Új Magyarország, 1995. november (5. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-20 / 272. szám

KÖZELKÉP V. ÉVFOLYAM, 272. SZÁM Á 1995. NOVEMBER 20., HÉTFŐ 11 Ő szi ködben araszolva, kerül­getve a Maros menti út ká­tyúit, Hajdó István főespereshez igyekszem Gyergyószentmik- lósra. Visz hozzá a jóízű beszélgetés borút oszlató reménye, no meg a sürgető igény is a menetrend­szerűen szembejövő gondokon való közös töprengésre. Csön­des összeesküvéseink visszatérő témái; 'traktor, vetőburgonya, ösztöndíjak... Mert szükségesek a műltidézö szavak, ideig-óráig segítenek a századok óta gyara­podó népdaltár fájdalmakat enyhítő dallamai, a jelen gyöt­relmeit azonban csak tettekkel orvosolhatjuk. Ma a főkérdés ez: hogyan cselekedjünk úgy, hogy megmaradjunk. Hajdó István jól viseli papsá­gát. Mindig vidám, soha nem kenetteljes, minden szavából, cselekedetéből tettre kész szere­tet árad. Kamaszkorom kegyes atyái körében érezhetőm ma­gam olyan biztonságban, mint az ő plébániáján. Bethlen Gábor nagyságos feje­delem nyomdokait követve ka­nyarog az út Gyergyószentmik- lósra. Dévától nem messze, Ma- rosillyén született, Gyulafehér- várott fejedelmeskedett, Nagy- enyeden iskolát alapított, Gyer- gyószárhegyen nevelkedett. Gyulafehérvár nemcsak a Nagy­ságos Fejedelem Iába nyomát őr­zi, itt élt évtizedekig történel- rnünk másik nagy alakja, Márton Áron püspök is.- Mikor Gyulafehérvárra ke­rültem teológiára - mesélte egy­szer a főesperes -, a püspök úr már kikerült a börtönből, de há- ziőrizetben volt, s én mint sze­gény diák - kilencen voltunk testvérek - nyárra mindig ott maradtam. Egyedül én voltam bent az intézetben a diákok kö­zül, minden reggel én ministrál- tam nekik, s ha ide-oda kellett szaladni, én voltam az intézője. Atya és fiú közötti kapcsolat ala­kult ki közöttünk. Ősszel, ami­kor az iskola megkezdődött, pénzzel is megjutalmazott, s mi­kor nagyobb teológus lettem, számomra az volt a legnagyobb ajándék, hogy nekem adta egyik használt reverendáját. Mikor az­tán végeztem, 1968. április 24-én ő szentelt pappá. Felszentelésem után Nyikómalomfalvára helye­zett ideiglenesen, a hívek ra­gaszkodása miatt ebből tíz esz­tendő lett.- Itt ismerkedtél össze Miska bácsival is. Az autóban felrémlett a neve­tése. A gyergyói jó pásztor áí,a- Te erre emlékszel? Tettettem magam, hogy csak homályosan, mert ködfoltok ta­karják a részleteket. Rámhunyo­rított, s mesélni kezdte Miska bá­csi történetét. 5»- Udvarhelyre mentem vala­mi hivatalos dologban intézked­ni, s látom ám, hogy Miska bácsi a város felé bandukol. Megállók, kinyitom az ajtót, s azontúl együtt utaztunk a Küküllő híd- jáig. Itt megállók, ő kiszáll, de nem köszön még el, hanem ha­risnyája redői közt lej után ke­resgél. - Ugyan hagyja már, Mis­ka bácsi, nekem ez nem került pénzembe! - Nem úgy van az, pap bácsi, ami jár az jár! Huza- kodunk ott a Küküllő mentén, míg aztán mentöötletem támad; - Tudja mit, Miska bácsi? El­imádkozik egy Miatyánkot, és kvittek vagyunk. No ebben megegyeztünk. Hanem harmadnap a faluban megint csak találkozunk, s látom ám, hogy két kézzel integet, megállásra kényszerítve. - Pap bácsi, pap bácsi! - ezekkel a sza­vakkal hajol be az ablakon -, én elmondtam ötöt. S így maga még tartozik nekem négy fuvar­ral! Hát őmiattuk nyúlt ilyen hosszúra az én nyikómalomfalvi szolgálatom. Papi életemnek ez volt az első szerelme, népemnek igaz szeretete. Innen Gyergyóúj- faluba kerültem, ott két évig vol­tam lelkipásztor, és onnan he­lyeztek be Gyergyószentmiklós- ra. Ez már 1985-ben történt.- Aztán jött a változás, amit mi annak idején hebehurgyán for­radalomnak neveztünk.- Semmifordulatnak szoktam én nevezni, mert a lelkek világá­ban bizonyosan forradalom volt akkor, ezt aztán kioltották, és visszaszorították.- Költeményt is írtak hozzád akkor, mert hivatásodhoz híven rendre, nyugalomra intetted a város lakosságát. Sokan neked tulajdonítják, hogy nem folyt vér akkor ezen a vidéken.- A karácsonyi ünnepkörre készültem, és egyszer csak kér­dik, tudom-e, mi történt? Nem. Akkor kapcsoljam be a televí­ziót, s nézzem. Ugyanekkor azt is kérték, hogy szóljak a néphez, mert itt a plébánia előtt már egy Gyergyószárhegy után már csak valóban kiáltásnyira a város csoport összeverődött, s kérik, hogy harangozzunk, mert Buka­restben ekkor már halottak vol­tak. S mert a nép szava Isten sza­va, meghüzattuk a harangokat. Eiatalok égy csoportja futva jött értem, és azt mondták, hogy atya, fel kellene jönnie a rendőr­séghez, mert a tömeg odavonult és tettlegességre készül. Felvettem a püspök úr hasz­nált reverendáját, s arra kértem a fiatalokat, hívják vissza ide a plébánia elé az embereket. így is történt. A tömeg idejött, engem a fiatalok feltettek a plébánia ke­rítésére, hogy jobban rám figyel­jenek, és beszélni kezdtem. Ha már az Úristen ilyen nagy aján­dékkal akar megajándékozni, a szabadsággal, fogadjuk ezt mél­tósággal, s egymást ne bántsuk. Erről beszéltem, s az emberek hallgattak rám, s úgy két-három óra felé énekelve elvonultak. Csakhogy a gyárakban akkor volt a váltás, a gyárakból kiözön­lő tömeg csatlakozott a többiek­hez, s így együttesen elhatároz­ták, hogy mégis a rendőrséghez mennek. Közben a rendőrök már tudták, hogy itt baj lehet, és elmenekültek. Csak a rendőrpa­rancsnok felesége és két kicsiny gyermeke maradt az épületben. A fiatalok megint jöttek s hív­tak. Ott ismét beszélni kényszerül­tem. Előtte magamban Istenhez fohászkodtam: Uram, adjál olyan szavakat, amelyekkel ezt a családot megmenthetem. A tör­ténelmi felelősségre hivatkoz­tam s arra, hogy nem a mi fel­adatunk az ítélkezés. Majd a tör­ténelem értékeli a múltat, s ha igazságos világ lesz, akkor a büntetést sem kerülhetik el a bű­nösök. A városban béke és sze­retet legyen, senkit se bántsatok, egyetlen téglát se mozdítsatok el, mert itt minden a miénk. Hol­nap és holnapután nekünk kell mindent rendbe tenni. Megmu­tattam a rózsafüzéremet. A ne­héz történelmi időben ez volt az én fegyverem, s minden szenve­dést el tudtam viselni. A tömeg mindezt szép lassan megértette, s imádkozva, énekelve különbö­ző utcákon hazatértek. És akkor szélcsend volt egészen estig. Ak­kor ismét jöttek a fiatalok, és je­lentették, hogy a Néptanács előtt megint összeverődött a tö­meg, újból tettlegességre készü­lődnek. Menjek oda, hogy csend és béke, rend legyen. Ismét igyekeztem gyorsan. Eelmentem az emeletre, s a nyi­A SZERZŐ FELVETELE tott ablakba álltam. A tömeg ak­kor ott lent felkiáltott, hogy ilyen még nem volt, hogy a papunkat ott lássuk a Néptanács ablaká­ban. Na halljuk! És akkor újfent beszéltem. Mondtam, hogy ezt a nagy ünnepet még nem köszön­tük meg méltón a Jóistennek, hozzatok gyertyákat, kilenc óra van este, a templom már zárva van ugyan, de üzenek, hogy azonnal nyissák ki, meghúzat- juk a harangokat, én a gyertyás menet élére állok, s együtt imád­kozva, énekelve elmegyünk a templomba. Annyian voltak, mint karácsony éjszakáján, az aj­tókat ki kellett nyittatni, és közel két órán keresztül együtt vol­tunk. Telíteni akartam őket be­széddel, énekkel, az együvé tar­tozás örömével. Mert érződött, hogy ha most nem vigyázunk a városra^ ez a tömeg mindenre képes. Éreztem azt is, hogy majd elmúlnak ezek a lázas napok, és eljő a számonkérés. Ez az érzés be is igazolódott, ahol nem tud­ták mederbe terelni az indulato­kat, ott sok család nélkülözi az akkori szereplőket. Torda után Aranyosgyéres, Kece, Marosluda, Marosvásár­hely következik. A régeni út mellett csikó módjára türelmet­lenül ficánkol a Maros, egyre vadregényesebb a táj, a sármási tető után pedig elénk tárul a Gyergyói-medence, Hajdó Ist­ván birodalma. A fejedelmet felnevelő szárhe­gyi Lázár-kastélytól néhány száz méterre ferences kolostor áll, melyet ismét benépesítenek az életvidám barna csuhás barátok. - Itt tréfálták meg egyszer kollé­gái Gyuri pincért - mutatott fel a domboldalra nemrégiben Hajdó főtisztelendő úr. - Igencsak iszá­kos ember volt ez a pincér, társai haragudtak is rá ezért. Míg egy­szer aztán elhatározták, hogy móresre tanítják. - Igyál csak! - biztatták, s Gyuri ivott is ájulá­sig. Ekkor aztán beviszik a rak­tárba, pilist borotválnak a feje búbjára, s jó előre gondosan odakészített barátruhába öltöz­tetik. Záróra után kiviszik a ko­lostorba, becsöngetnek és a ka­pustestvérnek átadják a megré­szegedett pincért, mondván, hogy bizonyosan innen kódor­góit el ez a szerencsétlen, öltözé­ke alapján legalábbis ők így gon­dolják. Reggel aztán nagy nehezen ébredezik emberünk, s nem érti sehogyan sem a dolgot. Tapo­gatja zúgó fejét, vizsgálja az öl­tözékét, s akárhogyan erőlködik is, nem tud rendet tenni gondo­latai között. A kapustestvér is je­lentést tesz időközben a gvár- diánnak, s bemennek együtt Gyuri pincér cellájába megszem­lélni az éjszakai jövevényt. - Ki vagy te, fiam? - kérdi köszönés utáni első szavával a gvárdián. - Van itt magának olyan lígő-lógó embere? - kérdez vissza mind­járt a pincér. - Az mindenütt van fiam. - No akkor küldje már le ugyan Gyergyószentmiklósra a Szilágyi vendéglőbe - rendelke­zik tempósan a zúgó fejű ven­déglátós -, és kérdezze meg, hogy dolgozik-e a Gyuri pincér. Mert ha dolgozik, akkor tényleg nem tudom, hogy ki vagyok. * Gyergyószárhegy után már csak valóban kiáltásnyira van a város. Nemsokára befordultunk a plébánia udvarára. Főesperes úr miseborral fogad, minden bi­zonnyal bemutat gépköröket szervező paptársának, nekikö­nyökölünk a beszélgetésnek, s a kereszt melletti keretes képről Márton Áron felügyeli majd fo­gadott fiának szavait. Kozma Huba A férfi, aki minap a szerkesztőségi szobámban felkeresett, régi isme­rősöm. De még sohasem láttam ilyen izgatottnak. Érthető volt az izgalma: a nyomdából érkezett, frissen kinyomta­tott édesgyermekükkel. Úgy hozta a Füveskertet, mint élete fő művét ez a decemberben 75. életévét betöltő költő, aki 1956 után előadásaival és verseivel a hitet tartotta a Nyugatra szakadt ma­gyarságban. így dedikálta a könyvét: „... a közös úton egymást erősítve, sok szeretettel: Tollas Tibor." Miről mesél ez a Füveskert, amely­nek alcímében két évszám is található: 1954-1993? A kötet egyik szerkesztője. Kárpáti Kamii (a többiek: Pfitzner Rudolf, Tóth Bálint és Tollas Tibor) írja az Utó­FUVESKERT költői tartalékát fölmorzsolta. „Nem gyógyultunk meg egészen..." Gérecz, az istenáldotta tehetség, a XX. század Petőfije, a börtön „ujjgyakorlatai" után szóban: „1954 kora ősze és 1956 kora ta­vasza között Füveskert összefoglaló címmel tíz (vagy több) kézírásos, egy- példányos irodalmi antológia készült el a váci politikai börtönben. Három 1956- ban kijutott Nyugatra. Két kötet itthon, rejtekhelyen vészelte át a legsanyarúbb évtizedeket. A többi ottveszett a bör­tönfalak között, Vácon. A megmaradt öt Füveskert (mindegyik kézzel írt kqnyv) háromszáz vagy még több olda­las kötetéből az első három breviárium szerkezetű műfordítás-gyűjtemény. A negyedik Vác költőinek első, az ötödik­ként említett pedig nagy valószínűség­gel utolsó antológiája." A fentiek egy közös, nagy kötetbe va­ló csoportosítása és kiadása az izgalom forrása. Egészen pontosan az elmúlt évtizedekben még kibővült a kör új al­kotásokkal, gyarapodott az antológia új társakkal, börtönjárt írástudókkal, s ezért tétetett az 1954-es évszám mellé az 1995-ös is. Nincs sok remény arra, hogy az elásott és befalazott kötetek kö­zül újabbak kerüljenek majd elő. „Megtanultuk egymás versét, hogy szabadulásunk esetén megőrizhessük az utókornak." Ezt Tollas Tibor mondta a Füveskert dedikálásakor, aki Pfitzner Rudolf szavai szerint: „íródeák volt; ... egy középkori szerzetes odaadásával rótta a betűket. Papírt kellett szerezni, a köteteket be kellett kötni, egyre több ember dolgozott a közös ügyön. (...) Nem gyógyultunk meg egészen, min­denki megsebesült könnyebben vagy súlyosabban. Sebek maradtak, amelyek néha ma is fájnak. De a Füveskerttel a vá­ci börtönben megindult ,áramlás' hordo­zott bennünket és később beletorkollott 1956 októberének csodálatos folyamába." Kiknek a verseit, műfordításait tartal­mazza a kötet? Tollas és Kárpáti neve mellett ékesszólóan ragyog Béri Géza neve, Gérecz Attiláé, Szathmáry Györgyé és Tóth Bálinté. Hogy csak az ismerteb­beket említsem. Életútjukat jellemző kritikarészletek egészítik ki. Béri, a fegyelmezett és szertelen köl­tő fájdalmas mondanivalót rendez sze­líden szabályos sorokba... 1979 kará­csony estéjén ciánnal végzett magával. Örökös üldöztetése minden morális és A vándor esti dala című Goethe-ver- set négyen így fordították le a bör­tönben: Máidén orom felett Csend ül. Fákon lehelet Ha rezdül; Alig zavar. Madár is hallgat. Semmi nesz... Várj csak! Elpihensz te is hamar! (Gérecz Attila) A csúcsokon borong A csend; Nem leng, nem zsong A lomb se fent. Nincs fuvalom. Madártól néma már az erdő. Várj csak! érted is eljő majd a nyugalom. (Tollas Tibor) A dombokon s a halk Szavú Lombok között Szellőcske fú. Alig lehel... Madárka erdei álma Már mintha várna; Pihenj csak el... (Szathmáry György) A szikla tető fönn hallgat. A fatetőkön szél hallgat sóhajnyi neszt. A madár hallgat az erdőn. Várj, hamar eljön, s te is pihensz. (Tóth Bálint) meddig vihette volna, ha nem oltja ki az életét a Klauzál téren egy orosz go­lyó?... A komoly nyelvtudással és bri­liáns formakészséggel megáldott Szathmáry műfordítói bravúrjai miért nem jutottak égi magasságokba? Kop­jafa őrzi emlékét 1990 óta szülővárosá­ban, Szolnokon... A Füveskertet a sokáig Argentínában élt magyar művész, Szalay Lajos 19 gra­fikája illusztrálja. Tollas Tibortól tu­dom: röviddel azután, hogy rajzait a szerkesztők rendelkezésére bocsátotta, Miskolcon meghalt. Az 1959-ben Bue­nos Airesben kiadott Füveskertet már Szalay illusztrálta. Külön fejezetet érde­melne az antológia sorsa az emigráció­ban. Annyit mindenesetre meg kell je­gyezni, hogy a hét országban nyomta­tott nyolc kötet nyolc nyelven és tíz ki­adásban jelent meg külföldön, és min­denütt nagy visszhang kísérte. Végezetül álljon itt Kárpáti Kamii Utószavának néhány befejező sora, amely a szerkesztők szándékáról árul­kodik: „A füveskertiek szecessziója (kivonu­lása) kizárólag az irodalomtörténet lap­jain érhet véget. Csakhogy a diktatúrát- lanodott ország épp legérzékenyebb szférájában, szürkeállományában még a régi beidegződéssel viselkedik. Sorve­zetőre vár, a régi kézi vezérlés serkentő igéire. Mindezt tudván a Kiadó keménytáb­lák közé köttette és idővel dacoló cér­nafűzéssel készítette el ezt a kötetet, időt- és gyűrődést-állóbbá téve a füves­kertiek első csoportos hazajövetelének jelét, hogy a hazaérkezés meg a hon­foglalás közti kiszámíthatatlan tartal­mú időt - még az olvasgatását is bekal­kulálva - tisztességgel kibírhassa." A férfi, aki minap a szerkesztőségi szobámban felkeresett, hiszi, hogy így lesz. (-Ő)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék