállal­hatunk az ország gazdasági stabilitásá­nak veszélyeztetése nélkül, illetve hogy hány éves halasztást kérünk. De ezzel sem foglalkozik senki sem, legyen múltbeli vagy jelenlegi kor­mánypárti vagy ellenzék, a parlamen­ten belül vagy azon kívül. S kihatásai révén a fojtogató adósság teremti meg a társadalmi békétlensé­get, tanácstalanságot, ingerültséget, vé­leményzavart. Tudniillik, együtt az or­szág kifosztását fedező privatizációval, a csődbe fúló kárpótlással, az elszámol­tatás és felelősségre vonás elmulasztá­sával stb., stb., az emberek igazságérzetét bántja. S ez a visszahúzódás legfőbb oko­zója a millióknál, s a megoldhatatlan­ság érzetének keltetője az intelligenciá­ban. Vagyis ez a gazdasági kulcskérdés ezen a ponton sugárzik át a tudatra, ér­telemre, akaraterőre. S mivel nagyon jól tudjuk, hogy az értelem a legközvetlenebb kapcsolat­ban van az olyan alapvető értékekkel, mint a lélek, a hit és az erkölcs - ez az átsugárzás fokozza a korunkban ta­pasztalható általános szellemi zűrza­vart, s a vezetésre hivatott intelligenci­ában megterem a cselekvésképtelenség. Mennyiszer lehetett hallani már a nyolcvanas években, hogy az adóssá­got pedig meg kell fizetni! Persze, ak­kor gondolhattuk, hogy sokan félelem­ből, egzisztenciális megfontolásból be­szélnek így. De nem! Elkövetkezett a rendszerváltás fedőnevű országos át­mentési akció, az adósságszolgálat az újságok hasábjaira került, s akkor még tobbé hangoztatták, sőt, az ún. nemzeti oldalon erkölcsi kategóriába sorolták: az adósság megfizetése becsületbeli ügy! T­alán ezt érzékelte Antall, ezt az eltor­zult tudatot, s gondolta úgy, hogy nem léphet föl határozottan ebben az ügyben. Ebben sem. Mert saját táborá­ban sem találna elegendő támogatásra, így aztán a nép - 45 évi kemény agy­mosás után! - hiába tett bizonyságot jó­zanságáról, tisztánlátásáról, amikor 1990 márciusában-áprilisában az urnák elé járulók több mint nyolcvan százalé­ka a komunizmus ellen szavazott, s hi­ába tette lehetővé egy keresztény-nem­zeti kormány megalakulását, nem volt, aki teljesítse kívánságát, akaratát. És itt voltaképpen nem a gazdaság további romlása, a százezrek munka­­nélkülisége, a közbiztonság züllése - nem a kenyér ára a lényeg. Ez a nép csak ebben a században is éppen elég­szer megmutatta, hogy csodálatos ál­dozatokra képes, ha tudja az okát és látja a célt. Az ok a lélek mélyén húzó­dik: a milliók reményeit csalták meg. Abbeli hitüket tépázták, hogy annyi szenvedés és áldozat után lehetséges itt egy szabadabb, emberibb, sőt: nemze­tibb élet. És most az 1994-es májusi katasztró­fát előidéző, magukat keresztény-nem­zetinek valló politikai csoportok, sze­mélyek a népet hibáztatják. Hálátlanság­ról, megingásról, tudatlanságról, sőt, bu­taságról és ostobaságról beszélnek. Ilyen értékelések hangzonnak el unta­­lan, s ilyen írások jelennek meg. Mint pél­dául az Új Magyarországban most szep­tember 8-án A nemzet irracionális hite cí­mű... Vehetnék száz, ezer más példát is, mely ugyanilyen tisztán mutatná, hogy korunk intelligenciájának erkölcsi-értel­­mi-tudati alapjai rendültek meg, s ezért csapkod maga körül ingerülten. A cikk első mondata: „Az irraciona­lizmus a racionalizmus ellentéte, az a felfogás, mely szerint a valóság ésszel nem ismerhető fel." Gyorsan le kell szö­gezni, hogy olyan filozófia, irányzat, de még felfogás sincs, mely önmagát irra­­cionalistának nevezné, s azt állítaná, hogy a valóság ésszel nem ismerhető fel. Ezt a szót s tartalmát azon raciona­listák találták föl, akik a felvilágosodás ideológiává pusztított tételeiből kiin­dulva azt tartják, hogy csak az érzék­szerveinkkel (és műszereinkkel) ta­pasztalható valóság van, s az csakis és kizárólag ésszel ismerhető és magya­rázható meg. E valóságon túl pedig nincs semmi. S aki ezt nem fogadja el, az irracionális, azaz ész- és valóságelle­nes... Mindez pedig azon bölcseletek el­len van irányozva, melyek vallják a va­lóságon túlit. A transzcendentálist. De pontosabban: az emberi tapasztalattól független másik valóságot. S azt mond­ják, hogy a kettő szorosan összefügg, sőt, egymás nélkül nem létezhetnek. Az ész szerepét viszont ezek az irányzatok soha, sehol nem tagadták és nem tagadják. Hanem, jó kétszáz éve kemény harcban lévén a transzcenden­tálist tagadó irányzatokkal, azt mond­ják, hogy csupán az ész, önmagában a rá­ció még az érzékszerveinkkel tapasztal­ható világot sem tudja jól megismerni, kielégítően értelmezni. Ehhez a lélek, az érzelem és az ész együttműködésén alapuló értelem szükséges. Ezzel azonban a racionalisták nem tudnak mit kezdeni, hiszen nemhogy a transzcendentálist, de még az emberi lélek létezését is tagadják - ezért fogal­mazták meg a fenti leszűkített, s csonka­­ságában hazug megállapításukat az „irra­­cionalistákról" és az „irracionalizmusról". S ezt fogadja el a szóban forgó cikk szer­zője, és teszi le fejtegetése fundamentu­mába. Ám nem rosszindulatból, hanem mert már nem tudja, mi micsoda. Pedig itt az idealizmus és materializ­mus több évezredes harcáról van szó (szintén a „racionalisták" megfogalma­zása) - amiben a tudatlan szerző a ma­terialisták oldalára áll, az ő alapállásukból akarja bírálni őket (okkal), és elmarasztal­ni a magyar nemzetet (oktalanul). Csakhogy ez a logikátlan logika ép­pen ellenkezőleg sül el. A magyarságot irracionalistának sorolja, ami, mint lát­juk, dicséret. Ám ő nem annak szánja, s ezzel, akaratlanul, a „racionalisták" felfogását erősíti. Még jobban megmutatkozik ez a talaj­vesztés az erkölcsről szóló fejtegetésében. B­evezetésként leszögezi: „Az erkölcs az én megfogalmazásom szerint az ember véleménye a jóról és a rossz­ról..." - tehát nem valami egyetemes „szabályzat". Aztán leírja, hogy szerinte van vallási, világi meg ateista erkölcs. Felhasználja a „racionalizmus" egyik közismert fogását, hogy tudniillik, a vallást (és Istent) az ember alkotta a sa­ját képére és hasonlatosságára, nem pe­dig fordítva­­ majd, meglepő módon, így összegez: „Amidőn én erkölcsről beszélek, nem az emberi, illetve az em­ber ,alkotta­ vallásra gondolok, hanem a keresztény erkölcsi világrendre, a krisztusi vallásra és tanításra." Megköszönöm, ha valaki megmond­ja, hogyan kell ezt a szembeállítást ér­telmezni. Mert különben az a valóság, hogy er­kölcs (ethosz) csak egy, egyetlenegy van. Mint ahogy igazság is. S noha mindkettő elvont fogalom - a „raciona­listák" szerint tehát nincs is -, mégis pontos, körülhatárolt, ellenőrizhető, sőt, hogy mondjam: kézzelfogható. Igen, mert nem bölcselmi csinálmány, hanem a lét­­ a Kozmosz Egyetemes Létének alaptörvényéből ered. Ez pedig nem más, mint az a tör­vényszerűség, mely a Világegyetemet fönntartja. S mivel az emberi nem is, a Kozmosz része, elszakíthatatlan, szerves eleme, reá sem vonatkozhat más törvény. Erkölcsös az, ami az életet pártolja. De nem akármilyet. Hanem a­ Termé­szethez szervesen tagolódó, alkotó, te­remtő életet. Ebből pedig egyenesen következik, hogy erkölcstelen mindaz a filozófia és gyakorlat, mely az embert ki akarja ragadni e tagolódásából, szem­befordítani környezetével, hirdetvén, hogy a természet urává lehet, azt ala­kíthatja saját kedve, akarata, kényelme - azaz, öntörvényű „erkölcse" alapján! Ugye, nem kell e helyt példákat hoz­ni arra, hogy ez a felette racionalista föl­fogás röpke kétszáz év alatt az emberi nem, sőt, szerves környezete, a Föld ka­tasztrófáját idézte elő?! Hadd idézzem meg Einsteint, aki öreg korában azt mondta, hogy nem hisz a vallások képi megfogalmazásá­ban, hisz viszont egy egyetemes tör­vényszerűségben, melynek működését alig érti, de elfogadja, mint a Világmin­denséget fönntartó parancsot. Nos, a mindmáig ateistának (mate­rialistának) hirdetett nagy tudós e pon­ton vált hívővé. Vagyis az elszánt raci­onalisták megfogalmazásában idealis­tává, irracionalistává. Ám a szóban for­gó cikk szerzője szerint is, aki írása ele­jén a hiten alapuló erkölcsöt az irracio­nalizmusba sorolja be: „Ide sorolhatók a valláserkölcsi kategóriák..." Abban egyetértünk a szerzővel, hogy az úgynevezett marxista erkölcs­­ er­kölcstelen; s hogy a csaknem fél évszá­zados elnyomatásunk legsúlyosabb öröksége eme erkölcstelenség térhódí­tása. Ám ez ellen, s ennek következmé­nyei ellen marxista alapozással nem le­het küzdeni. Csak a lelki-érzelmi-értel­­mi zűrzavart - tehát a cselekvésképte­lenséget növelni. S főleg nem lehet úgy, hogy akikért tenni akarunk, a nemzetet „lelkületéből adódóan" (a szerző szavai!) irracionalis­tának soroljuk be. Nemzetem javát akarom, de nem hi­szek benne - nos, ez az irracionális! M­iközben az a valóság, hogy a szava­zásra elment választópolgárok többsége volt az ésszerű, mikor meg­vonta bizalmát azon jó szándékú, de zűrzavaros eszmei alapozású csopor­toktól, melyek négy éven át egymás után vesztették el a szellemi és gyakor­lati „csatákat", s ezzel­­ akaratlanul, de sajnos, valóságosan­­ a kommunista­kozmopolita ellenfél színeváltozását fe­dezték, s ezen keresztül a nyílt politikai hatalomba való visszatérését készítet­ték elő. Az lett volna a józan ész ellen való, ha újra azokra szavaznak, kik legféltet­tebb reményeikben, legszebb hitükben csalták meg őket. (Arról már nem is beszélve, hogy a most kormányt alakított két pártra nem A Nép szavazott - en block -, hanem a kommunistákra az összes választópol­gár - 8 millió - nem egészen 23%-a, míg a maoistákból lett kozmopolitákra ke­vesebb mint 12%... S azt is mellőzve most, hogy mennyi szavazott volna az egyikre s a másikra, ha előre tudják, hogy ezek, éppen ezek borulnak össze a hatalom bűvkörében.) ...A fogalmak tisztázása, az elvek, eszmék, sőt, eszmények újra megtalálá­sa az örök és egyetlen igazság és erkölcs alapján - ez most a legfontosabb. Az el­jövendő kibontakozás alapozása. Mert akármi folyik is a felszínen, itt végered­ményben eszmei harc folyik. A lelkünk­ről van szó, a Mindenható Törvénytől és Parancstól kapott emberi értelmünkről. A puszta életünkről. És az ellenfél, mely az úgynevezett felvilágosodás téveszméire alapoz, s nem csupán nálunk, hanem civilizáció­­szerte: ez az ellenfél kérlelhetetlen és gátlástalan. (Lásd példának Konrád Györi hadakozását a kábítószerek sza­bad forgalmazásáért.) Nem állhatunk velük azonos alapra, ha győzni akarunk. Meg kell keresni, újra kell képezni saját talppontunkat. S ennek megteremtése közben visszatér hitünk a megtagadott, elvesz­tett, kétségbe vont másik valóságban. Az Egyetemes Törvényben. A Teremtő­ben. Köznapi nevén: Istenben. És ahogy tisztul elménk, s lelkünk hittel töltekezik, úgy múlik szétesettsé­­günk, akaratgyengeségünk, s találunk rá a cselekvés lehetséges útjaira, mód­jaira, egyre több alapkérdésben, így az adósság ügyében is. A magyarság csak a huszadik század­ban is többször jó példával szolgált, jó szolgálatokat tett szűkebb s tágabb környezetének. Miért ne ismételhet­nénk meg a fél világot bénító adósrab­szolgaság ügyében? Nevezetesen: pon­tos elemzésekkel mutatni ki azt, hogy a második világháború után „feltalált" kölcsönrendszer (Lend System) milyen károkat okozott az elmúlt évtizedek­­ben, s megkeresni a partnereket a ka­tasztrófafolyamat fékezéséhez, megállí­tásához. Annál is inkább, mert a felismerés vi­lágszerte érik. Nem hiszünk sikerében? Nos, amíg nem, addig nem is sikerül. ...A májusi katasztrófa után ezrek és százezrek kezdtek töprengeni, vitat­kozni azon, hogy miért is, hogyan is? Ez most nagyon fontos. Töprengés, ön­vizsgálat, eszmecsere és egymás hig­gadt bírálata nélkül nem leszünk képe­sek előre lépni. Azonban, Széchenyivel szólva, a célirányos elmesúrlódás jó alapozást kíván. Ezért javasolok némely alapozó pon­tokat, hátha segítenek. - Milyen eszméket és eszményeket kell tisztáznunk és fölmutatnunk ah­hoz, hogy a hagyományos európai szellemi-erkölcsi értékeken alapuló nemzeti gondolat megerősödhessen? - Mi az a minimális cselekvési terv, aminek alapján már most közeledés, egyetértés remélhető a konzervatív csoportok között? - S mi az a szükséges és lehetséges pro­gram, amivel a nemzeti szellemű politika csoportosulások majd sikerrel indulhat­nak egy következő választáson? - Mit tehet a nemzeti ellenzék a je­lenlegi parlamenti arányok között?­ ­ / Kunszabó Ferem Anyag és szelleme FOTÓ: CSER ISTVÁN : 316 : 3^2.

Next