Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-18 / 296. szám
1995. DECEMBER 18., HÉTFŐ ÁLLÁSPONT Azt gondolhatná a korombéli olvasó, hogy ifjúságunk édes madarai közül az egyik, a legendás rockzenekar, a Ten Years After fog fölröppenni e sorok közül, de én csak 1985-ig nyúlok vissza az időben. Levelem érkezett abban az évben, január 31-i keltezéssel: „(...) én nyár közepe óta súlyos beteg vagyok, fél év alatt kb. 3 verset tudtam írni, még hosszabb levelet sem szabad írnom. Azt hiszem, ez az év lesz földi pályafutásom utolsó esztendeje (...)" Még abban az évben, nyáron temették a Nyugat harmadik nemzedékének egyik legkiválóbb költőjét és műfordítóját, Kálnoky Lászlót. Mi meg? Aktív eutanázia hiányában, passzívan sétálunk a halálba. Ha így megy tovább. Mert ha jobb lenne, akdor is a művész, ha nem is ég folyton, de parázslik, majd fölizzik újra. Mostanság ezt a parazsat igyekszenek szétrugdosni, nehogy újra lángra kapjon, aztán fölszántani és sóval beszórni a helyét, mint megannyi Karthágót. Kálnoky, ez a hatalmas szenvedő, akit kora ifjúságától tüdőbaj gyötört, olyan derűs volt, mint a Nap. Első verseskönyve, Az árnyak kertje 1939-ben jelent meg, tehát huszonhét éves korában. Kései indulásnak számított ez akkoriban, hiszen gondoljunk bele, József Attila ebben a korában kezdte el ötéves futását, hogy a halál célszalagját mielőbb átszakíthassa. „Nemes" tradíció kezdődött el a magyar irodalomban és úgy általában a művészetekben. A posztumusz fogalma: Bartók Béla és József Attila voltak az első posztumusz Kossuth-díjasok. A hagyomány folytatódik, ha valaki életében nem „fekszik" elég jól, majd halála után megdobják kenyérrel. Pedig ő életében nem dobott se kővel, se kenyérrel, csak írt, festett, zenélt, tette a dolgát, végiglépdelt az isteni predesztináció kátyúkkal terhes útján. Emlékszem, amikor Kálnoky elmesélte, hogyan húzták ki őt a Kossuth-díjasok listájáról (Istenem, ez a lista szó! Listán van mindenki, a pályázók, a nyertesek és vesztesek, a kivégzendők, az áthelyezendők, a farúgandók, a megfigyelendők és lehallgatandók, egyszóval egy nagy lista ez a több mint tízmillió ember, és akik készítik, még azok is ott virítanak, ahol is az ő neve mellett ott szerepelt Pilinszky és Csoóri, és hát nagyon meg kellett gondolni, mert ez a három költő sehogyan sem volt beilleszthető a nagy szocialista álomba, csóválta is a fejét a kiküldött elvtárs, aki amúgy tehetséges költő volt maga is, hogy Lacikám, nem kellett volna aláírni azt a Chartát, meg hogy engedjék ki végre a csehszlovák hatvannyolcasokat - és filctollával szépen kihúzta Kálnoky nevét. A költő csak mosolygott ezen. Ő, a nagybeteg még mindig élt, Pilinszky kapta meg végül a díjat, mert ő nem írt alá semmit és ártatlan volt, mint Isten Báránya, Csoórinak meg a szíve rendetlenkedett. Mert az volt az elv, kapja a legöregebb, mert neki úgy sincs sok hátra, csakhát polgári elem az istenadta. Nézzük, mi van tíz év után. Az irdatlan változások korában. Amikor a megalázottak és megszomorítottak úgy szaporodnak, mintha a természetes sejtosztódást fölgyorsítaná valami földönkívüli erő. Amikor az oly sokszor emlegetett kontraszelekció az eddigi politikai meghatározottság mellett kibővült a mágikus piac szóval. A „létező" átkosban még jutott némi konc a férgeknek is, manapság azonban új a jelszó: hulljon a férgese. Hullik is rendesen. Ha az emberek cserélődnek is, a módszerek és kapcsolatrendszerek maradtak a régiek. Miért pont itt törne meg az evolúció? Sok a szöveg, öreg. Ezért a dumáért semmit nem kapsz a boltban. Virítsál, nagyon kérlek. Fordítsd ki a zsebeidet. Ja, hogy üres? Öveden nem lóg mobil tefotó: MÓSER ZOLTÁN lefon? Századelős írógépen vered a billentyűket számítógép helyett? Aki hülye, az haljon meg. Oly korban élünk, amikor az MKM helyettes államtitkára, bizonyos Török úr azt nyilatkozza, hogy „A jelenlegi százmilliós alapítványi támogatás helyett a tárca körülbelül félmilliárd forintos olcsó hitelt juttat a könyvszakmának. Azt gondolom, hogy ezzel sokkal nagyobb szolgálatot teszünk, mert így számításaink szerint jóval több értékes művet lehet majd kiadni, és a könny szakmát is eltolhatjuk a piaci viszonyok felé." Piac és az értékes művek. Látom magam előtt, ahogy tolong a nép, a vásárló tömeg, vagyis a piac, mert megjelent újra a Varázshegy, a Tompa Mihály összes, vagy Nadányi, Végh György, Toldalagi. Vagy éppen Kálnoky, kemény fedéllel, tiszta, fehér papíron és minden könyv egyben marad a szétolvasás után is. A helyettes államtitkár kiszámította. Nincs más alternatíva. Fene érti. Parnasszus névvel, a régióban egyedülálló színtiszta költészeti folyóiratot (amely hihetetlenül gyönyörű is, túl a belbecsén) mutattak be a sajtónak az írószövetségben. Lakatos István Kossuth-díjas költő, a Magyar Könyv Alapítvány kuratóriumának elnöke annak az alapítványnak, amely talán az egyetlen potenciális „szponzora" a mai magyar íróknak aláírások gyűjtésébe kezdett, tiltakozásul az újabb „racionalizáló" lépés ellen. Biztosan nem ért hozzá. Csak a helyettes államtitkár úr. Aki hozzátette még: „...a Magyar Könyv Alapítvány alakuljon át közalapítvánnyá. Amikor erre nemet mondtak, számolniuk kellett azzal, hogy nem kapnak költségvetési támogatást." Mindennel számoltunk már. Noha sírbatételünk nem lesz egyben mennybemenetel is. Aki meg életben marad, az imára kulcsolt kézzel mormolhatja maga elé: „s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, / fő-e új méreg, mely közénk hatol - / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?..." Rendre túl az őszidők, összeülnek lassan a hivatalosak, a kiválasztottak az ajtókon kívül szorongva várnak. Hogy ne legyenek posztumuszok. De nincs, nem lehet sok reményük, hogy réges-rég kiérdemelt Kossuth-díjukat kézhez vegyék. A teljesség igénye nélkül három költő jut eszembe, Jánosy István, Rákos Sándor, Somlyó György, akik, jó, ha megemlítődnek... Ne várjuk meg, hogy végképp besétáljanak abba az alagútba, melyhez képest a japán Seikan vagy a mi jó öreg európai Simplonunk csupán két furat a tíz dekamentáliban, amit épp megveszünk fikarcnyi honoráriumunkért. Török András szerint jobb lesz nekünk. Valóban. Odafönt. Kálnokyval. Még szerencse, hogy ennek a kormánynak a Mennyországgal még K-vonalon sincs összeköttetés. I / Koppány Zsolt TÍZ év után „A polgárok nagy örömére Lelki egyensúlyunk megőrzésében rendkívül fontos az egészséges önértékelés. Különösen fontos ez a politikusok esetében, akik számtalan emberpróbáló helyzetnek, támadásnak vannak kitéve. Ha valaki elolvassa Horváth Béla december 12-i álláspontcikkét (kik isszák az áldomást?), könnyen beláthatja, hogy a kisgazda pártpolitikus nem szenved önbizalomhiányos betegségben. Ellenkezőleg, Horváth Béla rendkívül elégedett pártja eredményeivel, mint írja, „sziklaszilárdan tartja előkelő helyét, elfogadtatva magát a választókkal mint a következő kormány vezető ereje!". Mindezt a közvélemény-kutatásokra hivatkozva jelenti ki. Sajnos azonban a kutatások alkalmatlanok ilyen hosszú távú prognózisra, másrészt az is kiderül belőlük, hogy a kisgazdapártot háromszor anynyian utasítják el biztosan, mint amennyien választanák. Egyrészt tehát valóban a kisgazdapárt a legnépszerűbb, másrészt azonban nem beszélhetünk általános lelkesedésről, annál inkább nem, mert a választók majd fele egyáltalán nem volt hajlandó pártot választani. Nem hiszek továbbá abban a szemléletben sem, miszerint aki más véleményen lenne, mint a szerző, „élő golyóstoll" lenne. A szabad véleményformálás joga demokráciában még akkor sem vonható kétségbe, ha az a bizonyos vélemény eltér a miénktől. Sokkal súlyosabb tévedésnek érzem azonban az ellenzékre vonatkoztatott bolsevizmus vádját. Annál is inkább, mert Horváth Béla ennek bizonyítására sztálini típusú érvrendszert. Az olyasféle megállapítások, miszerint „a színjátéknak vége", már-már az ötvenes évek koncepciós pereinek forgatókönyvszövegeit idézik. A fideszes hadállás, a pártelnökbecsmérlés és más hasonló fogalmak szintén nem segítik elő a konstruktív légkör kialakítását. A „bomlasztás" korábban is a monolit egység fenntartásának kulcsfogalma volt. Ez tette lehetővé az úgyszint tekintélyelvű megvalósult kommunizmusban az „aki nincs velünk, az ellenünk van" elmélet gyakorlattá tételét, s ezzel közvetve a népirtást. Nem hiszem, hogy Horváth Béla erre vágyakozna. Csak mégis át kellene gondolni, mit is akarunk leírni. Lovas Lajos // WMOU SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: Andorka Rudolf, Bolberitz Pál, Szokolay Sándor FŐSZERKESZTŐ: Kő András FELELŐS SZERKESZTŐ: Dippold Pál Kiadja a Nemzeti Sajtó Kft. ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ: Franka Tibor SZERKESZTŐSÉG: 1085 Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199. Telefonok: 266-5009, 266-2804 (Hírlapkiadó: 138-2399,138-4300,138-3988.) Telefax: 266-2288 (napi szerkesztés), 267-3313 (titkárság). Éjszakai üzenetrögzítő: 266-4262 HIRDETÉSFELVÉTEL: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-4300 /2427,2822 m., telefax: 138-4761 ElőfizethetőBudapesten kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban, közvetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636/021-02809 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 583 Ft, negyedévre 149 Ft, félévre 3498 Ft, egy évre 690 Ft Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1339 Budapest, Postafiók 149. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp. ISSN 1215-1386 vidék , Budapest 1900). Lapszél Szebb reményű szimbólum Noha nem túlzottan kedvelem a jelen kormány tagjait (részemről talán érthető), ám mégis felhívom mindnyájuk (különösen a már távozott és majd távozó miniszterek) figyelmét arra, hogy egy bizonyos Mátyás Győző nevű író, a Kritika szerkesztője jelzi, hogy megvédeni szándékozik őket, nevezett írót térítsék ettől el, mert úgy megvédelmezi őket, hogy belegebednek. Nincs okom sajnálni a távozó Fodor Gábor kultuszminisztert. De neki, mint (szub)kultúrlénynek, valamint tényleg mosolygós, nagyra nőtt fiatalembernek, akinek megítélésében teljesen mindegy, hogy valójában csak tanársegéd és nem adjunktus, jó oka leszen elbujdosni egy időre. Azon egyszerű ok miatt, hogy Mátyás Győző (a továbbiakban: író) védőszárnyai alá vette őt. A Népszabadság december 7-i számában ugyanis az író „Búcsú egy szebb reményűtől" címmel érzékeny istenhozzádot mondott Fodor Gábornak. Az író legelébb is csiszolt mondatokban sorolja, kik az igazi vétkesek. Imigyen fogalmaz: „Az oktatás hóhéra, a művészet gyilkosa (sőt, csak simán gyilkos, mint azt a Nemzeti Színház főrendezőjének halálakor a pallérozott jobboldal sugallta), a kultúra szatírja! Hát, szatíra az valóban, sőt tragikomédia, ahogy a népi-nemzeti múzeumból életre galvanizált jobb- és szakszervezeti baloldal eufóriás szövetségben ölelkezve csinálta ki Fodor Gábort. Nívósan, kulturáltan, már ahogyan a tárcához illik." Ezek után az író kifejti, hgoy a miniszter mily nívótlan minisztériumot örökölt, majd emígy folytatja: „Ha a megelőző évtizedek kulturális aszályáról nagyvonalúan megfeledkezünk is, azért eszünkbe juthatna, hogy az előző kurzus fő-fő kultúrfelelőse (ki a ménkű volt az? S. Z.) a magyar fundamentalizmus talajáról némileg az iszláméra csúszva egyenest fatvát (helyesen: fetva. Magyarul: a mufti döntése vitás esetekben: S. Z.) ajánlotta követendő értéknek." Mármost, miután az író kis kedvencét védendő mindenkit (látni fogjuk: nem csak a „jobboldalt") lebarmol, megbélyegez, rátér Fodor Gábor hatékony védelmére. Az író szerint ugyanis nem a fentebb hevesen legyalázottak miatt bukott meg minden idők legfiatalabb hazai kultuszminisztere. Mert, írja az író, a már vázolt körülmények sem mentik a miniszter rossz döntéseit, „olykori halogató bénultságát..." Hibázott a védenc, mert nem dobta ki azonnal a Nemzeti Színház igazgatóját, és hibázott, mert kidobta a Műcsarnok igazgatóját. Továbbá: „...káprázatosan tudott melléfogni munkatársai és tanácsadói megválasztásában." Még tovább: „Fodor a kultúra és az oktatás területein dolgozók tömegeivel képtelen volt elfogadtatni, hogy a tárca tervezett koncepcionális változtatásai, strukturális átalakításai a szféra legsajátosabb érdekeit szolgálják." A tárcagazdának folytatódik a vádbeszéddel felérő védbeszéd legnagyobb tévedése, hogy elhitte, miszerint a „monetáris restrikció" (a magyar író - látjuk - magyarul ír) nyugati típusú demokráciátteremt Magyarországon. Az író azt mondja, lehet hogy unikum (hányadik?) az olyan miniszter, aki lojális a kormányhoz „az olyan szószegésekkel ármányokkal, átverésekkel tarkított politikai közéletben, amelyben a miniszterelnök viszont álnokul megengedhetőnek véli éppen hozzá lojális miniszterét minden fórumon lejáratni". Az író írásából még megtudjuk, hogy az általa keményen megvédett „szebb reményű" kulturális kormányzása alatt megszűnt az áldatlan kultúrharc (ami ezen írás szerzője szerint színigaz, hiszen már az utolsó „máskéntgondolkodókat" lövik a Dunába), megszűnt a politika által diktált kötelező kulturális irányzat. Az író (nevét azért ne felejtsük: Mátyás Győző) igencsak hatásosan védte meg a hamarosan távozó „szimbólumot". Mit írt volna, ha támadni akarja? Speidl Zoltán Viták egy falunyi házban Tízemeletes panelkolosszusban lakom. Nyolc lépcsőházra tagolt épülettömbjében négyszáznyolcvan lakás sorakozik egymás alá és mellé. Szolidan számolva is mintegy másfél ezer lakó. Településnyi lakos. Falunak elgondolva - valahol Zalában vagy a Nyúrségben - nem is lebecsülendő lélekszám, ha elgondoljuk, hogy az országban bőviben fellelhető olyan apróközség, amely alig néhány száz léleknek ad otthont. Ebből a látószögből nézve a dolgot, már tudniillik hogy ennyi együtt lakó akár kistelepülést is formázhatna, rögvest szembeötlővé válik a meghökkentő különbség ittlétünk és elképzelt ottlétünk minősége között. A szocialista évtizedekben kiagyalt és megvalósult megalomán emberdúcok e tekintetben a hiányok monumentális megtestesülései. Még akkor is, ha itt és most csak felemlítjük az olyan indokokat, mint ahogy ezek az internettók természeti közegéből kiszakítják, létviszonyaikat illetően uniformizálják a legkülönfélébb hagyományokhoz és életelvekhez, életformához, életmódhoz rögződött személyeket, családokat. Megengedem, hogy ha az ember akár beleszületve, akár különféle kényszerek okából egy fővárosi betonrengeteget fogad el létterének, túlnyomó részben örül már annak is, hogy olcsó fedél van a feje felett. Hiszen hát ezeknek a lakónegyedeknek „bennszülöttjeit" éppen az tartja meg, hozza ide, hogy pénztárcájuk szűkös belvilága egy zöldövezeti családi ház távoli ábrándját sem teszi lehetővé. Beéri hát a „röghözkötöttséget" szegényesen pántlikázó toldásokkaltoldásokkal, mint a girlandos függöny, tujasövény az erkély oldalán, nagyobb buzgalom esetén drótolt lécekkel kerített pár virágnyi kertféle a lépcsőházi bejárat mellett, azzal, hogy a betörés ellen felszerelt előrácsot holmi díszítményekkel is megcicomázza. Hogy azonban e félezernyi család bármiféle közösséget alkotna, annak nyomát sem lelem. Van ugyan a háznak is szabadon választott elöljárósága, amit heves lakógyűlési perpatvarok eredményeként iktatnak hivatalba. S bizony a voksolást megelőző és körítő szócsaták fényt derítenek arra, hogy a rövid vágtányi hosszúságú építmény északi és déli lépcsőházaiban lakók között olyasféle érdekellentétek, indulatok feszülnek, amiként az egy falu alvégének és felvégének lakosai között. Azzal a különbséggel, hogy az összeütközés tárgya itt nem a pormentes út vagy a vezetékes ivóvíz nyomvonalának igazítása, hanem hogy a lakóbizottság tagjai által is lakott lépcsőházakban miként lehet a közös fogyasztás - mármint papíron kimutatva - kétharmada-fele a „mostohagyerek" többiének. A lakógyűlés választási procedúrájának végeredményét azonban ugyanúgy nem az határozza meg, hogy ki miként csalódott korábbi képviselőiben, s ki az, aki ambíciói, képességei szerint kiváltképp alkalmas lenne a közügyek kézbentartására. Annál előbbrevalónak tekintik a megjelentek, hogy a bár ritkán támogatásra kész s pénzügyekben is „sározódott" korábbi elöljárók maradjanak posztjukon: „őket már ismerjük!", „a mi kutyánk kölyke!" S hogy ne maradjunk az országos választáson érvényesült akaratnyilvánítási mechanizmust is megvilágosító gondolkodási analógia híján, a kivonuló csalódottakat búcsúztatva önelégült gúnnyal felrikkant a mamuszos nyugdíjasok egyike: „Győztünk, mint a tavalyi választásokon!" A ház pedig éli tovább az életét. Egyszer egy esztendőben volt alkalmunk találkozni, s megküzdeni egy közös kérdésben. S ma már újabb két lépcsőházi lakótárs arca ismerős - a felső két szomszédon kívül, akik különböző időkben áztatták be lakásunk mennyezetét. Többre nincs mód, idő és készség. Végh Miklós