Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-16 / 295. szám

1995. DECEMBER 16., SZOMBAT 17 V.RENDULeTLENUL|o|o^ i Benedek István sor­szata ^ Cmat Németh László minőségi forradalma A hasadás jóval korábban kezdődött, de föld­­omlásszerűen akkor vált láthatóvá, ami­kor vert hadaink hazatántorogtak az első világháború összedőlt frontjairól, fogolytáborai­ból, elégedetlenül és követelőzve. Követelésük jo­gos volt és hiábavaló, béke és megbecsülés helyett forradalmak vártak rájuk, aztán ellenforradalom, vérengzéssel és nyomorúsággal. „Az iszonyúság a lelkekre / Kaján örömmel ráhajolt, / Minden em­berbe beköltözött / Minden ősének titkos sorsa..." (Ady) - az őse mindenkinek vagy úr volt, vagy szolga, titkos sorsa pedig, ha úr, ha szolga, a gyű­lölet volt. Úr és szolga, ezt az avítt szópárt használom, mert minden szakszerűbb kifejezést kifacsart vagy elkoptatott a hétköznapi politológia (hogy ne mondjak egyszerűen locsogást). Úr és szolga kölcsönösen föltételezték egymást. Ennek termé­szetessége abból fakadt, hogy egymás nélkül mindketten életképtelenek. Valakinek termelni kell, erre való a szolga, a termelést valakinek ki kell találni és irányítani kell, erre való az úr. Ami­kor közbeékelődött a kizsákmányolás fogalma és ténye, akkor az úrból burzsuj lett és kapitalista, a szolgából paraszt és proletár. Alattuk volt még egy réteg, a csőcselék, közöttük pedig az értelmi­ség, amely hol ide húzott, hol oda. Olykor egy­szerre ide is meg oda is. A hasadásnak megvoltak az örömszedői is, nemcsak az áldozatai. Akik alig várták a nagy rob­banást, amitől egyszeriben új lesz a világon, nem lesz többé úr meg szolga, hanem csupán csak egyenlőség, amit úgy hívnak: világforradalom. A siheder Illyés Gyula például tapsikolt örömében, miközben ártatlan parasztokat lóbált a szét az ágakon. Tizenhatéves szép jövendőm­! ifjú álmaim csodaföldje, oly láthatóan, élőn, zenghőn csak egyszer tűnnél még elömbe! (Meg is érte, harminc év késéssel, Rákosi pajtás segítségével... Akkor már kevésbé lelkesedett.) Történelmi feledékenységünkhöz tartozik, hogy a tizenkilences kommünért lelkesedők lét­számát az utólagos visszaszippantás és lapítás folytán qu­antitée negligeable-nak becézzük, pedig bizony ha 1920-ban lehetett volna veszélytelen népszavazást tartani, aligha olyasformán nem já­runk, mint 1995 májusában. Mert az egyenlőség­maszlagot sokkal többen vették be, mint ahányan bevallják. A hasadék pedig egyre tátongóbbá vált. Aki 19-ben nem lengetett vörös lobogót, reak­­cióis burzsujnak számított, aki 920 után irredenta jelszavakat nem harsogott, internacionalista bi­tang bolsi lett. Az oktatásra különös gondot for­dítottak, hogy az­ ifjúságot ne mételyezze a mar­xizmus, mételyezte helyette a klerikalizmus. Nem a hit és erkölcs, hanem egyik kötelező dogma he­lyett a másik. Nem sok különbség volt a kettő közt, ellentétük dacára. A haladó jellegű szellemi irányítást a századfor­duló óta forradalmi szemléletű - bár éppenséggel nem egységes világnézetű - lapok képviselték, mint a Világ, a Huszadik Század, a Nyugat. A húszas években születtek ellen­lapok: a Magyarság, a Napkelet, a Társadalomtudomány. (A nagyközönség persze nem ezeket­ olvasta, hanem Herczeg Fe­renc Új Idők­ét, Incz­e Sándor Színházi Életét, s más, a közízlést kiszolgáló termékeket.) Távoli tárgyi­lagossággal megállapítható, hogy az ellen­lapok színvonala semmiben sem maradt el a „forradal­miaktól", amelyeknek „forradalmisága" nagyon is viszonylagos: Ady és Babits köre semmiképp nem azonosítható a „világ-forradalom megszállottai­val" - akik közt szintén voltak nagy tehetségek. A napjainkig, s még Isten tudja, meddig táguló hasadék oda vezetett, hogy az új író fölbukkaná­­sát a tehetségénél jobban meghatározza a hova­­tartozása. N­émeth László úgy bukkant fel az ismeret­lenségből a Horváthné meghalva­, mint két évtizeddel korábban Móricz a Hét krajcár­ral, vagy az előző évszázadban Dosztojevszkij a még ki sem nyomtatott Goljadkin úrral. De az illem­kódexet fölrúgva nem volt hajlandó csatlakozni egyik oldalhoz sem, sőt 24 éves öntudatával eltö­kélte magát a harmadik Magyarország meghirdeté­sére - jóval a Röpke által ajánlott „harmadik út" divatja előtt. Azt remélte, hogy a még nála is fiatalabbaknál megértésre talál, követőivel iskolát teremt, a ha­­sadékot betömi. A nemzetiszocializmus kifejezést még nem sajátította ki - és nem dezavuálta - Hitler, így bízvást mondhatjuk, hogy Németh olyan iskolát akart, amely nemzeti és szociális egyszerre. A fiatalok azonban érvényesülni akartak, nem vállalták az új út egzisztenciális kockázatát. Né­meth László magára maradt, és persze támadások pergőtüzében - amit szívesen vállalt: életeleme volt a sértettség. . Sikere a Horváthné halálával őt magát is meglep­te. Életének első novellája volt, tán másfél évvel korábban írta csak úgy magamagának, később sem tért vissza a novellázáshoz, nem ez volt a mű­faja. Váratlan sikerének „sztorija" irodalmi körök­ben közismert, főként Illyés közlése nyomán. 272 pályázó közül emelte ki a zsűri - Osvát Ernő, Gel­­lért Oszkár és Kosztolányi Dezső - egyhangú döntése, „életteljesség, igazság, a megírás hiány­talan művészete" indokolással. Két, ezeknél fon­tosabb indokot elhallgattak (ezt nem Illyés mond­ja, hanem én), nevezetesen hogy a 272 pályamű közt nem találtak ennél jobbat, s ami ennél is fon­tosabb: a Nyugat megelégelte saját polgári klasszicizmusát, megérezte a népi irányzat köze­ledését, ezért esett választása a dunántúli dialek­tusban megírt parasztnovellára. A Horváthné meghal ugyanis nagyon szimpla történet: halálán van egy négygyermekes falusi öregasszony, aki a fiánál lakik, s a házat rá akarja testálni, ami ellen három veje gyűlölködve tilta­kozik. A novellában e gyűlölködő­sök nincsenek jelen, feleségeik rettegéséből érezzük a gyűlöletü­ket, amin végül a haldokló drámaian fölépített dialógusa fényes győzelmet arat. Hogy a holta után szipogva hazatántorgó leányai hogyan győzködnek majd a károsult férjekkel, a novella a képzeletünkre bízza. A drámai szót nem véletlenül írtam le: ez a no­vella voltaképpen egy dráma vázlata, Németh László első lépése a drámaírás felé - csak ő ezt még nem tudja. El van foglalva utolsó orvosi szi­gorlataival, aztán a diplomát megkapva sebtiben feleségül veszi Démusz Ellát, tavaszi nászútjáról írja meg Osvát Ernőnek, hogy nem parasztnovel­lákat akar küldeni a Nyugatnak, hanem a „har­madik Magyarországot" akarja megorganizálni, így első írói nyilvános jelentkezése egybeesik nemcsak első összeveszésével (Osváttal és a Nyu­gattal), hanem nősülésével is, nyerve Ella asz­­szonyban olyan két lábbal a földön álló feleséget, aki lehetővé teszi egész életében a csillagok közt lebegést, s nyerve ugyanekkor orvosi diplomát, ami egzisztenciális biztosíték is (hamarosan négy gyermeket kell eltartania), amellett természettu­dományos alapműveltségű is, amivel sem a népi írók, sem a filoszképzettségű urbánus vetélytár­­sak nem rendelkeznek. Hogy ez milyen behozha­tatlan előny, csak az a két-három irodalmár érté­kelheti, aki kijárta ugyanezt az iskolát. Aki Némethet személyesen ismerte, tudja, hogy egész életében tíz évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Amikor pályadíjának átvételére megje­lent a Nyugat zsűrije előtt, középiskolás gyerek­nek nézték, s szilasbalhási parasztszármazását megtudva még jobban ámultak rózsás bőrű an­gyalarcán, lányos úrigyerek-finomságán. A díj­nyertes novella hangvétele is szinte összeférhetet­lennek tűnt szerzője külső megjelenésével, mi­képp jönnek a tolla alól ilyen mondatok: „Öreget kevickltem én ebben a világban. Minek mi ne­kem az élet. Amikor az ember már csak ilyen dib­dált, jobb akku, ha nincsen." S ha már ilyen jól ért szilasbalhásul, miért akar parasztnovellák helyett társadalmi értekezéseket írni? Hát még ha tudnák, hogy a haldokló Horváthnéban saját öreganyját, s az egymással osztozó testvérekben a magyar pa­rasztcsaládok anyagias acsarkodását írta meg. Hogy az első siker után nyomban kiszorította önmagát a Nyugat hasábjairól, tanulmányainak a Protestáns Szemlében talált helyet, lévén ennek szerkesztője falujabéli. Nehezen követhető, agy­munkát követelő mondataival betört az irodalom­ba a másik ajtón, már a Társadalomtudomány is kacérkodott vele, cikket kért tőle Szekfű Gyula a Magyar Szemlébe, Tormay Ged­le pedig egyene­sen munkatárssá toborozta a Napkelethez. Min­denki azt hihette, a klerikális és irredenta irányzat híve lett, holott az ellenkezője történt: a Protes­táns Szemle kivetkőzött dogmatizmusából, a Napkelet színvonala pedig elérte a Nyugatét. Os­vát tragikus halála után ott is tér nyílt számára: Babits és Németh kölcsönösen nagyra tartották s egyelőre jól elviselték egymást; az idősödő Mester méltó utódot remélt benne. Baumgarten-díjjal is megkínálta, amit Németh hosszas rábeszélésre elfo­gadott ugyan, de amint támadás érte miatta - mert hisz folyton támadták innen is, onnan is -, vissza­adta, az Alapítvány könyvtára gazdagodott belőle. Így történt, hogy a magyar irodalom, s hama­rosan a világirodalom legalaposabb ismertető esszéi és kritikái egy fogorvos, majd iskolaorvos különc tollából jelentek meg, aki ezenközben Eu­rópa legműveltebb - nyomasztóan művelt - iro­dalmára lett. Az sem mindegy, hogy tíz nyelven értett: Proust-ot, Joyce-ot, Galileit, Blasco Ibanezt éppúgy eredetiben olvasta, mint az orosz és cseh regényeket vagy a görög drámákat. Mindent el­olvasott, és sajátságosan tudott olvasni: teljesen beleélte magát a szerző egyéniségébe, korába, környezetébe. Rejtély, mikor ért rá erre az orvosi munkája mellett - amiből ugyanúgy könyv lett (A Medve utcai polgár), mint az élete során mindenből, amivel csak foglalkozott: a gyermekei neveléséből és fejlődésük megfigyeléséből a Lányaim, hódme­zővásárhelyi pedagógus-száműzetéséről az örök­ké aktuális tanügyi reformterv (Óraadók királysá­ga), kényszerű fordítói tevékenységéről a Gálya­padból laboratórium, magas vérnyomásának önne­­velő irányításáról a Levelek a hipertóniáról. Tekinthetők ezek önéletrajzi írásnak is - Né­meth Lászlónak majdnem minden írása önéletraj­zi ihletésű, jelképesen vagy áttételesen önmagá­ról (is) szól­­, de valójában részei annak az élet­tervnek, amit 25 éves korában ifjonti magabiza­lommal így fogalmazott meg az Osvát-levélben: a magyar szellemi erők organizátora akar lenni. Nem beszél többé erről, de nem is mond le az ős­tervről. „Kísérletező embernek" mondja magát, kísérletének lényege az, hogy bármilyen szituációba kerüljön az ember, teremtse meg munkájának az érdemességét. Iskolaorvosnak lenni nem megbe­csült mesterség (anyagilag sem), de ha az orvos nem szorítkozik a mechanikus rutinmunkára, ha­nem kíváncsi a kezére bízott gyermekek egészsé­gére, betegségére, alkatára, antropológiájára, tes­tére, lelkére, jellemére és szellemére - akkor a mesterségből hivatás lesz és a munka örömet okoz. Prototípusa ez Németh László „találmányá­nak", amivel a legkeservesebb helyzetet is meg­próbálja nemcsak elviselhetővé, hanem hasznos­sá és élvezetessé is tenni. És noha már az ország első drámaírója és regényírója, nem sajnálja idejét ezeknek a kísérleteknek a leírására fordítani, mert ez is része a szellemi erők „organizálásának". Az élet minőségét akarja magas szintre emelni, nem­csak A minőség forradalma, hanem az Ember és sze­rep meg a Kisebbségben esszéivel is. Szakadatlan támadások, viták pergőtüzében él. A megbecsülést senki nem vonja meg tőle, hi­szen regényeinek olvasottsága, színdarabjainak a nézettsége az igényes nagyközönség körében át­ütő erejű, de talán éppen ez hergeli az ellenfeleit, vetélytársait. S a besorolhatatlansága, skatulyáz­­hatatlansága. Próbálják a népi írók közé szorítani, akikkel szimpatizál, de a szárszói találkozón ki­nyilvánítja, hogy nem azonosul velük. Az urbá­nusokkal sem. Történelmi dármáinak kiválasz­tott hősei mind hozzá hasonulnak, társadalmi drámái nem is szólnak másról, mint saját kételyei­ről, kimondatlanul is a minőségről, a lépten-nyo­­mon ellenállásba vagy közönybe ütköző tehetség­ről. Kritikái messze túlmutatnak a puszta bírála­ton: az ember sokszor el sem tudja választani a bíráló véleményét a megbíráltétól. Példájaként felidézek néhány gondolatot az Ortegáról szóló cikkéből (1933). A spanyol társa­dalomtudós ekkortájt került az érdekődés közép­pontjába, hiszen az emberek saját bőrükön ta­pasztalták azt, amit Ortega megjövendölt: a töme­gek lázadása a hitleri Németországban forrpontra jutott. Nem a proletárok lázadásáról van szó, ha­nem pontosan a tömegéről, az átlagemberéről, aki átveszi az irányítást önmaga fölött, kiebrudalva maga fölül az elitet. A korábban használt úr és a szolga antinómiát fölelevenítve mondhatjuk: a szolgák föllázadtak uraik ellen, átveszik önmaguk irányítását. Nagyszerű lehetne ez, ha nem a bar­bárság betörése volna a már civilizálódott világba. Elit nélkül nem működik a civilizáció. Az elitet nem pótolja a szakember, aki a szakján kívül ma­ga is tömeg, amellett az igazi elit született ellen­sége. A tömeg „elfelejtette, hogy a társadalom nem természet, nincs magától, mint a föld és az erdő: a társadalom fenntartásához erények szívós összjátékára van szükség." Sem a hitleri, sem a sztálini diktatúra markában szorongó magyarság lakásai szemében ez a „mi­nőségi" és „elit" szemlélet nem volt elfogadható. Németh lerázta magáról a támadásokat, mint ku­tya a vizet, sőt természetesnek tartotta, hiszen nem tartozott senkihez. Egy ideig kérte a cikkeit a Nyugat után - mikor már Babitsosai is szakított - a Híd, a Kelet Népe, a Sziget, a Magyarságtu­domány, a Magyar Szemle, a­­Válasz, a Magyar Csillag, de nehezen tűrte a beleszólást, a változ­tatást, a lektorok és szerkesztők okvetetlenkedé­­sét, visszautasításokat - csinált hát önálló folyó­iratot, amelyet egyedül írt s maga adott ki. Ez volt a Tanú, élt 1932 őszétől 1937 tavaszáig. Itt végre beleszólás nélkül írhatta, amit akart, utána cibál­­hatták jobbról, balról. R­ousseau-i egyéniség volt, szelídségével és igazságkeresésével provokálta az üldözést. Ha megnézzük, hogy sok senkiházin kívül kik voltak a támadói, meglepő névsort állíthatunk össze: Hatvany Lajos, Ignotus, Zsolt Béla, Faludy György, Bóka László, Horváth Zoltán, Horváth Márton, Rónai Mihály András, Schöpflin Gyula (Aladár fia). Látható ebből, hogy a támadás min­dig politikai-ideológiai oldalról jött, néha előírt össztűz formájában. De ugyanebben a bordában szőtték azokat is, akik kiálltak mellette, például Ré­vai József, Lukács György, Illyés Gyula, Zelk Zol­tán, Gulyás Pál, Fülep Lajos, Keresztury Dezső, Kardos László, talán Móricz Zsigmond és Veres Péter is. Nincs itt tér arra, hogy kitérjek lélektani regé­nyeinek elemzésére (Gyász, Bűn, Iszony, Égető Eszter, Irgalom... már a címek fölsorolása mily so­kat mondó!), sem országfelrázó drámáira, me­lyekben Széchenyi, Görgey, Petőfi, a Bolyaiak vagy Galilei ürügyén belenéz és belenyúl a sor­sunkba. A magyar regény- és drámaírás nagy kor­szakát Herczeg, Móricz, Krúdy, Füst Milán és Má­ra­ után Németh László rekeszti be. Fénye világí­tani fog a harmadik évezredben; ha lesznek még olvasni tudó magyarok, őt nemcsak olvasni fog­ják, hanem érteni is, a kortársainál jobban. Talán a hasadás is összébb szűkül akkor, ha meg nem szűnik is, „híg magyarok" és „mély magyarok" helyett jelző nélküli magyarok leszünk. Ez lesz a Németh-álmodta Harmadik Magyarország. Németh László 1925-ben Németh László A kísérletező ember (Előszó) Az idősebb olvasó, aki ismeri kissé régebbi írásaimat vagy hírüket legalább, csodálkozva lapozgathatja ezt a könyvet: „Ej, ez a mi írónk de sokfélét kotorta össze a petrencéjét!" Az iskolaorvosok szaklapjának a cikkei, melyekről harmincéves port kellett lefújni, kislánya egyszeregy­ tanításának tapasztalataival kerültek egy kupacba: a tanügy rendezéséről írt javaslata, mely 45-ben készült, s tűnt el nyomtalan, az Európa kiadó­nak készített fordítói jelentésekkel: újra megpendített ritmuselmélete a hipertónia egérfogójába szorult lélek reménytelen körbefutkosásaival. Pedig e sokféle, látszat szerint találomra összesö­pört írást egyetlen, mindeniken átvonuló gondolat vagy inkább szenvedély teszi egy mű fejezeteivé: mind arról szól, hogy azt, amit az élet mint terhet, gondot vagy csapást mért rá, a kísérletezés öröme ho­gyan alakíthatja át mulatsággá, ami másnak una­lom, robot, elkeserítő kelepce, hogy válthat egy éber, világvallató figyelem előtt játékká, laboratóriummá. Azt, hogy a Galilei ironikus, vizsgálódó elméje el­őtt fölserkent újkori szellem háromszáz év alatt mit vitt végbe a tudományban, mindenki tudja: arra, hogy ez a szellem, mely az elébe kerülő jelenséget ap­ró problémákra bontva kérdéseivel válaszra kénysze­­rítgeti, milyen nagy védelem lehet a tudományon kí­vül, nem tudom, gyűlt-e össze ilyen emlékanyag. Az én írói pályám nem tartozott a könnyebbek kö­zé. Megnyertem egy nagy folyóirat pályázatát, s el­mentem fogakat húzni. Mögöttem volt a Gyász kéz­irata, s vézna elemista házakon kellett bizonygat­nom, hogy orvos vagyok. Esszé-folyóiratom egy-egy kötete egyetemi kollégiumok sorát zárta dióhéjba, s naponta négyszer egymás után kellett ugyanazt az egészségtan-anyagot polgárista fiúknak elmondani. Negyven éves múltam, amikor vállalhattam végre, hogy családomat írói jövedelmemből tartsam el, s másfél év múlva örülnöm kellett, hogy egy vidéki vá­rosban óraadósághoz jutottam. Amikor pedig az Iszony s legjobb drámáim mégis megmutatták, mi van bennem, tíz év fordítói kényszermunkára ítéltet­tem, öt év alatt szinte egyetlen sort sem írtam, hogy amikor megint könyveim jelenhetnek meg, hanyat­lásra ítélt, gyógyíthatatlan beteg legyek. Pedig ez a pálya csak a héj volt, a forró mag­­ a vívódás és meghasonlás­­ körül, mely drámáim táp­lálta, s aki egy pillantást vet majd naplóimba, látja, hogy mindezt igazán nem kötélidegek viselték. S ha mégis nemcsak hogy kibírtam, de munkám nagy ré­sze a könnyűség és játék színét hordja, sőt életem is derült fényben álló szigetekkel cáfolja történetét, azt én ennek az éber, mindig ugrásra kész, a szó galile­­ista értelmében vett tudósszellemnek köszönhetem, mely tán épp azért, mert körülményeim attól, hogy tudóssá lehessek, elütöttek, életem tragikus hajlama­in állt bosszút szerény fölény­ével. E könyv összeállításával ezt a derűt szeretném megfogni: a lassan reflexszerűvé vált kísérletező ked­vet, amennyire ez lehetséges, másokkal is megkíván­ta­m, s a védelmet, melyet nekem nyújtott, újabb nemzedékekre kiterjeszteni.

Next