Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-18 / 296. szám
A cirkusz a hétköznapokban be nem teljesülő álmok megvalósulásának birodalma. A szürke egyhangúság tereiről flitteres, harsonás ünnep részesévé lépsz elő, fesztelenül szabadjára engedheted indulataidat, mrosolyaidat, te is vagy a vakmerően trapézról szaltózó légtornász, az üvöltő oroszlánt kezesbáránnyá nyűgöző szelídítő, ellenőrizetlenül kárörvendhetsz vagy kendőzetlenül viszolyoghatsz a csetlő-botló bohóc hányattatásait látva, te is vagy az illuzionista, aki bármit képes eltüntetni - s lehetsz maga a médium, akit eltüntetnek. A cirkusz kivarázsol a nemegyszer keserű valóságból. S teszi ezt olyan módon, hogy közben (utólag) nem kényszeríti rád az egybevetés kényszerének koloncát. Itt nincs szükséged értelmező agytornára, nem haladsz át a katarzis tisztítótüzén, a kapott élmények fényében nem kell újraértékelned múltadat, jelenedet, esélyeidet. S a kupolás ünnep emléke hosszan időzik benned, könnyíti megpróbáltatásaid elviselését. Panem et circenses! - Kenyeret és cirkuszt! - maradt ránk hagyatékul az ókori Római Birodalom hatalmi bölcseleteinek egyike. A kenyér csitítja a gyomor éhét, a cirkusz csillapítja az indulatra törő gondolatot. Nem feltűnő-e, hogy az emberiség történetében e kettő mindig fordított arányban állt? Kevesebb kenyér - több cirkusz, több kenyér - kevesebb cirkusz. A magyar kulturális közélet jeles személyiségeinek sorában Varjasi László, a Maciva (Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat) igazgatója is átvehette a Magyar Kultúráért szakmai kitüntetést. Különös helyet kapott vitrinjében, mert mint mondja: „ennek elődjét, a Közművelődésért kitüntetést elsők között kapta meg drága jó édesanyám, így megkettőződik számomra a díj értéke". Varjasi László az ELTE bölcsészkarának földrajz-népművelés szakán végzett - „a tévés Érdi Sándorral és a rádiós Kulcsár Katival egy időben" -, majd az államigazgatás hivatali lépcsőfokait járta be, fel, egészen a Művelődési Minisztériumig. A nyolcvanas évek elején az ő vezetésével indult be az Almássy téri művelődési centrum. Négy esztendeje igazgatja a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatot. Egy kitüntetés természetesen díjazza az adományozott szakmai életpályáját. De vajon a személyes elismerés egyben a szakma elismerését is jelenti? S a kérdésből adódóan: hogyan ítéli meg kulturális hétköznapjainkban a cirkusz és varieté szerepét, rangját? - Ha a magam kitüntetéséhez hozzáveszem, hogy velem egyidőben pályafutásának eredményeit elismerő díjban részesült a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója is, akkor hivalkodás nélkül mondhatom, hogy személyünkön keresztül az okkal, ok nélkül háttérbe szorult, de energikusan és módszeresen újraépítkező szakma méltánylásáról beszélhetünk. Kétségtelen ugyanis, hogy e fénykorát a hatvanas években, hetvenes évek elején élő szórakoztató műfaj a nyolcvanas évekre igencsak megkopott, eszközök híján egyre nehezebb volt rangos társulatokat szervezni és eredményesen utaztatni. Ráadásul nálunk a cirkusz és varieté sosem volt a honi kultúra szerves része, mint például az olaszoknál, ahol a téli hónapok legnagyobb népszórakoztatási formája ma is a gyermekek és felnőttek számára egyaránt. Holott mérhetetlenül nagy szerepe van a család szervezésében, amikor a gyermek „kézen fogja" szüleit, és a sátoron belül olyan produkciókat látnak, amelyek ráébresztik őket, hogy a képességeknek van egy hétköznapit meghaladó tartománya, felzaklatják s így fejlesztik fantáziájukat. A „megfoghatatlant" persze színvonalasan kell közvetíteni, s nem véletlen, hogy a hagyományos cirkuszi számok (pl. az állatszámok) mellett olyan új irányzatok keltek életre Európában, amelyek fontosnak tartják az artisztikumot és a tudatosan komponált színpadi látványt. - Az ön által igazgatott vállalat nevében egyenrangúan szerepel a cirkusz és a varieté-ez belső arányt is jelent? Egyáltalán: hogyan írható körül számokkal a Maciva tevékenysége? - A vállalat 1954-től két irányban volt elkötelezve: egyfelől feladata volt az artistaművészek összefogása és a cirkuszok működtetése, másfelől kielégítette az éjszakai szórakozóhelyek szakmai igényeit. Az ún. varieté iránti kereslet mára elsorvadt: a szakmailag igényes produkciók helyét átvették a „futtatott lányok". Maradt a cirkusz, s ezen belül főként Kelet-Európa szinte egyetlen kőintézménye, a Fővárosi Nagycirkusz. Régebben négy-öt mozgó társulatot is utaztattunk; ezek szerepét a magántársulatok vették át, mi pedig új formát hívtunk életre: télen a vidéki nagyvárosok sportcsarnokaiban szervezünk gálaműsorokat. Egyébként a költségvetés a művelődési minisztériumon keresztül évi hatvanmillió forinttal támogat minket, ehhez járul hozzá a mi 100-120 milliós saját bevételünk, ami nem a kitermelő helyen marad, hanem „ésszerű átcsoportosításra kerül a támogatandó területeken". - Mit profitál a szakma abból, hogy létezik a Maciva? - A szakmára felkészítés feladatát iskolarendszerű képzés keretében az Állami Artistaiskola látja el, igen jó színvonalon. Mi saját kebelen belül olyan művészképző stúdiókat rendszeresítettünk, amelyek vállalkoznak a „futó" produkciók céltudatos továbbfejlesztésére, újra - vagy átszervezik a felbomló számokat, minősítik a produkciós tevékenységet. Itt foglalkozunk olyan esetekkel is, ha például egy pályafutását befejező, kiválóan felkészült sportoló kér tőlünk fellépési lehetőséget. A cirkuszművészek közössége kis létszámú s zárt világ, ráadásul kiemelkedő személyiségei általában külföldön „csillognak": ennek az örök mozgásban lévő csoportnak informálása, összekovácsolása érdekében adjuk ki a Manézs című periodikát, hoztuk létre egyebek között a Cirkuszművészeti Alapítványt, az Artistaművészek Egyesületét, a Cirkuszigazgatók Egyesületét. Lépést kell tartanunk a világgal, s ez összetartást kíván, a tapasztalatok örökös cseréjére sarkall. - A tágan értelmezett kultúra szabad piacán mi veszélyezteti leginkább a cirkuszművészet mint áru érvényesülését? - Ami a vállalatot magát illeti, hosszú időn át függött fejünk fölött a szeletekre osztás, a feloszlatás veszélye, majd arról volt szó, hogy minket is privatizálnak. Legújabban úgy tűnik fel, hogy veszteségességünk ellenére vállalati formában kutathatjuk fel a mainál jövedelmezőbb lehetőségeket. Szembe kell azonban néznünk azzal a ténnyel, hogy például szinte havonta változnak a közüzemi díjak, ami folyamatosan fenyegeti szakmánkat is, és az anyagi ellehetetlenüléshez vezethet. Más oldalról viszont tekintetbe kell vennünk, hogy az életszínvonal csökkenése miatt egyre kevesebb pénz jut a családi kasszából a gyermekekre általában, s nő azok köre, akik immár „fogcsikorgatva" vásárolnak cirkuszjegyet. Ebben a helyzetben pedig egyetlen gyógyírral élhetünk: ha a szakma nem esik az igénytelenség csapdájába, hanem más szórakozási formákkal versenyképes, nívós produkciókat kínál fel. Én derűlátó vagyok, mert bízom a szakmabeliek alkotó elégedetlenségében. K. V. M. 61^-a Cirkusz - nem kenyér helyett ^ László, a Maciva igazgatója derűid^ és bizakodó i „Lépést kell tartanunk a világgal..." FOTÓ: TALUM ATTILA Idén ősszel zajlott az a háromnapos ünnepi rendezvény, mely az Erdélyből világgá rajzott magyar orvostársadalom fővárosává avatta Marosvásárhelyt. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett nagyszabású ünnepséget sok ezer külföldre szakadt, Marosvásárhelyt végzett orvos részvételével az ötszáz éves Vártemplomban és a Kultúrpalota nagytermében tartották, beleértve a nemzetközi tudományos ülésszakot is, ama egyszerű oknál fogva, hogy az immár jobbára román nyelvű orvostudományi egyetem vezetősége nem engedélyezte a magyar orvosképzés félszázados évfordulójának megrendezését az eredeti alma materban, azaz az egyetem falai között. Jómagam a marosvásárhelyi univerzitás utolsó magyar rektorát, a mikrobiológiai kutatásai folytán világhírnévre szert tett László János professzort faggattam a felsőoktatási intézet múltjáról és jelenéről, annál is inkább, mert pályafutása egybeesik az egyetem történetével, hisz létesítésének pillanatában, 1945 őszén iratkozott be az orvosi karra, s mindmáig a mikrobiológiai tanszéken dolgozik. - Milyen egyetem fogadta önt ötven éve Marosvásárhelyt? Milyen körülmények között, milyen tanári karral indult az itteni magyar orvosképzés fellegvára ? - A román kormány 1945. június 1-jén a 407-es számú törvényerejű rendelet alapján, amelyet maga Mihai király és Stefan Voitec tanügyi miniszter írt alá, létrehozta a Magyar Tannyelvű Kolozsvári Tudományegyetemet Csőgör Lajos rektor vezetésével. Miután szűkösnek bizonyultak a kincses város egyetemi épületei, az év július 6- án az orvosi fakultást Feszt György dékán irányítása alatt Marosvásárhelyre költöztették a korábbi Hadapród Iskola épületébe. Az első felvételi vizsga 1945. november 4-én vette kezdetét. Az 1948-as tanügyi reform révén a Kolozsvári Bolyai Egyetem marosvásárhelyi orvosi fakultását, gyógyszerészeti karral bővítve, magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézetté alakították. Jómagam, 1951-ben már ezen az egyetemen fejeztem be tanulmányaimat. Az alapító tagok között az itteni tanárok mellett olyan elsőrangú professzorok fektették le az orvosi oktatás alapjait, akik jóllehet magyar állampolgárok voltak, szerződéses alapon évekig tanítottak a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen. Az egyetem padjaiból kikerült orvosok szakmai hitelének meszszi földön híre ment, helyüket megállták, mi több, a marosvásárhelyi orvosképzés hírnevét öregbítették azok is, akiket a későbbi emigrációs hullámok távoli országokba sodortak. Mi biztosította ezt a magas szakmai színvonalat? - Az alapító tanárok és neveltjeik igyekeztek úgy megszervezni az elméleti és a klinikai tanszékeket, hogy lépést tartsanak a világszínvonallal. A tanszékvezetők által írt kőnyomatos jegyzetek 1962-ig kizárólag magyar nyelven jelentek meg, mint ahogyan az oktatás is kizárólag magyar nyelven zajlott. - Mikor indították be a román nyelvű oktatást, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar nyelvű képzést? - 1962-ben. Voltaképp nem rendelet alapján, hanem úgynevezett belső utasításra vezették be. Törvényerejű rendelet sosem jelent meg a román nyelvű fakultás létrehozásáról Marosvásárhelyt. Mivel azonban a megüresedett tanszemélyzeti állásokra román anyanyelvű oktatók is pályáztak, lehetőség nyílt arra, hogy román diákok is felvételizzenek, így szivárgott be és terebélyesedett el aztán a román anyanyelvű tanszemélyzet és hallgatóság a magyar egyetemen, kivált Andrásofszky Tibor rektorsága idején, aki mindezt felsőbb utasításra hajtotta végre. A magyar diáklétszám csökkenésével pedig (az óraszámok függvényében) egyre kevesebb magyar tanszemélyzeti tagot lehetett fölvenni. A másik érvágást az idősebb magyar oktatók váratlan nyugdíjazása okozta, így a jelentős klinikák élén ma már románok állnak. (Nota bene: a nyolcvanas évek második felében, amikor is pártirányításra megszabták a bejutó magyar diákok számát, annyira megfogyatkoztak a magyarul tanuló hallgatók, hogy az 1993/94-es tanévben már csak a diákok 10-11 százaléka tanult magyar nyelven. A szerk. megj.) - A rektorokat választották vagy kinevezték? - A rektorokat az intézet szenátusa választotta meg szakmai, oktatói kritériumok alapján. Jóideig persze a származás meg a politikai szempontok is közrejátszottak a kinevezésben. Jómagam megválasztásomkor (1976) ugyan nem kaptam politikai feladatot. A szenátus valószínűleg azért szavazott rám, mert bizonyos vírustani kutatási eredményeim alapján világviszonylatban is nevet szereztem. A különféle hepatitis-vírusok tenyésztésével, tulajdonságaival foglalkoztam, s megkíséreltem egy oltóanyagot is előállítani, ami annak idején felfedezésszámba ment. Két cikluson át, 1905-ig álltam az egyetem élén. - Tudtommal ön a szaktárcánál adott esetben hivatkozott arra, hogy nincs törvényes rendelkezés a román nyelvű oktatás kötelező bevezetésére vonatkozólag... - 1977-ben egy alkalommal a tárcánál azt vitatták, hogy mi hiába kérünk nagyobb létszámú didaktikai személyzetet, mert a magyar oktatásnak nincsenek meg a kellő alapjai. Én nyomban hivatkoztam az 1945-ös 407-es rendeletre, melyet a magyar nyelvű orvosi egyetem létesítése óta nem töröltek el, s azt is megjegyeztem, hogy a román nyelvű oktatás bevezetésére sosem érkezett miniszteri rendelet, s egyetlen rendelkezés sem jelent meg a magyar orvosképzés megszüntetéséről. - Tanszékvezetői minőségben érte a decemberi véres fordulat. Mi történt azután, miként alakultak az egyetemi események, gondolok itt elsősorban a híres ülősztrájkra, amire az 1990-es márciusi események előtt került sor. - Rektori beosztásom megszűnése után Bancu professzor lett az egyetem rektora, aki igyekezett fönntartani az oktatás színvonalát. A 89-es fordulatot követő új rektorválasztáskor meglepetéssel tapasztaltuk, hogy személye már nem szerepel a jelöltek listáján, s az azonmód megválasztott új jelölt Pascu Ion professzor lett. Ettől kezdve én katedrafőnöki, tanszékvezetői minőségben láttam el a feladatomat. Egy év múlva, 1991-ben, az intézet szenátusa, a román diákliga javaslatára felvetette az idős, nyugdíjjogosult professzorok nyugdíjazását. A szenátus bárója fölkínálta ugyan, hogy a nemzetközi elismerésre szert tett egyetemi tanárok tudományos munkásságuk dokumentálása alapján igényelhetik nyugdíjazásuk elnapolását - tizenhármunkat mégiscsak nyugállományba küldték. Noha engem a román orvosi akadémia rendes tagjává választott, ez a tudományos cím sem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy hosszabbítást nyerjek. A kérdés második részére a következőket válaszolhatom. A magyar diákok 1990-ben, a fordulat utáni lelkes hangulatban, azt kívánták volna elérni, hogy állítsák vissza a teljes körű magyar nyelvű oktatást, amelyre megvolt a jogi alap. A román hallgatók viszont a román nyelvű oktatás kizárólagossága mellett kardoskodtak, s kevesen akadtak, akik a kétnyelvű orvosképzést is elfogadták volna. A magyar anyanyelvű hallgatók javaslataik megvalósítása végett ülősztrájkba kezdtek, s ebben a megmozdulásban a diákok mellett a didaktikai személyzet is részt vett. Jómagam is. Hogy mennyiben járult ez hozzá a nyugdíjazásunkhoz, azt ma már nehéz lenne eldönteni, mert a szavazás titkos volt. Sajnos, a román anyanyelvű diákságot egyes személyek félrevezették, mert szó sem volt arról, hogy megszüntessük a román oktatást. Sokat rontott a helyzeten, hogy ők az amúgy is töredékes magyar nyelvű képzés megszüntetése mellett törtek lándzsát. Ettől kezdve kettészakadt a diákság. Ma viszonylagos csend, egyfajta hallgatólagos megegyezés van köztük, mindenki teszi a maga dolgát, anélkül, hogy a teljes körű magyar szakképzés irányába sikerült volna akár egy lépést tenni. Hogy a most jóváhagyott román oktatási törvény mit hoz, azt nem nehéz belátni. Az idén ugyan még lehetett magyarul felvételizni, de ha ezt a törvényt szigorúan alkalmazni fogják, feltételezhető, hogy teljesen megszűnik a magyar nyelvű képzés. - Hogyan látja mégis a jövőt? - A romániai magyarságnak minden szinten joga van az anyanyelvű oktatásra. Ha annak idején a gyulafehérvári határozatok is biztosították ezt, úgy vélem, ma sem sértené a román nép nemzeti önérzetét. Az anyanyelvükön végzett magyar orvosok különben is elismerést vívtak ki szaktudásukkal az ország valamennyi területén. Az anyanyelv használata egy nagyszámú nemzetiség esetében nemcsak jogot, hanem előrelépést is jelent, hisz a többségiekkel közösen munkálkodik az ország gyarapodásáért, a gazdasági jobbulást elősegítő demokratikus jogrendszer megteremtéséért. ___________Metz Katalin Megfogyva baj van-e még reményünk? ^Mc^László János, az utolsó erdélyi magyar orvosrektor a jogokról és a törvényekről 4fKHi'5 m w li áfi i** FOTÓ: TORDAI ZOLTÁN Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főbejárati homlokzata INTERJÚ ( 1995. DECEMBER 18., HÉTFŐ