Új Magyarország, 1995. június (5. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-16 / 139. szám
V. ÉVFOLYAM, 139. SZÁM 1995. JÚNIUS 16., FENTEK ÁLLÁSPONT Veres Péter, a „korszerűtlen ír jl”nemcsak a csizma,nemcsak az ing és a gallér, nemcsak a megjelenési forma, nemcsak a beszéd jellegzetes „Hortobágymellyéki" intonációja, korszerűtlen volt minden korszakban az egész egyéniség. Pontosan úgy korszerűtlen, ahogyan korszerűtlen egyáltalán az egyéniség a huszadik század eltömegesítő, a világdivatoktól uniformizált világában. Kiváltképpen korszerűtlen a szelleme, szókimondása, egyéni logikája, s tán leginkább mélyről fakadó magyar paraszti gondolkodásmódjának nyílt és szinte gáttalan áradása. Korszerűtlen, mert látszólag ravaszul alkalmazkodik egybenmásban, valójában csak az élet, a történelem igazán nagy törvényeihez igazodik tudatosan is, ösztönösen is, a kor szerinti türelmetlen „elvárásokhoz" azonban a legkevésbé sem. Ezért mindig szembehalad az áradattal, miközben meggyőződéssel hirdeti, hogy együtt kell haladni a történelemmel. Ezért nehezen is tűrik mindenkor vagy egyáltalán nem tűrik. A két világháború között nehezen viselhetett egy okoskodó, lázongó, öntudatos parasztot a keresztény-úri középosztály, mert a parasztnak kissé butának, szorgalmasnak, alázatosnak kellett lennie, mindenesetre jámbornak és tisztelettudónak mindenkivel szemben, aki fölötte úr, vagy annak látszik. Az még nem lett volna baj, hogy író is akart lenni, a kor kedvelte az efféle kuriózumokat. A baj az volt, hogy Veres Péter nem kuriózum akart lenni, hanem író, még nagyobb baj, hogy politizáló író és politizáló paraszt, egyenesen parasztpolitikus, a legnagyobb baj pedig az, hogy egyéniség és gondolkodó, és cseppet sem alázatos. A világháború után agrárszocialista múltja, pályamunkás múltja, lázadó múltja ellenére vagy azzal együtt gyanús volt, túlságosan paraszt, de sajnos nem díszparaszt, túlságosan önfejű - minden megalkuvása ellenére - és túlságosan parasztvezér. Zavaró volt már a bajsza is, a hanghordozása, és túlságosan hegyesen nézett. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy túlságosan magyar volt, s a kelleténél okosabb magyar. Nemcsak Rájnisnak, de Rákosinak is veszélyes ellenpontja. A Kádár-rendszerben az volt a legfőbb baj vele, hogy nem értette meg a „frizsider" magasabbrendűségét a nemzettel szemben, nagyon is megérezte a modernizációs előszeleket, s képzeletével meghosszabbította azokat a máig, s észrevette benne a századvégi csapdát, s főként a magyar csapdát. Korszerűtlen ősparaszt maradt, korszerűtlen ősmagyar. Ám a két világháború között sok volt még a paraszt, voltak néphez húzó értelmiségiek, mocorgott is a társadalom, így még a csendőrséggel sem lehetett megakadályozni, hogy ki ne nőjenek fajtájukból parasztírók, parasztpolitikusok, meg kellett hát próbálni befogni őket. A világháború után eleinte mintha demokrácia kezdett volna bontakozni itt, s ez aligha alakulhatott volna parasztpolitikusok és parasztvezérek nélkül. Még Rákosiéknak is kellett eleinte a „szövetséges" a parasztban, az „útitárs" parasztban és értelmiségiben. A műparaszt pedig később is kellett, a proletárdiktatúra fénykorában, mert hogy néz ki a kalapács sarló nélkül, csak úgy, magában. Kádárnak még kellett a parasztíró az alkuhoz 1956 után és kellett végül is valamilyen parasztpolitikus a „népfrontpolitikához" és a „kétfrontos" harc taktikájához. Kádárnak talán még tetszett is valamelyest a Veres Péter-i kálvinista paraszt-puritanizmus a maga munkás-puritanizmusa kiegészítőjeként, dörzsöltebb és kiszámíthatatlanabb „urbánus" bolsevikok gyűrűjében. Ezekben az elmúlt korszakokban lehetett utálni a parasztot, lehetett gyűlölni a parasztpolitikust, lehetett lekezelni a parasztírót, de nem lehetett - legalább szóban, szónoklatban, nyilatkozatban - teljesen semmibe venni a parasztot, a vidéket, a falu népét. Sőt, olykor udvarolni is kellett neki, meg kellett néha veregetni a vállát. Ma el kell felejteni, örökre. Ma paraszt nem létezik és nem létezik Veres Péter sem, a művek sem léteznek, közülük az igazán jók, a kiválók sem. Én még iskoláskoromban, kötelező olvasmányként vettem a kezembe a „Pályamunkások"-at, igazán kedvetlenül, hiszen kötelező volt, s miután belekezdtem, egy szuszra végigolvastam. Állítom, munkáról, munkásokról, munkában egymáshoz törődő és összecsiszolódó emberi közösségről szebbet és igazabbat kevesen írtak-írhattak a világirodalomban. De ki olvas ma, s ha olvas, kit érdekel a munka, a munkás és a közösség, hacsak ez utóbbi nem „deviáns", ha nem „alternatív", ha nem a „másság" közössége? És ki veszi kézbe már a Számadást, a Falusi krónikát, mely a szociográfia műfajában alighanem remekmű, vagy akár az Őszi változatokat? Mindez már több mint korszerűtlen. De vegye csak elő valaki Veres Péter 1948-as könyvét, a Paraszti jövendőt. Vegye kézbe éppen most, amikor végképp belezavarodtunk a rendszerváltásba, a demokráciába, a kapitalista piacgazdaságba, a jogállamiságról és a vállalkozásokról zengett szólamainkba. Olvasni fog ebben a könyvben mosolygásra ingerlő mondatokat, olvasni fog agitatív jellegű, publicisztikus szólamokat, mert ez a könyv éppen az 1940-es évek második feléhez kötött, s a pártvezér Veres Péter által írt hosszasabb röpirat. Olvasni fog azonban egy könyvet, melyből tanulhatja a demokrácia leckéit, s tanulhat egyszerű, tiszta logikát a gondolkodásban, s találhat benne annyi mai időszerűséget, amennyit csak felfedezőkedve megenged. Nézzük csak például, hogy mit is mond Veres Péter 1948-ban a rendről, hátha akad benne valami érvényes mondanivaló a mai káoszban is: „A hétköznapi törvénytelenségek nemcsak megtörik, de le is járatják a törvényt, a régit is, az újat is. Ez már nem forradalom, hanem anarchia. Magyarország nem az anarchia hazája s a magyar nép alapjában nem rendetlen, hanem rendes nép, mert itt a 'rendes ember' megtisztelő jelző még a forradalmárok között is. Legyen hát rend, hogy a terv végrehajtását és a munkát semmi se zavarja. De rend csak úgy lehet, ha megvan a rendnek a rendszere, ha az országhoz, annak adott történelmi helyzetéhez, népének természetéhez, ízléséhez és érdekéhez igazodik a rend, ha ezt fejezi ki és foglalja össze értelmes s követhető formában." Többek között a rendnek eme józan, társadalmi és nemzeti szempontból egyaránt értelmes felfogása sem segítette Veres Pétert a korszerűség felé, amely vagy anarchikus, vagy diktatórikus körülményeket érlelt, kor szerint, és minduntalan idegen érdekek szerint. A Veres Péter-i korszerűtlenség minden népi gondolat, népi szemléletmód örök korszerűtlensége a korszerűséget mindenkor megtestesítő, elkülönülő hatalmi politikával és elitista értelmiségi állásponttal szemben. E korszerűtlenség ma is bőszítő és idegesítő, mert túlságosan nagy az igazsága, s túlságosan időszerű, 1990-től napjainkig is. Közvetlen politikuma ennek a népiségnek a könyv egyik mondatában például így szólal meg: „Ha egy nép bízik a rendjében és kormányában és ha egy kormány bízik a népében, akkor bátrabb és nagyvonalúbb gazdasági politikát folytathat, mint ha örökké rettegnek egymástól: nép és kormány." Mondhatjuk: hiábavaló ez a figyelmeztetés is. De hát végül is, minden hiábavaló? (//Bíró Zoltán FOTÓ: MÓSER ZOLTÁN Sokan rájöttek már a világon, hogy a nagyvárosokban a társadalmi közérzet jobban kifejeződik a falfirkákban, a graffitikben, mint bármely tekintélyes és népszerű közvélemény-kutató intézet súlyozott számadataiban. Hovatovább a falfirkálás is fejlődik, szinte „művészetté" válik: anyaga már nem szénrúd vagy a kréta, hanem drága olajfesték. Szórótechnikával felvitt letörölhetetlen jel. Budapest világvárosi jellegéhez is lassan hozzátartoznak a nemzetközi élű sprayfuratok. Egyértelmű és összhatású jel a Vámház téri 2-es villamos aluljárójában - mondhatni a város közepén - díszelgő Einstein-óriásportré színes fuvata az Emca felirattal. Hát igen, minden relatív a képlet megszületésétől kezdve, de most már úgy és anynyira, hogy mindenki vegye tudomásul, az is, akinek még nem jutott el a tudatába az elmúlt 80 évben. (Az elmúlt 40 évet most hagyjuk.) Aki ezt „írta" a falra ötméteres kiterjedésben, nem a bőrfejűek közül kerülhetett ki. A kézjegy nemzetközi „intelligenciára" vall, az ötféle festék is költséges, a felvitel módja „akadémiai" rutint sejtet. Az Árpád híd pillérére „csak" félméteres fekete betűkkel A VÉREMET ONTOM ÉRTETEK HA GARANTÁLJÁTOK A FELTÁMADÁSOMAT felirat került fel már három évvel korábban, jól mutatva, hogy nem dühös, alkalmi falfirkáló műve. Testi erőfeszí- Falfirkálók a lélektani szabadversenyben test és némi „bölcseleti" jártasságot, afféle „háttértudást" is igényelt. Ezzel szemben a napilapok rövidke, kis keretekbe zárt írásai vagy hosszú egyhasábosai nemigen jutnak feljebb az alkalmi kis falfirkálók indulatainál, sem stílusban, sem tartalomban. Íme egy: ...„kitört a nép-nemzeti demokrácia, és négy év alatt többet rombolt, mint a kommunista diktatúra negyven év alatt" - írja a firkáló. Nem lehet másképp minősíteni, csak népnyelven: a valódi politikai bunkóság mintapéldája. Semmiféle erőfeszítés, jártasság vagy háttértudás nem sejlik fel mögötte. Inkább a szellemi restség, az azonnali elégtétel megszerzésének letaglózó indulata. Lám, a buta firkáló is azonosult azzal a szemtelen közhellyel, amelyet önjelölt „politikusok" és rafinált firkálók a szellemi légtérbe már korábban szétfröcsköltek. Amíg a falfirkálók fizikai és szellemi erőfeszítést tesznek, és „maradandó" színes festéket fröcskölnek a falra, bunkóbálintok az újságokba személytelen közhelyeket firkálnak, amelyek még addig sem élnek, mint a graffitik. Sokan nem férnek a bőrükbe. Ezt szó szerint kell érteni: meghasonlottak önmagukkal ebben a lélektani szabadversenyben. Fáj nekik, hogy sem a látható, sem a láthatatlan diktatúra és cenzúra nem érvényesül, és már semmiképp sem tud újra lábrakapni. Lehet, hogy valaki összeszedett ezt-azt, és biztonságos helyre kivitte, lehet, hogy elkövetett ezt-azt, majd amnesztiával vagy elévüléssel, ügyes időhúzással gyönyörűen megúszta, mégsem boldog. Miért? Mert nem lehet csapni, vágni, rúgni, határozatokat hozni, utasítani, figyelmet felhívni, áthelyezni, másokat parkolópályára tenni vagy kivonni a forgalomból. Mindenki csak önmaga jelentőségére van utalva. Nemcsak az állami vagyon, hanem a diktatórikus közhatalom is privatizálódott. A vagyont igen, de a diktatórikus közhatalom jeleit már az ő unokáik sem fogják látni. Emiatt a düh és durcásság ki-kitör. Sokféle kapkodó rögtönzésben, fal- és sajtófirkálásban. Lehet, hogy az egyik párt kimeszeli a másikról, hogy szemét, a sértett ezt letörli, és az ellenfél nevével pótolja. Ám ez csak alkalmi pártharc, hisz volt már korábban paktum is. Viszont ami a Lehel téri „élmunkás" házak egyikének talapzatára van kifestve, az már nem pártharc vagy személyes indulat, inkább népi bölcsesség afféle polgáriasul Lehel úti folklór: ELVTÁRSAK GYŐZÜNK FIAZUDNI. Ez már az ismert kiegészítő, módosító technikával készült. Ambrus Z. Miklós \uH^(yi uU^. ^CcAOn^. A emberf(ikr ^Bürokrácia bürokrácia szó szerint „a hivatal hatalma" mindannyiunk számára ismert fogalom, különösen azokból a szomorú időkből, amikor a kommunista zsargon mindenért azt a bürokráciát kárhoztatta, mely éppen az egypárti hatalom idején telepedett az országra. A bürokrácia elkerülhetetlenül létezik minden fejlett országban, hatékonyságát tekintve működhet jól is, bár többnyire negatív értelemben használjuk a fogalmat. A szakképzett hivatalnokok hierarchikus hatalma elsősorban az abszolutista államokban és diktatúrákban válik veszélyessé, de a képviseleti demokráciákban is megjelenik a vele járó embertelen, lélektelen ügyintézés, a paragrafusokra való hivatkozás, az aktatologatás, a döntési felelősség átruházása. A bürokrácia mint igazgatási rendszer minden csoportos, szervezett emberi tevékenység során szakértői adminisztratív feladatokat lát el, s a tevékenysége, döntési és felelősségi mechanizmusa szigorú, bonyolultan szabályozott hierarchiában nyilvánul meg, ahol minden mozzanatot írásban rögzítenek az esetleges tévedések, önkényes döntések vagy korrupciós kísérletek elkerülése céljából. A bürokráciának jobbára ugyanazok a jegyei a közszolgálatban és a vállalati, pénzügyi szférában: olyan szükséges rossz, mely állandó reformra szorul, de tökéletessé sosem tehető. Rossz tapasztalataink a Parkinson törvényei szerint terebélyesedő bürokráciáról talán már a királyi kancelláriákban körmölő deákoknál kezdődtek, ráadásul minél szegényebb és elmaradottabb egy ország, annál nagyobb a bürokráciája, hiszen sokakat vonz a „biztos kenyér" és a hivatali ranglétrán való kiszámítható előmenetel. Aki dolgozott már minisztériumi vagy önkormányzati tisztviselőként, belülről is megismerhette azokat a tényezőket, melyek a bürokrácia jellegéből adódnak és lassú, értelmetlen munkát vagy jól körülbástyázott látszattevékenységet eredményeznek. A hagyományokhoz, szabályokhoz, előírásokhoz kínosan ragaszkodó bürokrata óvatosan és gyáván menekül a gyors ügyintézéstől, mert ez személyes döntést, véleményt, állásfoglalást igényelne, ezt a felelősséget inkább kollégáira vagy főnökeire hárítja, s így amit egyetlen telefonhívással elintézhetett volna, hónapokon át duzzadó aktatömeggé hízik, mire a legtöbb ügy már más úton vagy megoldódott, vagy közben olyan új helyzet állt elő, hogy az ügyintézési folyamat kezdődhet elölről. Az évekig húzódó peres és engedélyezési ügyek pedig nemcsak a közmorált rontják, nemcsak az egyént bosszantják, de végső soron az egész társadalom hatékony életét és sikerességét is veszélyeztetik. A bürokrácia mint társadalmi réteg és hatalmi tényező a bérmunka és a tőke közötti - látszólag semleges - térben helyezkedik el, részben az állami végrehajtó hatalom eszközeként, részben szakértelmiségként, részben pedig speciális szolgáltatóként. A költségvetés által fenntartott bürokrácia sosem lehet igazán hatékony, mert a takarékoskodásban ellenérdekelt: az év végi lázas költekezések a maradék közpénzekből ma is azt jelzik, hogy ez a réteg helyzetéből adódóan nem gazdaként, hanem rossz szolgaként bánik a rá bízott javakkal. Hasonlóképp kétarcú a demokráciákban a közszolgálatiságból fakadó politikai semlegesség követelménye, mely pártatlanságot tételez fel, holott a bürokrácia hierarchikus rendjénél fogva fokozottan hatalomfüggő. A helyes elv a gyakorlatban a gyáva, álszent és intrikus politikai magatartásnak kedvez, és kormányváltás esetén mindenképp politikai tisztogatást eredményez a bürokráciában, mely hűbéri függőségében a mindenkori hatalom klientúráját képezi. Ez a folyamat csak gazdag, jóléti demokráciákban mérsékelhető, ahol az anyagi függőség problémája kevésbé dominál. A bürokrácia jellegénél fogva szabotálhatja vagy lassíthatja a diktatúra önkényét éppúgy, mint a demokrácia hasznos intézkedéseit. Az anarchisták hatalom nélküli önigazgatásról álmodoznak, ám ilyen ideális társadalom aligha jöhet valaha is létre, mert a bürokrácia az emberi gyarlóságokra épül, a gyarló működése nemcsak a mindenkori politika, hanem a mindenkori emberi együttműködés gyarlóságát is tükrözi. A „Le a bürokráciával" régi jelszavát a bürokraták fújják leghamarabb. POLGÁRI NAPILAP SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: Andorka Rudolf, Bolberitz Pál, Szokolay Sándor FŐSZERKESZTŐ: Kő András FELELŐS SZERKESZTŐ: Dippold Pál KIADJA A NEMZETI SAJTÓ Kft. FELELŐS KIADÓ a kft. ügyvezető igazgatója LAPIGAZGATÓ: Bara István SZERKESZTŐSÉG 1085 Budapest Vill., Blaha Lujza tér 3. Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199. Telefonok: 266-5009,266-2804 (Hírlapkiadó: 138-2399,138-4300,138-3988.) Telefax: 266-2288 (napi szerkesztés), 267-3313 (titkárság) Éjszakai üzenetrögzítő: 266-4262 HIRDETÉSFELVÉTEL: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-4300 /2427,2822m.,telefax: 138-4761 Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt., árusításban megvásárolható az alábbi terjesztők hírlapárusainál: a HÍRKER Rt, az NH Rt, a regionális részvénytársaságok, Extra-Hír Kft., New Press Kft., Új Passz Kft., R-Press Hírlap- és Sönyvterjesztő Kft., Medvecz és Társa Kft., Bohus Kálmán magánvállalkozó, Zana László magánvállalkozó. Előfizethető minden hónap 25-ig a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a hírlapkézbesítőknél, valamint a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) minden hónap 10-ig. 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A közvetlenül van postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636,021-02809 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 510 Ft, negyedévre 1530 Ft, félévre 3060 Ft, 8 évre 6120 Ft Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1339 Budapest, Postafiók 149. SZIKRA LAPNYOMDA Rt. Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán elnök-vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp. ISSN 1215-1386 vidék