Új Magyarország, 1995. június (5. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-16 / 139. szám

V. ÉVFOLYAM, 139. SZÁM 1995. JÚNIUS 16., FENTEK ÁLLÁSPONT Veres Péter, a „korszerűtlen ír­ ­jl”nemcsak a csizma,­nemcsak az ing és a gallér, nemcsak a megjelenési forma, nemcsak a beszéd jellegzetes „Hortobágy­­mellyéki" intonációja, korszerűt­len volt minden korszakban az egész egyéniség. Pontosan úgy korszerűtlen, ahogyan korsze­rűtlen egyáltalán az egyéniség a huszadik század eltömegesítő, a világdivatoktól uniformizált vi­lágában. Kiváltképpen korsze­rűtlen a szelleme, szókimondá­sa, egyéni logikája, s tán legin­kább mélyről fakadó magyar pa­raszti gondolkodásmódjának nyílt és szinte gáttalan áradása. Korszerűtlen, mert látszólag ra­vaszul alkalmazkodik egyben­­másban, valójában csak az élet, a történelem igazán nagy törvé­nyeihez igazodik tudatosan is, ösztönösen is, a kor szerinti tü­relmetlen „elvárásokhoz" azon­ban a legkevésbé sem. Ezért mindig szembehalad az áradat­tal, miközben meggyőződéssel hirdeti, hogy együtt kell haladni a történelemmel. Ezért nehezen is tűrik mindenkor vagy egyálta­lán nem tűrik. A két világháború között ne­hezen viselhetett egy okoskodó, lázongó, öntudatos parasztot a keresztény-úri középosztály, mert a parasztnak kissé butának, szorgalmasnak, alázatosnak kel­lett lennie, mindenesetre jám­bornak és tisztelettudónak min­denkivel szemben, aki fölötte úr, vagy annak látszik. Az még nem lett volna baj, hogy író is akart lenni, a kor kedvelte az efféle kuriózumokat. A baj az volt, hogy Veres Péter nem kuriózum akart lenni, hanem író, még na­gyobb baj, hogy politizáló író és politizáló paraszt, egyenesen pa­rasztpolitikus, a legnagyobb baj pedig az, hogy egyéniség és gondolkodó, és cseppet sem alá­zatos. A világháború után agrárszo­cialista múltja, pályamunkás múltja, lázadó múltja ellenére vagy azzal együtt gyanús volt, túlságosan paraszt, de sajnos nem díszparaszt, túlságosan ön­fejű - minden megalkuvása elle­nére - és túlságosan parasztve­zér. Zavaró volt már a bajsza is, a hanghordozása, és túlságosan hegyesen nézett. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy túlságo­san magyar volt, s a kelleténél okosabb magyar. Nemcsak Ráj­­nisnak, de Rákosinak is veszé­lyes ellenpontja. A Kádár-rendszerben az volt a legfőbb baj vele, hogy nem értet­te meg a „frizsider" magasabb­­rendűségét a nemzettel szem­ben, nagyon is megérezte a modernizációs előszeleket, s képzeletével meghosszabbította azokat a máig, s észrevette ben­ne a századvégi csapdát, s fő­ként a magyar csapdát. Korsze­rűtlen ősparaszt maradt, korsze­rűtlen ősmagyar. Ám a két világháború között sok volt még a paraszt, voltak néphez húzó értelmiségiek, mo­­corgott is a társadalom, így még a csendőrséggel sem lehetett megakadályozni, hogy ki ne nő­jenek fajtájukból parasztírók, parasztpolitikusok, meg kellett hát próbálni befogni őket. A vi­lágháború után eleinte mintha demokrácia kezdett volna bon­takozni itt, s ez aligha alakulha­tott volna parasztpolitikusok és parasztvezérek nélkül. Még Rá­­kosiéknak is kellett eleinte a „szövetséges" a parasztban, az „útitárs" parasztban és értelmi­ségiben. A műparaszt pedig ké­sőbb is kellett, a proletárdiktatú­ra fénykorában, mert hogy néz ki a kalapács sarló nélkül, csak úgy, magában. Kádárnak még kellett a parasztíró az alkuhoz 1956 után és kellett végül is va­lamilyen parasztpolitikus a „népfrontpolitikához" és a „két­­frontos" harc taktikájához. Ká­dárnak talán még tetszett is va­lamelyest a Veres Péter-i kálvi­nista paraszt-puritanizmus a maga munkás-puritanizmusa kiegészítőjeként, dörzsöltebb és kiszámíthatatlanabb „urbánus" bolsevikok gyűrűjében. Ezekben az elmúlt korszakok­ban lehetett utálni a parasztot, lehetett gyűlölni a parasztpoliti­kust, lehetett lekezelni a paraszt­írót, de nem lehetett - legalább szóban, szónoklatban, nyilatko­zatban - teljesen semmibe venni a parasztot, a vidéket, a falu né­pét. Sőt, olykor udvarolni is kel­lett neki, meg kellett néha vere­getni a vállát. Ma el kell felejteni, örökre. Ma paraszt nem létezik és nem létezik Veres Péter sem, a művek sem léteznek, közülük az igazán jók, a kiválók sem. Én még iskoláskoromban, kötelező olvasmányként vettem a kezem­be a „Pályamunkások"-at, iga­zán kedvetlenül, hiszen kötele­ző volt, s miután belekezdtem, egy szuszra végigolvastam. Állí­tom, munkáról, munkásokról, munkában egymáshoz törődő és összecsiszolódó emberi kö­zösségről szebbet és igazabbat kevesen írtak-írhattak a világiro­dalomban. De ki olvas ma, s ha olvas, kit érdekel a munka, a munkás és a közösség, hacsak ez utóbbi nem „deviáns", ha nem „alternatív", ha nem a „másság" közössége? És ki veszi kézbe már a Számadást, a Falusi króni­kát, mely a szociográfia műfajá­ban alighanem remekmű, vagy akár az Őszi változatokat? Mindez már több mint korsze­rűtlen. De vegye csak elő valaki Veres Péter 1948-as könyvét, a Paraszti jövendőt. Vegye kézbe éppen most, amikor végképp belezavarodtunk a rendszervál­tásba, a demokráciába, a kapita­lista piacgazdaságba, a jogálla­miságról és a vállalkozásokról zengett szólamainkba. Olvasni fog ebben a könyvben mosoly­gásra ingerlő mondatokat, ol­vasni fog agitatív jellegű, publi­cisztikus szólamokat, mert ez a könyv éppen az 1940-es évek második feléhez kötött, s a párt­vezér Veres Péter által írt hosszasabb röpirat. Olvasni fog azonban egy könyvet, melyből tanulhatja a demokrácia leckéit, s tanulhat egyszerű, tiszta logi­kát a gondolkodásban, s találhat benne annyi mai időszerűséget, amennyit csak felfedezőkedve megenged. Nézzük csak példá­ul, hogy mit is mond Veres Péter 1948-ban a rendről, hátha akad benne valami érvényes monda­nivaló a mai káoszban is: „A hét­köznapi törvénytelenségek nemcsak megtörik, de le is járat­ják a törvényt, a régit is, az újat is. Ez már nem forradalom, ha­nem anarchia. Magyarország nem az anarchia hazája s a ma­gyar nép alapjában nem rendet­len, hanem rendes nép, mert itt a 'rendes ember' megtisztelő jel­ző még a forradalmárok között is. Legyen hát rend, hogy a terv végrehajtását és a munkát sem­mi se zavarja. De rend csak úgy lehet, ha megvan a rendnek a rendszere, ha az országhoz, an­nak adott történelmi helyzeté­hez, népének természetéhez, íz­léséhez és érdekéhez igazodik a rend, ha ezt fejezi ki és foglalja össze értelmes s követhető for­mában." Többek között a rend­nek eme józan, társadalmi és nemzeti szempontból egyaránt értelmes felfogása sem segítette Veres Pétert a korszerűség felé, amely vagy anarchikus, vagy diktatórikus körülményeket ér­lelt, kor szerint, és minduntalan idegen érdekek szerint. A Veres Péter-i korszerűtlen­ség minden népi gondolat, népi szemléletmód örök korszerűt­lensége a korszerűséget min­denkor megtestesítő, elkülönülő hatalmi politikával és elitista ér­telmiségi állásponttal szemben. E korszerűtlenség ma is bőszítő és idegesítő, mert túlságosan nagy az igazsága, s túlságosan időszerű, 1990-től napjainkig is. Közvetlen politikuma ennek a népiségnek a könyv egyik mon­datában például így szólal meg: „Ha egy nép bízik a rendjében és kormányában és ha egy kor­mány bízik a népében, akkor bátrabb és nagyvonalúbb gazda­sági politikát folytathat, mint ha örökké rettegnek egymástól: nép és kormány." Mondhatjuk: hiábavaló ez a figyelmeztetés is. De hát végül is, minden hiába­való? (//Bíró Zoltán FOTÓ: MÓSER ZOLTÁN S­okan rájöttek már a világon, hogy a nagyvárosokban a társadalmi közérzet jobban kifejeződik a falfirkákban, a graffitik­­ben, mint bármely tekintélyes és népszerű közvélemény-kutató intézet súlyozott szám­adataiban. Hovatovább a falfirkálás is fejlődik, szinte „művészetté" válik: anyaga már nem szénrúd vagy a kréta, hanem drága olajfesték. Szóró­technikával felvitt letörölhetetlen jel. Budapest világvárosi jellegéhez is lassan hozzátartoznak a nemzetközi élű sprayfu­­ratok. Egyértelmű és összhatású jel a Vámház téri 2-es villamos aluljárójában - mondhatni a város közepén - díszelgő Einstein-óriás­­portré színes fuvata az E­mca felirattal. Hát igen, minden relatív a képlet megszü­letésétől kezdve, de most már úgy és any­­nyira, hogy mindenki vegye tudomásul, az is, akinek még nem jutott el a tudatába az elmúlt 80 évben. (Az elmúlt 40 évet most hagyjuk.) Aki ezt „írta" a falra ötméteres ki­terjedésben, nem a bőrfejűek közül kerülhe­tett ki. A kézjegy nemzetközi „intelligenciá­ra" vall, az ötféle festék is költséges, a felvitel módja „akadémiai" rutint sejtet. Az Árpád híd pillérére „csak" félméteres fekete betűkkel A VÉREMET ONTOM ÉR­TETEK HA GARANTÁLJÁTOK A FELTÁ­MADÁSOMAT felirat került fel már három évvel korábban, jól mutatva, hogy nem dü­hös, alkalmi falfirkáló műve. Testi erőfeszí- Falfirkálók a lélektani szabadversenyben test és némi „bölcseleti" jártasságot, afféle „háttértudást" is igényelt. Ezzel szemben a napilapok rövidke, kis keretekbe zárt írásai vagy hosszú egyhasá­­bosai nemigen jutnak feljebb az alkalmi kis falfirkálók indulatainál, sem stílusban, sem tartalomban. Íme egy: ...„kitört a nép-nem­zeti demokrácia, és négy év alatt többet rombolt, mint a kommunista diktatúra negyven év alatt" - írja a firkáló. Nem lehet másképp minősíteni, csak népnyelven: a va­lódi politikai bunkóság mintapéldája. Sem­miféle erőfeszítés, jártasság vagy háttértu­dás nem sejlik fel mögötte. Inkább a szellemi restség, az azonnali elégtétel megszerzésé­nek letaglózó indulata. Lám, a buta firkáló is azonosult azzal a szemtelen közhellyel, amelyet önjelölt „politikusok" és rafinált fir­­kálók a szellemi légtérbe már korábban szét­fröcsköltek. Amíg a falfirkálók fizikai és szellemi erő­feszítést tesznek, és „maradandó" színes festéket fröcskölnek a falra, bunkóbálintok az újságokba személytelen közhelyeket fir­kálnak, amelyek még addig sem élnek, mint a graffitik. Sokan nem férnek a bőrükbe. Ezt szó sze­rint kell érteni: meghasonlottak önmaguk­kal ebben a lélektani szabadversenyben. Fáj ne­kik, hogy sem a látható, sem a láthatatlan diktatúra és cenzúra nem érvényesül, és már semmiképp sem tud újra lábrakapni. Lehet, hogy valaki összeszedett ezt-azt, és biztonságos helyre kivitte, lehet, hogy elkö­vetett ezt-azt, majd amnesztiával vagy el­évüléssel, ügyes időhúzással gyönyörűen megúszta, mégsem boldog. Miért? Mert nem lehet csapni, vágni, rúgni, határozato­kat hozni, utasítani, figyelmet felhívni, áthe­lyezni, másokat parkolópályára tenni vagy kivonni a forgalomból. Mindenki csak ön­maga jelentőségére van utalva. Nemcsak az állami vagyon, hanem a diktatórikus közha­talom is privatizálódott. A vagyont igen, de a diktatórikus közhatalom jeleit már az ő unokáik sem fogják látni. Emiatt a düh és durcásság ki-kitör. Sokféle kapkodó rögtön­zésben, fal- és sajtófirkálásban. Lehet, hogy az egyik párt kimeszeli a másikról, hogy sze­mét, a sértett ezt letörli, és az ellenfél nevé­vel pótolja. Ám ez csak alkalmi pártharc, hisz volt már korábban paktum is. Viszont ami a Lehel téri „élmunkás" házak egyiké­nek talapzatára van kifestve, az már nem pártharc vagy személyes indulat, inkább népi bölcsesség afféle polgáriasul Lehel úti folklór: ELVTÁRSAK GYŐZÜNK FIAZUDNI. Ez már az ismert kiegészítő, módosító technikával készült. Ambrus Z. Miklós \uH^(yi uU^. ^CcAOn^. A emberf(ikr ^Bürokrácia bürokrácia szó szerint „a hivatal hatalma"­­ mindannyiunk számára ismert fogalom, különösen azokból a szomorú idők­ből, amikor a kommunista zsargon mindenért azt a bürokráciát kárhoztatta, mely éppen az egypárti hatalom idején telepedett az országra. A bürokrácia elkerülhetetlenül létezik minden fejlett országban, hatékonyságát tekintve működhet jól is, bár többnyire negatív ér­telemben használjuk a fogalmat. A szakképzett hivatalnokok hie­rarchikus hatalma elsősorban az abszolutista államokban és dikta­túrákban válik veszélyessé, de a képviseleti demokráciákban is megjelenik a vele járó embertelen, lélektelen ügyintézés, a parag­rafusokra való hivatkozás, az aktatologatás, a döntési felelősség át­ruházása. A bürokrácia mint igazgatási rendszer minden csoportos, szervezett emberi tevékenység során szakértői adminisztratív fel­adatokat lát el, s a tevékenysége, döntési és felelősségi mechaniz­musa szigorú, bonyolultan szabályozott hierarchiában nyilvánul meg, ahol minden mozzanatot írásban rögzítenek az esetleges té­vedések, önkényes döntések vagy korrupciós kísérletek elkerülése céljából. A bürokráciának jobbára ugyanazok a jegyei a közszolgá­latban és a vállalati, pénzügyi szférában: olyan szükséges rossz, mely állandó reformra szorul, de tökéletessé sosem tehető. Rossz tapasztalataink a Parkinson törvényei szerint terebélyese­dő bürokráciáról talán már a királyi kancelláriákban körmölő deá­koknál kezdődtek, ráadásul minél szegényebb és elmaradottabb egy ország, annál nagyobb a bürokráciája, hiszen sokakat vonz a „biztos kenyér" és a hivatali ranglétrán való kiszámítható előme­netel. Aki dolgozott már minisztériumi vagy önkormányzati tisztvise­lőként, belülről is megismerhette azokat a tényezőket, melyek a bü­rokrácia jellegéből adódnak és lassú, értelmetlen munkát vagy jól körülbástyázott látszattevékenységet eredményeznek. A hagyo­mányokhoz, szabályokhoz, előírásokhoz kínosan ragaszkodó bü­rokrata óvatosan és gyáván menekül a gyors ügyintézéstől, mert ez személyes döntést, véleményt, állásfoglalást igényelne, ezt a fele­lősséget inkább kollégáira vagy főnökeire hárítja, s így amit egyet­len telefonhívással elintézhetett volna, hónapokon át duzzadó ak­tatömeggé hízik, mire a legtöbb ügy már más úton vagy megoldó­dott, vagy közben olyan új helyzet állt elő, hogy az ügyintézési fo­lyamat kezdődhet elölről. Az évekig húzódó peres és engedélye­zési ügyek pedig nemcsak a közmorált rontják, nemcsak az egyént bosszantják, de végső soron az egész társadalom hatékony életét és sikerességét is veszélyeztetik. A­ bürokrácia mint társadalmi réteg és hatalmi tényező a bérmun­ka és a tőke közötti - látszólag semleges - térben helyezkedik el, részben az állami végrehajtó hatalom eszközeként, részben szakér­telmiségként, részben pedig speciális szolgáltatóként. A költségve­tés által fenntartott bürokrácia sosem lehet igazán hatékony, mert a takarékoskodásban ellenérdekelt: az év végi lázas költekezések a maradék közpénzekből ma is azt jelzik, hogy ez a réteg helyze­téből adódóan nem gazdaként, hanem rossz szolgaként bánik a rá bízott javakkal. Hasonlóképp kétarcú a demokráciákban a közszolgálatiságból fakadó politikai semlegesség követelménye, mely pártatlanságot tételez fel, holott a bürokrácia hierarchikus rendjénél fogva foko­zottan hatalomfüggő. A helyes elv a gyakorlatban a gyáva, álszent és intrikus politikai magatartásnak kedvez, és kormányváltás ese­tén mindenképp politikai tisztogatást eredményez a bürokráciá­ban, mely hűbéri függőségében a mindenkori hatalom klientúráját képezi. Ez a folyamat csak gazdag, jóléti demokráciákban mérsé­kelhető, ahol az anyagi függőség problémája kevésbé dominál. A bürokrácia jellegénél fogva szabotálhatja vagy lassíthatja a dik­tatúra önkényét éppúgy, mint a demokrácia hasznos intézkedéseit. Az anarchisták hatalom nélküli önigazgatásról álmodoznak, ám ilyen ideális társadalom aligha jöhet valaha is létre, mert a bürok­rácia az emberi gyarlóságokra épül, a gyarló működése nemcsak a mindenkori politika, hanem a mindenkori emberi együttműködés gyarlóságát is tükrözi. A „Le a bürokráciával" régi jelszavát a bü­rokraták fújják leghamarabb. POLGÁRI NAPILAP SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: Andorka Rudolf, Bolberitz Pál, Szokolay Sándor FŐSZERKESZTŐ: Kő András FELELŐS SZERKESZTŐ: Dippold Pál KIADJA A NEMZETI SAJTÓ Kft. FELELŐS KIADÓ a kft. ügyvezető igazgatója LAPIGAZGATÓ: Bara István SZERKESZTŐSÉG 1085 Budapest Vill., Blaha Lujza tér 3. Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199. Telefonok: 266-5009,266-2804 (Hírlapkiadó: 138-2399,138-4300,138-3988.) Telefax: 266-2288 (napi szerkesztés), 267-3313 (titkárság) Éjszakai üzenetrögzítő: 266-4262 HIRDETÉSFELVÉTEL: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-4300 /2427,2822m.,telefax: 138-4761 Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt., árusításban megvásárolható az alábbi terjesztők hírlapárusainál: a HÍRKER Rt, az NH Rt, a regionális részvénytársaságok, Extra-Hír Kft., New Press Kft., Új Passz Kft., R-Press Hírlap­- és S­önyvterjesztő Kft., Medvecz és Társa Kft., Bohus Kálmán magánvállalkozó, Zana László magánvállalkozó. Előfizethető minden hónap 25-ig a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a hírlapkézbesítőknél, valamint a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) minden hónap 10-ig. 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A közvetlenül van postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636,021-02809 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 510 Ft, negyedévre 1530 Ft, félévre 3060 Ft, 8 évre 6120 Ft Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1339 Budapest, Postafiók 149. SZIKRA LAPNYOMDA Rt. Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán elnök-vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp.­­ ISSN 1215-1386 vidék

Next