Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-09 / 289. szám

6* ('Ít­ t'iqt /Ka 1995. DECEMBER 9., SZOMBAT mamzm V-didi-­ Ú­gy mondják, hogy Turcsányi Ezékiel ebec­­ki ügyvédnek a nővére félálomban látja a jövőt, és jövendölése be is következik. A 48-as szabadságharcot is megmondta előre. Én ugyan nem hiszek a babonaságban - mondta Mikszáth Kálmán, a fiatal esküdt -, de anyám szentül hiszi, amit rólam jövendölt. Merthogy fia­tal lány korában együtt játszódtak a réten. - Mit jövendölt? - firtatták a Mauks lányok, s addig nem nyughattak, míg az esküdt ki nem val­lotta. Hogy térhez megy a szomszéd birtokoshoz. Jézus nevenapján fia születik tőle a Révész-ta­nyán, akiből ha megél, olyan híres ember lesz, hogy az egész ország lámpácskákat gyűjt a tiszte­letére. Meg is hajolnak előtte, mint a bibliai József előtt a búzakévék. Annyira valószínűtlen volt ez a kis pufók es­küdtről, hogy a Mauks lányok dőltek a kacagástól. - És bevált a jóslat? Mikszáth megvonta a vállát. - Anyám férjhez ment a szomszédos Szklabo­­nyára egy kisbirtokoshoz. Házuk leégett, átmene­­tileg a Révész-tanyára költöztek. Ott születtem én, Jézus nevenapján, január 16-án, 1847-ben. Hogy ezután mi vár rám, nem tudom, de minden­áron híres író akarok lenni, annyi szent. Mi pedig tudjuk, hogy 40. írói jubileumát orszá­gos kivilágítás és tisztelgés ünnepelte, neves írók és politikusok sorra meghajoltak előtte, akár a bú­zakévék József előtt. A történet szakasztott olyan, mintha Mikszáth írta volna - imádta a sejtelmes, babonás, miszti­kus eseményeket, melyekről sohasem lehet tudni, hiszi-e maga is, vagy csak mások után mondja? - Pedig ez nem álom volt, hanem tekintetes Mauks Mátyás szolgabíró úr balassagyarmati kúriájában hangzott el 1871-ben, ahol ekkoriban a szolgabíró esküdtje­­ afféle patvarista, jogi vizsgáját még le sem tett gyakornok - naponta bejáratos volt, s tö­mérdek tréfával, adomával, mókával, de még apróbb tárcák vagy eszmefuttatások fölolvasásá­val is szórakoztatta a derűs kedélyű hajadonokat. Nagy házat vittek farkasfalui Mauks Mátyá­­séknál Gyarmaton, ahogy szolgabíróhoz akkori­ban illett: tíz-tizenöt vendég is megfordult olykor az asztaluknál. Pedig amióta a bolond grófék ki­húzták a nemesek lába alól a talajt - vagyis nem szolgálja már őket semmiért a jobbágyság -, és Kossuth apánk is megtette a magáét a nemzet el­­szegényítéséért, egyre rosszabbul ment a soruk, ha titkolták is. Látszott, hogy mihamar elúszik a mohorai kúria, a birtokkal együtt, hacsak tehetős házassággal a leányai helyre nem billentik a gaz­daság egyensúlyát. A semmihez nem konyító, örökséggel is alig számolható szklabányai Mik­száth gyerek, aki munka helyett íróságon járatja az eszét, semmiképp számításba nem vehető par­ti, bármilyen epekedve pislog rá Ilona. Egyszer egy szerelmes levelüket kézhez kapta a papa, okosan elővette akkor a leányát, s ígéretét nyerte, hogy fölhagy ezzel a bolondsággal. Hanem a szerelmesek ígéretét nem szabad na­gyon komolyan venni. Kálmán fölment Pestre, hogy lapoknál, kiadók­nál szerencsét próbáljon. Ilona is Pestre ment, ro­kont látogatni. Összetalálkoztak, két hét múlva se szó, se beszéd összeházasodtak. S utaztak Szklabonyára, ahol ölelő karral várta volna őket Mikszáth édesanyja, ha közben ki nem üt a kolerajárvány, s el nem ragadja az édesanyát is, többedmagával, épp az esküvő napján. Szomorúan indult a házasság, szomorúan is folytatódott. Töltöttek ugyan néhány önfeledt hónapot Szklabonyán, de utána csak belátta Mikszáth, hogy semmittevésből örökké nem élhet. Gazdál­kodáshoz nem fűlt a foga, megyei hivatalt az is­tennek se akart vállalni, bízott a tehetségében. Nem tudta, amit már a felesége is megértett: hogy a megjelenéshez nem elég a tehetség, ismeretség is kell hozzá, vagy pénz. Furcsa paradoxon: amíg a nevét nem ismerik, nem is köztik, közlés nélkül viszont hogyan ismernék meg? Kinyomtatott kétkötetnyi elbeszélést kölcsön­pénzen, senki nem figyelt föl rá, a példányok eladat­lanok maradtak, a kölcsön kifizetetlen vagy újabb kölcsönből törlesztett. Volt ugyan egy aprócska szerkesztői állása valamelyik lapnál, de abból meg­élni nem lehetett. Két évig olyan szerényen éltek Bu­dapesten, hogy azt hitték, annál szerényebben már nem lehet - pedig hamarosan kiderült, hogy lehet. De akkor már hazaküldte Mikszáth a feleségét a szüleihez, hogy legalább ő ne nyomorogjon. Addigra ott is beütött a szegénység.K­ét politikai párt versengett ekkoriban egy­mással: Deák Ferenc és Tisza Kálmán pártja. Deák a kiegyezés engedékenyebb híve, ezért csak „pecsovicsnak" gúnyolják. Tisza az öngyilkos Teleki László „határozati" pártját vette át „balközép" néven. Mauks meggyőződé­­ses híve volt Tiszának és a „bihari programnak", amely erélyes elszakadást kívánt Ausztriától. De­ák győzött, Mauksnak le kellett mondani a szolga­bíróságról. Egy ideig mint ügyvéd próbált boldogul­ni, de Nógrádban mindenki a barátja volt, senkitől nem fogadott el honoráriumot - így nehéz a gazda­ságot fönntartani. Különösen ha árvíz, aszály, ter­mészeti katasztrófa is sújtja - mert a baj „nem jár mint egyes őrszem". Azt már nem érte meg a kitűnő Mauks Mátyás, amikor Tisza Kálmán „szegre akasz­totta a bihari pontokat", s tíz éven át generálisként kormányozta mamelukjaival az országot. Mikszáth megérte ezt, akkor már képviselő­ként, s tőle tudjuk, mivel magyarázta Tisza Kálmán a pálfordulását: „Meg tudom bocsátani magamnak, hogy jobban szerettem hazámat elveimnél." Miből s hogyan élt Mikszáth, míg föl nem de­rült a napja? Először is elvált Mauks Ilonától. Szívfacsaró el­válás volt. Azt hazudta neki, levélben, hogy már nem szere­ti, hogy mást szeret. Hét tel­jes éven át élt ebben a hitben az elárvult és elhagyott, el­szegényedett Ilona. Könyvet, újságot nem vett a kezébe, társaságba nem járt, Kálmántól kapott egyszer egy könyvcso­magot, nem bontotta fel - senkitől nem tudta meg, hogy köz­ben híres író lett. Csak amikor hét év múlva újra megkérte a kezét. S hogyan élt addig Mikszáth? Azt még a feleségéhez írt leveleiből tudni lehet, hogy eleinte nem sikerült neki semmi a világon. A szklabonyai házat birtokostól dobra verték, a pesti lakást föladta, valami albérletben húzta meg magát. Akkor szánta rá magát a válásra: nem akarta asszo­nyát magával rántani az infernóba. S nem is rövid ideig tartott a teljes nyomorúság u­tán három eszten­deig. Életrajzírói hallgatnak róla, de egy szemfüles újságíró kiderítette, hogy talán egy éven át semmi­féle lakása nem volt: „csövezett", vagyis éjszakán­ként egy szemetesládában húzta meg magát. E­rről hallgat, de a többit elbeszéli Ilonkának: „Küzdelmes éveket éltem át. Egy ideig a Budapesti Napilapnál voltam, de az is meg­szűnt, majd itt, majd ott, néha már a végkétség­beesés szállott meg, de mégis szívem mélyén élt egy remény, hogy sorsom jobbra fog fordulni, egyszer csak eljön valaki és kiszabadít. És úgy is lett: 1878-ban eljött Enyedy Lukács, Gelléri Mór vezette hozzám (neves közéleti férfiú, az iparosí­tás előharcosa, akkoriban Szeged városának felvi­­rágoztatója); fű­tetlen szobában, a díványon fekve nagybetegen találtak, de azért Enyedy felpakkolt és magával vitt Szegedre, a Szegedi Napló szerkesz­tőjének. Innentől kezdve jól ment dolgom, írhat­tam kedvemre... itt szabadon kibonthattam szár­nyaimat. Mikor Enyedy Szegeden kiadta a Tót atyafiakat, elmentem Mehádiába üdülni, ott lapot sem olvastam, csak otthon tudtam meg, hogy ez­alatt az idő alatt híres író lett belőlem..." Visszatért Pestre, az újra alakuló Pesti Hírlap munkatársa lett. A jó palócokkal bekerült a Petőfi Tár­saságba, a Kisfaludy Társaságba, később az Akadé­miára, a képviselőházba, és számtalan fordítás révén egész Európába. A századfordulón nem volt Euró­pának olvasottabb írója Mikszáthnál. Mindezt megtudva Mauks Ilona habozik: elfo­gadja-e az új házassági ajánlatot. Egyikük sem csi­nál titkot abból, hogy már nem szerelmesek egy­másba, a hétévi távollét alaposan lehűtötte érzel­meiket. Mikszáth azt is tudomására hozza, hogy nem „szép asszonyra" van szüksége, in­kább ápolónő­re és gazdasz­­szonyra, valaki­re, aki rendben tartja otthonát és őt magát. Még mindig nem látták egy­mást a szakítás óta, levélben folyik az alku­dozás. Ilona el­ső válasza el­utasító, ámbár az is kiderül be­lőle, hogy mint hívő katolikus, nem tekinti elváltnak magát, szász őseire hivatkozva komolyan veszi az „örök hűsé­get", amit hajdan esküdött. A levelezés akadozva fo­lyik, mert az írónak tömérdek halaszthatatlan dolga van, amint azt a számára előfizetett és külön is kül­dött újságokból tudhatja: jóformán nincs olyan nap, hogy valamit ne közölnének róla a lapok. Ilonát ez nem hódítja el, sőt arra a belátásra jut, hogy a maga vidéki elmaradottságával sehogyan sem találná he­lyét abban a fényes nagyvilági életben, ami Mikszát­­hot körülveszi. Meg aztán­­ öregek is ők már a mát­­kasághoz... (Kálmán 35 éves volt ekkor, Dona 27.) Végül azt határozza: hagyjanak fel a levelezgetéssel, jöjjön el Kálmán személyesen Mohorára, ahol most a három nő gazdálkodik. Nézzék meg egymást, utá­na döntsenek. Motoszkálhatott a fejében az is: ugyan ki lehe­tett az, akinek a kedvéért a férje hét éve elhagyta, s mi van most vele? Meg is kérdezte újdonsült jö­vendőbelijétől, mielőtt a végső igent kimondta volna. Akkor vallotta meg Mikszáth, hogy nem volt bizony neki senkije, a nagy nyomorúságán kívül, ám e csúf hazugság nélkül nem szabadít­hatta ki Ilonát a szegénység rabságából. Azt hitte, Gyarmaton meg Mohorán még mindig olyan jó módban és vidáman élnek, mint az ő idejében. Éppenséggel az is eszébe juthatott Mauks Iloná­nak - bár erről nem tesz említést -, hogy ha Szege­den 1878-tól felvirradt Mikszáth szerencséje, miért hallgatott erről további négy éven át? De amikor végre összetalálkoztak, elég volt rápillantania, hogy megértse: súlyosan beteg ember formán, ápolásra és gondozásra szorul. Asztma és krónikus gégebaj gyötörte, néha annyira, hogy megszólalni se tudott. Ilona boldogan vállalta az ápoló feleség, később az ápoló anya szerepét. Mert három fiút is szült az urának, Idket bolondulásig szerettek, s persze a ragályos gyermekbetegségeken mind a hárman átestek, sőt Ilona is elkapta a torokgyíkot, amibe az egyik fiúcska belehalt. Nehéz anyának lenni. És nehéz írónak lenni, ha a család olyan témák­kal szolgál, mint A ló, a bárányka és a nyúl. Mikszáth írói jellegzetessége volt, hogy elbeszéléseit, sőt re­gényeit is rendszerint nem a semmiből eszelte ki, hanem valamilyen megtörtént vagy elbeszélt ese­ményhez kapcsolódott. Sohasem a valóságot írta, de nem is egészen a képzeletére bízta magát. Mesebeszéd, hogy volt egy „romantikus" meg egy „realista" korszaka. Az ilyesmit a fontoskodó irodalomtörténészek találják ki, akik csak skatu­lyákban tudnak gondolkodni. Mikszáth rengete­get forgott a nép között, s történeteinek magvát vagy indítékát többnyire valahol fölszedte, egy ideig magában hordta, aztán találékony képzele­tével újjászülte. Nem úgy fordult a népmeséhez, mint a gyűjtők, mint Gyulai Pál vagy Arany Lász­ló vagy K­riza János és a többi meseközvetítő. Mik­száth csak ötletet vett kölcsön, a mesét maga ta­lálta ki. Elég volt hallania annyit, hogy valaki eser­nyőben felejtette az örökségét, vagy hogy egy sü­ket ember meghallotta messzi országban öngyilkos fia pisztolyának dördülését, vagy hogy mi lenne, ha a szigetvári hős ma föltámadna... - megindult a fantáziája és megteremtette valóság­ból és álomból, történelemből és babonából a re­gényes elbeszélést. Imádta az apró karcolatokat, a képviselőház klubjának és folyosójának beszélge­téseiből ellesett foszlányokat, amelyeket frappánsan kikerekített. Egy kicsit hitt az ördögben is, a babo­nában meg a jóslatban is, a boszorkányokban meg a szemmelverésben is, de a végén mindezeket úgy kifigurázta, hogy valamiképp nyitva maradjon a hi­székenység kapuja, mégse jöjjön át rajta senki. Hiszen m­indenkit a stílusa tesz egyéni mester­ré, de talán senkit nem annyira, mint Mikszáthot. Három mondatból föl lehet ismerni. Amit mond s ahogy mondja, átszűrődik valami különös rostán, ettől sohasem egészen tréfás a humor, és soha sincs minden humor nélkül a tragikum. Ha komo­lyan beszél is, hunyorít hozzá, tréfáival pedig el­gondolkoztat. Hihetetlen termékenysége onnan ered, hogy ahová néz, ott témát talál. A történe­lemben, a lovagvárakban, a palóc falvakban, a vármegyeházán, a képviselőházban. Papokról, dzsentrikről, parasztokról senki nem tud jellem­zőbb képet festeni nála. Ha jól odafigyelünk, min­den művében együtt találjuk a szatírát a társada­lombírálattal, a moralitást a kriminológiával. Alig van olyan írása, amely ne detektívteljesítmény vol­na, noha mégsem „krimi". Ha van író a földön, aki­nek egyéniségét a zamata adja, úgy Mikszáth az. Klasszikusaink közül senki nem annyira közis­mert, mint ő, egyszerűen azért, mert alakjai és tör­ténetei különösen alkalmasak a színpadi, film- és televíziós földolgozásra. Mindnyájunknak jó is­merőse a Szent Péter esernyője, a Beszterce ostroma, a Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város, a Lipsirica, a Szelistyei asszonyok, A vén gazember, A beszélő köntös - már ami így hirte­lenjében eszembe jut. L­egfőbb eszköze a meghökkentés. S legfőbb öröme a kísértethistória-féle, aminek a fele igaz, másik fele találmány - mint teszem a Kísértet Lublón vagy A lohinai fű. Aki el akar érzé­kenyülni, a Pernye igaz történeteit olvassa, aki pe­dig a paraszti furfangot kedveli, a Nagy kutya a vice­­bíróval kezdje, a sok palóc históriával folytassa. A századfordulót mindenestül belülről mutatják Az ért kortársaim, a csalafinta választások fájdalmas kigú­nyolásai, főként pedig Jókai Mór alapos életrajza. Annyi tömérdeket írt negyven - valójában in­kább csak harminc - év alatt, hogy Mauks Ilona talán elolvasni sem ért rá a folytonos vigyázástól. Férje életének fényes külsőségeiben nemigen vett részt, hagyta szabadon repülni, hogy hazatérése­kor annál boldogabban élvezhessék az otthon melegét. Irodalmi működésének negyvenéves fordulóján, 1910. május közepén, a kegyelmes urakkal és asszonyokkal Dunát lehetett rekeszte­­ni: az Országos Nagybizottság tagjait hatszázig számoltam, de jóval többen voltak. Élő magyar írót ekkora ünneplésben nem részesítettek sem azelőtt, sem azóta. Mikszáth is alig élte túl: tizen­két nappal az ünnepség után lefordult a székről s meghalt. 63 éves volt. Felesége túlélte tizenhat esztendővel; 1922-ben megírta s kiadta különös kettős házasságuk történetét. A Mikszáth fiú esete Mauks Ilonával Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona második házasságkötésük ide­jén (1882) Mikszáth Kálmán Az amerikai nyúlak Kevés ember tudja már, mik voltak valaha az „amerikai nyulak". Pedig itt szaladgáltak Magyarországon. Itt­hon azért hízták őket így, mert szörnyen üldözték a kapuk. Bécsben pedig azért, mert nehéz volt őket utol­érni. A Kossuth amerikai tallérjaira alkalmazták ezt a gúnyszót, csakhogy ott is, itt is másféle indokolással. Élt pedig az amerikai nyulak idejében Aradon egy conservativ lelkületű öreg úri­ember, néiv szerint Bíró Bertalan. „Véti svarzgelbnek"csúfolták, mert még a sza­­badságharcz idejét sem titkolta, hogy a dynasztiához siít. Pedig a Kossuthtal rokonságban álló Meszlényi leány volt a felesége. Vagy hogy éppen azért szított a dynsztiához, mert a feleségével akart kötekedni? Nagy kegyben állt odafent az udvarnál, magas ér­demjele volt, sokszor kínálták előkelő hivatalokkal, de mert beteges volt és már nagyon öreg, semmit sem fo­gadott el s egészen elzárkózva élt csöndes házában, mi­dőn egy nap az a hír rázta meg, hogy az Imre fiát el­fogták a csendőrök és vasra verve vitték Kufsteinba. Ez a csapás nagyon megtörte, sírt, jajveszékelt, sza­ladgált fűhöz fához, kutatott, kérdezősködött, miért fogták el a fiát s mikép lehetne kiszabadítani? Míg vég­re azt a tanácsot kapta, hogy akármiért fogták is el, legjobb lesz, ha személyesen megy föl Bécsbe. Neki ott úgyis csak a száját kell felnyitnia, minden belehull, a­mit a szíve megkíván. Felezihelődék az öreg úr s becsomagolta nem csak a mentét és kalapot, de az ócska fringját is. Mert ha már neki kezdett, kész elmenni egész a császár színe elé s térdre borulni előtte kegyelemért. De nem kellett. A császár behunyta a szemét és hát­ratette a kezeit. A mindenható Kempen miniszter uralkodott. Ő Felsége még a kegyelmezési jogot is rá­ruházta az efajta ügyekben. Még oda sem ért­vén Bíró Bertalan, Kempent már értesíté a rendőrség, hogy jön s hogy milyen ügyefo­­gyott aggastyán. Felülről is figyelmeztették: csínján kell vele bánni, meg­­ell neki tenni, a­mit kér, mert ez egészen jóérzelmű ember. De elég szívesen is fogadta a miniszter, mikor a ma­dárképű, galambfejér apró emberke egy nap beállított hozzá, éleibe futott, mindkét kezével megrázta a jobb­ját. - Oh, oh kedves Bíró! - kiáltó kordiális nyájasság­gal. - Milyen szerencse! - Szerencsétlenség, exczellencz! - vágott közbe Bíró szokott éneklő hangján. - Igaz, igaz, de mikép is lehetséges, én istenem, hogy ilyen derék apának a fia... - Anyai rész, exczellencz! - bökte oda Bíró Berta­lan. - Ilyen apának a fia ilyesmit elkövessen! - ször­­nyülközik a miniszter. Bíró megállt előtte peczkesen, mint a czövek, meg sem mocczant, csak a nagy, vastag szemöldöke moz­gott idegesen fel és alá. - És mit követett el a fiú, exczellencz? - Hát nem tudja kedves Bíró! Azokkal a szerencsét­len „amerikai nyulakkal" trafikált! - Mik azok az amerikai nyulak, exczellencz? - kérdé siránkozón. - Hát nem tudja kedves Bíró? Ama silány papírok... - Papírok? - sziszegte. - Mit? Papírok? Hát sem nem ágyúk, sem nem bombák exczellencz, hanem pa­pírok? Mit? Hát papírokért fogdossák el gyerekein­ket?... Huh! Huh! Kempen ijedten hőkölt hátra a szapora gesztusai elöl. - No, no, nem kell ezen felindulni. A­mit megte­hetünk, megtesszük. Aztán máskor tegye meg a ked­ves fia is a kötelességét. - És mi az ő kötelessége, exczellencz? - Az ördögbe is. Föl kellett volna jelentenie azokat,­ a­kik a papírokkal megkínálták. Az öreg most üveges szemeket meresztett rá, mi­alatt az arca paprikaszínűre vált. - Feljelenteni! - süvítette. - Az én fiam­? Egy Bíró Imre! Huh, huh! Meggondoltam magam exczellenct. - Mit gondolt meg, domine spectabilis? - kérdé a miniszter előzékenyen. - Azt, hogy a gyerek... az én fiam... - Nos, nos? - Canis mater, csak hadd üljön ott a hol van. A házszolgája exczellencz! S­fringiája hangosan csörömpölt, a­mint sietve el­­csörtetett, bevágván maga után az ajtót. Kempen bosszankodva mesélte el egy óra múlva a miniszter­tanácsban, hogy a magyar ember, bármi­lyen párton legyen is, mind rebellis. Mindössze az a különbség, hogy némelyiket több, másikat keve­sebb ideig kell piszkálni, míg a „jóértelműség" le­­hámlik róla. (Club és folyosó, 1889)

Next