Új Magyarország, 1994. október (4. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-12 / 239. szám
OL /{q^~JL^ aHouogLdUiiC. cl Kct.^cx.‘vchi.v ,• c(o^u^e-nJru*^ / ^ jJLua. diMji Vij\Í k-5 t-V' ^ /l Oí(jO ?áa Im. LAa^J\^—. IV. ÉVFOLYAM, 239. SZÁM 1994.OKTÓBER 12., SZERDA INTERJÚ 10 Otthonról hazafelé címmel az egykori NDK-állampolgárok Magyarországról Ausztria felé 1989 őszén lezajlott „kitöréséről" készült, rendkívül izgalmas, kortörténeti értékű dokumentumfilmet pergettek le egy sajtótájékoztatón az MTM Kommunikációs Kft. Hegyalja úti székházában. A film elkészülésének körülményeiről és előzményeiről beszélgettünk Tolvaly Ferenccel, az MTM elnökvezérigazgatójával. - Bevezetőként arra kérem, afféle lexikonstílusban mutatkozzék be olvasóinknak. - 1957-ben születtem Marosvásárhelyen. 1974-ben, féllegálisan sikerült elhagynom Ceausescu Romániáját, minthogy édesanyám erdélyi származású szász családjának segítségével anyám és húgom sok évi kérvényezgetés után végre útlevelet kapott Svédországba. (Apám egyébként a történelemből ismert erdélyi Tolvaly-család egyik ágának leszármazottja.) A kaszli Magyar Gimnáziumban érettségiztem, s (már nyugatnémet állampolgárként) közgazdasági és filozófiai tanulmányokat folytattam az erlangen, illetve a nürnbergi egyetemen. (Édesapám, akinek eredeti képzettsége jogász-közgazdász volt, élte a szokásos emigráns-sorsot, Németországban sikeres komputerszakemberré képezte át magát.) Már gimnazista korom óta írtam. A benső végtelen című kötetem az Új látóhatár gondozásában jelent meg 1978-ban, a Nemzetőr hasábjain esszéket publikáltam. 1979-ben Észak- és Dél-Amerika harminckét városában előadásokat tartottam az erdélyi magyarság helyzetéről. Meghatározó élményt adott számomra a találkozás azokkal a már odakint született magyarokkal, akik tudatosan vállalják önazonosságukat, Clevelandben éppúgy, mint Caracasban, Torontóban vagy Chicagóban. 1981-ben jelentkeztem a müncheni filmfőiskolára, ahová - ezerszáz felvételiző közül - tizenkettedmagammal fölvettek. Rendezőgyártásvezető szakon diplomáztam, 1986-ban. - Milyen konkrét alkalomból érkezett Magyarországra forgatni 1989 őszén? -1989. augusztus 17-étől szeptember 11-éig forgattunk itt Prokopp Róbert barátommal (akivel egyébként már 1984 óta dolgoztunk együtt, többek között reklám- és dokumentumfilmekben). Az akkor még nyugatnémet ZDF televízió elfogadta azt a javaslatomat, hogy a Magyarországon tartózkodó keletnémetek emberi drámájáról készítsünk egy dokumentum-játékfilmet. A Máltai Szeretetszolgálat zugligeti templomának kertjében igyekeztünk fölmérni a szorongó, de elszántan a szabadságra vágyó keletnémetek helyzetét, kilátásait és lelkiállapotát. Kozma Imre atya segítőkészsége mellett a jó szerencse is kezünkre játszott. Ugrón Imre bátyám, aki Kozma atya humánus munkájában segédkezett, a bemutatkozáskor rögtön rám kérdezett: „Nem a marosvásárhelyi Tolvaly fia vagy?" Amikor tisztáztuk, hogy családjainkat milyen ősrégi baráti kapcsolatok fűzik össze, attól kezdve szabadon forgathattunk: a miénk volt az egyetlen filmes stáb, amelyiket beengedték abba az ideiglenes menedéktáborba. Egyre világosabbá vált számunkra, hogy ezek az emberek nem fognak ittmaradni, előbb-utóbb ki fognak törni. (Előzőleg, még Sopronnál, az egyik magyar vámos, miután ellenőrizte a ZDF-től származó akkreditációs papirosainkat, fenyegetően azt mondta: „Meg ne lássam magukat még egyszer itt a határ közelében!"...) A táborban pedig többek között feltűnt egy magát nyugatnémet állampolgárnak mondó sürgő-forgó úr, aki jellegzetes szász akcentussal beszélt, majd észrevettük, hogy egy bécsi rendszámú autóba száll be. Udvariasan megkértük, mutassa már meg az útlevelét, mire gyorsan elviharzott. Kétség sem fér hozzá, hogy a Stasi embere lehetett... Magam is erdélyi emigráns lévén, végig a zsigereimben éreztem, hogy az akár halálos veszedelmet is jelenthető határsávban járunk; fölismertük, hogy akarva-akaratlanul belecsöppentünk a nagybetűs Történelembe. Sejtettük, hogy hamarosan fontos dolgok történnek, amiben a magunk szerény eszközeivel talán segíthetünk. A zugligeti tábor lakói nagyon féltek is, de napról napra elszántabbá váltak. Azután egyik nap összeállították azt a bizonyos történelmi Trabant- és Wartburg-konvojt („Nőket, gyerekeket középre!"), s e kocsisor utasainak kitörése lett filmünknek „A nagy szökés" című képsora... - Az e sorsdöntő történelmi pillanatokat megörökítő dokumentumfilmet mindmáig nem láthattuk a magyar televízióban. Vajon miért? - Nem tudom. A film képsorai közül számosat vetített akkoriban a világ több tucat televíziója Franciaországtól Dániáig, de teljes egészében mindmáig nem sugározta maga az eredeti megrendelő, a ZDF sem. Talán valami akkori titkos, politikai tabunak számító érdekeket sérthettünk a filmmel? Nem tudom. Sok-sok részletét vetítették a német televíziók is, de teljes egészében nem. A Magyar Televíziónak is többször fölajánlottuk, de senkit nem érdekelt igazán... Amikor most, az ötödik évfordulóra rendezett sajtótájékoztatón itt vetítettük, eljött a filmben legtöbbet szereplő két német házaspár, és vendégünk volt Kozma atya, meg az a határőr-szakaszparancsnok is, aki elmondta, hogy ők nem határozott parancsra, hanem feletteseik „ráutaló magatartása" nyomán engedték át a menekülőket... Megható volt hallgatni annak az immár hamburgi kocsmárosnak a magyarság egészének köszönetét mondó szavait, aki hangsúlyozta: ha két élete lett volna, megpróbált volna átszökni az akkori kelet-nyugati német határon. De mivel csak egy élete van - mondta -, abban reménykedett, hogy Magyarországon több megértéssel fogadják majd a szabadság iránti vágyát, és azt kérdezte, kinek mondhatna újra és újra köszönetet mindazért, ami itt vele akkor történt... - Mégis miért nyugodtak bele, hogy öt éven át elzárva maradjon a nyilvánosság elől ez a kortörténeti értékű, helyenként torokszorítóan szép és izgalmas dokumentumfilm? - Meglehet, a mi hibánk is, hogy nem eléggé erőszakosan ajánlgattuk a Magyar Televízió illetékeseinek. De úgy gondoltuk, legalább most, az ötödik évfordulón érdemes volna méltóképpen emlékezni rá, hogy a magyarság milyen, történelmileg sorsdöntő szerepet vállalt abban a szabadságteremtő fordulatban, az utca emberétől a határőrkiskatonákon át azokig a politikusokig, akiknek a „ráutaló magatartása" lehetővé tette a keletnémetek kiszabadulását, s közvetve az abszurd berlini fal leomlását. Most itt beszélgetünk az MTM Kft. Hegyalja úti székházában, ahol Tolvaly Ferenc az elnök-vezérigazgató. Mikor alakult és konkrétan mivel foglalkozik ez a kommunikációs cég? - 1989 végén jegyeztettük be; lényegében akkor, ott a határáttörés közben döntöttem el a létrehozását. A káefté profilja jogilag: a kommunikáció, a marketing, a reklám, a licenc, a filmforgalmazás. Amit Münchenben már tanítottam, arról azt tapasztaltam, hogy Magyarországon hiánycikk: a magyar filmgyártásnak nem volt igazi, profi háttere. Amint a kis filmgyártásokban általában, itt is manufakturális módon folyik a filmkészítés. Régóta részt vettem és elég sok tapasztalatot szereztem abban a harcban, (azt Németország nagyjából elveszítette), amit a piacát vesztő német és általában az európai film folytatott az amerikai nagymogulokkal szemben. Reméltem, itt hasznosíthatom ez ügyben szerzett ismereteimet is. Cégének idestova ötesztendős magyarországi tevékenységéből mire a legbüszkébb, és mi az, ami miatt - alkalmasint önmaga előtt - szégyenkeznie kellene? - Büszke vagyok például arra, hogy az elmúlt öt évben mintegy ezer órányi európai filmet hoztunk be Magyarországra, olyan életműsorozatokat, mint például Wenders, Fassbinder, Bergman, Renoir, Fellini, Laura alkotásai, amilyeneket a Magyar Televízió önerejéből soha nem tudott volna megvásárolni. - Bocsánat, hogy közbevágok, de miért volt szükség ezeknek a közismert remekműveknek a bemutatásához az MTM közreműködésére? - Mi még 1987-88 táján megvásároltuk az összes kelet-közép-európai országra érvényesen ezeket a jogokat, olyasminek a fejében, hogy itt legyártunk három Tetthely-folytatást Cserében megszereztük az említett és más remekművek filmjogait például a Gaumour-cégtől, amely a Magyar Televízió egyedi filmvásárlóitól akkora összegeket kért, amennyi pénz ott soha nem volt. Szóval a legnagyobb nyugati forgalmazó cégektől kábel-, tévé- és műholdsugárzási jogok százait vásároltuk meg, s ha évek múltán valami hasznunk keletkezett, azt visszaforgattuk a magyar filmgyártás korszerű technikaiipari hátterének megteremtésébe. Rendkívül büszke vagyok például arra, hogy most módunk nyílt 25 millió forinttal betársulni Bacsó Péter - anyagi nehézségek miatt már évek óta halogatódott - Megint Tanú című filmjének elkészítésébe... És büszke vagyok arra, hogy az az Európa-kompatibilis filmipari infrastruktúra, amelynek szakembergárdája olyan vetélkedőműsorok gyártásában is közreműködve, mint a Szerencsekerék, a Mindent vagy semmit, a Zsákbamacska (amelyek mind más-más, pontosan bemért úgynevezett „célközönségnek" szólnak, s amelyek keleteurópai licencjoga szintén a miénk); nos ez az átlag huszonöt-harminc éves, összesen 48 fős ifjú szakembergárda tökéletesen megismerte a legkorszerűbb mozgóképkészítés gyakorlatát, és bekapcsolódott az európai kommunikációs hálózatba. - És mi az, ami miatt - a borotválkozótükörbe nézve - olykor szégyenkezik? - Az, hogy nagy álmomat, a magyar filmművészet és az ipari háttér összekapcsolását még nem sikerült megvalósítanom. Mert az állami támogatás és a televíziótól joggal elvárható támogatás mellé harmadik támogatóként szeretnénk belépni a magyar nemzeti filmművészet fenntartóinak sorába. És szégyellem, hogy még nem jutott elég anyagi erőnk a magyar filmtörténet értékeinek megmentésében és rekonstrukciójában való közreműködésre. A kiválóan rekonstruált Körhinta című Fábri-alkotás például a nemzetközi érdeklődési toplista 5. helyén szerepel! A magyar közönség is, a külföldi is rendkívül érdeklődik az ilyenfajta és ilyen minőségű művek iránt. Meg az ígéretes és igényes új magyar alkotások iránt is. Most, hogy Bacsó Péter készülő filmjéhez a mi cégünk is hozzájárult anyagilag, rögtön jelentkezett támogatóként a német televízió is... Szóval a jövőre nézve, remélem, egyre kevesebb lesz a szégyenkeznivalóm. Magam a rendezőigyártás vezetői (divatosabb szóval: produceri) diplomámmal jelenleg nem a saját rendezői életművem építgetésére koncentrálok, hanem legfőbb célom a magyar filmművészet életben tartása, a - Németországban szerzett képzettségem és eddigi pályafutásom során másoknál talán jobban ismert - szabadpiaci viszonyok közepette, vagyis szolid, de biztos gazdasági és korszerű technikai hátteret teremteni néhány olyan alkotónak, akik a magyar filmművészet értékeinek fönntartására tették rá az életüket. - Filmkedvelőként nem lehet más végszavam: sok sikert kívánok a !sugán István Otthonról hazafelé Ezer év Tolvaly Ferenctől (meg a maradék) Kis Tolvaly Ferenc „Szabadulás! filmből képek az 1989. évi határmegnyitásról készült dokumentumNyitva felejtették a határt? Ha valaki azt kutatja az angliai festő képein, van-e valamilyen latens vonulat, felszínre, illetve vászonra törő motívum, ami a Magyarországról elszármazott családra utal, az óhatatlanul csalódni fog... Nincs, egyébiránt miért is lenne, hiszen Henry Korda, Korda Vince legkisebb fia már az Egyesült Államokban született. A képek alatt (Újpest Galéria) arról diskurálunk, hogy miért éppen a századforduló a kedvenc korszaka, s vajon milyen volt Thomas Mann művész-polgársága. Meg arról, hogy milyennek kell lennie egy polgárnak és művésznek Európában, Londonban vagy Budapesten. - Szinte kötelező megkérdezni öntől, milyen hatással volt pályájára a családi miliő? - Óriási befolyással volt rám apám, s nem is anynyira filmesként, hiszen ő 1970 körül, amikor én tizenéves voltam, felhagyott a filmezéssel. Ezután ismét eredeti szakmájához, a festészethez fordult, melyet a harmincas évek közepéig művelt. Ettől kaptam én is kedvet a festéshez. Alex, vagyis Korda Sándor már azt megelőzően meghalt, mielőtt én születtem. Ez a nagy, mítoszokban gazdag élet - amit Michael Korda, a féltestvérem megírt a Szerencse fiaiban - természetesen rám is erősen hatott. - A képek közt időzve, megragadja az embert valamiféle idilli időtlenség: mintha egy élet pillanatait próbálná a máig nyújtani... - Ez azért sokszor olyan, mintha az ember egy tornádó közepén lenne - neveti el magát -, ami persze nem is ellentmondás, hiszen a tornádó középpontjában van a legnagyobb csend, nyugalom. ... De ettől ez a békesség igen törékeny. - Állítólag a mozgalmas, változatos életet élők vágyódnak legjobban az állandóság, a biztonság iránt. Talán ez az érzelmi motiváció is megjelenik a festményein? - Meglehet. Az érzelmi megnyilvánulások mögött mindig ott lappanganak a feszültségek. Képi látásmódomra alighanem valamilyen módon hatott az is, hogy anyám egész fiatal korában halt meg. Nagyon korán szembe kellett néznem a halállal. Apám is igen öreg már. Úgy gondolom, hogy a formális, ám tényleges megoldás a szépség, az esztétikum lehet az egyéni lét tragikumának ellentételeként. Ráadásul zsidó családból származom, s mikor fiatalkoromban megismerkedtem a XX. század történetével, úgy gondoltam, sokkal jobb, ha megbékél, a békességet keresi az ember, mint ha állandóan fél a nyomor és szerencsétlenség árnyaitól. Azt hiszem, ez John Lennon üzenete is. - A legtöbb képén a családja, felesége, gyermekei jelennek meg... - Ez fontos pszichológiai kötés megjelenése a munkáimban, amely a világ valóban lényegi, igazán fontos dolgaihoz kapcsol. Ezek a képek az utóbbi tíz évben születtek, s nagyon-nagyon személyes élmények, benyomások alapján. - Érdekes, hogy vásznai nem egy, hanem többfajta stílusban készültek, s talán ezért is, számomra hangulatukban a századelő gondolatiságát is idézik... - A XX. század művészetének nagy hőse Picasso volt. Minden évben, amikor barátnőt változtatott, megváltoztatta stílusát is. A stílus szerintem egy kamera. Vagy talán egy délibáb. Ez fejezi ki a legjobban egy művész pszichológiai szándékát. Mielőtt komolyan elkezdtem volna festeni, voltak látszólag absztrakt képeim, s azok is rendre emberekről készültek. Úgy gondolom, az egyetlen fontos dolog: az emberek, az ember, így bármifajta, többféle nyelvezetet, stílust lehet alkalmazni -mindig aszerint, amilyenek maguk az emberek meg az őket körülvevő valóság. - Igazán nem a filmes ősök miatt mondom, de úgy éreztem, mintha a képek egymásutánja történetet sugallna, amelyben minden festmény filmkocka mögött további lehetséges történetek bújnak meg. - Örülök, hogy így látja, mert úgy vélem, ez a különbség az illusztráció és a festmény között. Megpróbálom úgy függeszteni fel a képeimet, hogy olyasféle benyomást keltsenek, mint egy sztori. Hasonlóan, mint ahogy a moziban, tehát az időben is lezajlanak az események. Szerintem ma már lehetetlen elkerülni a mozi hatását. - A Korda fivérek egy világot hoztak létre, olyat, amire titkon mindenki vágyik. Ön egy statikusabb vizualitással valósítja meg önmagát, de vajon nem gondolt-e mégis mozgóképkészítésre ? - Úgy gondolom, az én képeim bizonyos értelemben a XX. század elejéből szakadtak ki, legalábbis gondolati tartalmukban. Én festeni akarok, így próbálok tiszta helyzetet teremteni a zavaros világban. Apám is felhagyott a filmüzlettel, és én is úgy gondolom, hogy ma már majdnem lehetetlen olyan személyes filmet csinálni, amelyet saját kezében tud tartani, ellenőrizni képes az ember. Óriási ipari gépezetbe kerül az, amit eredetileg létre akartunk hozni. _________________________Megyeri Dávid Egy világpolgár Londonból -Találkozás HonnbindáimLX V!