Új Magyarország, 1994. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-30 / 229. szám
4fq^ 'eJf'^--^^^^*Ydjh Is " K 12 IV. ÉVFOLYAM, 229. SZÁM 1994. SZEPTEMBER 30., FENTEK ÁLLÁSPONTK itűnő amerikai filmet (Úgy látszik ilyen is akad) vetítettek szeptember 11-én az egyes csatornán, Farmerek között címmel. A bank magasan állapítja meg a farmok értékét, hogy nagy kölcsönt adhasson. A farmerek örülnek, hogy így módjuk nyílik gazdaságuk korszerűsítésére, s gépeket vásárolnak, alacsony kamatú, hosszú lejáratú hitelekre... Aztán, mikor a visszafizetések dandárja érkezik, a bank leértékeli a farmokat, megváltoztatja feltételeit, emeli a kamatot, követelődzik, árveréssel fenyeget, sőt, azt is ellenőrzi, hogy a család mit és mennyit eszik! Nos, ez ugyanaz lacsiben, amit országokkal, sőt, egész földrészekkel csinálnak nagyban - köztük velünk, árva Magyarországgal. Frigyes porosz király a legenda szerint személyesen ellenőrizte, hogy alattvalóinak legalább vasárnap fő-e tyúk a fazekában - s ha nem, megegreríroztatsa a földbirtokosokat meg a hivatalnokokat... A K. K. K., vagyis Korunk Koronázatlan Királyai, a Világbank meg a Nemzetközi Valuta Alap viszont azt ellenőrzik, hogy lehetőleg vasárnap se föjjön - s ha mégis, akkor leckéztetik meg az adós államokat, népeket - melyek különben a tehetetlen kiszolgáltatottság olyan állapotába kerültek, amilyennek megvalósíthatóságáról a despotaként emlegetett Nagy Frigyes még álmodni sem mert volna. ... A film egyébként a hatásos védekezést is bemutatta: a farmerek összefognak, elzavarják az árverezőket - minekutána a bíróság megtiltja a sanyargatásokat. A recept jó. Nagybani használatra is alkalmas. Amíg a filmben főszereplő családfő egyedül próbálkozott: kilincselt, könyörgött, dühöngött, verekedett, addig teljesen eredménytelen maradt. Csak a családi békét sikerült feldúlnia. Amíg a világ több mint ötven súlyosan eladósodott szegény országa egyenként instanciázik, addig egyikmásik érhet el eredményt (vannak is rá példák), de teljes és tartós sikert csakis összefogással, egységes föllépéssel lehetne elérni. Persze, hogy a nagy bankérdekeltségek ennek már a gondolatától is felingerülnek, s ha olykor némely országok egyeztetni próbálnak, akkor rögtön működésbe lép a megosztás, az ellentétszítás, és záporoznak a büntetőintézkedések. S ha ezek sem segítenek, akkor kerek perec megmondják, hogy együtt nem, csak külön-külön hajlandóak tárgyalni! Összefogást próbált kezdeményezni az Artfil//-adminisztráció is a Visegrádi Háromnak összehozásakor - ám a csehek nem mentek bele (mert nekik viszonylag kevés az adósságuk, s mert ők még nálunk is engedelmesebbek akarnak lenni), Lengyelország pedig, ripszropsz, jelentős engedményeket kapott. így maradt magára Magyarország, pontosabban: az Antall-kormány. Melynek különben az 1990-es parlamenti beiktatáskor (vagy az előtte folyó belső és külső alkuk során?) kellett volna föllépnie az adósság csökkentéséért, s a visszafizetések szüneteltetéséért (is). Antall József a történelmi pillanatot elmulasztotta, talán már akkor a majdani közös föllépésre gondolva - ami azonban, láttuk, nem sikerült. Az sem. Viszont a „családon", az ország társadalmán belül meglehetős békétlenség keletkezett. Tudniillik, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az állami szuverenitás szünetelése idején, a fegyverrel ránk kényszerített kommunista rendszer által fölvett adósságot nekünk, a megnyomorított kárvallottaknak kell továbbcipelnünk. Persze, hogy nem egyedül emiatt, s nem is csak a lengyeleknek tett engedmények után keletkeztek viszályok, de azt igencsak mindnyájan tudjuk, hogy bajaink legsúlyosabbika - mégpedig létünk minden területére kisugárzóan - a külső adósságteher. Mindnyájan tudjuk, de még a legnaivabbak is sejthetik, hogy a ma már 26-28 milliárd dollár adósságot soha nem fogjuk tudni kinyögni. Még a kamatait sem. Sőt, az összeg egyre gyarapodik, minek egyenes következménye, hogy a fedő-emelgető IMF egyre alacsonyabb életszínvonalat fog előírni. És semmilyen szakértelem, zsenialitás, csupán úgynevezett józan parasztész kell annak felismeréséhez, hogy ez gazdasági, következésképp társadalmi katasztrófákhoz vezet. Éppen ezért sajátságos, hogy ezzel az adósság-témakörrel egyetlen számottevő tudományos, gazdasági vagy politikai tényező sem foglalkozik. Legalábbis nem teszi közzé. De különösen óvakodik ettől a dologtól a mindenható hírközlés. Sajnos, az itt-ott még föltalálható úgynevezett konzervatív sajtó is. Néha ugyan feltűnik egy-egy magányos Kopátsy, s elmondja a magáét, de mintha csak azért, hogy utána annál hatásosabb legyen a csend. Láthatólag senki sem foglalkozik azzal, hogy minden ország gazdasági föllendülésének alapja máig a belső piac felvevőképességének növelése, míg a csökkentés a további leromlást vonja maga után. Vagyis az IMF szigorításai éppen a visszafizetéseket veszélyeztetik. Látszólag senkit sem érdekel, hogy az évi négymilliárd körüli éves adósságszolgálat egymagában megakadályozza az államháztartás belső egyensúlyának megteremtését (az ún. belső adósság már ma mintegy kétbillió forint), a beruházások növelését, az oktatás, tudomány, kultúra megfelelő támogatását, a honvédelem, egészségügy, társadalombiztosítás, nyugellátás és a többi közintézmény szinten tartását. Ám ezeken kívül nem vizsgálják, hogy az elmúlt évtizedekben mennyi kölcsön folyt be valóságosan, s a rovásunkra írt adósság milyen hányada ered pénzügyi machinációkból: kölcsönvevő képességünk föl-, majd leértékelése, a feltételek megváltoztatása, a valuták árfolyamváltozásai. A kamatok emelése, az utólagos követelődzések - szóval mindaz, amivel a filmbeli családdal is elbántak... Senki sem vizsgálja, hogy a valóban befolyt összegekből (megközelíthető becslések szerint mintegy 5,6 milliárd dollár) mennyit bőröndözött el a szolga kommunista rezsim Moszkvába. És egyetlen számottevő társadalmi csoportosulás sem veti föl azt a mindennél kézenfekvőbb tényt, hogy az adósságért nemcsak a fölvevő, hanem a kölcsönadó is felelős. Legsajátabb érdeke megnézni, hogy jó helyre teszi-e a pénzt. S ha elhibázta, viselnie kell következményeit. Néha egy-egy tétova félmondatban elhangzik, hogy a felvett kölcsönöket már tulajdonképpen visszafizettük - de ennek fámutatásával és ismertetésével sem foglalkozik senki. És a többi, meg a többi, de legvégül: senki, egyetlen számottevő csoportosulás sem veti föl, hogy a véres népirtások árán ránk kényszerített kommunista diktatúrával a felszabadult ország semmilyen jogfolytonosságot nem vállalhat! Ennek megfelelően a Kádár-rezsim által fölvett adósságot sem. Nem arról van szó, hogy mindent megtagadjunk, hanem arról, hogy meg kellene határozni, hogy mennyi is valójában az összeg, aztán meghatározni, hogy abból milyen évi részletet vállalhatunk az ország gazdasági stabilitásának veszélyeztetése nélkül, illetve hogy hány éves halasztást kérünk. De ezzel sem foglalkozik senki sem, legyen múltbeli vagy jelenlegi kormánypárti vagy ellenzék, a parlamenten belül vagy azon kívül. S kihatásai révén a fojtogató adósság teremti meg a társadalmi békétlenséget, tanácstalanságot, ingerültséget, véleményzavart. Tudniillik, együtt az ország kifosztását fedező privatizációval, a csődbe fúló kárpótlással, az elszámoltatás és felelősségre vonás elmulasztásával stb., stb., az emberek igazságérzetét bántja. S ez a visszahúzódás legfőbb okozója a millióknál, s a megoldhatatlanság érzetének keltetője az intelligenciában. Vagyis ez a gazdasági kulcskérdés ezen a ponton sugárzik át a tudatra, értelemre, akaraterőre. S mivel nagyon jól tudjuk, hogy az értelem a legközvetlenebb kapcsolatban van az olyan alapvető értékekkel, mint a lélek, a hit és az erkölcs - ez az átsugárzás fokozza a korunkban tapasztalható általános szellemi zűrzavart, s a vezetésre hivatott intelligenciában megterem a cselekvésképtelenség. Mennyiszer lehetett hallani már a nyolcvanas években, hogy az adósságot pedig meg kell fizetni! Persze, akkor gondolhattuk, hogy sokan félelemből, egzisztenciális megfontolásból beszélnek így. De nem! Elkövetkezett a rendszerváltás fedőnevű országos átmentési akció, az adósságszolgálat az újságok hasábjaira került, s akkor még tobbé hangoztatták, sőt, az ún. nemzeti oldalon erkölcsi kategóriába sorolták: az adósság megfizetése becsületbeli ügy! Talán ezt érzékelte Antall, ezt az eltorzult tudatot, s gondolta úgy, hogy nem léphet föl határozottan ebben az ügyben. Ebben sem. Mert saját táborában sem találna elegendő támogatásra, így aztán a nép - 45 évi kemény agymosás után! - hiába tett bizonyságot józanságáról, tisztánlátásáról, amikor 1990 márciusában-áprilisában az urnák elé járulók több mint nyolcvan százaléka a komunizmus ellen szavazott, s hiába tette lehetővé egy keresztény-nemzeti kormány megalakulását, nem volt, aki teljesítse kívánságát, akaratát. És itt voltaképpen nem a gazdaság további romlása, a százezrek munkanélkülisége, a közbiztonság züllése - nem a kenyér ára a lényeg. Ez a nép csak ebben a században is éppen elégszer megmutatta, hogy csodálatos áldozatokra képes, ha tudja az okát és látja a célt. Az ok a lélek mélyén húzódik: a milliók reményeit csalták meg. Abbeli hitüket tépázták, hogy annyi szenvedés és áldozat után lehetséges itt egy szabadabb, emberibb, sőt: nemzetibb élet. És most az 1994-es májusi katasztrófát előidéző, magukat keresztény-nemzetinek valló politikai csoportok, személyek a népet hibáztatják. Hálátlanságról, megingásról, tudatlanságról, sőt, butaságról és ostobaságról beszélnek. Ilyen értékelések hangzonnak el untalan, s ilyen írások jelennek meg. Mint például az Új Magyarországban most szeptember 8-án A nemzet irracionális hite című... Vehetnék száz, ezer más példát is, mely ugyanilyen tisztán mutatná, hogy korunk intelligenciájának erkölcsi-értelmi-tudati alapjai rendültek meg, s ezért csapkod maga körül ingerülten. A cikk első mondata: „Az irracionalizmus a racionalizmus ellentéte, az a felfogás, mely szerint a valóság ésszel nem ismerhető fel." Gyorsan le kell szögezni, hogy olyan filozófia, irányzat, de még felfogás sincs, mely önmagát irracionalistának nevezné, s azt állítaná, hogy a valóság ésszel nem ismerhető fel. Ezt a szót s tartalmát azon racionalisták találták föl, akik a felvilágosodás ideológiává pusztított tételeiből kiindulva azt tartják, hogy csak az érzékszerveinkkel (és műszereinkkel) tapasztalható valóság van, s az csakis és kizárólag ésszel ismerhető és magyarázható meg. E valóságon túl pedig nincs semmi. S aki ezt nem fogadja el, az irracionális, azaz ész- és valóságellenes... Mindez pedig azon bölcseletek ellen van irányozva, melyek vallják a valóságon túlit. A transzcendentálist. De pontosabban: az emberi tapasztalattól független másik valóságot. S azt mondják, hogy a kettő szorosan összefügg, sőt, egymás nélkül nem létezhetnek. Az ész szerepét viszont ezek az irányzatok soha, sehol nem tagadták és nem tagadják. Hanem, jó kétszáz éve kemény harcban lévén a transzcendentálist tagadó irányzatokkal, azt mondják, hogy csupán az ész, önmagában a ráció még az érzékszerveinkkel tapasztalható világot sem tudja jól megismerni, kielégítően értelmezni. Ehhez a lélek, az érzelem és az ész együttműködésén alapuló értelem szükséges. Ezzel azonban a racionalisták nem tudnak mit kezdeni, hiszen nemhogy a transzcendentálist, de még az emberi lélek létezését is tagadják - ezért fogalmazták meg a fenti leszűkített, s csonkaságában hazug megállapításukat az „irracionalistákról" és az „irracionalizmusról". S ezt fogadja el a szóban forgó cikk szerzője, és teszi le fejtegetése fundamentumába. Ám nem rosszindulatból, hanem mert már nem tudja, mi micsoda. Pedig itt az idealizmus és materializmus több évezredes harcáról van szó (szintén a „racionalisták" megfogalmazása) - amiben a tudatlan szerző a materialisták oldalára áll, az ő alapállásukból akarja bírálni őket (okkal), és elmarasztalni a magyar nemzetet (oktalanul). Csakhogy ez a logikátlan logika éppen ellenkezőleg sül el. A magyarságot irracionalistának sorolja, ami, mint látjuk, dicséret. Ám ő nem annak szánja, s ezzel, akaratlanul, a „racionalisták" felfogását erősíti. Még jobban megmutatkozik ez a talajvesztés az erkölcsről szóló fejtegetésében. Bevezetésként leszögezi: „Az erkölcs az én megfogalmazásom szerint az ember véleménye a jóról és a rosszról..." - tehát nem valami egyetemes „szabályzat". Aztán leírja, hogy szerinte van vallási, világi meg ateista erkölcs. Felhasználja a „racionalizmus" egyik közismert fogását, hogy tudniillik, a vallást (és Istent) az ember alkotta a saját képére és hasonlatosságára, nem pedig fordítva majd, meglepő módon, így összegez: „Amidőn én erkölcsről beszélek, nem az emberi, illetve az ember ,alkotta vallásra gondolok, hanem a keresztény erkölcsi világrendre, a krisztusi vallásra és tanításra." Megköszönöm, ha valaki megmondja, hogyan kell ezt a szembeállítást értelmezni. Mert különben az a valóság, hogy erkölcs (ethosz) csak egy, egyetlenegy van. Mint ahogy igazság is. S noha mindkettő elvont fogalom - a „racionalisták" szerint tehát nincs is -, mégis pontos, körülhatárolt, ellenőrizhető, sőt, hogy mondjam: kézzelfogható. Igen, mert nem bölcselmi csinálmány, hanem a lét a Kozmosz Egyetemes Létének alaptörvényéből ered. Ez pedig nem más, mint az a törvényszerűség, mely a Világegyetemet fönntartja. S mivel az emberi nem is, a Kozmosz része, elszakíthatatlan, szerves eleme, reá sem vonatkozhat más törvény. Erkölcsös az, ami az életet pártolja. De nem akármilyet. Hanem a Természethez szervesen tagolódó, alkotó, teremtő életet. Ebből pedig egyenesen következik, hogy erkölcstelen mindaz a filozófia és gyakorlat, mely az embert ki akarja ragadni e tagolódásából, szembefordítani környezetével, hirdetvén, hogy a természet urává lehet, azt alakíthatja saját kedve, akarata, kényelme - azaz, öntörvényű „erkölcse" alapján! Ugye, nem kell e helyt példákat hozni arra, hogy ez a felette racionalista fölfogás röpke kétszáz év alatt az emberi nem, sőt, szerves környezete, a Föld katasztrófáját idézte elő?! Hadd idézzem meg Einsteint, aki öreg korában azt mondta, hogy nem hisz a vallások képi megfogalmazásában, hisz viszont egy egyetemes törvényszerűségben, melynek működését alig érti, de elfogadja, mint a Világmindenséget fönntartó parancsot. Nos, a mindmáig ateistának (materialistának) hirdetett nagy tudós e ponton vált hívővé. Vagyis az elszánt racionalisták megfogalmazásában idealistává, irracionalistává. Ám a szóban forgó cikk szerzője szerint is, aki írása elején a hiten alapuló erkölcsöt az irracionalizmusba sorolja be: „Ide sorolhatók a valláserkölcsi kategóriák..." Abban egyetértünk a szerzővel, hogy az úgynevezett marxista erkölcs erkölcstelen; s hogy a csaknem fél évszázados elnyomatásunk legsúlyosabb öröksége eme erkölcstelenség térhódítása. Ám ez ellen, s ennek következményei ellen marxista alapozással nem lehet küzdeni. Csak a lelki-érzelmi-értelmi zűrzavart - tehát a cselekvésképtelenséget növelni. S főleg nem lehet úgy, hogy akikért tenni akarunk, a nemzetet „lelkületéből adódóan" (a szerző szavai!) irracionalistának soroljuk be. Nemzetem javát akarom, de nem hiszek benne - nos, ez az irracionális! Miközben az a valóság, hogy a szavazásra elment választópolgárok többsége volt az ésszerű, mikor megvonta bizalmát azon jó szándékú, de zűrzavaros eszmei alapozású csoportoktól, melyek négy éven át egymás után vesztették el a szellemi és gyakorlati „csatákat", s ezzel akaratlanul, de sajnos, valóságosan a kommunistakozmopolita ellenfél színeváltozását fedezték, s ezen keresztül a nyílt politikai hatalomba való visszatérését készítették elő. Az lett volna a józan ész ellen való, ha újra azokra szavaznak, kik legféltettebb reményeikben, legszebb hitükben csalták meg őket. (Arról már nem is beszélve, hogy a most kormányt alakított két pártra nem A Nép szavazott - en block -, hanem a kommunistákra az összes választópolgár - 8 millió - nem egészen 23%-a, míg a maoistákból lett kozmopolitákra kevesebb mint 12%... S azt is mellőzve most, hogy mennyi szavazott volna az egyikre s a másikra, ha előre tudják, hogy ezek, éppen ezek borulnak össze a hatalom bűvkörében.) ...A fogalmak tisztázása, az elvek, eszmék, sőt, eszmények újra megtalálása az örök és egyetlen igazság és erkölcs alapján - ez most a legfontosabb. Az eljövendő kibontakozás alapozása. Mert akármi folyik is a felszínen, itt végeredményben eszmei harc folyik. A lelkünkről van szó, a Mindenható Törvénytől és Parancstól kapott emberi értelmünkről. A puszta életünkről. És az ellenfél, mely az úgynevezett felvilágosodás téveszméire alapoz, s nem csupán nálunk, hanem civilizációszerte: ez az ellenfél kérlelhetetlen és gátlástalan. (Lásd példának Konrád Györi hadakozását a kábítószerek szabad forgalmazásáért.) Nem állhatunk velük azonos alapra, ha győzni akarunk. Meg kell keresni, újra kell képezni saját talppontunkat. S ennek megteremtése közben visszatér hitünk a megtagadott, elvesztett, kétségbe vont másik valóságban. Az Egyetemes Törvényben. A Teremtőben. Köznapi nevén: Istenben. És ahogy tisztul elménk, s lelkünk hittel töltekezik, úgy múlik szétesettségünk, akaratgyengeségünk, s találunk rá a cselekvés lehetséges útjaira, módjaira, egyre több alapkérdésben, így az adósság ügyében is. A magyarság csak a huszadik században is többször jó példával szolgált, jó szolgálatokat tett szűkebb s tágabb környezetének. Miért ne ismételhetnénk meg a fél világot bénító adósrabszolgaság ügyében? Nevezetesen: pontos elemzésekkel mutatni ki azt, hogy a második világháború után „feltalált" kölcsönrendszer (Lend System) milyen károkat okozott az elmúlt évtizedekben, s megkeresni a partnereket a katasztrófafolyamat fékezéséhez, megállításához. Annál is inkább, mert a felismerés világszerte érik. Nem hiszünk sikerében? Nos, amíg nem, addig nem is sikerül. ...A májusi katasztrófa után ezrek és százezrek kezdtek töprengeni, vitatkozni azon, hogy miért is, hogyan is? Ez most nagyon fontos. Töprengés, önvizsgálat, eszmecsere és egymás higgadt bírálata nélkül nem leszünk képesek előre lépni. Azonban, Széchenyivel szólva, a célirányos elmesúrlódás jó alapozást kíván. Ezért javasolok némely alapozó pontokat, hátha segítenek. - Milyen eszméket és eszményeket kell tisztáznunk és fölmutatnunk ahhoz, hogy a hagyományos európai szellemi-erkölcsi értékeken alapuló nemzeti gondolat megerősödhessen? - Mi az a minimális cselekvési terv, aminek alapján már most közeledés, egyetértés remélhető a konzervatív csoportok között? - S mi az a szükséges és lehetséges program, amivel a nemzeti szellemű politika csoportosulások majd sikerrel indulhatnak egy következő választáson? - Mit tehet a nemzeti ellenzék a jelenlegi parlamenti arányok között? / Kunszabó Ferem Anyag és szelleme FOTÓ: CSER ISTVÁN : 316 : 3^2.