Új Magyarország, 1994. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-17 / 218. szám

Legyen az iro ha§zno§ akarat! (Kik és miért maradtak mindmáig szellemi száműzetésben?) „A magyar irodalomnak terebélyes fája nőtt Nyugaton, de... A fiatalok, akikben megszólal az írói küldetés tudata, az érvényesüléshez szószé­ket keresve, a nemzetitől^ idegen la­pokhoz kényszerülnek. Őrségváltás előtt vagyunk, amelynél a jövő ér­dekében nem nélkülözhetjük a fiatal írókat. De ehhez szószék kell..." (Szitnyai Zoltán: 1893-1978) „EGY ÉNEKESEN SZÓLÓ, EGY HA­TALMAS POÉTA / TÓBBET VÉGHEZ- VISZEN, MINT SZÁZEZER SENEKA!"- figyelmeztette jövőbelátón honfitársa­it a 18. század végén Bessenyei György (1747-1811), a bécsi magyar testőrség tagjából költővé és a felvilágosodás ve­zéralakjává lett nemesember. Vajon mi­re alapozta ezt a megállapítását a sokáig csak fegyverforgatáshoz értő, a paran­csokat gondolkodás, feleselés nélkül tel­jesítő katona?! Különös lélektani jelen­ség, hogy az unalmas őrszolgálatokban, börtönökben, hadifogoly- és menekült- táborokban mily sokan keresték a rímek barátságát. Talán nem véletlen, hogy a szabadságukért, hazájuk védelméért több évszázadon át küzdő népeknél fontos szerepe volt a verseknek, mert a végvári magányban (Balassi Bálint) és az öldöklő csatatereken a megszenvedett nappalok-éjszakák-tapasztalatok hite­lesítették. De még ennél is bonyolultabb a hely­zet a valamiért rács mögé kerültek ese­tében, hiszen elzárva a családtól, bará­toktól, a külvilágtól, kevés önmegtartó kapaszkodójuk maradt a sorsuk jobbí­tásán komolyan töprengő raboknak. A politikai foglyok némelyikénél pedig (mióta csak létezik az efféle ítélet) az ál- I matlan éjszakákon, a megalázottság se- ' beit gyógyítgató zsibbadtságban előtü- remkedtek a visszatoloncolhatatlan szavak. Magyarországon soha nem volt egyszerre annyi értelmiségi és az „an- * gyalbőrből" kivetkőztetett hivatásos katona börtönben, mint a második vi­lágháborút követő tíz esztendőben. A cellákban hosszú évekre összezártak észjárása, kora, politikai nézetei általá­ban ritkán egyeztek ezekben az évek­ben (Oszd meg és uralkodj!), ám az idő múlásával közös szórakozást leltek ab­ban, hogy elkobozhatatlan szellemi zug­áruként verseket fabrikáltak. A recski kényszermunkatábortól Kistarcsáig, a hírhedt gyűjtőfogháztól a Markó utcai intézményig szívszorító költészet for­málódott. A Nemzetőr kiadásában meg­jelent FÜVESKERT (Bécs, 1957) antoló- gia szerkesztője. Tollas Tibor visszaem- lékezéséből idézünk rövid fejezetet: „1954-ben, a bányából visszatoloncolva, , a váci fegyházban sorsszeszélyből összeke­rültünk páran verskedvelő fiatalok. Az eny­hülés lehetővé tette, hogy a munkaidőből el­csent percekben, séták alatt átkiáltott sza­vakban és este a közös zárkák vitáiban vala­miféle .irodalmi élet' induljon meg. Pótolni akartuk az elvesztett éveket, az elrabolt ifjú­ságveszteségeit. (...) Amunka minden rész­lete illegálisan folyt. Lopni kellett a papírt, lopni a tintát s lopni az időt a megírásra. A .kéziratok' hozzám futottak be, rendszerint toalettpapíron. Ezekből kellett szalmazsá­kon kucorogva lehetőleg hibátlan szövegeket kihoznom. Zárkánk ajtaja előtt figyelőről kellett gondoskodni, ki veszély esetén riaszt. így nem is egyszer semmisült meg gyaläan több hónapi munka eredmé­nye is. Az első kötet negyedévig ké­szült. A siker minden nehézségért kár­pótolt. A fiatalok lelkesedése, a kötet nyomán keletkező érdeklődés, újabb és újabb munkatársak szemérmes jelent­kezése, további munkára serkentett bennünket. Ósszesen 12 kötetünk ké­szült el a szabadságharc kirobbanásáig, amelyből sajnos csak hármat sikerült kimenteni...!" Szabó Lőrinc szerint a világ tele van versekkel, csak meg kell hallani, és aki képes a hangokat, ritmusokat, gondo­latokat sorokba rendezni, az a költő. Az más lapra tartozik, hogy az ízlésdiktá­tor kritikusok hogyan vélekednek a FÜVESKERT alkotóiról, bár azt a tényt nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy külhoni kiadású magyar könyvet mindmáig nem fordítottak le annyi nyelvre, mint ezt az antológiát. Néme­tül (lm Frührot, München, 1957), oro­szul (Bratja po Krovi, Buenos Aires, 1958), olaszul (II Giordano Erbaso, Firen­ze, 1958), spanyolul (Liras en las Cata- cumbas, Buenos Aires, 1959), norvégül, dánul (Trost alt, Ed., Oslo, 1959), ango­lul (From the Hungarian Revolution, New York, 1966). A szerkesztő. Tollas Tibor ebben az antológiában közölt versével - Bebádo- goztak minden ablakot - került menekü­lése után a leghíresebb emigrációs líri­kusok élvonalába olyannyira, hogy raj­ta kívül senkinek nem adatott meg az évtizedeken át tartó töretlen siker. Ezt a versét valamennyi októberi megemlé­kezésen szavalták, miközben odahaza a szigorúan tiltottak csoportjába tarto­zott. Könyveit becsempészni, róla a nyilvánosság előtt beszélni nagyobb volt a budapesti Nemzetőrségnél és no­vember elején lapalapításra hívta össze a Füveskert szerzőit, de az újság végül külföldön, bécsi szerkesztéssel jelent meg Münchenben 1956. december 1- én. Azóta irányítja folyamatosan ezt az örökös támadások kereszttüzében léte­ző sajtóterméket, járta a földkerekség magyarok lakta településeit. Magyarországon egészen a rend­szerváltásig politikai ellenségnek nyil­vánították, a „spenót"-nak csúfolt Ma­gyar Irodalomtörténet IV. kötetében pár sorban „elintézték" az akkor már öt kötetes Tollas Tibort, „...nemegyszer szél­sőséges hangon, tónusban támadt és támad­ja a hazai politikai eseményeket és kulturális életet. Elsősorban ez a tény biztosít népsze­rűséget a költőnek, legalábbis az ún. .sza­badságharcos' emigráció köreiben." Bizo­nyos csoportok, feltehetőleg otthoni 1992-ben a lakiteleki Antológia kiadó jelentette meg e kötetét bűn volt, mint egykoron a pápai vize­ken kalózkodni. Tevékenységét - szer­te a világon - vitatták és dicsérték, ve­szekedett dühvei vicsorogtak rá és sze­rették. A fanyalgó ítészek azt rótták vét­kéül; korszerűtlen versezettel törekszik a népszerűségre, könnyen megjegyez­hető, fülbemászó ritmusokkal (ahogy a két világháború között Papp-Váry Ele­mérné és társai) akar az érzelmekre hat­ni. „Mint koporsóba be vagyunk szegezve, / Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér. / Simo­gatnánk a sugaras napot, / S bebádogoztak minden ablakot." Tollas Tibor 1920. december 21-én született a Borsod megyei Nagybarca községben. Apja, Kohlmann Tamás ez­redes azzal büszkélkedhetett, hogy nagy­apjának testvére, Kohlmann József csá­szári tiszt, 1848-ban táborkari honvé­dezredesként harcolt az osztrák és orosz seregek ellen a magyar szabadsá­gért. A kamaszodó fiú is folytatta a csa­ládi hagyományt és a soproni Rákóczi Ferenc honvéd reáliskolából Budapest­re, a Ludovika Akadémiára került, ahol 1941-ben avatták hadnaggyá. Különfé­le hadibeosztásokban kapott feladato­kat és 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét kezén súlyosan megsebesült. A háború után, az úgynevezett demok­ratikus honvédség tisztjeként szolgált, de 1947-ben hamis vádakkal letartóz­tatták és 10 év börtönre ítélték. A poli­tikai perek felülvizsgálatakor, 9 eszten­dő múltán szabadult 1956 júliusában. A forradalom napjaiban összekötő tiszt buzdításra és javarészben hamisított okiratok fölhasználásával azzal próbál­koztak a hatvanas évek közepétől, hogy besározzák, erkölcsi hitelét ki­kezdjék. Vele együtt akarták a Szabad­ságharcos-, valamint a Volt Magyar Poli­tikai Foglyok Szövetsége vezetőit kátyúba rántani, mert szinte mindahányan ka­tona-, illetve csendőrtisztként szolgál­tak a Horthy-rendszerben és később pedig konokul harcoltak a kommunis­ták egyeduralomra törekvése ellen. Az 1956-os népfelkelés leverése után vi­szont a nyugatra menekültek támoga­tásával számos akciót szerveztek annak érdekében, hogy az ENSZ-ben tűzzék napirendre a kivégzett fiatalkorúakat és nőket sújtó barbárság elítélését. Csaknem tízmillióan tiltakoztak a vi­lágon egyedülálló guillotine-törvény ellen, ismét összefogott 94 nemzet és a magyar üggyel foglalkozást az UNO Különbizottsága 12:4 arányban meg­szavazta. A Nemzetőr kezdeményezését olyan lapok támogatták, mint a Neue Züricher Zeitung, a Gazette de Lausanne, a Frankfurter Allgemeine, a Figaro, a Le Mondj a Crist und Welt, a Die Zeit. Mind­ezzel párhuzamosan a Rákóczi-lobo- gók mintájára hímzett selyemzászlót hordoztak végig 1959-tőí Amerika nagyvárosaiban a bitóra juttatott Tóth Ilona nevével és az akkori alelnök Ni­xon is fogadta a magyarok küldöttsé­gét. Kádáréknak - érthető okokból - ez nem tetszett, mintahogy a Gloria Vidis 1956 című antológia (München, 1966) Tollas Tibor kiadása sem, hiszen ebben a világ szá­mos híressége, köztük a baloldaliságból kiábrándultak is szerepeltek költemé­nyeikkel, véleményeikkel, hangsúlyoz­ván az eltiport forradalom jelentőségét. Rengeteg bírósági tárgyalás és ideg­ölő esztendők után csillapodtak, de nem szűntek meg végérvényesen a vá­daskodások, ugyanakkor Tollas Tibor „kinőtte" magát. A Csak ennyi fény ma­radt (Brüsszel, 1959), a Járdaszigeten (München, 1967), kötetei után napvilá­got látott Eszterlánc (München, 1969), az Irgalmas fák (München, 1975) és az Év­gyűrűk (München, 1979) már elvitatha- tatlanul igazolták a tiszta hangot, tehet­séget. Ekkoriban került kapcsolatba a „búvó patak" nemzedék bátrabb)aival, azokkal, akik nyugati útjaikon merték fölkeresni és tartották vele a kapcsola­tot, hiszen az emigráns magyar sajtó­termékek közül elsőként a Nemzetőr adott hírt az 1989. május 18-19-én tar­tott „sorsfordító" lakiteleki találkozóról. A későbbiekben aztán egyre szorosabb lett ez a barátság a Fiatal írók József At­tila Köre és majdani JAK néhány tagjá­val, de leginkább Lezsák Sándorral. Fon­tos erről említést tenni, mert a rend­szerváltás küszöbén, 1989-ben a Katali­zátor Iroda gondozásában a Forgószélben (München, 1983) és a Varázskor (Mün­chen, 1988) kötetei féligmeddig szamizdat kiadásban ismét megjelentek, ám utána, amikor hivatalosan már nem tekintették „el­lenségnek" Magyarországon, irodalmi kö­rökben csöndes közömbösséggel figyelték si­keres otthoni előadóestjeit. Rangosabb folyó­iratok nem kértek tőle verseket, „elmulasz­tották" tárgyilagosan bemutatni a bő negyven esztendő termését, csupán a lakite­leki Antológia Kiadó vállalta 1992-ben, hogy Hazafelé címmel sajtó alá rendez­zék a 275 oldalas könyvét. Tollas Tibor és Lezsák Sándor barát­sága közismert, miként az is, hogy az MDF kormányzásának éveiben filmet készítettek életéről a Gulyás-testvérek (bemutatta a televízió), gyakran utazott haza és nagy lelkesedéssel találkozott az elcsatolt területeken élő magyarok­kal, örült amikor interjúkat készítettek vele, boldogan vette át a magas állami kitüntetést, de költészetének alapos elemzése, méltánylása elmaradt. Pedig azt remélte, hogy a vérbe fojtott forra­dalom után felnövekvő nemzedékek töprengő elfogulatlansággal olvassák a hontalanságban is népükért gürcölő, ám a szülőhazából politikai okok miatt kitagadott toliforgatók írásait. Mentőta­núknak hitte az otthoni értelmiségiek többségét, hogy legalább ők fölmentik a hamis vádakkal körbenyilazott emig­ránsokat és csak a művek minőségét te­kintik mérvadónak. Csalódnia kellett, mint rajta kívül oly sokaknak: „A kör be­zárul, nincs vég és kezdet, / nincs zord halál, csak téli álom. / Szivárvány hídján a remény reszket í -fény gyűrűje csupasz ágon." Tollas Tibor pálya-, kor- és sorstársa az 1920. július 25-én, Kőröshegyen (So­mogy vármegye) született Csene/vi Ru- dolf. Budapesten nevelkedett, jogi ta- nulmányokat folytatott és a háború kezdetekor önként ment a frontra. A fegyverletétel napjáig harcolt azért, amiben hitt, majd Nyugatra került csa­patával. Az ausztráliai Melbournebe 1949 júniusába érkezett, azóta ott él, és volt gyári munkás, állami tisztviselő. Két újságot is szerkesztett: 1950-51-ben a Magyar Harangok, tíz évvel később a Magyar Szó kiadásával bíbelődött, de mindkét lap megszűnt, mert nem akadt a fönnmaradáshoz szükséges előfizető, támogató. Micsoda önrugdosó erőre lett lévén szüksége ahhoz, hogy az anyagi csőd, a kimerültség szakadéké­nak szélén is verseljen: „Kibontom tarisz­nyám és megszegem a múltamat." Irodal­munk szegénylegényei azonban szinte mindig büszkék voltak és bőséges ele­mózsia nélkül is cipelték évszázadokon át a vérfoltos málhákat: „üvegszemek, üvegszemek / könnyezzétek testvéremet." Ideje lenne végre az örökösen durcás- kodó kritikusoknak is megérteni a hon­vágy dalok lényegét, mert nincs miért azon fanyalogni, hogy a hazától régtől távolélőinek nagy élmény lenne ülni a fűszagú árokparton és nézni a Pest felé zakatoló vonatokat. ' A „spenót" szerkesztői nem tartották említésre méltónak Csepelyi Rudolfot, de a közkedvelt ausztráliai költőnőt, Novák Máriát (Pókfalva, Zala vármegye, 1922) is kihagyták a lexikonból, noha 1972-ben közös kötetük jelent meg Szü­ret címmel. (Rajtuk kívül Botond István volt a harmadik szerző.) A lila lelkű helytartók valamiért rájuk is haragud­tak, és ez nem véletlen, hiszen a távoli földrészen is őrizték - vigyázzák - ma­gyarságukat, a nyelv tisztaságát. Képte­lenek ebben a kegyetlenül anyagelvű világban csak azért káromkodni, trágá­rul beszélni, mert ez a divat és nem fél­nek attól sem, hogy az ügető bánat lo­ván ülő tiszta lelkű alkotókat megöli a közöny. „A költő szégyellje magát, / hogy nem tud mást, csak verset írni, / hogy sza­vába dallamot rejt / és önmagával összevér- zi." A magányosok magányosai lenné­nek a becsületesek, a tegnapjaikat nem tagadók?! Napjainkban kinek morzéz- zák a fájdalom rejtjelzéseit? Korábban azt tapasztalhatták, hogy a vörös palás- tos keselyűk a vándorok elestére vár­tak, tehát nem volt szabad elbukni, bot­ladozni. Csepelyi Rudolf a Világmadár (versek, Adelaide, 1983) és a Lassított tű­zijáték (válogatott prózák, Melbourne- Sydney, 1990) műveivel befészkelte magát a majdani egyetemes magyar irodalomba. Mostanában - egyelőre - még az el- szemtelenedett vámszedők döntenek értékekről, tőlük függ a bocsánat és ke­gyelet, hiszen a „muszájherkulesek" gőgjével ragaszkodnak pünkösdi ki­rályságukhoz. De az emigrációs ma­gyar irodalom kitagadottjai Csepelyi Rudolf tanácsát vélik fontosnak: El kell tenni az időt, még akkor is, ha ez a korosz­tály már aligha kóstolgathatja szürcsölgetve a cukrozott napok ízét! Az ész, a lélek és a szív diskurálásai döbbenetes ered­ményre vezetnek a keresztény örömök hirdetőinél, különösen azoknál, akiket meglegyintett jó néhányszor a „semmi rettenete". A második világháborúban, illetve az 56-os forradalomban felnőtt­ként résztvevő és fegyverrel harcoló toliforgatók közös jellemzője, hogy nem lehet őket tüsszentőporos badar­ságokkal, kelekótya hangvételű kriti­kákkal ingerelni. ,,A homály sohasem lehet ok arra, hogy ne higgyünk a fényben!"-föl­ismerés szerencsései nem dörömböl­nek az eléjük, köréjük emelt közöny deszkapalánkján. Csepelyi Rudolf azt ír­ta egyik versében: „Kiskoromban fehér ke­zem volt..."- míg a másikban arról kér­dezősködik: „Ettél már Békét? Milyen?" -, de ezek a kamaszos csodálkozások arra figyelmeztetik a száműzötteket, hogy nem szabad haragudniuk bántalmazó­ikra. Az emigrációban töltött évtizedek szolidságra tanították a magyarságukat nem hőzöngésre használó írókat, akik úgy akarnak meghalni - állva -, mint a fák. Fölszállunk veled ködanyánk, mikor a nap már félig megette testünk 1/ és visszatérnek a tört valók, —■ miből tegnap ettünk, visszatér a rettenet, és a kék sugár-kalodák kulcsolt kezünkre csuklanak... (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék