Új Magyarország, 1994. október (4. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-12 / 239. szám

OL /{q^~JL^ aHouogLdUii­C. cl Kct.^cx.‘vchi.v ,• c(o^u^e-nJru*^ / ^ jJLua.­ ­diMji Vij\Í k-5 t-V' ^ /l Oí(jO ?áa Im. LAa^J\^—. IV. ÉVFOLYAM, 239. SZÁM 1994.OKTÓBER 12., SZERDA INTERJÚ 10 Otthonról­­ hazafelé címmel az egykori NDK-állampolgárok Magyarországról Ausztria felé 1989 őszén lezajlott „kitö­réséről" készült, rendkívül izgalmas, kortörténeti értékű dokumentumfilmet pergettek le egy sajtótájékoztatón az MTM Kommunikációs Kft. Hegyalja úti székházában. A film elkészülésének kö­rülményeiről és előzményeiről beszélget­tünk Tolvaly Ferenccel, az MTM elnök­vezérigazgatójával. - Bevezetőként arra kérem, afféle lexikonstí­­lusban mutatkozzék be olvasóinknak. - 1957-ben születtem Marosvásárhe­lyen. 1974-ben, féllegálisan sikerült el­hagynom Ceausescu Romániáját, mint­hogy édesanyám erdélyi származású szász családjának segítségével anyám és húgom sok évi kérvényezgetés után végre útlevelet kapott Svédországba. (Apám egyébként a történelemből is­mert erdélyi Tolvaly-család egyik ágá­nak leszármazottja.) A kaszli Magyar Gimnáziumban érettségiztem, s (már nyugatnémet állampolgárként) köz­­gazdasági és filozófiai tanulmányokat folytattam az erlangen­, illetve a nürn­bergi egyetemen. (Édesapám, akinek eredeti képzettsége jogász-közgazdász volt, élte a szokásos emigráns-sorsot, Németországban sikeres komputersza­kemberré képezte át magát.) Már gim­nazista korom óta írtam. A benső végte­len című kötetem az Új látóhatár gondo­zásában jelent meg 1978-ban, a Nemze­tőr hasábjain esszéket publikáltam. 1979-ben Észak- és Dél-Amerika har­minckét városában előadásokat tartot­tam az erdélyi magyarság helyzetéről. Meghatározó élményt adott számomra a találkozás azokkal a már odakint szü­letett magyarokkal, akik tudatosan vál­lalják önazonosságukat, Clevelandben éppúgy, mint Caracasban, Torontóban vagy Chicagóban. 1981-ben jelentkez­tem a müncheni filmfőiskolára, ahová - ezerszáz felvételiző közül - tizenket­­tedmagammal fölvettek. Rendező­gyártásvezető szakon diplomáztam, 1986-ban. - Milyen konkrét alkalomból érkezett Magyarországra forgatni 1989 őszén? -1989. augusztus 17-étől szeptember 11-éig forgattunk itt Prokopp Róbert bar­átommal (akivel egyébként már 1984 óta dolgoztunk együtt, többek között reklám- és dokumentumfilmekben). Az akkor még nyugatnémet ZDF televízió elfogadta azt a javaslatomat, hogy a Magyarországon tartózkodó keletné­metek emberi drámájáról készítsünk egy dokumentum-játékfilmet. A Máltai Szeretetszolgálat zugligeti templomá­nak kertjében igyekeztünk fölmérni a szorongó, de elszántan a szabadságra vágyó keletnémetek helyzetét, kilátása­it és lelkiállapotát. Kozma Imre atya se­gítőkészsége mellett a jó szerencse is kezünkre játszott. Ugrón Imre bátyám, aki Kozma atya humánus munkájában segédkezett, a bemutatkozáskor rögtön rám kérdezett: „Nem a marosvásárhe­lyi Tolvaly fia vagy?" Amikor tisztáz­tuk, hogy családjainkat milyen ősrégi baráti kapcsolatok fűzik össze, attól kezdve szabadon forgathattunk: a mi­énk volt az egyetlen filmes stáb, amelyi­ket beengedték abba az ideiglenes me­nedéktáborba. Egyre világosabbá vált számunkra, hogy ezek az emberek nem fognak ittmaradni, előbb-utóbb ki fog­nak törni. (Előzőleg, még Sopronnál, az egyik magyar vámos, miután ellenőriz­te a ZDF-től származó akkreditációs pa­pirosainkat, fenyegetően azt mondta: „Meg ne lássam magukat még egyszer itt a határ közelében!"...) A táborban pe­dig többek között feltűnt egy magát nyugatnémet állampolgárnak mondó sürgő-forgó úr, aki jellegzetes szász ak­centussal beszélt, majd észrevettük, hogy egy bécsi rendszámú autóba száll be. Udvariasan megkértük, mutassa már meg az útlevelét, mire gyorsan el­­viharzott. Kétség sem fér hozzá, hogy a Stasi embere lehetett... Magam is erdé­lyi emigráns lévén, végig a zsigereim­­ben éreztem, hogy az akár halálos ve­szedelmet is jelenthető határsávban já­runk; fölismertük, hogy akarva-akarat­­lanul belecsöppentünk a nagybetűs Történelembe. Sejtettük, hogy hamaro­san fontos dolgok történnek, amiben a magunk szerény eszközeivel talán se­gíthetünk. A zugligeti tábor lakói na­gyon féltek is, de napról napra elszán­­tabbá váltak. Azután egyik nap összeál­lították azt a bizonyos történelmi Tra­bant- és Wartburg-konvojt („Nőket, gyerekeket középre!")­­, s e kocsisor utasainak kitörése lett filmünknek „A nagy szökés" című képsora... - Az e sorsdöntő történelmi pillanatokat megörökítő dokumentumfilmet mindmáig nem láthattuk a magyar televízióban. Vajon miért? - Nem tudom. A film képsorai közül számosat vetített akkoriban a világ több tucat televíziója Franciaországtól Dá­niáig, de teljes egészében mindmáig nem sugározta maga az eredeti meg­rendelő, a ZDF sem. Talán valami akko­ri titkos, politikai tabunak számító ér­dekeket sérthettünk a filmmel? Nem tudom. Sok-sok részletét vetítették a német televíziók is, de teljes egészében nem. A Magyar Televíziónak is több­ször fölajánlottuk, de senkit nem érde­kelt igazán... Amikor most, az ötödik évfordulóra rendezett sajtótájékozta­tón itt vetítettük, eljött a filmben leg­többet szereplő két német házaspár, és vendégünk volt Kozma atya, meg az a határőr-szakaszparancsnok is, aki el­mondta, hogy ők nem határozott pa­rancsra, hanem feletteseik „ráutaló ma­gatartása" nyomán engedték át a me­nekülőket... Megható volt hallgatni an­nak az immár hamburgi kocsmárosnak a magyarság egészének köszönetét mondó szavait, aki hangsúlyozta: ha két élete lett volna, megpróbált volna átszökni az akkori kelet-nyugati német határon. De mivel csak egy élete van - mondta -, abban reménykedett, hogy Magyarországon több megértéssel fo­gadják majd a szabadság iránti vágyát, és azt kérdezte, kinek mondhatna újra és újra köszönetet mindazért, ami itt vele akkor történt... - Mégis miért nyugodtak bele, hogy öt éven át elzárva maradjon a nyilvánosság elől ez a kortörténeti értékű, helyenként to­­rokszorítóan szép és izgalmas dokumen­tumfilm? - Meglehet, a mi hibánk is, hogy nem eléggé erőszakosan ajánlgattuk a Ma­gyar Televízió illetékeseinek. De úgy gondoltuk, legalább most, az ötödik év­fordulón érdemes volna méltóképpen emlékezni rá, hogy a magyarság mi­lyen, történelmileg sorsdöntő szerepet vállalt abban a szabadságteremtő for­dulatban, az utca emberétől a határőr­­kiskatonákon át azokig a politikusokig, akiknek a „ráutaló magatartása" lehető­vé tette a keletnémetek kiszabadulását, s közvetve az abszurd berlini fal leom­lását.­­ Most itt beszélgetünk az MTM Kft. Hegyalja úti székházában, ahol Tolvaly Fe­renc az elnök-vezérigazgató. Mikor alakult és konkrétan mivel foglalkozik ez a kommu­nikációs cég? - 1989 végén jegyeztettük be; lénye­gében akkor, ott a határáttörés közben döntöttem el a létrehozását. A káefté profilja jogilag: a kommunikáció, a marketing, a reklám, a licenc, a filmfor­galmazás. Amit Münchenben már taní­tottam, arról azt tapasztaltam, hogy Magyarországon hiánycikk: a magyar filmgyártásnak nem volt igazi, profi háttere. Amint a kis filmgyártásokban általában, itt is manufakturális módon folyik a filmkészítés. Régóta részt vet­tem és elég sok tapasztalatot szereztem abban a harcban, (azt Németország nagyjából elveszítette), amit a piacát vesztő német és általában az európai film folytatott az amerikai nagymogulok­kal szemben. Reméltem, itt hasznosítha­tom ez ügyben szerzett ismereteimet is.­­ Cégének idestova ötesztendős magyar­­országi tevékenységéből mire a legbüszkébb, és mi az, ami miatt - alkalmasint önmaga előtt - szégyenkeznie kellene? - Büszke vagyok például arra, hogy az elmúlt öt évben mintegy ezer órányi európai filmet hoztunk be Magyaror­szágra, olyan életműsorozatokat, mint például Wenders, Fassbinder, Bergman, Renoir, Fellini, Laura alkotásai, amilye­neket a Magyar Televízió önerejéből soha nem tudott volna megvásárolni. - Bocsánat, hogy közbevágok, de miért volt szükség ezeknek a közismert remekmű­veknek a bemutatásához az MTM közremű­ködésére? - Mi még 1987-88 táján megvásárol­tuk az összes kelet-közép-európai or­szágra érvényesen ezeket a jogokat, olyasminek a fejében, hogy itt legyár­tunk három Tetthely-folytatást Cseré­ben megszereztük az említett és más re­mekművek filmjogait például a Gau­­mour-cégtől, amely a Magyar Televízió egyedi filmvásárlóitól akkora összege­ket kért, amennyi pénz ott soha nem volt. Szóval a legnagyobb nyugati for­galmazó cégektől kábel-, tévé- és mű­holdsugárzási jogok százait vásároltuk meg, s ha évek múltán valami hasz­nunk keletkezett, azt visszaforgattuk a magyar filmgyártás korszerű technikai­ipari hátterének megteremtésébe. Rendkívül büszke vagyok például arra, hogy most módunk nyílt 25 millió fo­rinttal betársulni Bacsó Péter - anyagi nehézségek miatt már évek óta haloga­tódott - Megint Tanú című filmjének el­készítésébe... És büszke vagyok arra, hogy az az Európa-kompatibilis film­ipari infrastruktúra, amelynek szakem­bergárdája olyan vetélkedőműsorok gyártásában is közreműködve, mint a Szerencsekerék, a Mindent vagy semmit­, a Zsákbamacska (amelyek mind más-más, pontosan bemért úgynevezett „célkö­zönségnek" szólnak, s amelyek kelet­európai licencjoga szintén a miénk); nos ez az átlag huszonöt-harminc éves, összesen 48 fős ifjú szakembergárda tö­kéletesen megismerte a legkorszerűbb mozgóképkészítés gyakorlatát, és be­kapcsolódott az európai kommuniká­ciós hálózatba. - És mi az, ami miatt - a borotválkozó­tükörbe nézve - olykor szégyenkezik? - Az, hogy nagy álmomat, a magyar filmművészet és az ipari háttér össze­kapcsolását még nem sikerült megvaló­sítanom. Mert az állami támogatás és a televíziótól joggal elvárható támogatás mellé harmadik támogatóként szeret­nénk belépni a magyar nemzeti film­művészet fenntartóinak sorába. És szé­gyellem, hogy még nem jutott elég anyagi erőnk a magyar filmtörténet ér­tékeinek megmentésében és rekonst­rukciójában való közreműködésre. A kiválóan rekonstruált Körhinta című Fábri-alkotás például a nemzetközi ér­deklődési toplista 5. helyén szerepel! A magyar közönség is, a külföldi is rend­kívül érdeklődik az ilyenfajta és ilyen minőségű művek iránt. Meg az ígéretes és igényes új magyar alkotások iránt is. Most, hogy Bacsó Péter készülő filmjé­hez a mi cégünk is hozzájárult anyagi­lag, rögtön jelentkezett támogatóként a német televízió is... Szóval a jövőre néz­ve, remélem, egyre kevesebb lesz a szé­gyenkeznivalóm. Magam a rendezői­gyártás vezetői (divatosabb szóval: pro­duceri) diplomámmal jelenleg nem a saját rendezői életművem építgetésére koncentrálok, hanem legfőbb célom a magyar filmművészet életben tartása, a - Németországban szerzett képzettsé­gem és eddigi pályafutásom során má­soknál talán jobban ismert - szabad­piaci viszonyok közepette, vagyis szo­lid, de biztos gazdasági és korszerű technikai hátteret teremteni néhány olyan alkotónak, akik a magyar film­művészet értékeinek fönntartására tet­ték rá az életüket. - Filmkedvelőként nem lehet más végsza­vam: sok sikert kívánok a !sugán István Otthonról­­ hazafelé Ezer év Tolvaly Ferenctől (meg a maradék) Kis Tolvaly Ferenc „Szabadulás! filmből képek az 1989. évi határmegnyitásról készült dokumentum­Nyitva felejtették a határt? Ha valaki azt kutatja az angliai festő képein, van-e valamilyen latens vonulat, felszínre, il­letve vászonra törő motívum, ami a Magyaror­szágról elszármazott családra utal, az óhatatlanul csalódni fog... Nincs, egyébiránt miért is lenne, hi­szen Henry Korda, Korda Vince legkisebb fia már az Egyesült Államokban született. A képek alatt (Új­pest Galéria) arról diskurálunk, hogy miért éppen a századforduló a kedvenc korszaka, s vajon mi­lyen volt Thomas Mann művész-polgársága. Meg arról, hogy milyennek kell lennie egy polgárnak és művésznek Európában, Londonban vagy Buda­pesten. - Szinte kötelező megkérdezni öntől, milyen hatással volt pályájára a családi miliő? - Óriási befolyással volt rám apám, s nem is any­­nyira filmesként, hiszen ő 1970 körül, amikor én tizenéves voltam, felhagyott a filmezéssel. Ezután ismét eredeti szakmájához, a festészethez fordult, melyet a harmincas évek közepéig művelt. Ettől kaptam én is kedvet a festéshez. Alex, vagyis Kor­da Sándor már azt megelőzően meghalt, mielőtt én születtem. Ez a nagy, mítoszokban gazdag élet - amit Michael Korda, a féltestvérem megírt a Sze­rencse fiaiban - természetesen rám is erősen ha­tott. - A képek közt időzve, megragadja az embert valami­féle idilli időtlenség: mintha egy élet pillanatait próbál­ná a máig nyújtani... - Ez azért sokszor olyan, mintha az ember egy tornádó közepén lenne - neveti el magát -, ami persze nem is ellentmondás, hiszen a tornádó kö­zéppontjában van a legnagyobb csend, nyuga­lom. ... De ettől ez a békesség igen törékeny. - Állítólag a mozgalmas, változatos életet élők vá­gyódnak legjobban az állandóság, a biztonság iránt. Ta­lán ez az érzelmi motiváció is megjelenik a festmé­nyein? - Meglehet. Az érzelmi megnyilvánulások mö­gött mindig ott lappanganak a feszültségek. Képi látásmódomra alighanem valamilyen módon ha­tott az is, hogy anyám egész fiatal korában halt meg. Nagyon korán szembe kellett néznem a ha­lállal. Apám is igen öreg már. Úgy gondolom, hogy a formális, ám tényleges megoldás a szép­ség, az esztétikum lehet az egyéni lét tragikumá­nak ellentételeként. Ráadásul zsidó családból származom, s mikor fiatalkoromban megismer­kedtem a XX. század történetével, úgy gondol­tam, sokkal jobb, ha megbékél, a békességet keresi az ember, mint ha állandóan fél a nyomor és sze­rencsétlenség árnyaitól. Azt hiszem, ez John Len­­non üzenete is. - A legtöbb képén a családja, felesége, gyermekei je­lennek meg... - Ez fontos pszichológiai kötés megjelenése a munkáimban, amely a világ valóban lényegi, iga­zán fontos dolgaihoz kapcsol. Ezek a képek az utóbbi tíz évben születtek, s nagyon-nagyon sze­mélyes élmények, benyomások alapján. - Érdekes, hogy vásznai nem egy, hanem többfajta stílusban készültek, s talán ezért is, számomra hangu­latukban a századelő gondolatiságát is idézik... - A XX. század művészetének nagy hőse Picas­so volt. Minden évben, amikor barátnőt változta­tott, megváltoztatta stílusát is. A stílus szerintem egy kamera. Vagy talán egy délibáb. Ez fejezi ki a legjobban egy művész pszichológiai szándékát. Mielőtt komolyan elkezdtem volna festeni, voltak látszólag absztrakt képeim, s azok is rendre em­berekről készültek. Úgy gondolom, az egyetlen fontos dolog: az emberek, az ember, így bármifaj­ta, többféle nyelvezetet, stílust lehet alkalmazni -mindig aszerint, amilyenek maguk az emberek meg az őket körülvevő valóság. - Igazán nem a filmes ősök miatt mondom, de úgy éreztem, mintha a képek egymásutánja történetet su­gallna, amelyben minden festmény filmkocka mögött to­vábbi lehetséges történetek bújnak meg. - Örülök, hogy így látja, mert úgy vélem, ez a különbség az illusztráció és a festmény között. Megpróbálom úgy függeszteni fel a képeimet, hogy olyasféle benyomást keltsenek, mint egy sztori. Hasonlóan, mint ahogy a moziban, tehát az időben is lezajlanak az események. Szerintem ma már lehetetlen elkerülni a mozi hatását. - A Korda fivérek egy világot hoztak létre, olyat, ami­re titkon mindenki vágyik. Ön egy statikusabb vizuali­­tással valósítja meg önmagát, de vajon nem gondolt-e mégis mozgóképkészítésre ? - Úgy gondolom, az én képeim bizonyos érte­lemben a XX. század elejéből szakadtak ki, leg­alábbis gondolati tartalmukban. Én festeni aka­rok, így próbálok tiszta helyzetet teremteni a za­varos világban. Apám is felhagyott a filmüzlettel, és én is úgy gondolom, hogy ma már majdnem lehetetlen olyan személyes filmet csinálni, ame­lyet saját kezében tud tartani, ellenőrizni képes az ember. Óriási ipari gépezetbe kerül az, amit ere­detileg létre akartunk hozni. _________________________Megyeri Dávid Egy világpolgár Londonból -Találkozás Ho­nnbindáimLX­ V!

Next