Új Magyarország, 1994. november (4. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-17 / 270. szám
12 IV. ÉVFOLYAM, 270. SZÁM 1994. NOVEMBER 17., CSÜTÖRTÖK ÁLLÁSPONT Tisztelt Miniszter Úr! A Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1994. október 21.-i „társulati ülésén" miniszter úr beszéde, valamint az új helyettes államtitkárok és a közigazgatási államtitkár asszony bemutatkozása után elhangzott a bejelentés: kíván-e valaki az elmondottakhoz hozzászólni? Az ilyenkor szokásos néhány másodpercnyi feszélyezett várakozás közben egy pillanatra az a kérdés futott át az agyamon, hogy én legyek-e az a „fenegyerek", aki megtöri a csendet. Hátranéztem, látok-e magasba lendülő karokat. Mire visszafordultam, miniszter úr már felállt és - nem lévén addig jelentkező - az ülést berekesztette. Mindez nem tartott tovább 10 másodpercnél. Az akkor elhangzottak - különösen miniszter úr bejelentései - a gondolatok továbbszövését indokolják, ezért kérem, szíveskedjék e nyílt levelet egy el nem mondott felszólalás kibővített változatának tekinteni. Elöljáróban legyen szabad még anynyit megjegyeznem, hogy a nyílt levél nem tartozik kedvenc műfajaim közé. Azért nem, mert bármennyire is udvariasan szövegezik azt, a válaszadás illendősége, annak kényszerjellege miatt a címzettben talán rejtett, s ki sem mondott gyanakvást ébreszt: nem lehetett volna a leírtakat magánlevél formájában közölni a megszólítottal? Nem lenne-e helyesebb már csak a levél és a válasz lényegét tudatni a közvéleménynyel? Elismerve e kérdés jogosságát, mégis úgy vélem, hogy jelen esetben a több száz minisztériumi dolgozó és a közvélemény megnyugtatása érdekében a lehető és leteljesebb nyíltság nemcsak indokolt, hanem szükséges is. Nem kisebb ügyről van szó, mint arról, hogy folytatódik-e a már elkezdett, de be nem fejezett rendszerváltás, vagy nem. Ha teljes visszarendeződés nem is, de újabb félelmen alapuló közhangulat (hangulati visszarendeződés) nem fog-e ismételten kialakulni az önök intézkedései következtében? Miniszter úr beszédéből mindössze két bejelentéssel szeretnék foglalkozni. Az egyik arról szólt, hogy az új vezetés megtartani, sőt növelni szándékozik a minisztérium tevékenységének szolgáltató jellegét, a másik bejelentés a létszámleépítésről szólt. A kettő egymással összefügg. Amint miniszter úr is megjegyezte, minisztériumunk kapcsolata a magyar társadalommal rendkívül összetett, hiszen tevékenysége valamennyi állampolgár életútjára döntő hatással lehet a bölcsőtől a koporsóig. Már eddig is legalább három nagy miniszteriális feladatot látott el a közoktatás, a felsőoktatás és a kultúra irányításával. (Más országokban, pl. Franciaországban e területeken 3 különálló minisztérium működik). A Horn-kormány úgy döntött, hogy ide helyezi át az ijúsági és az egyházi ügyek teljes intézését is, amelyeket Európa számos országában szintén önálló államigazgatási egységek irányítanak. Ezek után - anélkül, hogy a fogalmat magunknak kisajátítanánk - nyugodtan vállalhatjuk, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium az értelmiség minisztériuma. Mi napjainkban a magyar értelmiség különleges hivatása, annak kiteljesedését a miniszter úr vezetése alatt álló intézmény miként tudja elősegíteni? Megítélésem szerint egy megviselt lelkű ország még zaklatottabb lelkű értelmiségének (a jelzők éle tetszés szerint fokozható vagy tompítható) - a szakmai helytálláson túl - a legfőbb feladata ma az, hogy a közhangulatot kedvező irányba formálja. Önző és kicsinyes belső viszályok társadalmi problémaként történő kivetítése helyett az értelmiségnek azzal kellene foglalkoznia, hogy a súlyos gazdasági helyzetben lévő ország lakosságának adja vissza az életkedvét a kultúra áldásainak segítségével. A derűhöz, a mosolyhoz, a figyelmességhez, a jó modorhoz, az udvariassághoz, a párbeszéd készségéhez, az empátiához, ha úgy tetszik,a nyitottsághoz, a toleranciához nem kell pénz, csupán annak belátása és gyakorlása, hogy ha ezek a tulajdonságok és érintkezési szokások egy társadalomban kiveszőben vannak, akkor hiányuk az elviselhetetlennek tűnő gazdasági helyzetet még elviselhetetlenebbé, az emberi kapcsolatokat pedig ridegebbé teszik. A mi feladatunk, hogy ezzel a folyamattal tudatosan szembeszálljunk. Véleményem szerint a minisztérium szolgáltató tevékenységét a közéleti légkör javításának az irányába kellene kiszélesíteni, amelynek természetesen anyagilag is megalapozottnak kell lennie. Információ-visszatartás (és eltitkolás) helyett a szellemi életben tapasztalható zárlatok és áramkihagyások megszüntetésével egy olyan egészséges szelemi körforgást kellene biztosítani, amely magába foglalná a magyar kultúra valamennyi szellemi áramlatát. A Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak a párbeszéd minisztériumává és a szó igaz értelmében ökumenikus jellegűvé kell válnia. Itt érkeztem el a másik fő kérdéshez, a létszámleépítéshez. Indokolt-e a Művelődési és Közoktatási Minisztérium esetében a létszámleépítés? Nem volna-e helyesebb a keret érintetlenül hagyásával az átcsoportosítás? Ha a kormányzat ragaszkodik a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban is a létszámleépítéshez, akkor azt milyen szempontok, elvi meggondolások alapján kívánják megvalósítani? Miniszter úr bejelentéséből csak azt tudhattuk meg, hogy a létszámleépítés mindenekelőtt a nyugdíjkorúakat fogja érinteni. A minisztérium jelenlegi 665 fős létszámából - amelybe a fűtők, villanyszerelők, lakatosok, asztalosok, portások és kézbesítők is beletartoznak - kik lesznek azok, akiknek más munkahelyet kell keresniük? (A hazánkhoz közeli nagyságú Hollandiában csupán a felsőoktatási minisztériumnak mintegy 800 alkalmazottja van.) Az eddigi elbocsátások és felmentések nem álltak meg a minisztérium felső vezetésénél, hanem több szakmai főosztályt is érintettek. Például a Jogi, a Sajtó, a Pénzügyi, az Általános Felsőoktatási, a Felsőoktatási Tudományos Ügyek, a Közoktatási Szakmai Irányítási, az Etnikai és Nemzetiségi, a Színház, Zene és Táncművészeti főosztályokon, valamint az önálló főosztályként működő (működött) Országos Köznevelési Tanács vezetésében történő személycseréket a politikai változások önmagukban még nem indokolják. Mikor fog bekövetkezni az az ideális állapot, amikor a választási eredmények után a minisztériumok vezetésében csak a legfelsőbb szinten történik változás?Már hallom az ellenvéleményt, hogy az említett területek főosztályvezetőinek és munkatársainak egy része „önként" távozott. Igen, mert látván a személyi változások jellegét, nem akarták kitenni magukat megalázó helyzeteknek.) A változások eddigi iránya - MDF-es vagy MDF-szimpatizáns tisztviselők távozása és új SZDSZ-es munkatársi gárda toborzása azt mutatja, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium hovatovább SZDSZ-es minisztériummá válik, amelyhez a nagyobbik koalíciós párt, a Magyar Szocialista Párt csak asszisztál. A magyar demokrácia jövője szempontjából aggasztónak telentem, hogy az egyes minisztériumok káderállományuk alapján pártszínezetet kapjanak, aszerint hogy melyik párt kapta meg az illető tárca vezetését. Helytelennek tartottam, amikor a Földművelésügri Minisztérium kisgazdapárti vezetése idején az egész minisztérium kisgazda stílusúra formáltatott. Az ilyenfajta egyoldalúság a művelődés és közoktatás területén még aggasztóbb, mert ez - többek között - azt jelenti, hogy azok a szellemi értékek, amelyeket például eddig főleg a Magyar Demokrata Fórum szellemiségét vallók jelenítettek meg, az ön vezetése alatt álló minisztériumból ezentúl száműzetésre lesznek ítélve. Ma már ott tartunk, hogy mindössze 5-6 ember van a minisztériumban, aki „MDF-es". (Zárójeles megjegyzésnek ide kívánkozik, hogy alaptalan az a vád, mely szerint az elmúlt négy évben e tárca MDF-es minisztériummá vált volna. A rendszerváltás ellenére alig két tucat új ember került be a minisztérium állományába, miközben az állampárti - volt kommunista - frankcionáriusok nagy része indokoltan vagy indokolatlanul továbbra is a helyén maradt.) Ez a szám még a legutóbbi parlamenti választások eredményei alapján is rendkívül torz. Az új és a mindenkori minisztériumi vezetésnek az a kötelessége, hogy különbséget tegyen politikai hovatartozás és szakmai felkészültség között, és a koalíciós gondolkodást, a kapcsolattartást az ellenzékinek tekintett munkatársakkal való együttműködésre is ki kell terjeszteni. Az sem tartható fenn és a demokráciával ellentétes, hogy a köztisztviselők körében folyamatos tisztogatásra kerüljön sor. A bejelentett létszámleépítés ebből a szempontból nyílt zsarolással ér fel és a minisztérium dolgozóinak morális elbizonytalanodásához fog vezetni. A demokrácia éppen arról szól, hogy a parlamenti többség birtokában a kormányzat menynyiben tudja politikáját a vele nem azonos platformon állók munkájának igénybevételével is megvalósítani. Ha a magyar kultúrából és annak irányításából száműznék a konzervatív pártokra jellemző kulturális értékeket és szemléletet, akkor az az egész magyar kultúra homogenizációját és elsivárosodását eredményezné, amelynek következményeit a 40 éves kommunista diktatúra alatt volt alkalmunk megismerni. Úgy gondolom, hogy minden erkölcsi alapom megvan arra, hogy miniszter úrtól az MDF-es és más „konzervatív" munkatársak iránt nagyvonalúságot és toleranciát kérjek. Az elmúlt években súlyos szemrehányásokat kaptam nem egy volt MDF-es politikustól azért, mert hajlandó voltam együttműködni a Magyar UNESCO Bizottság élén a volt kommunista miniszterrel és pártfunkcionáriussal, Köpeczi Bélával. Úgy gondolkodtam, hogy Köpeczi Béla olyan értékeket képvisel, amelyekre egy konzervatív vezetésű kormányzatnak is szüksége van és ez az ország nem olyan gazdag, hogy a Köpeczi Bélához hasonló, a nemzetközi szakmai életben számon tartott és elismert tudósok munkáját ne venné igénybe. Gondosan ügyeltem arra is, hogy SZDSZ-es vagy SZDSZ- szimpatizáns kulturális szakembereket szintén meghívjak a Magyar UNESCO Bizottságba és szakmai albizottságaiba. (Neveket azért nem említek, mert senkit sem akarok utólag „kellemetlen" helyzetbe hozni.) Döntésem helyességét az élet igazolta. A Magyar UNESCO Bizottság átalakulása és eredményei azt erősítik meg, hogy meg kell tanulnunk együtt élni és együtt dolgozni az ellentétes politikai felfogást képviselőkkel is. Ha a művelődési tárca területén, annak hatósugarában a „karcsúsítás" mindenképp elkerülhetetlen, akkor előbb azt kellene megvizsgálni, hogy a különféle oktatáskutató és felsőoktatási intézetekben nincs-e túlfoglalkoztatás, s a leépítéseket nem lenne-e célszerűbb náluk elkezdeni. Amennyiban a minisztériumban is bekövetkezne létszámleépítés, akkor azt a szakmai (és más) szempontok pontos rögzítésével kell elkezdeni, mielőtt bárkit elküldtek volna. Azt is hozzák előzetesen nyilvánosságra, hogy hány embert és mely területekrőlvánnak elbocsátani, mert csak így tartom kivédhetőnek azt, hogy ne a kicsinyes bosszú, a személyi intrikák és összefonódások alapján kerüljön sor az elkerülhetetlennek látszó drasztikus lépésekre. Valószínűleg nem mondok újat miniszter úrnak, hogy a minisztériumban uralkodó légkör nem éppen rózsás, ami természetesen a munkamorálra, a minőségi munkavégzésre - és mint jeleztem - a közvélemény-formáló értelmiség hangulatára egyaránt kihat. Aggodalmaimra és mások aggodalmaira a csattanós válasz az lenne, ha miniszter úr bátran támaszkodna a felfogásával nem egyező politikai nézeteket vallók munkájára. Azonkívül a felelősségünk is nagyobb annál, hogy csupán egy állami főhatóság dolgozóinak hangulatával törődjünk. Az ország morális, lelki és szellemi megújulása a tét, amelynek megvalósulása csak akkor képzelhető el, ha a hatalmat gyakorlók példát mutatnak, nem élnek vissza hatalmukkal, tisztában vannak azzal, hogy az ő hatalmuk is (mint minden hatalom) véges és múlandó. Meggyőződésem, hogy e levélben feltett kérdésekre adandó válaszok megnyugtatnák nemcsak a minisztérium dolgozóit, de azokat is, akik számára a magyar kulturális élet jelenlegi és mindenkori állapota nem közömbös. A pozitív válasz reményében tisztelettel köszönti Ifj. Fasang Árpád (Szerkesztőségünk dr. Fodor Gábor miniszter úr válaszát is szívesen közzéteszi.) Minden hatalom véges úti levél dr. Fodor Gábor művelődési és közoktatási miniszterhez Hogyan gondolkodikmost a mezőgazdasági értelmiség? - kérdezte még 92-ben miniszterelnöki irodájában Antall József. - Mert 47-ben nem tudtak elszakadni a nagybirtokszemlélettől. Ezért aztán inkább Rákosira szavaztak. A szocialisták ugyanis kiszámíthatóan nagybirtokpártiak, azok voltak 19-ben, 47-ben, és napjainkban is. Szocialista kormányzatunk intézkedéseiben, reflexeiben, törvényjavaslataiban egyre szembetűnőbb a szándék: arccal a nagybirtok felé! Pedig a nemzet gerince roppan meg, ha a közép- és kisbirtokosok tönkremennek. Nem újsütetű népnemzeti idea ez, hiszen első megfogalmazója egy arisztokrata, gróf Károlyi Sándor volt, a múlt század utolsó harmadában. A polgári fejlődés létalapja a tulajdon, s minél szélesebb körű a földbirtokosok köre, annál nagyobb a falu polgárosodásának esélye. A vidéki polgári fejlődés kiszélesedését a feudális és szocialista nagybirtokrendszer akadályozta meg Magyarország újkori történelmében. A magyar parasztság 1848 óta folyamatosan vívja szabadságharcát a paraszti polgárosodásért, s ez a küzdelem csak akkor zárulhat az ország egésze számára is megnyugtató eredménnyel, ha a téeszcselédekből gazdapolgárok lesznek. A legutóbbi esztendők parlamenti, érdek-képviseleti harcai rést ütöttek a szocialista nagybirtok falán. Hosszas csatározások eredményeképp megszületett a kárpótlási törvény, a szövetkezeti törvény oldott a kötelek szorításán, lehetővé tette a kiválást, ennek következtében legalább annyi kényszerszövetkezet szűnt meg, mint 1953-ban, Nagy Imre intézkedései nyomán. A Mezőgazdasági Fejlesztési Alap és a reorganizációs hitel életre hívása és működtetése ha nehézkesen, alacsony fordulatszámon is, lehetővé tette a családi birtokok kialakítását, beindítását. Gazdakörök, továbbképző népfőiskolák alakultak, a falusi önkormányzatok java része választói felé fordulva többségi akaratot képviselt, falugazdászok raja kezdte szervezni a közös beszerzést és értékesítést, s az egykori falusi néptanítók módjára információkkal látta el a rászorulókat. Úgy tűnt, ha tántorogva, önemésztő politikai viták kápráztató szeszétől másnaposan is, talpra áll a vidék Magyarországa. S most, kábult-fásult önfeladásból ébredve mit lát? Dölyfös revansot, fenyegető üzengetést, új államosítást. A kormány október végén beterjesztett, az agrárágazat Mezőgazdasági Alapból történő támogatásáról szóló törvényjavaslata összevonná az eddig „önjáró" alapok (Állattenyésztési, Földvédelmi, Halgazdálkodási, Mezőgazdasági Fejlesztési, Országos Erdészeti és a Vadgazdálkodási Alap) támogató pénzösszegeit, hogy aztán a rügykalapból a csődeljárás alatt álló igénylők egyedi elbírálás alapján külön miniszteri engedéllyel támogatást kapjanak. Hogy kik lesznek majd a miniszteri egyedi elbírálás kedvezményezettjei? A májusi választások során közel ötven téeszelnök került be szocialista színekben a parlamentbe. Állami költségvetésből nyilvánvalóan ismét csak a szocialista nagybirtok kap dotációkat. Adósságelengedésekre is sor kerül majd. Hálapénz ez, mindannyiunk zsebéből. A Mezőgazdasági Alapokról szóló törvény mondja ki azt is, hogy a kis- és középbirtokok működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges traktorok és mezőgazdasági gépek vásárlásához nem vehető igénybe támogatás. A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény módosítása lezárja a sorompókat, megnehezíti a kiválást. Bennmaradó földjük foglyaként újból röghöz köti a módosítás a még szövetkezetben maradókat, hiszen ezek után a közgyűlésen részt vevő összes tag kétharmadának szavazata kell ahhoz, hogy a különválás lehetővé váljon. Ez pedig gyakorlatilag szinte megszervezhetetlen. A biztonságba kerülő szövetkezeti, később részvénytársasági vezetők akár a munkalehetőséget is megvonhatják a saját földjükön csapdába ejtett szövetkezeti tagoktól. A magángazdák ellen indított frontális támadás előcsatározása a nemzetközi botránnyá duzzasztott paprikaháború volt. A kistermelők által hagyományosan feldolgozott kitűnő minőséggel szemben a mára monopolhelyzetbe kerülő nagyfeldolgozók csak mennyiséget tudtak szembeállítani, így készleteik jelentős része raktáron maradt, kapóra jött hát a jól időzített paprikahamisítási botrány. Ami megoldható lett volna fokozott ellenőrzéssel, megoldották a nehéztüzérséget is bevetve törvényri szabályozással, amely kizárja saját terményeik feldolgozásából a kistermelőket. Az egyre inkább gyanakvó kis- és középtermelők, feldolgozók joggal kérdezik: kinek állt ez érdekében? S a válasz megint nem kétséges, ismét csak a nagyüzem kapott hathatós politikai támogatást egyeduralma megőrzése érdekében. Miért nem tárgyal, tiltakozik a magántermelők érdekszövetsége? - vetődhet fel joggal a kérdés. Az ő dolguk volna, hogy protestáljanak, ha a reménybeli gazdapolgárok érdekei sérülnek. A folyamatos érdekegyeztetés fontosságát hangsúlyozó szocialista kormány illetékes minisztere féléves idegőrlő időegyeztetés ellenére egyetlenegyszer sem fogadta a magángazdák legnagyobb érdekvédelmi szervezetének választott vezetőit. De miért is fogadná? Tarkán szőtt szavak szőnyegével úgysem tudná eltakarni az egyre leplezhetetlenebb latifundizáló szándékot. ' /T Kozma Huba István ---------A—------------------------ -Rög alatt